Szabad Földműves, 1964. január-július (15. évfolyam, 1-53. szám)
1964-02-08 / 12. szám
Egy téli reggelen beállított hoz^ zánk Marja Petrovna, a tanítónő. Arra kérte apámat, vigye őt el Uljanovkába, ami öt versztánylra fekszik tőlünk, és Jő, döngölt út vezet oda. — Nincs, aki elvigye! — dörmögte apám. Marja Petrovna sarkonfordult és megindult az ajtó felé. Anyám utánasietett. Én arra is gondoltam, szégyengyalázat visszautasítani, hisz az egész falu tudja, hogy most vettünk egy pár kancsikót és hogy a városban készült szánunk van. Mikor anyám visszatért. Így szólt hozzám: — Eredj, fogj be szaporán! Apám hallgatott Talpra ugrottam és felrántottam a nemezcsizmámat. Befogtam az új kancákat a szánba, szénát hánytam lábhoz, felültem a bakra és az iskolába hajtottam. Odasiklottam a tanítónő ablaka alá és bekiáltottam hogy megjöttem. Marja Petrovna kiszólt, hogy jöjjek be melegedni, amíg felöltöznek. De én csak ott toporogtam a szán mellett, a szügyelőt igazgattam, fütyörésztem. Elvégre már tizenöt esztendős vagyok, nemsokára kész férfi. Hamarosan kijöttek. Marja Petrovna, úgy bebugyolálta a fiát, hogy a szeme se látszott ki. Kézen fogva vezette, pedig Mityka már tizenhárom éves múlt. Felugrottam a bakra és a csengettyűk máris az úton csilingeltek. Csikorgóit a szántalp, kemény volt a hó és fagyos az út. Uljanovka völgyhajlatban terül el. Körös-körül sztyepp húzódik, száz versztányira csak mezők. Az öt versztét villámgyorsan megtettük. Ott ők a tanítónőhöz mentek én pedig elhajtottam a bácsikámhoz. Még le sem áldozott a nap, amikor már Marja Petrovna értem küldött. hogy menjünk. A bácsikám így szólt: — Ha indulni akarsz, akkor máris lódulj és hajts, ahogy bírsz, talán még hazaérsz, mielőtt kitör a hóvihar. Mire befogtam, mér láttam, hogy szürkül az ég alja. Mikor kihajtottam, szembe jött velünk a bácsikám. — Maradjatok itt reggelig — mondta. Nehogy a tanítónő meghallja a szavait. nagy hangon visszakiabáltam: — Igenis, megmondom, hogy tiszteltet! édesanyámat. — És a lovak közé csaptam. Kihajtottam a völgyből, a sík sztyeppén haladtunk. Kavargóit körülöttünk a hó, már a lovak szügyét csapkodta. Átvillant az agyamon a gondolat: —■ Visszaforduljak? — De azután úgy éreztem, mintha valaki azt mondaná: „Egy férfi nem riadna vissza, ha azonban egy gyerekre bízza magát az ember...“ A lovak egyenletesen dobogtak, tehát az utat még nem lepte be egészen a hó. Pedig a szem már nem látta, hol húzódik az út csíkja, mert egyre gomolyogtak a pelyhek. Hátulról megszólalt Marja Petrovna a kendői közül: — Nyikoláj, talán visszafordulnánk? Nézd csak milyen Idő lett! — Ugyan — válaszoltam — öt verszta mindössze. Uljanovkától egy versztányira van egy tanya, öt ház áll az út mentén. Arrafelé tartottam, de hóbuckába ütköztem. Ki akartam térni, de láttam, hogy már késő. Ha fordulni kezdek, eltörhetem a szán rúdját. Nekihajtottam erőszakkal. Leugrottam a szánról, övig süppedtem a hóba, és durván ráförmedtem a lovakra. A hó szerteszét repült, a csikóim úgy kapálództak, mintha úsznának. Kiáltásomra kutyaugatás válaszolt, majd megláttam, hogy férfiak lépegetnek a hótakarón