Szabad Földműves, 1964. január-július (15. évfolyam, 1-53. szám)
1964-04-25 / 34. szám
35 14 zálás terén most teszi meg az első lépéseket, s emellett éppen ezek a szövetkezetek oldják meg a csúcsmunkák kérdését a brigádsegítségre fordított költségek aránytalanul nagy összegeivel. A premizálás helyes elveinek érvényesítése segítethetné elő a szövetkezeti tagok kezdeményezésének és érdeklődésének fokozását a közös gazdálkodás eredményei ir§nt, de egyúttal megoldana számos szervezési kérdést is a munkák elvégzése terén az egyes évszakokban. Ezért úgy vélem, hogy az idény- és eredményprémiumok széleskörű alkalmazása ismételten megmutatkozna a kongresszus tárgyalásainak eredményeiben is. Emellett, főképp ami az eredményprémiumot illeti, gondolkoznunk kellene a premizálás új formáinak alkalmazási lehetőségei fölött. Véleményem az, hogy az eredményprémiumok rendszere is szorosabban kapcsolódjon majd a szövetkezet gazdálkodásának hatékonysági mutatóihoz, valamint a szövetkezeten belüli egyes termelési egységekhez, a költségek gazdasági hatékonyságának növeléséhez, a nyers és a tiszta bevételhez. Az eddiginél nagyobb mértékben kellene ezeknek az eredményprémiumoknak a szövetkezeti tagokat gazdaságosságra nevelni, valamint arra, hogy a termelés növekedésekor igyekezzenek a termékegység egy koronájára fordított költségek csökkentésére. A szövetkezeti tagok anyagi érdekeltségének növelésében fontos szerepet tölt be a munkáért adott díjazás színvonalának növelése. Hiba volná azonban ezt a kérdést kizárólag a közös forrásokból eredő pénzeszközökkel szemben támasztott nagyobb igényekkel összekapcsolni. Egész társadalmunkban igyekszünk betartani azt az elvet, hogy a munkáért adott díjazás növekedésével arányban kell állnia a termelés növekedésével és gazdaságosságával. Ebből kitűnik, hogy a munkáért adott díjazás színvonalának növekedése szintén minden egyes szövetkezeti tag kezében van. Elvtársnők, Elvtársak, rátérek a szövetkezetek és az egész mezőgazdaság fejlődésének egyik legfontosabb problémájára — a munkaerő kérdésére, az ifjúság megnyerésére és az ezzel kapcsolatos intézkedések összességére. E kérdésben nem állunk új problémával szemben. Minden intézkedés ellenére, amit már az elmúlt években megtettünk, nem javul a helyzet a dolgozók számában és korösszetételében, sőt egyes szövetkezetekben a szövetkezeti funkcionáriusok és tagok képzettségében sem. Még mindig nem teljesítjük a fiatal dolgozók megnyerésének tervét — ezt a tervet az 1961—1963-as években csupán 71 %-ra teljesítettük. Tanoncviszonyba csupán 69 000 ifjúsági tagot nyertünk meg és a mezőgazdasági középiskolákba 16 000 diákot toboroztunk. A képzett dolgozóknak az iparból a mezőgazdaságba való átvonása sem halad kielégítően, habár sok üzemben találunk olyan dolgozókat, akik tapasztalataikat tekintve jelentős segítséget nyújthatnának mezőgazdaságunknak. Nem lehet kiel égítönek tekinteni azt a jelenlegi állapotot, amikor a szövetkezetek öt vezető dolgozója közül, azaz az elnök, az ökonómus. a mezőgazdász, a zootechnikus és a gépesítő közül csupán 3,8 °/o rendelkezik főiskolai végzettséggel és 49 % mutat fel alapfokú képzettséget. Emellett a gépesitőknek csupán 1,2 °/o-a rendelkezik főiskolai végzettséggel, 10 %-a középfokú szakképzettséggel és 46 % nem rendelkezik semmilyen szakképzettséggel. Ezek a számok riasztóak azért is, mivel tudjuk azt, hogy a funkcionáriusok nagy része jelentős gyakorlati tapasztalatokat szerzett és sokan helyesen megválasztott tanulmányok által növelik ismereteiket. Arról, hogy milyen jelentős mértékben segítheti elő a jobb gazdasági eredményeket a képzett káderek kiválasztása, számos példa tanúskodik. A sok példa közül az érsekújvári járás szőgyéni szövetkezetét említem, amely szövetkezet 4800 hektár területen gazdálkodik. A szövetkezet vezetőségének három képzett káderrel való megerősítése útján ebben a szövetkezetben a legutóbbi három év alatt a munkaegység értékét 300 %-kal sikerült emelni. Ma már az elnökök, agronómusok, ökonómusok, csoportvezetők és más vezető dolgozók százaival rendelkezünk, akik a rájuk bízott részlegek