Szabad Földműves, 1964. január-július (15. évfolyam, 1-53. szám)

1964-02-22 / 16. szám

Harminc évvel ezelőtt halt meg Móra Ferenc (1879—1934), a XX. századi magyar prózairodalom kiváló képviselője

Azért mondom, hogy az egyikről, mert a másikről is tudok történetet. Szeretek róluk beszélni Így, tél elején, amikor a jó isten elparancsolja az égről a napocskát, a földi rongyosok és éhesek oltalmazóját, és szabadjára engedi a rémítőket, a ködöket, szeleket, havakat. Miért ne hozakodnék elő ilyenkor a két különös csalóval? Hátha a jó isten csak azért parancsolja el ilyenkor a napot az égről, hogy addig, míg a rémítőknek engedi át a földet, az emberek szívében süssön ki a nap, és onnan oltalmazza a rongyosokat és éheseket?

* * *

Az egyik csalót Palkónak hívták, ugyan még tán most is úgy hívják — Törőcsik Palkónak. Lehet, hogy van is, aki találkozott- mér vele, ha egyebütt nem, a kis iskolás gyermekei olvasókönyvében. Mert Törőcsik Palkó oda is bejutott, a többi nevezetes embereit közé, és éh voltam benne a ludas, hogy bejutott. De ott egy kicsit simítani kellett a Palkó bűnén úgy, ahogy a tanterv kívánja, itt elmondom úgy, ahogy történt.

Palkó abban az időben valamelyik újságosbolt fityfirittye volt, aki a mi utcánkban, beadogatta az újságokat a világi dolgok iránt érdeklődő nemzetnek, s ezért rendes fizetést kapott, három szem sült gesztenyét, amelyek közül csak egy volt férges. Amikor én tudomást szereztem a dologról, marókra is fogtam a bátorságom, és erős támadást intéztem a nagytőke ellen, annál is inkább, mert kiderült róla, hogy álláshalmozó. Ez a sarki nagytőke a bódéban újságot árult, és a bódé előtt gesztenyét sütött, s ehhez képest csakugyan elég rongyos is volt.

— Ugyan kérem — legyintett mérgesen —, csak nem kívánja tőlem az úr, hogy gesztenyével zabáltassak egy ötesztendős kölyköt ? Mikor én ötesztendős voltam, örültem, ha a gazdám, hajában főtt krumplit vágott hozzám. Mert én is a létminimumon kezdtem, kérem alássan.

Ezt a fölmagzott és kiművelt ember kettős gőgjével mondta a nagytőke, és láttam, hogy Palkó három szem gesztenyéje is veszélyben forog, ha tovább is buzgók az érdekében. Siettem tehát kiengeszteni a nagytőkét, ötszáz korona árú gesztenyét vettem tőle egyszerre — mert az még a koronás világban volt —, megkértem, hogy a fityfirittynek szánt férgeseket is számítsa az enyémek közé, s csak azután mertem megkérdezni, nincs tán panasza a gyerek ellen?

Jólelkű elnézéssel válaszolt.-- ölég fürge a gyerök, úgy mögszaladja az emeletüket is, mint a pocok, csak abból van baj, hogy írástudatlan, és néha mögcseréli az újságlapokat. Tetszik tudni, a munkásújságot viszi föl az emeletre a táblabíró úrnak, és a táblabíró úr lapját hajítja be a pincelakásba, a suszternek.

Isten bocsássa bűnömet, én azt gondolom, nem is olyan nagy hiba ez, mert így tudja meg az ember, mit gondolnak róla a másik parton, s majd aztán ahhoz képest forgatja magát a világi életben. De szólni nem szóltam semmit, csak elhatároztam, hogy ezek után jobban föltekintem a hüvelykpici férfiút, aki ilyen kiegyenlítő hivatást teljesít az emberi társadalomban.

Másnap reggel magam mentem ki az előszobába, mikor megnyikkant a csengő, amit Palkó csak az újjá leghegyével ért föl, ha nagyon ágaskodott is. A fején zöldellett valami kerek, arról ki lehetett találni, hogy valamikor kalap volt. Nyakától térdéig szürkédéit valami, ami egykor alighanem kabát gyanánt védett valakit. Hanem, hogy mi az, ami a térdétől a lába fejét takaró sárig kékellik, azt nem lehetett kitaláni, azt meg kellett kérdezni.