át. Teljes erőmből megtaszítottam a szánt és a lovak közé cserdítettem, indulni szerettem volna, mielőtt a parasztok odaérnek hozzám, de a lovak visszahőköltek, és az emberek oda Jöttek. Kifogtuk a lovakat. A tanítónőt és Mitykát kisegítették. Kiemeltük a szánt a hóból. — Éjszakázz itt — mondta egy öregember —, hóvihar tombol a mezőn. — A tanítónő tegyen, amit akar — feleltem —, de én hazamegyek, nem érek rá itt téblábolnl. Az öreg azt mondta: — Jót akarok neked, nézz rám és jusson eszedbe, hogy visszatartottalak, nem az én bűnöm lesz, ha valami baj ér. Felültem a bakra. — No — kiáltottam —, jönnek? Beültek a szánba. Megindultunk, s ekkor visszanéztem. Az öregember utánam kiáltott: — Fordulj vissza! A szél zúgásától alig hallatszott a hangja. A lovak kedvetlenül iramodtak neki. Elszántan hajtottam. Egyszerre csak éreztem, hogy a lovak belesüppednek a hótömegbe. Már zúdult a hó fentről, az égből is, és vitte, kergette a szél. Végigfutott a hátamon a hideg, — Mi van? Mi van? — kiabált a tanítónő. Mit válaszolhattam volna? Egérfogóba csalogatott a hóvihar. Mityka vérfagyasztó hangon felüvöltött: — Menjünk vissza, vissza! Jaj, vissza! A tanítónő csitította, aztán odakiáltott nekem: — Fordulj vissza! Reszkető kézzel megrántottam a gyeplőt. Vágott a szél, telehordta a szememet hóval. Merre forduljak? Mindenütt hó. Egyszerre a tanítónő a fülembe kiáltotta: — Hagyd a lovakat, maguktól talán hazatalálnak! Eleresztettem a gyeplőszárat és a lovak megindultak lépésben. Hátranéztem. Marja Petrovna és Mityka talpig fehérek voltak, mint a hóemberek. Persze én is Arra gondoltam, hogy belep minket a hótakaró, elborít egészen, és amikor már megfagytunk, ránk találnak, amint összekuporodva ülünk a szánban. Egyszerre csak látom, hogy keréknyomban vagyunk Nézem, hát a mi szánunk nyoma. S ekkor rájöttem, hogy a lovak körbejártak. Hova is vinnének? Egy hete vannak csak nálunk. luba érek, az ide hét verszta. Megindultam a szél irányában és látom, hogy kevesebb lett a hó. Bandukoltam a lovak mellett és egyszerre úgy éreztem, hogy egy örökkévalóság óta talpon vagyok, mégse érünk sehová, ez ördög tudja, hol keregünk. De azért elhatároztam, hogy Jemeljanka felé fordulok, legalábbis megkísérlem. Most már itt kell lennie. Bele-belemerültem a hóba, mintha vízbe lépnék. Fázni kezdtem, rázott a hideg. No, gondoltam, ez a vacogás darabokra tép. Lám, így fagy meg az ember. A lábammal tapogatóztam előre, de váratlanul lejjebb csúsztam, végül elvágódtam, a mélybe zuhantam és elsötétült előttem a világ. Éreztem, hogy szilárd talaj van rovna pedig kint van és kabátját elbálja a szél. — Szálljon le — mondtam —, indulunk. — Nem — kiáltotta —, inkább mássz be te is a szánba. Végre beült. Megint nekivágtam, úgy éreztem, hogy közel vagyunk, mindjárt megérkezünk. Belebámultam a förgetegbe és úgy láttam, hogy haranglábak magaslanak előttünk, már láttám is a sudár fehér tornyokat, s a harangzúgást is hallottam. És egyszercsak észrevettem, hogy messze előttünk bandukol valaki. Hegyesen meredezett a csuklyája. Elkiáltottam magam: — Bácsi! Bácsi! Hé, bácsi! — Megállítottam a lovakat