gyakorlati irányi-EFSZ lakasepitesi alapjából fedezhesse addig az ideig, amíg dolgozókat nem nyert. Azoknak a szövetkezeteknek pedig, amelyek ebben az alapban a szükséges összegekkel nem rendelkeznek, a mezőgazdasági termelési igazgatóságok az államnak az alapeszközök fejlesztésére közvetlenül szolgáló pénzeszközeiből teszi lehetővé a reszesedes fedezését. De nem tettünk még eleget falvaink szociális intézményeinek kiépítéséért sem. Nem gondolok itt csupán az óvódákra, bölcsődékre, napközi otthonokra stb., hanem mindenekelőtt arra is, hogy minden egyes szövetkezeti dolgozó munka után megmosakodhasson és átöltözhessen. Bizonyára egyetértenek velem, ha kijelentem, hogy szövetkezeteseinknek épp oly joguk van tisztán és átöltözötten távozniuk munkahelyükről, mint ipari dolgozóinknak. E téren szövetkezeteink dolgozóival szemben már a termelési berendezések tervezése folyamán adósak maradtunk. Viszont a szövetkezetek sem értékesítik az adott lehetőségeket a munkakörnyezet és a falusi kultúra megjavítása érdekében. Hiszen 1964. január 1-én csak a kulturális és szociális alapokban összesen mintegy 590 millió koronát tettek ki a fel nem használt pénzösszegek és a szövetkezetek maguk a kulturális alapokat csupán 200 millióval dotálják. Az eddigieknél sokkal fokozottabb mértékben kell majd az EFSZ-ek, a nemzeti bizottságok és a többi falusi üzem pénzeszközeit összpontosítani az EFSZ-ekben dolgozó anyák gyermekei részére építendő intézményekre, hogy azok hálózata megfeleljen a szövetkezeti asszonyok követelményeinek egész mezőgazdaságunkban. Teljes mértékben elismerjük, hogy éppen a nők azok, akiknek nagyszerű munkája nyomán a szövetkezetek újabb termelési sikereit elkönyvelhetjük. A feladatok tekintélyes részét vállalják magukra és a munkasikerekért ők felelősek, de mindezen felül eléggé fel sem becsülhető feladatot teljesítenek azzal, hogy mezőgazdaságunk, egész társadalmunk részére egy új nemzedéket nevelnek fel. Éppen ezért nagyrabecsüljük őket tevékenységükért és igyekezetünknek sohasem szabad alábbhagynia a dolgozó nők helyzetének megjavulása érdekében. De ez az igyekezetünk a szociális biztosítás legutóbbi módosításaiban világosan meg is nyilvánul. Hiszen a 22-hetes fizetett anyasági szabadság, amelyre az újjárendezés alapján a szövetkezeti nők is igényt tarthatnak, a fejlett szocialista társadalom építésében részt vállaló nők munkájának megbecsülését, elismerését jelenti. Az utóbbi időben sokat foglalkozunk a szövetkezeti dolgozók közös étkezésének kérdésével. Helyes volna, ha a szövetkezetesek a helyi szempontok figyelembevételével saját üzemi étkezdéket szerveznének maguknak, vagy, amennyiben részükre előnyösebb volna, a fogyasztási szövetkezetek szolgálatait vennék igénybe. Az a nézetem, hogy a szövetkezeti dolgozók közös konyhája még olyan termékekkel történő ellátás mellett is, melyeket maguk nem állítanak elő, azonos színvonalú legyen mint az iparüzemek közös étkezdéié és az illetékes szervek feladata, hogy azok zavartalan működését gazdasági tervükben biztosítsák. Ott, ahol az étkezés színvonala oly magas fokot ért el mint pl. a Náchod-vidéki Zdének Nejedly-EFSZ-ben, de már más helyeken is, emelkedett a munkaszellem, jobban szervezik a munkát és az eredmények is biztatóbbak. A pionír-táborok szervezésének — amint azt a Plzen-Dél járás szövetkezeteinek példája mutatja, a szakképzettségüket növelő szövetkezeti tagok támogatásának, a kultúra közvetlen falusi fejlesztésének, továbbá a kulturális alapok kihasználása egyéb módozatainak természetesen kifejezésre kell jutniuk majd a minisztériumnak e konferencia után kiadandó EFSZ-minta-alapszabályaiban is. Kedves Elvtársnők, Elvtársak, a falusi életnek csak néhány problémájával foglalkoztam itt, amelyek mind döntő jelentőséggel bírnak a mezőgazdasági termelés fellendítésében. De nem csekélyebb fontossággal bírnak a munkabiztonság, a munkahelyi egészségvédelem problémái. Ezekkel nagyobb gonddal kellene foglalkozniuk a szövetkezeti vezetőknek, az EFSZ-ek biztonsági szerveinek, de kutató-intézeteink és az egészségtovábbra is a takarmányok termelése. Annak