Szabad Földműves, 1964. január-július (15. évfolyam, 1-53. szám)

1964-05-30 / 44. szám

• Wj? óska, a kovács fia lassan odaér

W a házuk elé. Az erdő fem lől jön, kezében egy csokor KW könnyű hóvirággal, s már befordulna a kapun, amikor észreveszi, hogy a szomszéd ház kertjében valaki hajladozik.

A fiú egyelőre csak ide-oda libbenő, piros színfoltot lát a sűrű fonáson keresztül. Beharapja az alsó ajkát. A kezében levő csokorra tekint, aztán alattomos, ferde mosollyal elkezd lopakodni a kertsövényhez, olyan észrevétlenül s puha járással, mint a vadak, amikor leendő áldozatukat kerülgetik. Zöld csibészszemét egy pillanatra sem veszi le a kislányról, figyeli minden mozdulatát, hogy gvorsan leguggolhasson a fonás mellé, ha az esetleg az utca felé néz.

Mikor egyvonalba ér a kislánnyal, fölegyenesedik, s szép csendben rákönyököl a kertsövényre. Állát a karjára fekteti, nem szól semmit, csak vár, s nézi Zsuzsit, aki szépen ásogat a kertben, háttal az utca felé, s mit

sem tud róla, hogy valaki ott áll mögötte a járdán. Ásója sebesen jár, néha leguggol, hogy kézzel lazítsa meg a földet a rózsatövek körül: ilyenkor úgy terül szét piros szoknyája, mint a harangvirág. Néha munka közben egy-egy gyors pillantást vet jobbra a szomszéd kovácsmühely felé, azután tovább dolgozgat, elmerült gonddal s buzgalommal. Két barna hajfonatát időnként hátraveti. Általában ezt a pillanatot használja fel, hogy áttekintsen a szomszédba, ha csak félszemmel is.

Jóska zsivány mosollyal figyeli a háta mögül. Oly nyugodt türelmesen támaszkodik a kerítésen, mint egy ráérő ragadozó, aki már tudja: zsákmánya úgysem tud elmenekülni, s most nyújtja az időt, hogy ebben is öröme teljen. Zöld szeme vidám-ravaszul tapad a mit sem sejtő lányra. A csokrot kezében tartja, de úgy, hogy elrejtse a sűrű fonás.

Délelőtt van, gyöngéd, március .eleji nap süt a falura, kissé még bátortalan tűzzel, de ragyogása hasonlít a szerelmeskedni akaró kamasz mosolyához. Mára a szél is elvesztette körmeit, baráti tenyérrel simogat mindent, ami útjába akad, mint egy jóindulatúvá szelídült hatalmasság. Tavasz lenne? Zsuzsi talán nem is gondol erre, de oly buzgón hajladozik, mintha még álmában parancsot kapott volna rá; ide-oda száll a kertben, néha leguggol, , kézzel turkálja a nyers, vad“ tllátü'földet, s közben önfeledt mosollyal dúdolgat. Olyan, mintha a maga gyönyörűségére ásogatna.

Aztán megint átnéz a kovácsműhely udvarára. De ott most csönd van, nem szól az üllő, zárva a műhely ajtaja is. Nem látni sem a kovácsot, sem a fiát. Csak egy ízben lépett ki házból Jóska édesanyja, kukoricát szórt a baromfiaknak. Aztán senki. De azért Zsuzsi minden öt percben odanéz.

Egy ilyen futó leselkedés után szólalt meg a hang a háta mögött: De szorgalmas valaki!

Zsuzsi elejtette az ásót, utánakapott, de az újra kiesett a kezéből. Amikor hátrafordult, már minden vére az arcába tódult. A kovács fia könyököl a kerítésen, s vidáman, kissé alattomosan mosolygott rá.

— Ö, te — mondja Zsuzsi halkan —, de megijesztettél.

Jóska úgy tartja állát a sövényen, mint egy játékra kész, nevető szemű kutya.

— Mert nagyon elgondolkoztál — mondja.

— Én ? Mire gondoltam volna ?

Jóska sunyin néz a kislány szemébe.

— Sok mindenre lehet gondolni.

— Én nem gondoltam semmire — mondja Zsuzsi.

— Nem hiszem el. Valami mindig jár az ember fejében.

— Lehet, hogy te így vagy — rándítja meg Zsuzsi a vállát. Most már nyugodtabb valamivel, a vér pirossága is megenyhült az arcán. — De én most semmire sem gondoltam.