és szaladtam utána. Letéptem egy csomó szénát, összefontam, leszálltam és benyomtam a hóba. Egyszerre megint keréknyomhoz értünk, s ott meredezett az én szénám. Hát így vagyunk, egy helyben forgunk. A tanítónő sírva fakadt. Ekkor nagyon szíven ütött, hogy mit fs csináltam! Romlásba döntöttem őket, mint egy gyilkos. Legszívesebben rögtön leszálltam és elfutottam volna, el, messzire, hogy a hó tetőtől talpig belepjen és vigyen el az ördög egészen! Marja Petrovna ekkor így szólt: — Nem baj, itt éjszakázunk, Majdcsak lesz valahogy. Szép nyugodtan beszélt. Ekkor átvillant az agyamon egy gondolat. Megállítottam a lovakat és leugrottam. — Másszanak le a szán aljába — mondtam —, majd én betakarom magukat. Hallgatott rám, lemászott, Mitykát is elhelyezte és szorosan összeölelkeztek. Betakartam őket szénával meg a.JrÖdmönheL A szél nyomban.telehordta őket hóval, de én tudtam, hogy ott vannak a jó melegben, és úgy éreztem, mintha a gyermekeim volnának. A fülembe dudált a szél, ráhúztam a sapkát és erről az eszembe jutott, hogy hiszen a bal fülembe fújt, amikor kihajtottam a tanyáról. Ha most a jobb fülembe fújna, akkor visszatalálnék. Megindultam a lovak mellett. Egyszerre megtorpantak, hasig süppedtek a hóban. Ekkor már tisztában voltam azzal, hogy nem tudok utat törni a tanya felé. De ha bal széllel mennék, akkor Jemeljanka faalattam és nagyon-nagyon csöndesen, alig hallhatóan süvít a hóvihar a fejem fölött. Mintha sírgödörben volnék. Tapogatóztam, hát egy keskeny résben voltam. Rájöttem, hogy kútba pottyantam. Egyre rázott a hideg és úgy éreztem, hogy mindennek vége, jobb is, ha itt fagyok meg, hadd lepjen be a hó. Én az életemmel fizetek, de ők talán megérik a reggelt. Leültem, összekuporodtam. Már nem fáztam, jó meleg volt a gödörben... És egyszerre észbekaptam! Magam elé képzeltem, hogy a szánt beborítják a hópelyhek és akkor Mityka meg Marja Petrovna a hótakaró alá kerül. Ki kell jutnom innen! Kezdtem felkapaszkodni a köveken, a lábamat nekifeszítettem, a kezemmel kapartam a kút falát. összeszedtem minden erőmet, kimásztam és a hátamra feküdtem a hóban. Dühöngött a vihar, vadul táncoltak a pelyhek. Felugrottam, de két lépésre sem lehetett látni. A szán sem volt sehol. Elvesztettem őket, és most mindennek vége, egyedül vagyok, és rámtapad a hó, mert most még dühödtebben kavargóit. Letérdeltem a hóban és ordítottam, ahogy a torkomon kifért: — Hé! Hahó! Hahó! Amint elhallgattam, hogy lélegzetet vegyek, közvetlenül a fülem mellett hangot hallottam: — Hahó, Nyikoláj! Ekkor megláttam, hogy ott áll behavazva a szán, a két ló. Marja Pet-Hát két lépésnyire tőlem egy hegyesvégű faoszlop állt a mezsgyén. Ezt néztem embernek, és úgy tűnt, hogy messze van tőlem. Füttyentettem a lovaknak, odajöttek hozzám, mint a kutyák. Odadőltem az egyik lóhoz, és hallottam, hogy rendetlenül dobog a szíve. Megsímogattam a pofáját, és eszembe jutott, hogy szénát adok nekik. Ekkor láttam, hogy reszket a lábuk, fáradtak. Egyre dugtam nekik a szénát, összekapartam a szánból, erősen markoltam, hogy a szélroham ki ne tépje a kezemből. Mert ha kimerülnek a lovak, s elfogy az