Szabad Földműves, 1964. július-december (15. évfolyam, 54-104. szám)
1964-08-12 / 65. szám
A keveréktakarmány jelentősége az állattenyésztésben Ötven esztendővel ezelőtt gazdasági állataink táplálásának tanulmányozása már magas színvonalon állt. Pontosan tudták, hogy az egyes tápanyagok 1000 grammjából hány gramm zsír képződik az állatban; hány gramm fehérje szükséges egy liter tehéntej, juhtej, kocatej képződéséhez; hány gramm tápanyag használódik el egy kiló hússzövet kialakulásához. Amikor pedig a nagy fontosságú megállapítások alapján nyilvánosságra került a Kellner-féle keményítőérték-elmélet, az akkori állattenyésztők azt gondolták, hogy a századforduló kutatói betetőzték a takarmányozástan elméleti és gyakorlati munkáját. Visszatekintve ezekre az időkre, tisztelettel kell gondolnunk azokra a tudósokra, akik a gazdasági állatok táplálásának tudományát már egy fél századdal ezelőtt magas színvonalra emelték, de az azóta eltelt évtizedek eredményes munkásságának nyomán megállapíthatjuk: a kutatók munkássága az utóbbi 3—1 évtizedben sem járt kevesebb eredménnyel. Megismertük a mész, a foszfor és a vas igazi szerepét A századforduló idején a szakemberek tudtak ugyan arról, hogy a mész, a foszfor, a vas fontos alkotórésze az állat szervezetének, de senki sem mérlegelte fezek valódi jelentőségét. Csak az utóbbi 20—30 évben látjuk világosan, hogy például a mész nem egyszerű anyagi alkatrésze a csontváznak, hiányakor az angolkór változatos fellépését tapasztalhatjuk a fejlődő állatokban. Ki hitte volna 4—5 évvel ezelőtt, hogy a szerves tápanyagokkal kitűnően ellátott egyedekben nemcsak a mész hiánya miatt jelentkezhetnek görcsök, mozgási zavarok és más körfolyamatok, hanem ezeknek helytelen aránya miatt is. Ki hitte volna a múlt században, hogy a foszfor a szaporodás életfolyamataiba is bekapcsolódó, sőt döntő tényező. Csak az utóbbi évtizedekben jutottunk tudatára annak, hogy a vas hiánya komoly kórokozó lehet a fiatal sertésekben. A múlt század állatorvosi kórtana még nem emlegette a nyomelemek hiányának káros tüneteit. Ma már tudjuk: ha a talajban nincs réz, a vérszegénységhez bélhurut és mozgászavar járul. A kobalthiány viszont lcevésvérűséget, étvágytalanságot okoz, ami gyakori Nyugat- Európa, Amerika, Közép-Afrika bizonyos vidékein. A talaj mangánszegénysége következtében terméketlenség, a magzatokban kóros elváltozás jelentkezik, a csirkék csánkizületükre támaszkodva tudnak csak mozogni stb. Az állattenyésztő ma már a talajelemzéseket igyekszik megállapítani, hogy a talajból nem hiányoznak-e ezek a fontos elemek, és ha megállapítja ezek hiányát, mesterségesen, az abrakra kevert sók alakjában iparkodik ezeket pótolni. A vitaminhiány következményei Gazdasági állataink táplálásában az utóbbi évtizedekben a vitaminok is nagy szerepet kapnak. Csak néhány évtized óta tudjuk, hogy a karotinokból képződött A-vitamin nélkül a hámszövetek hézagosak maradnak, és így a kórokozók könnyen bejuthatnak a szövetek mélyébe. Ugyanennek a vitaminnak a hiányából elmarad az ivarzás, a magzat már a méhben elhal, a hímek pedig elvesztik nemzőképességüket. Ha a tejelő tehén nem kap takarmányában elég A-provitamint (karotint), akkor az általa termelt tejjel nem jut elég A-vitamin a fogyasztó emberbe és a szopós állatba. A B-vitaminok hiánya különösen a sertésben és a baromfiakban okoz kedvezőtlen tüneteket: a nyálkahártyák hurutját, mozgási zavarokat, a vérképzés ellanyhulását, bőrgyulladásokat, a tojások rossz kelési eredményeit és a fehérjék alacsony biológiai értékét idézi elő. A D-vitamin elmaradása növeli az angolkór veszélyét. Ha hiányzik az E-vitamin, ne csodálkozzunk, hogy a baromfiak kelési eredménye csekély, mozgási zavarokkal bajlódnak, a kakasok pedig elvesztik termékenyítőképességüket. A természetszerű viszonyok között élő állatok számára a mesterségesen készült vitamin kevésbé fontos, mert ezek az állatok a szükséges vitaminokat a szabad természetben ösztönszerűen megkeresik és megtalálják. Ma azonban gazdasági állatainkat sok helyen kivesszük a természetes élettérből. Kivesszük, mert gyorsabb és nagyobb hústermést óhajtunk elérni. A csirkegyárak fejlődési eredményeit a tanya körül kaparászó, kotlós által vezetgetett csirkék, a tavakban úszkáló kacsák, a nedves legelőkön turkáló malacok nem tudják utolérni. Viszont, ha a természetes élettérből kivesszük az állatokat, mesterségesen kell pótolnunk bizonyos hatóanyagokat. Az antibiotikumok szerepe a hústermelésben A vitaminok