ellenére .hogy általánosan ismert alapelvekről van szó, mindeddig nem sikerült megnyugtatóan megoldani a takarmányalap kérdését. Az utóbbi három évben ugyan részben emelkedett a takarmányok termelése, ám ez a fejlődés korántsem tartott lépést az állatállományok emelésének ütemével (a szövetkezetek közös tenyészeteiben 5,2 % volt az emelkedés) és a termelési feladatokkal. Tehát növénytermesztésünk jelenlegi feladatát a takarmányalap biztosítása képezi. Elegendő jó minőségű takarmányt biztosítani állatállományunk számára a természeti és ökonómiai feltételek sokkal jobb kihasználását követeli meg s ennek alapján a takarmányok olyan összetételére kell törekednünk, amely az adott helyzetben minden egyes hektárról a lehető legtöbb tápanyag betakarítását teszi lehetővé. Elsősorban a szántóföldön termelt évelő takarmányok összetételének javításáról van szó, főként a lucernatermesztés növeléséről, amelyből jobb trágyázással és agrotechnikával sok fehérjét nyerhetünk. Ezzel összhangban nem szabad lebecsülnünk a silókukorica jelentőségét sem, amely a takarmányanyag termelése és a termelési költségek szempontjából egyik leghasznosabb és legolcsóbb takarmánya. Hangsúlyoznom kell újból, hogy a tavalyi rossz termést némely körzetben a kukorica igényeinek semmibe vevése okozta. Ez vezetett gyakran olyan véleményekre, amelyek kétségbe vonták azt, hogy szükséges-e a jövőben a kukorica termesztése. Jelentősen javítani kell a rétgazdálkodást is. Nem szabad megengednünk, hogy olyan réteken, ahol sok széna terem, csak egyszer kaszáljunk. A felszántható réteket állandóan újítani kellene és minden rétet racionálisan trágyázni a legbeváltabb módszerekkel. A jó minőségű terimés takarmányok termelésének az emelése nemcsak a bő takarmányalapot biztosítaná állattenyésztésünk legfontosabb ágazata, a szarvasmarha-tenyésztés számára, hanem hozzájárulna olyan fontos probléma megoldásához is, mint a szemes termények termesztésének további emelése. A probléma jobb megértése céljából szeretném hangsúlyozni, hogy a vetésterületek növelésére, főleg amikor társadalmi érdekekből kifolyólag nem lenne helyes az ipari növények vetésterületének csökkentése, alapjában véve csak a szemestermények rováséra kerülhet sor. Ezt viszont csak akkor valósíthatjuk meg, ha kisebb területen is elegendő takarmányt termelünk szarvasmarha-állományunk számára, ami azt jelenti, hogy emelnünk kell a hektárhozamokat. Ebből a szempontból a takarmánynövények összetételében jelentős tartalékokat találunk. Az élenjáró szövetkezetek példája bizonyítja, hogy a növényzet iránti agrotechnikai gondoskodás javításával, s főként a növények táplálásának megfelelő biztosításával és a veszteségmentes betakarítással a legközelebbi években a jelenlegi hektárhozamokhoz hasonlítva 30—40 százalékkal növelhetnénk a terméseredményeket. Ez az az út, amelyen mezőgazdaságunk belterjességének további növelése érdekében haladnunk kellene. A többéves takarmányok összetételének javítása, valamint a takarmányhüvelyesek termesztésének növelése a takarmánytermelés iparosításának egyik előfeltétele. Nagy teljesítményű szárítóberendezések építéséhez látunk hozzá, amelyeknek segítségével vitamintartalmú fehérjés takarmánylisztet készítünk, amely a fiatal állatok táplálására, a brojlerok hizlalására, a tojőstyúkok, kocák és fejőstehenek táplálására használt takarmánykeverékek nélkülözhetetlen alkatrésze. Ezért már ebben az évben 10 szakosított mezőgazdasági üzemet akarunk építeni a vitamintartalmú szénaliszt készítésére, még hozzá 2000 vagonos kapacitással. 