Szabad Földműves, 1964. január-július (15. évfolyam, 1-53. szám)
1964-05-09 / 38. szám
Avasúti kocsi ablakánál állok és nézem a nyüzsgő peront. Megnyugtat a hullámzó tömeg látása. Utasok és kísérőik ölelkeznek, a katonák búcsúznak anyjuktól, aszszonyuktól, gyerekeiktől vagy éppen kedvesüktől. Könynyek, ígéretek, jó tanácsok, a férfiak hosszú, kemény kézfogásai, akiket a háború hosszú időre, vagy talán örökre elszakít egymástól. Háború van ... Gondolatok, emlékképek rajzanak fel bennem. Igen, a nyáron történt, néhány nappal a Szovjetunió megtámadása után. Akkoriban a moszkvai Metropol szállóban laktam. Tulajdonképpen nem is volt különös eset. Egyszerűen — fáradt voltam attól a vég nélküli kimerítő harctól, amelyet 93 tisztért és tiszthelyettesért kellett folytatnom, akikre okvetlenül szükség volt az első katonai egység megszervezésében. Végül sikerült. A Metropol szállóból indítottuk útba hazánkba néhány ejtőernyős csoportunkat is. Nyomasztó hőség van a szobában. Az ablakhoz lépek, kihajolok, nézem az utcát és élvezettel szívom magamba a szabad Moszkva, a háborús Moszkva napsütötte levegőjét, és a távoli Prágára gondolok, Messzemessze van, de egyszer mégis viszszatérünk oda. Lehunyom a szemem és egy pillanatra elhagy a sikert követő jó érzés. Még túl fáradt vagyok ahhoz, hogy máris folytassam munkámat. Arra gondolok, milyen nehézségek várnak ránk, miképpen fogjuk majd áttörni magunkat az arcvonalak ezernyi kilométerén elárult és megkínzott hazánkhoz. Ki mindenki lesz majdani katonai egységeinkben? Mi(RÉSZLETEK) mestert, a zászlóalj felderítő tisztjét. A feladatuk: híreket szerezni a védelmünk felé nyomuló ellenségről, továbbítani, a híreket Sokolovóba, jelenteni mi történik Taranovkába, mivel kell számolnunk. * * * Felderítőink a szovjet felderítőkkel együtt mindjárt az első éjszaka kimentek a templom mögé. Brodavka tizedes egy szakaszvezetővel, a szovjet felderítő járőr parancsnokával ment. Előzőleg Biljutyin zászlóaljai kitörtek a templom melletti utcácskából és rövid, kíméletlen harccal kiverték a nácikat a napközben keservesen megszerzett sáncokból. A sebesültek és halottak okmányaiból, a hadifoglyok vallomásaiból ugyanaz tűnik ki, mint amit a múlt éjszaka megállapítottak: a 4. „Totenkopf“ SS páncélos hadosztály vonul itt észak felé. Így van ez minden éjszaka, már vagy egy hete. A templomból kihordják a halottakat és fegyvereiket, hogy Bátyka tudjon mit adni a tartaléknak, a templomba bevonul néhány katona a tartalékból, a 2. zászlóaljból. Töltényeket hoznak, kását és borscsot. — Kitartani, hadnagy! — mondja Biljutyin. — Értettem, kitartani, ezredes elvtárs! — válaszolja a hadnagy. Biljutyin pedig mintegy nyomatékül még odaszól: — Nu, ládno! velőtrázó, kétségbeesett női sikoly a távolból__ Megint motorzúgás, csörömpölés . . . Nincsenek másfél kilométernél messzebb, délnyugati irányban. Igen, a német harckocsik az erdő mögött vannak, a vasútvonalnál és közelednek. A kilenc fiú önkénytelenül körülnéz, sehol senki rajtuk kívül. Brazina éles, jellegzetes metszésű arca e pillanatban mozdulatlan. A rajparancsnok egész lénye, minden energiája a látásra és a hallásra összpontosul. Az erdő felőli terephullám akadályozza a kilátást. — Futás, fel a domb peremére! Néhány másodperc, hét vagy tíz, de semmivel sem több és a raj beleolvad a hóba a tar bokrok között. — Nem lőni, amíg nem mondom! és moccanni se addig! Az erdő már mennydörög, a terepen már mozgás is látható, nem kétséges, a harckocsik egyenesen a kilenc fiatal géppisztolyos felé tartanak, vagy talán kissé jobbra, az erdei vágás irányában. A mieink meg sem moccannak, a tüzérség hallgat, csak egy kis „jasztrebok“ húz el abba az irányba, alacsonyra ereszkedik a fák koronája fölé, lead három sorozatot, majd a felhőkbe fúrja magát, hogy eltűnjön keleti irányba. Most csak a motorokat hallani, a harckocsik tehát állnak. — Csend! Nyugalom! Egy moccanást