Jóska mosolyog, zöld zsiványszemét egy pillanatra sem veszi le a kislányról.

— Nem hiszem el. Akkor miért ijedtél meg ?

Zsuzsi kutatva nézi a fiú kiismerhetetlen arcát. Arra gondolt, vajon Jóska látta-e, hogy az imént átnézegetett a műhely udvarára. De a kovács fiának olyan hamis a képe, hogy nem lehet rajta eligazodni, ártatlan is, mindentudó is.

— Nem is ijedtem meg annyira — mondja mérgesen, de Jóska különös szemétől zavarba esik, újra elpirul, s végigpillant magán: mit néz úgy rajta a fiú? Érzi, hogy a teste mindenütt duzzadó, a tavalyi ruhája nagyon is szűk, itt-ott szétfeslik a varrásnál. Égni kezd tetőtől talpig, pedig a Jóska csak a szemébe néz.

— Merre jártál ? — kérdezi a fiút, mert fél, hogy még nagyobb zavar fogja el, ha tovább hallgatnak.

— Mindenfeli — mondja Jóska. —

Sétáltam egy nagyot.

— Hát akinek nincs semmi dolga!

— Miért. Talán sétálni se lehet?

— Hétköznap nem nagyon.

— De hát mit csináljak? Fejével a bezárt műhely felé int. — Az öreg bement a városba. Én meg gondoltam, kimegyek az erdőre egyet.

S mintha véletlenül tenné, megemeli a csokor hóvirágot, nézegeti, forgatja, bele is szagol. S közben ravasz szemekkel a kislányra néz.

Zsuzsi mindenről elfeledkezik; a csokor láttán önkéntelenül megcsillan a szeme.

— Jaj de szép. Hol szedted Jóska?

— A Varsás hegyen túl — magya— Nem tudom — mondja a kislány. — Azt nem lehet tudni.

— Tőled függ.

— Nemcsak tőlem. Ha nem lesz eső?

— Akkor majd öntözöd. Tavaly is

öntözgetted.

Zsuzsi kacag, s hátraveti súlyos két hajfonatát.

— De sok mindenre emlékszel.

— Hát hiszen itt vagyok a szomszédban — mondja a fiú. — Mindent látok.

— Csak ne igen leselkedj.

Jóska oldalról villantja ér.1 Zsuzsira a szemét.

— Nem olyan rossz az.

rázta közömbösen a fiú, mintha nem is hangzott volna el Zsuzsi ajkáról a neve — tudod, abban a nyeregben, Farkaságynak is mondják. Ballagok lefelé, aztán itt is fehérük valami, ott is ... Gondoltam, szedek belőle, ha már ott járok.

— Jaj de szép — mondja Zsuzsi, és sóvár szemét nem tudja levenni a csokorról —, az idén még nem láttam hóvirágot.

— Nem olyan szépek — fanyalog Jóska. — Ezek még csak a legelsők.

— De éppen ezért szépek — mondja a kislány.

S mintha húzná valami, közelebb lépked a kerítéshez.

— Hazaviszed Jóska ?

— Nem tudom — mondja a fiú —, nem olyan fontos.

Zsuzsi mosolyog.

— Miért? Beletennéd egy kis vázába. Ügy nagyon szép lenne.

— Én nem babrálok ilyesmivel.

— Akkor miért szedted?

— Csak úgy, szedtem egy csokorravalót. Újdonságnak.

S úgy forgatja kezében a csokrot, mint valami értéktelen semmiséget, még fintorog is hozzá, de furcsa szeme időnként a kislányra villan. Zsuzsi, mint aki bűvöletbe szédült, szüntelenül mosolyog a virágokra, s alvajárók módjára közeledik a kertsövényhez. Jóska kezében ártatlanul virít a csalétek.'

— Pedig kár Téribe eldobni — mond1, ja Zsuzsi.

— Hát azért nem dobom el. Nem azért szedtem.

— De mit akarsz vele?

Jóska másfelé kancsalít két átkozott szemével.

— Majd kitalálok valamit — mondja.

— Ä — szól a kislány —, mit kell találgatni ezen ?

Már egészen közel állnak egymáshoz, csak a sövény választja el őket. A csokor ott fehérük Jóskának a kerítésen nyugvó kezében.

