Szabad Földműves, 1964. január-július (15. évfolyam, 1-53. szám)
1964-02-29 / 18. szám
Hogyan tudok én némely latin szavakat? Gimnáziumban is jártam én hajdanában. Nem sokáig. Egy esztendeig. Az úgy volt, hogy a hatodik osztályban, az elemiben a plébános úrnak rám terelődött a figyelme. Az első háború a végét járta s akkor jött a hír, hogy apám nem jön haza többé a Doberdóról. Valamiképpen megkedvelt hát engemet a plébános úr, s a tanév végén magához intett: — Akarsz-e bemenni a városba, felső iskolába? Nagy boldogságomban alig bírtam kimondani az igent. Anyám gyanakodott. Félt. Féltette a házat, hogy elveszik tőle a tanításom árába. Meg félt, ha úr lesz belőlem. majd szégyellem őt. De a plébános úr vállalta s nem lehetett kitérni a taníttatás elől. Elkerültem a gimnáziumba. A városba. Micsoda esztendő volt! Néha még mostanában is vele álmodom, ötvenesztendős koromban! Nagy kedvem volt! Az első félév azzal telt el, hogy kifürkésztem a városi élet furcsaságait, újdonságait. A villany! Akkor még nem volt falun! A villamoskocsik. Az autók! Az sem járta akkoriban falun. A, emeletes házak! Az a sok bolt! Hogy ugyan akad-e mindegyikbe vásárló? A városi fiúknak akadt már más dolguk is. De én úgy gondoltam, nekem a legfontosabb, hogy mindent alaposan megismerjek. Így történt, így történhetett, hogy minden igyekezetem ellenére is valami három tantárgyból nem a legkitűnőbb osztályzatot érdemeltem ki, hanem egy fokozottal gyengébbet. De hiszen jó volt még az is. Sok úri gyerek irigyelte tőlem! S magam is meg voltam elégedve eredményemmel. A plébános úr azonban nagyon másképp vélekedett, amikor a bizonyítvánnyal elébe járultam. Ügy vélte. nem illő, nem érdemes olyan fiút taníttatnia, aki első nekifutásra nem hoz haza mindjárt tiszta kitűnő bizonyítványt. Ügy beszélt, mint akinek másra kell a pénz. S meg is mondta nyíltan, a második osztályra nem éd egy fillért sem. Anyám csak szipogott s köszönte az irántunk való eddigi jóságát. Engem meg mintha fejbe vágtak volna, szédültem — de a szemem szikrázott. Anyám úgy húzott el. Nagyon megijedt tőlem. Akkor vagy egy hétig aztán se eleven nem voltam, se holt. Annyira szíven ütött a plébános határozata. De aztán magamhoz tértem. S megfogadtam, mégis tovább tanulok! Előteremtem őszig a pénzt a beiratkozáshoz, meg az osztály első hónapjaihoz. Legjobb lett volna kondásnak elállni valahová, uradalomba. De azzal már elkéstem. Nagy nehezen tudtam egy kis marokszedést vállalni. Abból lett félmázsa búza. Már a géphez nem szegődtettek. Nem jutott hely a cséplőbandáb^n. Korahajnalonként a piacon vagy a falu végén kuncsorogtam, hátha akad valami. Apró alkalmi munkák akadtak, de ígéret csak egyetlen egy. A fogamhoz való. Egy híres dinnyetermelő ígérte, hogy megfogad engem csősznek a földjére, dinnyeérés idejére. Bocsor Gazsi bácsi, ha van, aki még emlékszik rá. No, én úgy rászámítottam erre a munkára, erre a feladatra, már június végén, hogy bele is pusztultam volna, ha nem ízen értem, mikor a sárgadinnyék zsendülni kezdenek. Izent, izent Gazsi bácsi, bár nem győzte hajtogatni, hogy egyelőre csak próbaképpen fogad el, aztán majd meglátjuk ... Attól tartott, mutatta, hogy félek majd odakint a csőszkunyhóban s még valami bajom esik. Az a kunyhó kukoricaszárból