erejük, akkor végünk van. Kezembe tartottam őket, az egyik ló a fogai közé vette és letört belőle. Álltunk egy darabig. A szánra pillantottam, hát az oldalát már befútta a hó, és most felülről zúdult le rá. Amint megfogtam az egyik lő kantárszárát, mindkettő szép egyetértésben megindult. Közöttük mentem, fogtam a rudat, így ballagtunk hármasban. És hirtelen fal magaslott előttem, a rúd majdnem beleszaladt. Abban a szempillantásban megtorpantunk mind a hárman. Meghűlt bennem a vér. Nem álmodom? Beleböktem az ostornyelet, hát egy kerítés! Belerúgtam a csizmámmal, kerítés bizony, deszkakerítés! Tűz öntötte el egész bensőmet. A szánhoz ugrottam: * — Marja Petrovna! Megérkeztünk! — Hová?! — Az ördög tudja! De megérkeztünk! (Szirmai Marianne fordítása) Laci öcsém nősülni készül - s bár tudom még a Jó szokást, ó beszél mégis rá, hogy végül nézzem meg a menyasszonyát. Fölkészültünk az útra négyen. Van pokróc s forró tégla is. Rtngatództunk a két ütésen, anyám, öcsém, én s a kocsis. Szitál a hó - nyomunk is elvész. Falun, hegyen kocogunk át. Köszön s viszi a vállán az erdész a duplacsövű nagy puskát, Fönt várromok, lent fagyos berkek, betyár-síron havas a rög. Felénk int ős tornyával Egregy, messzebre Hévíz gőzölög. Ballag a ló — a postaútnál öregebb, megáll százszor is. A gyeplő hulló hó közt úszkál, de rápipál a víg kocsis. Kiszámíthatatlanok, látom, a nösülés szép útjai. Leng a kék pára fagyos szánkon, s mindennek az oka - Laci. Így utazunk két-három órát, — végre megállunk: itt a cél. Kis veranda előtt a rózsák tar ágain játszik a szél. *) Simon István 1026-ban született Bázelban (Zala megye). Tanár. Jelenleg a Kortárs c. folyóirat szerkesztőségében dolgozik. Országgyűlési képviselő. Fut a ház népe. Anyánk száll le elsőnek s hull a csók, a szó. (Akár egy modern Rozinante, hátranéz erre már a ló.) Beszél a kedves sógorasszony: „Ogy várta már a lányom is. Kifogni gyorsan, mindent hagyjon; kívül az idő oly komisz." Lépcsőn anyánk a havat verve nagykendájét bogozza ki! „Rossz volt az út ?" Nevetünk, s persze mindennek az oka - Laci. Szalad végül leendő ángyom, szemérmes, szép, kinyílt virág. Két karjával boldog anyánkon pirulva, gyengén hajlik át. Öcsémre néz, eláll a szó is, két szeme mint a tűz ragyog, dolgos kezén mosogatóvlz csöppjei égő csillagok. Nézem irigyen, s mintha látnám, öcsémben mi a gondolat: „Hát ide figyelj kedves bátyám, látod, hogy lepipáltalak." Forgat az öröm, mint szétáradt folyón a szél, a tavaszi. Ha gyorsan követném példádat, te leszel az oka — Laci. összegyűjtött versei Pacsirtasző címen jelentek meg 1957-ben. Legutolsó verseskötete: Almafák (1962). Kossuth-díjas. Erősebb a honvágynál Marlene Dietrich körülbelül az volt a németeknek, mint Honti Hanna a magyaroknak. Életkoruk is többé-kevésbé megegyezik, de látszatra — meg kell hagyni — egyiktik sem öregszik. A kis kőristaleányból felcseperedett Marlene a harmincas évek körül érte el pályafutása tetőfokát „A kék angyal“ című, világhírűvé vált filmben. Izig-vérig német volt és fájó szívvel, de önként mondott búcsút hazájának, amikor a „barna pestisjárvány“ felütötte fejét