— Milyen szép — mondja Zsuzsi, s odahajol a finom, gyönge virágok fölé. Jóska szeme veszedelmesen tapad a kislány síma, fehér nyakára. Majdnem komor ez a nézés, nyoma sincs benne az iménti játékos csibészségnek. Csak egy kis mozdulat kellene, hogy megcsókolja a haja tövénél.

— Szereted a virágokat ? — kérdi rekedten.

Zsuzsi föltekint s nevet.

— Hát ki nem szereti?

A szelíd barna s a vad zöld szemek most összeakadnak, néma, külön viadalra. Zsuzsi tekintete riadozni kezd. Egy kicsit elhúzódik a sövénytől.

A kovács fia pedig már újra kiismerhetetlen sunyisággal mosolyog, s nyújtja előre az állát, mint egy jókedvű kutya.

— Más is szereti a virágot — mondja —, de te mindenkinél jobban szereted.

— Miért? — mondja a kislány, s gyanakodva nézi. Jóska a fölásott kertre mutat az áléval.

— Mindig szép virágaid vannak.

— 0, erre gondolsz ? — S akaratlanul is hátranéz, ahol csak az alvó, vagy ébredezni kész virágtöveket látni, s a megturkált föld nyers barnaságát.

— Mindig a te kerted a legszebb — mondja a fiú.

— Ne csúfolódj — mondja Zsuzsi, de közben hálásan nevetgél.

— De komolyan mondom. Az egész faluban nincs még ilyen kert.

Zsuzsi kacagva mutat szét maga körül.

— Ilyen ?

— Most. nem számít. De tavaly is milyen szép volt.

— Annyira megnézted ?

— Meg kellett nézni — mondja a fiú, s alattomos szemével megint birtokba veszi a lányt. Zsuzsi kissé elfordul tőle, s mintha az lenne a legfontosabb, egy rögöt lapítgat a cipője orrával.

— Az idén is szép lesz a kert? — kérdi Jóska.

Zsuzsi figyelné Jóska arcát — de mit lehet azon látni? Hevesen lapítgatni kezd egy másik rögöt: vajon tettenérte-e a fiú az imént?

— Nem is kell leskelődnöd — mondja —, hiszen idelátsz, ha akarsz, ha nem. Eesetleg, ha a falu végén laknál ...

— Akkor is eljönnék leskelödni.

— Nem hiszem — mosolyog Zsuzsi

— nem tudom!

Jóska falánk szeme szüntelenül Zsuzsi alakján jár: a kislány úgy érzi, mintha mezítelenül állna a fiú előtt: a tavalyi blúz már annyira szűk. S attól is fél, hogy meggyullad állóhelyében, mint egy fáklya. Megint nyugtalanná válik.

— Különben is — mondja hányaveti mozdulattal —, mit bánom én, leskelődsz-e vagy sem.

— Leskelődöm.

— Hát akkor leskelődj. — Futólag ránéz a Jóska kezében levő csokorra.

— De most menj haza mert elhervad

a hóvirágod. , *

A kovács fia titokzatosan nevetgél, s nem mozdul a sövény mellől.

— Látom, mennyire irigyled... — mondja.

Zsuzsi megbotránkozik.

— Mit? Azt a marék virágot? Mit irigyelnék rajta?

— Hát, tudja Isten!

— Nekem sokkal szebb virágaim lesznek. Nézd meg majd ezt a kertet egy hónap múlva.

— Jó, de most nincs egy szál se.

— Nem baj.

— De mi lesz addig? — kérdezi Jóska, s álnok pillantást vet a csokrára. — Mondtad, hogy mennyire szereted a virágot.

— Szeretem.

— De csak a magadét?

— Hát nemcsak a magamét. A virág virág, mindet szeretni kell.

— Akkor — mondja Jóska és megemeli a csokrot — talán ez is jó lesz, míg nem nyílnak a te virágaid.

Zsuzsi nem tudja eltitkolni akaratlan mosolyát.

— Ö, hányszor elhervad ez addig.

— Hozok helyette másikat.

Zsuzsi nevet.

— Akkor mindennap hozhatsz.

Jóska mohón behajol a kertbe.

— Mindennap?

— Te bolond — legyint feléje a kislány —, csak úgy mondtam.

Jóska odatartja eléje a csokrot.

— Kell? — kérdezi, s rekedt a hangja. — Odaadom, ha kell.

A kislány nem nyúl érte mindjárt.