1970-ig további 70 hasonló szakosított üzem felépítését tervezzük, amelyek fedezni tudnák a takarmánykeverékek készítéséhez szükséges országos szénaliszt-szükségletet. A takarmányfélék esetében hatványozottan érvényes az az elv, hogy amit kitermeltünk, azt veszteség nélkül kell betakarítani és tárolni. A szénakészítésre termesztett herefélék és réti takarmánynövények betakarításának eddigi tech* nológiája kedvezőtlen időjárás esetén nem teszi lehetővé a folyamatos betaka-Javítani kell a trágyázási technikát és a talaj tényleges tápanyagszükséglete alapján kell a trágyát adagolni. Mindenhol, ahol így gondolkodnak és tesznek, nem találkozunk olyan nézetekkel, hogy csak akkor lehet emelni a növénytermesztés színvonalát, ha elegendő műtrágyánk lesz. Jelenleg érdeklődésünk előterében áll a talajberuházások hatékony kihasználása. Mérlegelésünkben abból indulunk ki, hogy 1970-ig 291000 hektárt szükséges öntöznünk és 339 000 hektárt kell lecsapolnunk. Ebben az évben 39 000 hektár földről vezetjük le a vizet, t388 km vízmedret szabályozunk, 28 000 hektárt öntözünk tiszta vízzel, 10 000 hektárt trágyaleves öntözéssel. Ez a széleskörű talajjavítási program megköveteli, hogy az öntözőművek és a levezető csatornázás építésével összhangban — az eddiginél jobban oldjuk meg azoknak a mezőgazdasági üzemeknek a gazdálkodási rendszerét, ahol ezek az építkezések majd megvalósulnak. A meliorációs berendezések jelenlegi fenntartásával és kihasználásával sem lehetünk megelégedve. A mezőgazdasági üzemeknek a talajjavít szövetkezeteknek, de a termelési igazgatóságoknak is meg kell javítaniuk munkájukat ebben az irányban a legrövidebb időn belül. Az EFSZ-ek járás, konferenciáin bírálták a Földművelésügyi Minisztériumot a kerületi meliorációs szervek elégtelen munkájáért a talajjavítási építkezések terén. Szeretném megnyugtatni a kongresszus küldötteit, hogy nálunk is levontuk a jelenlegi helyzetből adódó következtetéseket, melyeket rövidesen tudomásukra adjuk. A talajjavítás jelentős eszköz a talajtermékenység emelésére és ezért megérdemli a legnagyobb figyelmet. Elvtársnők, elvtársak, a mezőgazdaság rendkívül fontos feladata jelenleg népgazdaságunk ellátása gabonával. Alapjában véve az önellátás emeléséről és az eddigi behozatal saját forrásból való részleges pótlásáról van szó. Ez olyan kérdés, amely szorosan kapcsolódik az EFSZ és más mezőgazdasági üzemek gazdálkodásához, nemcsak termelési és szervezési, de ökonómiai szempontból is. Ha e kérdés megoldásával foglalkozunk, megszoktuk az utóbbi időben a „gabonakérdésről“ beszélni, habár a problematika sokkal szélesebb körű. Először is közelebbről kellene megnézni, hogyan is keletkezett ez a probléma. Az ok abban keresendő, hogy a háború előtti évekkel összehasonlítva jelentősen emelkedett a szarvasmarhatenyésztés intenzitása, az 1963. évi állományt az 1938. évivel összevetve 25 számosállattal emelkedett 100 ha-onként. Emelkedett az állati termékek termelése, főleg a hízósertéseké és a baromfié, tehát a legnagyobb magíogyasztóké. Ezzel összhangban emelkedett a lakosság fogyasztása is az állati termékekből. Az is általánosan ismert, hogy távlati terveinkben e fogyasztás további emelkedésével számolunk. Mivel nem akarjuk a gabonabehozatalt emelni, nem marad más hátra, mint a belső tartalékok kihasználása, amelyekkel rendelkezünk. Az egész problematikát már többször megvilágítottuk, de ennek ellenére, különösen némely körzetben még mindig vitáznak róla, ami azt bizonyítja, hogy a problémát minden összefüggésében nem értékelték a dolgok elégséges ismerete alapján. A gabonatermesztés növelésének útját mindannyian ismerik, csak a helyes arányokat kell meghatározni. Mindenekelőtt a gabona vetésterületére és a tervezett hektárhozamok egyensúlyára, másrészt pedig az állami eladás biztosítására és az üzemek takarmányalapjára gondolok. Ezekben az arányokban mezőgazdasági üzemeinknél gyakran egyenetlenségek jönnek létre. Gyakran aránytalanul magas hozamokat terveznek, amelyeket aztán nem tudnak elérni, vagy kisebb területet vetnek be, mint az a tervezett mennyiség kitermelése szempontjából szükséges lenne. így gyakran a takarmányalap összezsugorodására vagy az eladási feladatok nem teljesítésére kerül sor. Hangsúlyozni szeretném, hogy nemzetgazdaságunknak 1964-ben több gabonára lesz szüksége az állami alapok számára, mint tavaly. Ezzel kapcsolatban informálni szeretné önöket arról, hogy nem várhatunk nagyobb takarmány juttatásra az állami alapokból, mint amennyit 1963-ban adtunk. Erre a helyzetre és az állattenyésztés fejlesztésének szükséaességére való tekintettel, minden rendes földművesnek mérlegelni kellene a termelés most 38 11