— Mi az a kék a lábad szárán, te csiripszli?

— A bűröm — mondotta Palkó, egy kicsit csodálkozva. No hát, hogy egy úriember még ezt se éri föl ésszel!

— Te mezítláb jársz, te gyerek? Ebben a sárban, latyakban, jegesedő hőiében ?

— Csakis — hangzott a válasz, kérkedés és panaszkodás nélkül.

Annyi eszem már volt, hogy nem firtattam, miért. Inkább a feleségem kérdeztem meg, nem volna-e egy pár rossz cipő a háznál?

— Rossz mindig akad — mosolygott egy kicsit mélán házam úrnője, lepillantván a tulajdon cipőjére.

I Éjféli eszmecsere a temetőben 1

— Ide komolyabb cipő kell, fiam, nem olyan, amelyik azt mondja, hogy „csissz-csossz“, hanem amelyik azt mondja, hogy „kopp-kopp".

Olyan is került, s két pár meleg harisnyával, nyiszlett vászonkendőkkel, megbélelve, nem is volt túlságosan nagy a dagadó, fagyott kis lábakra. „Kopp-kopp“, keményen és önérzetesen koppantak a cipők a kőlépcsőkön, s nem tudom, a régi gazdájuk nem jobban örült-e nekik, mint az új.

Egy hétig nem láttam Palkót, de a kopogását mindig füleltem, ha jött, ha ment.

Egy hét múlva azonban, éppen akkor álltam az ablakhoz, amikor fityfiritty 'a mi kapunkon kilódulva átvágott az utca másik oldalára: Palkó ez? Annak kell lenni, az újságok ott vannak a hóna alatt, a zöld is rajta fityeg, a szürke is rajta lityeg. De nem Palkó az mégsem, hiszen annak cipője van. Ez pedig térdtől lefele kékbe van öltözve, a tulajdon bőribé. Hívom a feleségem is, nem érti a dolgot ő se. Tegnap még a lábán volt a gyereknek a cipő, rá. is szólt, hogy topogja le róla a sarat, amikor bejön a kávéját meginni.

— És ma?

Ma nem látta. Ma a Mári kávéztatta meg. Hát, a Mári mit tud? De nem tudott semmit, csak morgott. ő bizony nem szokta nézegetni a kis bér kát, ugyan mit akar vele a tekintetös úr? Mári tanyai eredés, öt évvel ezelőtt ő is ilyen mocskos kis béka volt, mert nagy eső járt ott, ahol ő született, de öt év nagy idő, s Mári most már olyan fönt hordja az orrát, mintha ő hajtaná a Göncöl szekerét.

Másnap én kávéztattam a Palkót. Be lehetett ereszteni, mert a sárkaparőval leszedette a talpáról a jeges sarat. De nem a cipője talpáról, hanem a tulajdon magáéról. Csakugyan mezítláb volt.

— Hol a cipő, Palkó?

— A Lajcsi lábán — rebbent egyet a szeme.

— Ki az a Lajcsi?

— A bátyám.

— Elvette tőled?

— Nem. Odaadtam neki.

— Miért adtak oda?

— Neki jobban köíl.

— Miért kell jobban?

— Az ü lába jobban fázik, mert nagyobb, mint az enyém.

No, ez olyan igazság, amivel nem lehet vitába szállni. Most már a ház úrnőjének cipője került a Paikó lábára, melyre méla mosollyal nézett. Míg a felségem a lábát öltöztette, a kis emberizinknek, én megráztam a vállát. -— Palkó, ha én még egyszer cipő nélkül látlak a télen, akkor megmondom a gazdádnak, hogy csupa férges gesztenyével fizessen téged. Megértetted-e?

Megértette. Egész karácsony reggeléig nem volt semmi *baj. Akkor se azért, mintha Palkó lábán nem lett volna cipő. Rajta volt, mégpedig ünneplésre kifényesítve; sár se fogta be, mert csonttá fagyott a föld.