— De hát — mondja halkan —, hiszen magadnak szedted.

— Nem is olyan biztos.

Zsuzsi zavartan nevetgél.

— Nem akarlak megfosztani tőle.

— Kell vagy nem kell? — kérdezi a fiú.

— Mutasd — mondja Zsuzsi.

Jóska átnyújtja neki a hóvirágot.

Kezük összeér egy pillanatra, Zsuzsi úgy kapja el a magáét, mintha megégette volna — de a csokor már a kezében van.

— Biztos, hogy nem kell neked? — kérdi, s hol a csokrot nézi, hol a fiút.

Jóska a kerítésre teszi két karját, tolakodó, ravasz állát ráfekteti, mint egy kutya, s megint olyan különös, zsiványszemekkel néz Zsuzsira.

— Mit kapok érte?

A kislány nagy csodálkozást színlel.

— Mit? Hát nem úgy adtad?

— Nem — mondja a fiú.

— Pedig nincs semmim — mondja a kislány.

— Dehogy nincs — mondja a fiú —, abból rengeteg van.

Zsuzsi gyanakvó arcot vág.

— Mit beszélsz?

— Egy csókot kapok érte, nem? — mondja a fiú, s összehúzott szeme nem engedi, hogy a lány másfelé nézzen; arca sötét és ragyogó, amint előrehajol: — Ugye, adsz érte egy csőkot, Zsuzsi?

A kislány elpirul haragjában.

— Majd kapsz egyet a fejedre! Miféle csókot?

— Gyere közelebb — nevet a fiú.

Zsuzsi legyint egyet feléje, mintha

meg akarná ütni, kis szája meg’duzzad.

— Ha ilyen vagy, akkor nem is fogadom el a virágodat.

— Add ide — mondja a fiú.

Zsuzsi a háta mögé rejti a csokrot.

Már újra mosolyog.

— Vedd el!

— Ha ezt a kerítést nem nézném...

Aztán megint Zsuzsira függeszti a

szemét.

— Hát nem adsz nekem semmit?

— Nekem most nincsenek virágaim — mondja a kislány.

— De ha lesz? Zsuzsi, ha majd nyílnak a rózsáid... adsz nekem egyet?

Zsuzsi lefelé néz, a földre.

— Adhatok.

Jóska némán, megvadult szemekkel nézi a kislányt. Zsuzsi riadtan topog.

— És most... beviszem ezt a virágot — mondja —, hátha elhervad.

De a fiú nem szól és Zsuzsi nem tud megmozdulni, összetalálkozik a szemük.

— De csak úgy adok majd én virágot, ha jó leszel — mondja Zsuzsi.

— Miért? Nem vagyok jó?

— Te? — nevet a kislány. —Ilyen rosszaság nincs még egy a környéken.

Jóska elégedetten vigyorog. Zsuzsi szalad befelé a csokorral, de a kertajtóban még visszafordul. Jóska rendületlenül nézi a járdáról. Zsuzsi megemeli a csokrot.

— Köszönöm — mondja.

A fiú bólint, mosolyog. Aztán megindul haza, a szomszédba. Zsuzsit meg elnyeli a ház. Néhány perc múlva ott fehérük az utcai ablak üvege mögött Jóska hóvirágja, egy kis kék vázában.

A fiú látja később a műhely ajtajából, hogy Zsuzsi újból megjelenik a kertjében, ás, hajladozik, ide-oda röppen. Jóska szeretne inteni neki, de a kislány most egyszer sem pillant a kovácsműhely felé, még akkor sem, amikor súlyos hajfonatait egy gyors mozdulattal hátraveti. Olyan mélyre lehajtja az arcát munka közben, hogy •a sűrű, barna kerítés egészen eltakarja.

SÁNDOR KÁROLY:

LÁNY

A PARKBAN

Fekete hajával szellő lágy-kéz játszik, tavasz van, a parkban illatos a pázsit.

Kipirul az arca a víg napba néz fel s kacag amíg pislog csoda-kék szemével.

Hab keblét csókolja a nap pajkos fénye s fellángol vérében tizenkilenc éve.

Órájára pillant, a padkáról felkel s félve tekint széjjel kérdő szép szemekkel.

Elindul... Tudom már szemének tüzfénye, mely víg kedvét szórta miért törött félbe:

— sánta ... Dús hajával szellő lágy-kéz játszik, tavasz van, a parkban illatos a pázsit.