sem, kivárni, amíg valami történik. És történik. Rövid füttyentés és az erdő szélén hajlott alakok tűnnek fel, a jellegzetes sisakban, hárman, öten, tizenegyen. Megállnak. Mögöttük feldübörögnek a motorok és a csapáson két harckocsi homlokpáncélja és ágyújának csöve bukkan elő. A banditák csatárláncban haladnak, talán ugyanazok, akik harminckilencben Prágában zabáltak és dorbézoltak. Ideges nesz a földön heverő gályák között, a géppisztolyosok nyugtalanok, kibiztosított fegyverüket vizsgálják ... — Csend! Egy moccanást sem! A fiúk Brazina dühös tekintetére és bal kezének energikus intésére újra mozdulatlanságba merevedtek. Tudják jól, hogy igaza van. Sok év után tehát végre szemtől szembe állnak a németekkel, háromszáz lépésre, kétszázötvenre, kétszázra ... Keresztül a lyenek lesznek a katonáink? Bizonyára mindenre elszánt emberek, hiszen hazánk borzalmas időket élt át. Becsületes és fenntartás nélküli segítség lesz ez a mi kicsiny és mégis oly nagy országunknak. Mily jó is lenne most egy nyitott ablakból kitekinteni a nyári Prága napsugaras utcájára, beszívni üde, szabad levegőjét. Majd megéljük azt is! Ha mi nem, megérik mások. * * * Az agitátorok kezdeményezésére a volgográdi győzelem és a körös-körül látható pusztítás közvetlen hatására a szerelvény pénzt gyűjtött saját, csehszlovák harckocsikra. Az elsőn ez a név lesz: „Lidice“, a másodikon: „Lezáky!“ Rudolf Jasiok az utolsó fillérig minden pénzét odaadja. — Minek ez nekem a fronton? — magyarázza. De egyszerre csak viszszahúzza a kezét, és csak szorongatja markában a bankjegyet. Talán meggondolta volna? Jasiok, ez a nagyszerű katona? — Ne félj, odaadom a pénzt — mondja megnyugtatásul, ám némileg habozva. — Hogyne adnám, de egy feltétellel. Azzal, hogy... abban az első harckocsiban én is ott leszek! Ä11 az alku, a parancsnok kezet ad rá. És a mi Rudolf Jasiokunkből később valóban kiváló harckocsivezető lett. Harckocsizóként esett el hősiesen a következő év őszén a Duklaszorosban — alig száz méterre a csehszlovák határtól. * * * Sokolovóban az egész lakosság segít a védőállás kiépítésében, az öregek, az asszonyok és a gyermekek, mert a férfiak a fronton vannak. Tehát — nyolc-tíz napot kell nyernünk. El kell zárnunk a náci harckocsik, az SS-csapatok elől az utat Harkov felé a szovjet csapatok hátába, amelyeknek addig kell kitartaniuk, amíg meg nem érkeznek Rokoszovszki és Csernyakovszkij marsaitok új hadosztályai, hogy megindítsák a további támadást nyugat felé — az Észak-Donyec vonalának meghatározott térségéből. Most még egy felderítő járőrt küldtünk Taranovákba. Erre a feladatra Antonín Sochor alhadnagy Brodavka tizedest és géppisztolyos raját jelöli ki. Utánuk küldjük Vojta Erban őr-Kárpátokon Ez a párbeszéd éjszakáról éjszakára ismétlődik. Ám másnapra a helyzet már romlott. A nácik túl sok időt vesztettek, ezért a türelmüket is elvesztették. Aznap hatszor sikerült behatolniuk a templomba. Hatszor ismétlődött meg az eszeveszett lövöldözés és az ittas ordítozás, az úgynevezet pszichológiai támadás. Szakadatlan légitámadások, gránát és aknaeső. Tűz és romok, romok és tűz — borzalmas nap volt. És azután hatszor a mennydörgő „uráááá!“ — mintha millió gárdista rohamozna. Leszállt az est. * * » Abban a percben, amikor a jelentést átvettem, Biljutyin gárdistái még állták a sarat Taranovkában, és lehet hogy éppen ebben az éjszakai órában szerzik vissza a németektől a napközben elvesztett árkokat, visszaállítják az összeköttetést a templommal, amelyből kihordják a halottakat és fegyvereiket... De honnan vegyen tartalékot, hogyan erősítse meg a templom védelmét? * * * Szaggatott, csörömpölő zaj, motorok zúgása hallik az erdőn át, de időnként mintha alábbhagyna. Valami kiáltás, 1945. május 17.: a Szovjetunióból érkezett csehszlovák egységek dísz szemléje a prágai óvárosi téren. A másodpercek viharos erővel dobolnak forró halántékukon. A négy év előtti megaláztatás, egész történelmi korszak súlya nehezedik rá ... Százötven lépésre vannak. — Most. No, Pepik Cerny, most! Most állj eléjük! Cerny harcos jobbra-balra pillant bajtársaira, feltérdel, nekilendül, feláll, és tizenöt-húsz lépést tesz az SS-ek felé. Azok megtorpannak, állnak, bámulnak, e pillanatban hallani annyira gyűlölt torokhangjukat. Tanakodnak. Egyikük integet a kezével, valami jelt ad, kiált valamit. Tisztán hallani. „ szjudá!