Németországban. — Képtelen voltam azon az úton haladni, amelyen hazám népe akkor elindult — jelentette ki minap amerikai újságíróknak. Mire kitört a második világégés, Marlene Dietrich egy pillanatig sem habozott: ragyogó színészi tehetsége, ünnepeltsége és sztárgázsija ellenére hátat fordított a stúdiónak és segédszolgálatot vállalt az amerikai légihaderő egyik kötelékében. Amikor azután a győztes szövetségesek díszmenetben bevonultak Németországba, ő is ott lépkedett amerikai női egyenruhában. Néhány „gyógyíthatatlan“ náci akkor sértegetni kezdte, sőt egy hitlersirató le is köpte a világhírű művésznőt. Életének második, keserves csalódása után újból visszatért Amerikába. Gerinces beállítottságéra jellemző, hogy most örömest vállalt szerepet az Amerikában, illetve Angliában forgatott The Black Fox (A kék róka) című dokumentációs filmben, melyben a szerző a dzsungel fenevadjainak marakodásához hasonlítja képletesen a náci rendszer útvesztőjét. Amerikai újságírók kérdésére, vajon a Hitler-ellenes filmben vállalt szerepe miatt nem válik-e majd még népszerűtlenebbé nyugat-németországi honfitársai körében, keserű mosollyal ezeket válaszolta: — Hitler élettörténetének nem szabad feledésbe merülnie. A The Black Fox-hoz hasonló filmeket az elemi iskolától kezdve az egyetemekig valamennyi tanintézetben kellene vetíteni, hogy felnyissuk az ifjúság szemét. Hogy elejét vegyük egy még borzalmasabb világkatasztrófának! — Majd rátérve a feltett kérdésre, folytatté: — Csaknem biztosra veszem, hogy Nyugat-Németországban még többen megvetnek majd, ha amúgy is lenézett honfitársnőjüket látják majd szerepelni a sokakat „kínosan“ érintő filmben. Nem tagadom és soha sem tagadtam, hogy német nő vagyok, mint ahogyan senki sem tagadhatja le származását. Jóllehet második hazám, Amerika, magas korom ellenére ünepel és elhalmoz minden képzelhető javakkal, még ma is néha felsír bennem a honvágy. De mivel éppen A fekete rókában megörökített szörnyűségek késztettek eredeti hazám elhagyására, szinte hivatottnak érzem magam a szerepet elvállalni. Mert a háború borzalmai ellen vívott békeharcnak mindent alá kell vetnünk. Még a honvágyat is! (K. E.) # Az államdíjas SLUK, amely nemrég tért vissza Párizsból, tegnap újból Franciaországba utazott, ahol ezúttal a vidéki városokat keresi fel. 9 A népesedési statisztikai adatokon alapuló becslés szerint az 1964— 1965-ös tanévben a kilencéves alapfokú iskolák első osztályába 228 000— 230 000 tanulót iratnak be. Ez 25 000-el kevesebb lesz, mint az előző tanévben volt, az 1961. évhez viszonyítva pedig 49 000-rel lesz kevesebb az első osztályos tanulók száma. 0 A Karlovy Vary-i Müvészgalériában megnyílt a* ez évi első kiállítás: JifI Krejcí festő és J, W. Schwarz szobrász legújabb alkotásaiból. 0 Lev Landau Nobel-díjas szovjet fizikus két évi kórházi ápolás után teljesen felépült. Landau két évvel ezelőtt egy autószerencsétlenség alkalmával sérült meg nagyon súlyosan a fején. 0 A montecarlói tv-filmfesztíválon a Magyar Televízió Epeioszakció című produkciója elnyerte a legjobb forgatókönyv Aranynimfa-nagydíját. 1964. február 8.