— Ennek a szép lánynak nyíljatok virágok, madarak a víg dalt

néki daloljátok.

Szerelem lángjai szívében ha égnek tápláljad, ne csald meg, ne csald meg őt Életi Hisz minden bánat őt kétszeresen érne és búfelhő szállna ég-kék szép szemére.

Tizenkilenc éves élni, csókra vágyik:

— tavasz van a parkban illatos a pázsit.

Csónakok a májusi veröfényben, a kabátfalusi Gólya csárda mellett.

Foto: N. Kovács István

Ütvén éve halt meg Feszty árpád

Ezerkilencszáztizennégy májusában, ötven évvel ezelőtt egy szívbeteg vendég érkezett a csodaszép Lovranába. A gyönyörű olasz vidék azonban már nem hozott enyhülést a pihenésre vágyó betegnek. A vendég Feszty Árpád volt, az akkor már hírneves magyar festő.

Vágvecsei származású volt a Feszty család, Feszty Szilveszter is onnan jött ÖgyaÄra, ahol italmérési engedélyt kapott. Két fiú és hat lány volt a családban. Árpád fia karácsony estjén, december 24-én született 1856- ban. Származása polgári jólétet biztosíthatott volna neki, de Feszty Árpád már diák korában eljegyezte magát a haladó eszmékkel. Komáromban diákoskodott és mindjárt forradalmi megmozdulásba keveredett, amelyet Komárom vármegye monográfiája, enyhe diszkrécióval így kommentált: „Az iskolából távozni volt kénytelen, mert több társával politikai és . irodalmi kört alapított." Irodalmi körért dicséret jár, nem pedig konzílium abeundi, ha azonban a kör minden egyes tagja a szabadságra tett esküt és arra kötelezte magát, hogy kiirt egy Habsburgot, mint azt az ógyallai rokonság máig is állítja, akkor érthető, hogy a fiúnak a család összeköttetései ellenére is távoznia kellett. A rendszer védelmezői igyekeztek megfosztani Feszty Árpádot a további tanulás lehetőségétől, de nem bírták megfosztani őt tehetségétől, mert a komáromi diák már az iskolapadban is szorgalmasan rajzolt és festegetett, később annyira megerősödött benne a művészet iránti hajlam, hogy tanulmányait Münchenben és Párizsban folytatta. Párizsban érte el az első nagy sikert Delelő című képe egy kiállításon nagy tetszést aratott. Híres Golgotáját a Bécsi Képzőművészeti Akadémián festette meg, mikor

pedig Budapesten megtelepedett, pályája egyre feljebb ívelt, amit a Kesergő asszonyok, a Bánhidai csata, vagy a Rokkant honvéd sikere igazoltak. Sokat foglalkozott szociális témákkal, a kizsákmányoltak és nincstelenek életével, amit a Kérges tenyér, az Anarchista, a Proletár vagy a Bányászok című képei igazolnak. Remekműve volt a Városligeti Körkép Budapesten. Egy vasúti utazása alkalmából ismerte meg a nagy mesemondó leányát, Jókai Rózát, aki szintén festegetett és Jókai regényeit illusztrálta. Az ismeretségből házasság lett.

Szlovákiai vonatkozások? Sok van belőlük. Ögyalla szélén ma is áll a szülőház, melyről még mindig hiányzik az emléktábla. Kár, hogy a CSEMADOK vagy a szlovákiai képzőművészeti szervek erről megfeledkeznek. Kingyes-pusztán pedig, ahol olyan szívesen festegetett, ma is áll egykori műterme, mely ma mozihelyiség, gerendáit egykor Pósa Lajos, Gárdonyi Géza, Jókai Mór, Sipulusz vagy Bródi Sándor verses feljegyzései díszítették, ma már alig olvashatók. Igen sok képet festett a szülőföldjéről. A Kárvallottak című képében a hetényi tűzvészt örökítette meg. A Pusztai találkozás című képét Ogyallán festette, és amikor Budapesten élt, akkor is gyakran ihlette a szülőföld, az Ögyal- Iai Híd, a Kingyesi Táj, vagy a Martosi viselet. Feszty Árpád egyetemes kultúrtörténeti jelentősége arra kötelez, hogy semmiképp se feledkezzünk meg róla szülőföldjén halálának ötvenedik évfordulója alkalmából.

Mártonvölgyi László

z

>

H

«/)

o

03

<

N

(/>

1964. május 30.