felfedezését követte az antibiotikumok megismerése. Az utóbbi három évtizedben ismerte meg a tudományos világ, hogy bizonyos gombák anyagcseretermékeiben (penicillin, aureomycin stb. milyen nagy gyógyítóerő rejlik. Ezeket az ember- és állatgyógyászat bizonyos klinikai tünetekben mutatkozó betegségek gyógyítására igen nagy eredménnyel használja. De felhasználja az állatnevelés is e hatóanyagok mérsékelt adagjait, mint takarmánykiegészítést. Ezek a hatóanyagok fejlődő sertések, fejlődő csirkék, sőt, 2—3 hónapos borjak és bárányok súlygyarapodását néha 10—15 %-kal is fokozzák. Mai tudásunk szerint az antibiotikum-tartalmú anyagok (Erra, Vitacilin stb.) nem szolgáltatnak a hústermelő szervezetnek energiát vagy alkotóanyagot, hanem bizonyos, a bélfólrában élő olyan mikroorganizmusokra hatnak, amelyek zavarják a szervezet szöveteinek, szerveinek működését, fékezik a szervezetben lejátszódó folyamatoknak sima és gyors ütemét, illetőleg késleltetik a növekedés és fejlődés eredményét. Ezeknek a baktériumoknak pusztításával tehát az antibiotikumok elhárítják a gyorsabb fejlődés akadályait, vagy legalább mérséklik a kedvezőtlen hatásokat. De az sincs kizárva, hogy az antibiotikumok kedvező talajt készítenek elő bizonyos, az állati szervezet fejlődésére fontos mikroorganizmusok szaporodására. így jó hatású együttélés keletkezik a gazdasági állatok és a bélcsatornájukban élő mikrobák között. Az értékes aminosavak A legutóbbi évtizedek tudományos kutatómunkájának eredménye az a felismerés is, hogy az állatok táplálása szempontjából nem minden fehérje azonos értékű. Az állati szervezetekben vagy a növényekben levő, illetőleg ezek termékeiben megjelenő fehérjék, építőkövei mindig aminosavak, de nem ugyanazon aminosavak. Az állatok táplálására a legértékesebb fehérjék a tej, a húsliszt, a halliszt és a tojásfehérje, mert ezek ae állati szövetek építéséhez legszükségesebb (eszenciális) aminosavakat tartalmazzák. A szója és a csillagfürt magvaiban rejlő fehérjefélék 30 %-kal, más hüvelyes magvakban és gabonafélékben pedig 60 %-kal kevesebbet érnek, mint a fent említett fehérjefélék. Ma tehát az állattenyésztőre már nemcsak az a feladat vár, hogy bizonyos mennyiségű fehérjét adjon állatainak, hanem az is, hogy a fiatalabbaknak több, a már bizonyos fejlettségi fokon levőknek mérsékeltebb mennyiségben biztosítson nagyobb értékű aminosavakat tartalmazó fehérjeféléket. Ahhoz, hogy az ásványi anyagok, nyomelemek, vitaminok, antibiotikumok közvetlenül az állattenyésztőknek, közvetve pedig a népgazdaságnak hasznára váljanak, nem elég az oktatás és a propaganda. Eredményt csak úgy érhetünk el, ha kialakítjuk a szükséges keverőüzemek nagy hálózatát. Keverés — ezredgramm pontossággal A keverőüzemeknek a tenyésztők által beszolgáltatott tömegtakarmány (kukorica, árpa, korpa, zab stb.) közé nagy pontossággal belékeverik az ásványi anyagok, nyomelemek, vitaminok, antibiotikumok és fehérjék szükséges menynyiségét, aszerint, hogy indítót, nevelő vagy hizlaló csibetápot, tojótápot, sertéstápot vagy szarvasmarhatápot óhajt a tenyésztöüzem. A tápok összetétele — a tudomány haladása szerint — majd időről időre változik. Ezeknek a hatóanyagoknak mérlegelését és pontos elkeverését nem vállalhatják maguk az állattenyésztők, sőt a nagy állattenyésztők sem, mert az egyes hatóanyagokból parányi résznek szabad egy-egy állat szervezetébe jutni. Némely vegyületnél ez a mennyiség csak a gramm ezredrésze lehet! Például a hizlaló csibetáp 100 kilójába csak 0,1 gramm káliumjodidnak szabad jutnia. A parányi mennyiségnek nagyobb adagja nemcsak a drága hatóanyag pazarlását jelentené, hanem a pontatlan keverés veszedelmes lenne, mert a nagyobb adag bizonyos esetekben mérgező is lehet. Ennek a veszélynek elhárításához drága, igen pontosan mérlegelő műszerekre van szükség; ilyen műszert egy-egy állattenyésztő üzem nem is tudna gazdaságosan kihasználni. 30—40 %-os súlygyarapodás Az eddigi tapasztalatok szerint ezek a korszerű tápporok a fejlődő sertésben 25—30 %-kal, a csirkehizlalásban 30—* 40 %-kal fokozzák a súlygyarapodást az általában használt tömegtakarmányokkal szemben. A keveréktakarmány új korszakot nyit a haladó takarmányozás fejlesztésében. A bel- és külföldi beszámolók egyaránt igazolják, hogy a keveréktakarmány jelentős segítség a hústermelésnek. Az állattenyésztőkön és a hizlalókon múlik, hogy ez a legkorszerűbb takarmányozási mód százszázalékosan elterjedjen. Schandl József, Kossuth-díjas egyetemi tanár