készült. Botot szereztem magamnak. Kutyát, egy kölyök kuvaszt, Gazsi bácsiék adtak a magukéből. Tarisznyámban kenyér, szalonna, só lapult egy hétre elegendő. A többi a Nap dolga volt. A Nap korán kelt, későn nyu-*-. godott. Én utánoztam, de még éccaka is kinyitottam a fülemet, ha a kutya vakkantott. Ha nagyon lármázott, a szememet is megkockáztattam. Különben nagyokat feküdtem, hanyatt. Fütyörésztem. Buvároltam a második osztályos latin olvasókönyvet, mely az első osztályos könyvvel egybe lévén fűzve, már birtokomban volt. Ha a latint eluntam, a kutyát oktattam. Szalonna, kenyér, ső — járandóságom volt. Pénzbeli javadalmazásomról nem történt egyelőre említés. Eleinte, míg a sárga érett, legfőbb csőszi feladatom a madarak hajkurá- Szása volt. A madarak szerették a jó, édes, repedezd sárgadinnyét. Kedves munkám volt ez, mert a csőrrel megkezdett gyümölcsöket hamar utolérte a rothadás. S hogy utol ne érje őket, meg kellett ennem valamennyit. Mikor a görögdinnyék is mély kongassál válaszoltak az udvarias kopogtatásra, Gazsi bácsi fogattal kezdett kijárogatni a dinnyeföldre, s másodnaponként egy jó kocsiderékkal elszállított a termésből. Ha ő nem volt kint, mégiscsak én maradtam főember, fejes a vásárlóknak s a tolvajoknak. (Ezek azonban s két marka tele volt szalmával s g8-ringyecskékkel elegy aprópénzzel. — Ez micsoda? — kérdezte gyanúsító élesen. Alaposan szemügyrevettem. — Pénz is van közte — feleltem halkan, mintha csökkenteni akarnám a bűnt. — Ez nem mind mai és tegnapi eladás — bökött két markára Gazsi bácsi. Ráztam a fejemet, hogy nem s ezzel be is ismertem a takarékot. — Hát akkor milyen pénz? Családi szövetkezet jobban féltek a kutyától, mint tőlem.) Hanem a vásárlók! Alig múlt el. nap, hogy hat-nyolc dinnyét el ne adtam volna helyben. Amikor aztán Gazsi bácsi jött, elszámoltam, fillérig. Említettem már, hogy a fizetésemről nem esett még sző gazdámmal. S hogy a szeptember közeledett, egyre jobban kezdett emészteni a gondolat, miképp fogom előteremteni a költséget. Próbáltam pedzeni a dolgot Gazsi bácsinak, de ő tréfásan elhárított: „Minek a pénz gyereknek?! Megeszed, te azt itt helyben!“ Ilyenekkel ütötte el a komoly kérdést. Töprengéseim vége az lett, hogy a befolyt pénznek negyedét, harmadát elkezdtem félrerakni. A gunyhő sarkéban kotortam egy mély gödröt. Azt tettem meg takaréknak. Szalmával és dinnyével takartam le. S amint telt az idő, én napról napra egyre inkább tisztességesnek tartottam ezt az eljárásomat. Mert, hogy szándékom volt persze, hogy ezt a takarékot én egészén rnegtartom magamnak. Gazsi bácsi semmit se vett észre. Egy szép, napos délután aztán, mint tiszta égből a villám, úgy csapott rám a hangja. — Gyere ide! — szól ki a gunyhőből. Mindjárt tudtam, mi történt. A felgyülemlett dinnyében válogatott s megtalálta a gödrömet. Félrecsúszott a keze. Én meg a kutyát oktattam odakint, hadd hallja az öreg, hogy dolgozunk. De a hangra abbahagytuk a játékot. Odamentünk a gazdához. Kifordult éppen a gunyhó ajtajából — Eltett pénz — ismertem be nyíltan. Gazsi bácsi nem vert meg. Nem is szidott tovább. De szomorú arcot vágott, s szeme gonoszul villogott neki. Nagy kupec ember volt, tudtam én hazulról. A forróság mégis elöntötte képemet s szerettem volna bőgni, vagy nagyon messzire lenni minden dinynyeföldektől. Rosszabb volt, mintha megvert volna. Akart ő adni nekem pénzt is, mondta úgy estefelé. De hát most már ezek után. Azért el nem űzött a csőszködésből. Maradhattam. Majd ő gyakrabban jár ki — ígérte Gazsi bácsi, hogy ne történjék többé baj. Kísértés! Maradhattam volna. De még aznap délután elbújdostam a faluból. Megértettem, hogy lopott pénzen úgysem tanulhatnék én igazán latinul soha. S hogy meglopott lélekkel nem válhat még dinnyecsősz sem belőlem. Szeptember vége lett, mire rám találtak. A plébános úr azt mondta kár értem, hogy a züllés útjára kerültem, mert hiszen egy évet még meg lehetett volna próbálni a gimnáziumban. De hát ezek után nincsen rá lehetőség... Latin könyvem a gunyhőban maradt. Mikor október elején eszembe jutott, hogy utána nézzek, már helye sem maradt meg a gunyhónak, az én nyári boldogságom otthonának. Felszántana már addigra Bocsor Gáspár őszi búza alá. A latin olvasókönyvnek pedig nyoma veszett. elhiszi, hogy a tyúkfarm vezetője dézsmálja a tojást. Meg aztán a paprikásnak való csirkét sem veti meg. Elnök: Ezt egyáltalán nem hiszem. Ellenőr: Miért? Elnök: Mert a feleségem, a Kati vezeti a tyúkfarmot. Ellenőr: A felesége? Ádi néni: Ügy bizony. A szomszédasszony. Ellenőr: Szóval így vagyunk... Hát az igaz-e, hogy az egyik csoportvezető szekerestől vittette haza % szénát ? Elnök: Magam sem tudom ... szóval szénát vitetett volna haza? Juli néni: Ejnye, Lajos fiam. Ilyen hamar elfelejtetted? Arról a szénáról van szó, amit a nagybátyádnak juttattál. Ellenőr: Lám, lám, az asszonyság jobban emlékszik. Juli néni: Hogyne emlékeznék, amikor ott hordták el a házunk előtt. Ellenőr: A fejőkkel is baj van! Ki vezeti őket? Elnök: A Terka lányom. Ellenőr: Milyen kiterjedt család... Juli néni: Ajaj, van belőlük egy egész kassal... Rokon a könyvelő is, meg a zootechnikus is... aztán, amit elvihetnek el is viszik. Ellenőr: Akkor helytálló a panasz. Juli néni: Aza. Helytálló. Elnök: Jobb volna ,ha elhallgatna Juli néni. Juli néni: De a fűzfánfütyülőjét! Azok azt vihetnek amit akarnak, nekem meg könyörögni kell egy kis árpáért ?! Ellenőr: Szóval, vihetnek amit akarnak. Persze az ellenőrző bizottság tagjai behúnyják a szemüket. Elnök: Nem említettek semmit. Ellenőr: Kik vannak az ellenőrző bizottságban? Elnök: Kovács Károly, Kovács János, Guba Zoltán, Kovács Árpád, meg Kovács Kristóf. Ellenőr: Rokonok? Elnök: Hogy is mondjam... A Károly az öcsém, a János az idősebb fiam, a Zoltán a vöm, az Árpád az öcsém fia, a Kristóf meg a fiatalabb nagybátyám. Ellenőr: Ejha! Ez aztán a pereputty! Elnök: Mindig azt halljuk, hogy a szövetkezet egy nagy család ... Ellenőr: Az igaz, de nem így. Mert itt a sógorság, komaság került uralomra. Nem csoda aztán, ha panaszkodnak a tagok, hogy a rokonoknak bőven jut mindenből... Juli néni: Másnak meg könyörögni kell egy kis szemért. - :--'3r-Étnök: Olyasmiből visznek haza némi csekélységet, amiből jut is, marad is. Ellenőr: No Iám! Jut is, marad is... Én csak annyit mondok, ha maga továbbra is elnök marad, a szövetkezet egészen bizonyosan tönkre jut. (Gyors függöny) Dénes György üúiítu rális Uiráty Személyek: Szövetkezeti elnök, Juli néni, Ellenőr. Juli néni: Jő napot kívánok. Elnök: Aggyisten, Juli néném. Mi járatban van? Juli néni: Csak bekukkintottam hozzád, Lajos fiam, merthogy kihez mehetnék máshoz panaszra, ha nem tehozzád, a szövetkezet elnökéhez. Elnök: Panaszra? Vajon ml baja lehetne magának, Juli néném? Juli néni: Nagy annak a sora, de majd csak segítesz rajtam. Elnök: Mondja csak, Juli néném ... Juli néni: A malacaimról van sző. Ha hordhatnék nekik egy kis tejet, meg jó volna egy kis szem is darálni valónak. Elnök: Hm ... hm ... Juli néni: Azt mondják, jó szíved van... Elnök: De hát honnan gondolja Juli néném azt a tejet meg a szemet? Juli néni: A szövetkezetből, csakis onnan. Elnök: Adnék én szívesen, de nincs. Juli néni: Nincs?! Ne mond már, Lajos fiam... A nagybátyádnak bezzeg tudtál juttatni egy szekér szénát..., Aztán az öcsédnek is ... Elnök: Sose beszéljen annyit, Juli néném ... Kevés szóból is értek én, segítek is ahol csak tudok... Szóval tejecske kellene, meg egy kis árpa, kukorica. Juli néni: Ügy, úgy fiam... jó szomszédod vagyok én ... dicsérlek js mindenfele... Ellenőr (benyit): Jó napot kívánok. A szövetkezet elnökét keresem. Elnök: Én volnék az elnök. Tessék helyet foglalni. Ellenőr: Péterfi Gáspár vagyok, a járásról. A mezőgazdasági osztályról. Elnök: Milyen ügyben tetszik keresni? Ellenőr: Hogyis mondjam, kérem. Egy panasz ügyében jöttem. Tudniillik azt állítja a panasztevő, hogy ebben a szövetkezetben mintha nem mennének rendben a dolgok... némi hanyagság tapasztalható, gyenge az ellenőrzés és hűtlenül kezelik a szövetkezeti vagyont. Elnök: Erről nem tudok. Ellenőr: Az a baj, hogy nem tud róla kérem. De arról csak tud, hogy az agronómus két zsák árpát vitetett haza csépléskor. Elnök? Mit? Az agronómus? Nem lehet igaz. Az agronómusért tűzbe teszem a kezem. Ellenőr: Annyira 'megbízik benne?' Elnök: Hogyne bíznék meg kérem. Hiszen ő az édes bátyám. Ellenőr: Most már értem... A raktárosban is megbízik? Elnök: Abban aztán száz percentre. Ellenőr: Pedig azzal is baj van. Azt mondják róla, hogy hűtlenül kezeli a raktárai. Elnök: Nem hiszem. Ellenőr: Miért nem hiszi, kérem? Elnök: Mert a fiam a raktáros, a fiában meg már csak megbízik az ember. Juli néni: Igaz, a fia a raktáros, a Béla. Ellenőr: Ügy ? .., De azt már csak 4gondterhelten ül az Ur asztalnál Szitás István, a felsölánci szövetkezet elnöke. Nem tudni mi a baja. Azt sem tudja, mit szóljon. Arra adjon-e választ, amit kérdeznek tőle, avagy mondja meg nyíltan szíve fájdalmát, ami egy esztendeje úgy megtépázta lelkiismeretét. De talán mégse. Vagy igen? Nem tudja, hol kezdje. Kissé gondolkodik, s aztán megered belőle a szó. — Vajon bírósági tárgyalás lesz-e belőle? Megbüntetnek, vagy viszszaadják a teknőmet ? Még mindig nem tudok semmit. Az asszony se hagy nyugton. Kitagad, ha nem lesz meg a teknő. A falu népei...- Nem tudom megérteni - háborog az elnök — mit akarnak velem. Egy teknőért! Hiszen az enyém volt. Az én fámból csinálták. Megfizettem érte. Szükségem van rá. Miben sózom be a húst, szalonnát, ha leszúrom a hízót. Meg az ötszáz koronal... elnök léknője Manapság kevés olyan teknőt készítenek, mint amilyenben régen a falusi asszonyok sütötték a kenyeret. A Kanyapta-vidékiek azonban nagyon hozzá voltak szokva és nem tudják nélkülözni, főleg disznóölésnél. — De nékem már megvolt — sóhajtozott az elnök —, elvitték. A dolog ugyanis ott kezdődött, hogy volt az elnök udvarán két szép szál topolyafa. Sajnálta eltüzelni, s így hagyta tovább gyarapodni. Egy szép napon — egy esztendővel ezelőtt — elvetődön hozzá két cigányszármazású ember, valahonnan Zemplénből, akik értettek a teknőkészít és - hez, illetve ez volt a szakmájuk. Fént ék a fogukat a csemege, e, Most már csak azon múlott, vajon milyen úton-módon tudnak megegyezni. De nem is sokáig kellett tömni szép szóval az elnököt, mert mihelyt megtudta, hogy ezek az emberek teknőt akarnak a fából csinálni, rögvest meglágyult a szíve. Megegyeztek. Ötszáz korona és egy teknő volt a fa ára. Még aznap munkához láttáik a helyszínen, mert hiszen hová is cipelték volna azokat a hatalmas törzseket. Az elnök is jobban járt, mert a hulladék a portáján maradt. Már a befejezéshez közeledtek — tizenöt teknő elkészült — az elnöké is —, amikor beállított az udvarba egy ismeretlen személy. Még be sem mutatkozott, mindjárt tudták, hogy itt valami nincs rendjén. Az ismeretlen „ismerős" a közbiztonság alkalmazottja, aki kíváncsian tekintett végig a teknökön, míg végül megkérdezte, van-e iparengedélyük. Ez a kérdés kellemetlenül érintette a teknősöket, szinte halálsápadtan álltak egyhelyben. Derült égből mennykócsapás. Erre nem számított senki. — A teknőket elszállítjuk a buzitai őrsre — szólalt meg a csendőr — megírjuk a jegyzőkönyvet és felküldöm a kassai járási csendőrparancsnokságra. A továbbiakról pedig majd értesítik magukat. — Ezt a szégyent elviselni. Jegyzőkönyveztek a sajátomért. Nem tudom elképzelni, miért vagyok bűnös? Most pedig se pénz, se teknő. Legalább az enyémet rejtettem volna el szem elől. Még ki sem fizettek a fáért. Legalább azt tudnám, mi lesz ennek a vége. Többet ilyen kényes dologba nem mártom bele az ujjam. De nem ám, egyszer volt Budán kutyavásár'. JAL @ A szovjet írószövetség hetilapja, a Lityeraturnaja Gazeta interjút közölt Hidas Antallal, akinek „Márton és barátai“, valamint „Más muzsika kell“ című könyve a közelmúltban jelent meg a moszkvai Molodaja Gvardia kiadónál orosz nyelven. # Nemrég jelent meg Lengyelországban Tatay Sándor „Puskák és galambok“ című ifjúsági regénye. A 30 000 példányban kiadott regényt Camilla Mondrai fordította. A „Puskák és galambok“ a közeljövőben németül is megjelenik. ® Száz évvel ezelőtt született Antonín Sova, cseh költő, akinek sokoldalú tevékenysége nemcsak tartalmi, de formai szempontból is sok újat hozott a cseh irodalomba. # Megfilmesítik az NDK-ban „A bolygó hollandi“ című Wagner-operát. A DEFA-film rendezője Joachim Herz. Ez lesz az első német film, amelyet Wagner-operából készítenek. 9 Jean Marais rövidesen nagyapa lesz. A művész nemrég adoptálta házasságon kívül született fiát, akinek angol menyasszonya fél év múlva gyermeket vár. # Hetvenöt írót javasoltak az idei irodalmi Nobel-díjra — közölte Unó Willers, a svéd nemzeti könyvtár igazgatója. A Nobel-díjat odaítélő bizottság megkezdte a jelöltek műveinek tanulmányozását. 9 A varsói szabadegyetemen József Attila költészetéről tartott csütörtökön nagysikerű előadást Csapiáros István, a varsói egyetem magyar tanszékének professzora. A magyar tanszék diákjai — két nyelven — József Attila verseket szavaltak. 1864. február 29.