— Fázol-e, Palkó?

A község nevét szándékosan elhallgatjuk, sérelem ne essék annak dolgos, tisztes lakóin. Csupán két „fekete bárányt“ tartanak ott számon: Boros Menyhértet és Pálinkás Boldizsárt, akik ádáz harcot vívnak az alkohol romboló hatásáról terjesztett néphiedelemmel.

történt a minap, amidőn útszélesbítés céljából lebontották a temető egyik falát. Az út mentén elföldelt koporsókat kihantolták, hogy távolabb eső sírokba helyezzék a megbolygatott megboldogultakat. A munkálatok során az egyik út menti sírgödör éjjelen át Is nyitva maradt, mert estig nem készültek el betemetésével. Boros Menyhért pedig szerencsétlenségére pont a tátongó sírgödör mellett haladt el borgőzös fejjel és az alkohol romboló hatásának kifürkészhetetlen szeszélye folytán belehuppant a verembe. Miután Boros barátunk kissé megbarátkozott a szokatlan terepviszonyokkal — ezúttal az alkohol andalító hatására — édesdeden elszundított.

Mit nem akar a sors, éjfél tájban Pálinkás Boldizsár is arrafelé sodródott, amikor éktelen óbégatás hallatszott a gödörből:

— Segítség, megfagyok! Segítség, megvesz az isten hidege!

Pálinkás katonaviselt ember létére nem ijedt meg saját árnyékától. Gyufát gyújtott hát, bekukkantott a nyitott sírba, de mivel a gyér fény mellett nem ismerte fel Borosban ivócimboráját, hegyeset pökött és foghegyről odavetette a „megholtnak“.

— Ügy kell neked, ... hukk ...

minek rúgtad le magadról a takarót! K. E.

hhb fintó a diákotthon előtt

Az autó megállt a diákotthon előtt. A sofőr kimászott a kabinból, s dörömbölt a kapun. A kapuból kócos lány bámult rá.

— Mi tetszik? — kérdezte.

— Semmi. Almát, meg sárgarépát hoztam.

— Ide?

— Ide, a konyhára.

Szemtelen kis csirke — gondolta — nemhogy szaladna megmondani a konyhába ... Leáll velem tárgyalni.

— Sietek -, mondta hangosan.

— Majd szólók.

Egy sereg lány ment be a kapun mellette. Bámult utánuk, s amikor eltűntek, visszament az autóhoz. Lenyitotta a hátsó részt, fölkapaszkodott, s a ládák mellé állt.

— Brrr. Átkozott hideg van. Le kellett volna takarni az almát, meg a répát is, biztosan megfagyott.

Asszony jött ki a kapun, maga előtt tolt egy kétkerekű kocsit. Az autó mögött megállt.

— Mit hozott? — kérdezte.

— Almát meg sárgarépát — válaszolt.

; — Maga az új söfórZ&s

r~ Én — mondta, $ még azt gondolta: mit érdekel az téged, hogy én vagyok az új sofőr?

— Először az almát adja te — mondta az asszony.

— Jó — válaszolt — előbb az almát adom.

— Hány láda?

— Tizenhárom.

Mit kérdi ezt? A fene az ilyen locsogás nőbe. Meg lehet fagyni miatta. Mint egy lajhár, úgy mozog.

Csak két láda fért a kocsira.

Ojabb csoport lány jött s körülfogták az asszonyt. Hangosan kiabáltak, mindegyik almát akart. Az asszony porolni kezdett, a lányok meg hangosan nevettek.

A sofőr az egyikre rácsodálkozott.

— Piha, micsoda helyes fruska!

Kedve támadt almát enni. Kiválasztott egyet, odadörgölte a kabátújjához, s csak akkor harapott bele, mikor kifényesedett.

— Hol az istenben már az az aszszony?! — mérgelődött.