“ Alighanem tört oroszsággal kiabál — „Igyi szjudá! Gyere ide!“ Cerny mozdulatlanul áll, jobbjában lazán lógó géppisztolycsővel a föld felé. Azok megindulnak a sztyeppén, fedezék nélkül, bizonytalanul jönnek ,.. száz lépésre ... nyolcvanra ..., hetvenre ... egyenest Cernyhez, egyenesen a kilenc géppisztolyos állása felé tartanak. Mögöttük az erdő szélén zúgnak a harckocsik. Minden másodperc örökkévalóságnak rémlik. Már alkonyodik, a gyönyörű napszállta mintha egyenest az ellenséggel való első találkozást köszöntené. E pillanatban Cerny odébb húzódik és máris felcsattan a nyolc harcos géppisztolya a terephullám mögül. • * * Prága, 1945. május 17-e. A történelmi óvárosi téren csapatzászlaik alatt elvonulnak a Szovjetunióból érkezett 1. csehszlovák hadtest egységei. Mélyen megrendülve álltam a tribünön. Visszaemlékeztem a megszállás, az elnyomás, a börtön, a gyűjtőtáborok borzalmaira ... A harcterek nélkülözéseire, az esőben és fagyban eltöltött éjszakákra és nappalokra__ Annyi mindenen mentek át az elmúlt hat háborús esztendő alatt ezek a fiúk a harctéren, és annyi szenvedés jutott ki népünknek idehaza, amennyi sok-sok nemzedéknek sem jutott osztályrészül. Alig maroknyian voltunk, amikor Buzulukból elindultunk. És most, akik itt menetelnek százezres hadsereget képviselnek: nagyszerű szovjet géppisztolyokkal, lövegekkel, aknavetőkkel, harckocsikkal, vadászgépekkel, csata- és bombázó repülőgépekkel felszerelt hadsereget. Ök vetették meg új, népi hadseregünk alapját! KASSÁK LAJOS: Kivívott békesség Nekivágtam a hosszú útnak és visszatértem járadt testemet hurcolva az idő forrásának távolából ahol a csillagok először szúrták át az eget ahol először szakadt fel a virágok bimbója s én embereket kerestem az embertelenségben hazámat kerestem a hazátlanságban éveim végtelen labirintusaiban eltűnt barátaim nevét kiáltoztam világgá szaladt kutyám nevét hogy valafci rámtaláljon a vérrel bemocskolt ég alatt. Miért kísérnek az árnyak ha nem érnek utói hogy megszabadítsanak a veszélyes szakadékoktól a puszták reménytelen kietlenségétől. Könnyek feneketlen kútja volt a szemem panaszkodtam volna ha kinyílik a szám de némán és vakon éltem magamba zártan egy vezérlő hangra várakozón. És mégis mégis egy napon megérkeztem hazámba és rátaláltam a bölcsőre amiben ringattak láttam a régi toronyóra számlapját azt a sáros meredek utat amin anyám kézenfogva vezetett s ó a békesség angyalának szárnysuhogása csendesítette riadozó szívem dobogását és átléptem a ház küszöbét ahol az asszony terített asztallal várakozott rám és megismertük egymást és újból fonni kezdtük hízelkedő szavaink koszorúját. íme hát a város kapui kinyíltak és ott menetelnek ők a kivilágított utcák kövezetén régi társaim. Nem felejtettem el kézfogásuk melegét kiáltásaikat szemük fekete izzását. Gépek és lámpák sűrűjében jövendőnk ígéretét csikartuk ki az anyagból s a bénító álmok hálóját széttéptük. Ö vidám dáridóink a nyári alkonyban öleléseink és csókjaink a ti parazsatokon sütöttem meg kenyerem és ütött az óra hogy kitépjem életem könyvének lapjait amiket mérgével fröcskölt be a kígyó ütött az óra hogy kertem gyümölcseit összeszedjem szabadjára engedjem a madarat akit én neveltem fel zengje a dalt ami jó óráimban bennem fogamzott meg hírverés ez és áldozathozatal. Az asszony mély szemébe tekintve vallók magamról és rólatok a ház nyitott kapujában a világosság partján ahol megleltem békességem. ^(udviítc/voboda.:
