Szabad Földműves, 1964. január-július (15. évfolyam, 1-53. szám)
1964-05-09 / 38. szám
Bratislava, 1964 május 9. Ära 49 fillér • XIV. évfolyam 38. szám. LAPUNK TARTALMÁBÓL A KGST 15 éve . . . . 2. old. Érik a forradalmi harcok gyümölcse.....................3. old. Bolgár tudományos dolgozók nagy sikere a nikotinmentes dohány . 4. old. Vadászat...........................5. old. L. Svoboda: Buzuluktól Prágáig (részletek) . 7. old. m • Ünnepi aondolatok Ezerkilencszáznegyvenöt egyik február végi éjjelén teherszerelvény pöfögött a lengyelországi Sanokból Medzilaborce felé. A vagonokban emberek egyenruhában, a Szovjetunióban szervezett Csehszlovák Hadseregcsoport katonái. Irány Humenné a pótzászlóálj állomása. Ruhástól, bakancsostól fekszünk a szalmán, idpgfeszítő várakozással fúrjuk tekintetünket a gomolygó mahorkafüstbe, melynél csak a lélegzetfojtó csend sűrűbb. A kerekek monoton csattogásába hirtelen belevisít a mozdony füttye, megcsikordulnak a fékek, összeverődnek a kocsi ütközői. Mindenki felébredne az ütődéstől, ha volna alvó ember a vonaton. De ki tudna aludni ezen az éjszakán, mikor még Sanokban megtudtuk, hogy éjfél felé érünk a határrra. A szabad Csehszlovákia határára. Még a fékezés utáni másodperc is döbbenetesen hangtalan. Aztán siketítő hurrá tör fel, a közelállók felszakítják az ajtót és türelmetlenül tolongva ugrálunk ki a fagyos hóval borított pályatestre. A zseblámpák fényében ott áll előttünk a határoszlop, rajta az oroszlános csehszlovák címer. A hatás felejthetetlen. Komoly emberek, fáradt arcú családapák, égőszemű fiatal legények ölelik, csókolják egymást és a deresen fehérlő határoszlopot, reszkető kezekkel simogatják a címeres fémtáblát. Vannak, akik földrevetik magukat és tíz körömmel kaparják ki a hó alól a sárgás agyagot, hogy láthassák a drága hazai földet. Több felől zokogás tör fel, megkínzott férfisírás. Gorkij tollára méltó drámai jelenet. Erre a drága földre lépve, százszorosán érzik, hogy mindnyájan testvérek vagyunk, csehek, szlovákok, ukránok, magyarok, akik összeverődtünk ebbe a századba. A szlovákok Tiso hadseregének szökevényei, a csehek Romániából és Szerbiából jöttek, az ukránok sziklás hegyeiken át bujdosva vették az irányt Svoboda tábornok brigádjai felé. Jónéhányan Horthy kényszermunka-táboraiból futottunk ezer veszély között, hogy fegyverrel kezünkben üssük a fasiszta fenevadat. De minden szenvedést és fáradalmat, a táborok borzalmai a majdnem biztos halállal egyenlő szökés kockázatát bőven törlesztette ez a pillanat, ez a boldog érzés, amit a hazai föld látása, érintése adott. Pedig ezt a vegyes összetételű századot a katonai fegyelmen kívül gyönge szálak fűzték egybe. Előfordultak súrlódások, civódások is. De a haza első enyhítő lehelete elfeledtetett mindent. Mindnyájan éreztük, hogy egy haza gyermekei vagyunk és hogy van miért harcolnunk. Ez a jelenet rajzolódik elém felszabadulásunk ünnepén, mikor új életünk huszadik évébe lépünk, mikor a küzdelemben, s harcokban kialakult testvéri közösség küszködésének, űj életet teremtő munkája eredményeinek mérlegét igyekszem felvázolni. Látom a szenvedés és a harcok emlékeit a sokezer hős szovjet és csehszlovák katona kegyeletét őrző duklai emlékoszlopot, a felégetett falvak, Kaliste, Tokajik kormos köveit, a Nemecká-i emberégető kemencét, a dicsőséges nemzeti felkelés emlékműveit és a tömegsírokon emelt obeliszkeket. Látom a régi köveket, melyek a múltat idézik. De látom az új köveket is, a beton és acélóriásoKat, amit a harcosok és utódaik emeltek a szocialista munka dicsőségére, hogy megteremtsék az új, boldogabb életet és azért, hogy sohse térjen vissza többé az az idő, amit azok a régi kövek idéznek. Végigtekintek ■ a Vág betongátjain és szemeim a földek tavaszi pompában zöldellő tábláit simogatják, amelyeken már az ember szolgálatában a gépek dandárja szánt és arat. Ezek az új emlékművek a béke és a szabadság oszlopai, melyek a jelennek és a jövőnek üzennek a feltámadt és megszépült hazáról, az építő, alkotó emberről, aki nem felejti a múltat és éppen ezért épít bástyát bástya után, hogy a jelen mind biztosabb és szebb legyen, hogy végleg lezáruljon egy barbár korszak története. A szovjet és csehszlovák harcosok töménytelen véráldozata a szívekben a jövő gyémántkemény alapkövévé szilárdult. Ez ad erőt és elszántságot az új életrendért folytatott harcunkban. És ez mellé még az a biztos tudat, hogy ma már nem vagyunk egyedül, úgy mint a vészterhes müncheni napokban. Akkor is csak a Szovjetunió volt hajlandó testvéri kezét kinyújtani védelmünkre, amely védelmi harc csak a burzsoá nyugati „szövetségesek“ árulása folytán vetélt el, mielőtt még megszületett volna. Ma a felszabadult népek közösen emelt acél falanxa őrzi békénket és jövőnket. Békét és biztonságot ad a szocialista népek összeforrott egysége, megosztjuk egymással a közös gondokat és segítjük egymást, mindegyik a maga tapasztalataival, ismereteivel. Elosztjuk egymásközt a feladatokat is, hogy azokat könnyebben teljesíthessük. Sokoldalú az együttműködés, de amit mi vállaltunk, az a mi becsületünk dolga. Az építés dandárját ebben az országban nekünk kell elvégeznünk. Az eddig végzett munkáért nem kell szégyenkezni. Aki nyitott szemmel jár ebben az országban, lépten-nyomon megtalálja a bizonyítékokat arra, hogy nagyméretű és örömteljes változásokon ment át az ország, amióta a dolgozók vették kézbe a vezetést pártjuk Csehszlovákia Kommunista Pártja irányításával. Az új stílusra való törekvés lázában és sokszor túlfokozott lendületében azonban nem kevés hibát követtünk el. A szokatlan út és munkamódszerek még nem váltak vérünkké. A rohanó léptekkel törtető új élet mindig újabb és újabb problémákat vet fel, amelyek rugalmas reagálást követelnek. Szocialista mezőgazdaságunk sem indult kitaposott ösvényen. Szovjet barátaink tapasztalatai sok mindenben segítettek ugyan, de inkább mi voltunk a hibásak abban, hogy nem vettük eléggé figyelembe az eltéréseket a termelési feltételek, a két társadalom fejlődési foka, az éghajlati viszonyok és a termelési hagyományok között. Eddigi eredményeink világosan igazolták pártunk által mutatott irányvonal helyességét. Ezt földműveseink, falvaink mai élete eléggé példázza. A legutóbbi hónapok azonban azt is tanúsították, hogy eredményesen tudunk harcba szállni a hibák és akadályok leküzdéséért. Szövetkezeti dolgozóink VI. országos kongresszusa alaposan elemezte eddigi eredményeinket, de kommunista nyíltsággal felfedte a hibákat is. amelyek a nagyüzemi termelés menetében az irányításban mutatkoztak. A kongresszus nem titkolta véleményét azokkal a gazdasági ágazatokkal szemben sem, amelyek a mezőgazdaság zavartalan termelési menetéért szintén felelősek. Felszólította a kongresszus a tudományos dolgozókat, hogy minél hamarabb oldják meg azokat a feladatokat, amelyek a mezőgazdaság további fejlesztését vannak hivatva szolgálni; felszólította a gép-, építő- és vegyiipart, biztosítsák a mezőgazdaság részére a szükséges cikkeket; figyelmeztette a felvásárló szerveket, takarmánykészítő üzemeket nyújtsanak jobb, hatékonyabb segítséget szövetkezeteinknek. A segítséget joggal elvárjuk az állami és népi közigazgatási szervektől is, amelyeknek végleg meg kel! szabadulniuk a bürokratikus módszerek gyakorlatától a fejlődés egyik fő fékezőjétől. Történelmi célt tűztünk magunk elé: az ipar színvonalára emelni a mezőgazdaságot. Ez azonban nemcsak azt jelenti, hogy gépesítünk, kemizálunk és ipari szervezési módszereket vezetünk be a mezőgazdasági termelésbe, de azt is, hogy megtanulunk a városi ember kultúráltabb módján élni. S ez nagyrészt rajtunk áll. A kongresszus határozatai ezt a távlatot konkrét feladatokra bontották, meghatározták a mezőgazdaság feladatait, az állami szervek és az egyes népgazdasági ágazatok együttműködésének módszereit. A határozatok világosak, de megvalósításuk megköveteli tőlünk is a lemondást sok begyökerezett nézetről és gyakorlatról, kényelmes, beidegzett módszerekről, mert a helyes irányt mutató határozatok csak így válhatnak valósággá. A felszabadulás ünnepén emlékezve a múltra, a szabadságért folytatott küzdelemre, a mártírok és hősök hagyatékára, nézzünk szembe bátran új feladatainkkal, melyek a béke és a szocialista jövő távlatai felé mutatnak. VLADIMÍR REISEL: T e é r t e d Mint fiatal asszony, kinek ajakára szállott a szerelem, kis falum úgy szunnyad. Tele van a lég széna illatával, gyermekeknek álmát öleli a dunyha. Falum mélyen alszik, álma zavartalan. Elszánt nép őrzi a nyugalmát, csendjét. Jó és rossz napjai, — belőlük annyi van — aratások láza: el nem múló emlék. S bár a haranglábnál az őr elbóbiskol, s így őrzőangyalunk szemei máshol járnak, nem kell mégsem félnünk, aludhatunk bizton. Vége van a hétnek. Holnap már vasárnap. Hogy a falvainknak békés legyen álma, küzdött és vérezett a szovjet hadsereg. És sokan talán azért mentek a halálba, hogy elolvashassátok most a versemet. Hogy mosolygó arccal ejthessünk vidám szót, amellyel köszöntjük minden év tavaszát, estek el a hősök, mint érett kalászok, oltották ki értünk éltüknek parazsát. és még ma is minden pillanatban távoli testvérek halnak, hogy békén élj, mindenütt hogy béke legyen szakadatlan, ne kelljen véreznünk mások érdekéért. Fordította: F ü g e d i Elek i szocialista mezőgazu'aságért! A MEZŐ GAZDASÁGI DOLG OZÓK LAPJA írta: PERL ELEMÉR