Körülrágta az almacsutkát és meszszire hajította. Egyre az járt az eszében, hogy az alma megfagyott. Ha fagyott alma melegre kerül megrothad. Meg is mondom az asszonynak, határozta el hirtelen. Aztán azon kezdett csodálkozni, honnan ez a hirtelen jött nagylelkűség. Különben mindegy. Ha megrothad, megrothad, neki nem kötelessége, hogy az almával törődjön. Felrakja a ládákat, lerakja, s tovább nem felel érte.

Jött az asszony. Most nem szólt semmit, csak intett, hogy adja a ládákat. Mikor a ládák a kocsin voltak, az asszony nekifeszült. A sofőr a lábát figyelte, tetszett neki, hogy az izom keményre duzzadt, s utána ahogy elernyedt. Nem is olyan kövér, mint amelyennek látszik, csak sok a ruha rajta. Nyáron esetleg molett lehet. A megállapítás felizgatta a fantáziáját. Topogni kezdett a ládák között. Hirtelen jobb kedvvel bámult a szörnyen tiszta és metsző hideget tükröző égre.

Nagy marha vagyok dry hű de hagy marha.

Odakészített Újabb két ládát,' majd leugrott, s leemelte a kocsiról. Felmászott, most már több ládát rakott az autó hátsó részébe, és egymás után onnan az előbbi kettő mellé helyezte azokat. A le- és felugrálástól jólesően kimelegedett.

Az asszony a kapuból nézte a sofőrt, s várt. Eázott egy kicsit. A sofőrt nézte, ahogy le- s fölugrál, s ahogy egymás után rakja le a ládákat. Mosolygott.

Mikor odament az autóhoz, a sofőr megkérdezte:

— Mióta dolgozik itt?

Az asszony nevetett. Ez is éppen úgy kezdi, mint a régi sofőr — gondolta.

— Mióta elváltam az uramtól —1 válaszolt, s most nem vette észre, hogy ugyanezt mondta a régi söför-t nek is.

— Átkozott hideg van.

Az asszony bólintott.

— Este meddig dolgozik? - kérdezte a sofőr.

— Hét, fél nyolcig - válaszolt az asszony.

Es még hozzátette:

— Ez mindig attól függ, mennyi a munka.

A sofőrt az asszony közvetlensége megzavarta. Ideges lett.

Mindig elfogta valami furcsa idegesség, ha ismeretlen növel kezdett ki. Gyorsan feltett még egy ládát a kocsira, hogy ne kelljen beszélnie. Az asszony várt egy kicsit, majd elindult a kocsival a kapu felé. A sofőrben feloldódott az iménti idegesség.

Még jó pár láda állt az autó mögött. Legalább ötször kell fordulnia az aszszonynak, mire mind elfogy,

Az asszony most gyorsan visszajött.

— Ki írja alá az átvételt?-Én - válaszolt az asszony.

— Akkor írja alá.

— Siet? — Az asszony hangjában volt valami izgató melegség. A söfőr borzongott.

— Mennem kell — mondta.

— Ha kell, kell...

A sofőr bemászott a kabinba.

Az alma biztosan megfagyott és megrothad — gondolta.

GÁL SÁNDOR

Fiatal magyarországi költők versei (4) \

CSOÖRI SÁNDOR*:

Anyám fekete rózsa

Anyámnak fáj a feje — nem iszik feketét. Anyámnak fáj a feje —

nem szed be porokat: szótlanabb sápadtsággal feji meg tehenét,

szótlanabb sápadtsággal söpröget, mosogat.

Anyámra durván szólnak jött-ment idegenek: Anyám az Ijedtségtől

dadog és bereked.

Sötét kendőjét vonván magányát húzná össze:

ne bántsa többé senki, félelmét ne tetőzze.

Anyám utakon lépdel

s nem jut el sehova. Szegénység csillagától sebes a homloka: vállára még az orgonavirág is úgy szakad,

mintha csak teher lenne, jőszagú kárhozat.

Nyár van égen és földön, zene szól, muzsika, anyám csönd-sivatagján el kell pusztulnia.

Gépek, gyártmányok zengnek csodáktól szélütötten,

de egy se futna hozzá: „segítek, azért jöttem“.

Anyámnak fáj a feje —

anyámnak fáj a Semmi. Anyám fekete rózsa,

nem tud kiszínesedni.

Egy éjjel földreroskad, megtört lesz, majd kicsi —

Bejön egy madár érte s csőrében elviszi.

* Csoóri Sándor 1930-ban született, Zámolyban (Fejér megye). Ojságíró. Verskötetei: Felröppen a madár (1954) Ördögpille (1957) Menekülés a magányból (1962). ,

1964. február 22.

— Nem fázok én. C

— Hát az angyal járt-e felétek? I

— Nem járt az — vigyorodott el —, !

de azért neköm van. Kaptam a Mi- l tetszik botos úrtól. 1

Egy kis csokoládé angyalt húzott í elő az inge derekából, szétlibbentvén i

magán a néhai kabátot. Csak a mo- j solygás egy kicsit lehervadt az arcá- ! ról. Az angyalka szétmállott a meleg i bőrön, s több ragadt belőle Palkónak í a hasára, mint az ujjaira.

— No, ne búsulj Palkó, hanem ‘ nyisd ki a zsebeidet. Van-e sok zse- 1 bed?

Volt, hála istennek, volt, belül több 1 mint kívül. Ahol a rongyos bélés el- 1 vált a rongyos posztótól, az mind zseb volt, s azt mind teletömködtük 1 angyalfiával. Tréfából még hozzá 1 ezüstrojtot is csavargattunk a gyerek nyakába, abból a fajtából, amelyik az 1 angyalok haját jelképezi a karácsony- 1 fán.

— No, Palkó, most már magad is elmehetsz angyalnak! Hány házad van még?

Már csak egy volt, de az kétemeletes, sok népű, az utca másik oldalán, szemben a miénkkel.

— No, ha ott is dolgod végezted, gyere vissza. Majd keresünk még neked valamit a karácsonyfa alatt.

Arra számítottam, hogy akkorra az unokám kezében okvetlen pusztulása lesz vagy egy gipsznyuszinak, vagy a posztómackónak, de Palkónak öröm lesz az, egy kis csorbával is. ,

Palkó azonban megcsóválta a fejét, j Nem jöhet ő már vissza.

— Miért te?

— Csak.

* * *

Ha egy kisgyerek azt mondja, hogy „csak“, az majd olyan mintha egy asszony mondaná. Faggatásnak ott semmi értelme sincs.

— Hát akkor eredj a dolgodra — nyitottam ki neki az ajtót, egy kicsit bosszúsan. De azért csak odaálltam leskelődni az ablakhoz. Ugyan hány perc alatt repüli be Palkő-angyal azt a nagy házat?

Beletelt öt perc, míg a gyerek a mi kapunk alól kivágődott. Mégpedig cipő nélkül. Mezítelen talpacskáit sebesen kapkodta a hidegtől sütős aszfalton. De azért mégiscsak elkaptam, mielőtt a nagy házba besuttyant volna. Nagyon megrettent, hogy a vállához értem, s mind a két kis vörös kezével odakapott az ezüsthajhoz, az újságok kihullottak a hóna alól az aszfaltra.

— Palkó, hová lett a cipőd?

— Levetöttem.

— Minek vetetted le? Hol vetetted le?

— Ott a — mutatott rá a kapunkra. — Imre meg fiilhúzta,

; — Ki az az Imre?

— A bátyám. Ministrálnl tríönü a kápolnába', bázt a harangozó megmondta neki, hogy mezétláb ne mönjön többet, mert akkor kikergeti.

Hát igen, hogyne, a harangozőnak is igaza van. Karácsony napján nem lehet mezétláb állni isten ő szent felsége elé.

— Hány bátyád van neked, kis Törőcsik?

— Csak négy. De húgom is van

kettő.

Bizony, annyi lábat nem győztünk meg a magunk rossz cipőivel. Végig kellett sarcolnunk az egész házat, de sehol se csapták be előttünk az ajtót, mert ebben az egyben egyek vagyunk mindnyájan, akármilyen újságot olvasunk. Télvíz idején, ha egyebünk nincs is, rossz cipője mindnyájunknak kerül. Még ha néha a tulajdon lábunkról kell is lehúznunk. (1933)