Szabad Földműves, 1963. július-december (14. évfolyam, 53-104. szám)

1963-07-28 / 60. szám

Az égen vadludak húztak. Hosszú nyakukkal, hátrafeszltett szárnyukkal modern repülőgépeknek látszottak. Magasan repültek a Duna felett, s Nagy Menyhért, aki az alkonyban is fehéren csillogó parti sávon állt, ta­lálomra számolgatta őket. — Húsz, harminc, száz, kétszáz, öt­száz. Aztán belezavarodott és abbahagy­ta. Egyedül volt, teljesen egyedül, de még a túlparton sem létezett semmi­lyen emberi mocorgás, csak a fűzfák és a nyírfák árnyai bólogattak, s kö­zülük is kimagasodva két jegenye ko­­y rónája rezdült néha. Menyhért egy rézsűt felállított hosszú asztal körül szorgoskodik. Az asztal fölé durva vasrostély van sze­relve, az asztal lapja meg bársonnyal bevonva. Aranymosáshoz szükséges alkalmatosság. Nem tréfa, komoly do­log. Ide a sziget végére, ahol a Duna nagyot kanyarodik, a tolvaj víz az Alpokból aranyszemecskékkel teli ho­mokot hord. Csak érteni kell hozzá, hogy hol keresse az ember. Menyhért ért hozzá. Csak megrúgja a kavicsot, s ahol kissé vöröskés a homok, már hordja is onnan az anyagot. Talicská­ba lapátolja és tolja a víz partjára, ott áll az asztal. A talicska is különös, csak egy rúdja van, a másik toló rúd helyén posztó pánt, abba bújtatja be Menyhért a bal vállát, azt a vállát ugyanis, amelyikről kar helyett csak egy kis csonk fityeg. így aztán talics­ka és ember megértik egymást. La­pátolni pedig egy kézzel is lehet, csak meg kell szokni. Menyhértnek az ilyesmi nem nagy dolog, öt körömmel is tud kaparni, a másik öt helyett is, ami most ki tudja hol pihen, valami­lyen elfelejtett és felszántott front­mezőn. Ott maradt na. Elvégre Meny­hért nem az egyedüli, meg aztán az az elveszett kéz is megdolgozta már a magáét. Mivel Menyhértet a sorsa ez­­eddig pehelypaplannal nemigen ta­karta, urasági béres volt kölyökkora óta, s ha jobban ment, volt lovász, tehenész is, mikor mi kellett, — most aranymosó. Ez ugyan nincs egész rendben, mert Menyhért nem az ál­lamnak mossa az aranyat, csak úgy stikában, s nem is úri világ van, ahol nem bűn, ha lop a szegény ember, de szocializmusba fordult Menyhért kö­rül az élet, csak ő nem találja vala­hogy a helyét. Hordja fáradhatatlanul a kavicsos homokot a vasrostélyra, a kavics fönt marad, a rácsurgatott víz pedig ki­mossa az aranyporral telt sarat, de nem viszi messze, mert a bársony ré­céibe fennakadnak a nehezebb fajsú­lyú szemcsék. Menyhért csak félszem­mel sandít a munkájára, másik figye­lő szeme a sötétségbe rejtőző tájba olvad, fekete bokrok, enyhén fodrozó­dó vízhabok és görbehátú égbolt egy­másba kapaszkodó panorámája. Most hirtelen valami hosszú testű állat sza­lad a víz felé. Alighanem vidra. Meny­hért kezében mozdul is a lapát, hogy talán utána hajítja, de félúton meg­fékezi a mozdulatát. Messze van, nem­igen találná el. A vidra eltűnik, mint­ha az ég aljába veszne, s helyébe csil­lagok másznak az összeolvadt táj te­tejére. Menyhért már rámolja is s szerszámjait. Óvatosan összegöngyöl: a bársonyt, befelé fordítva homokos felét, a taligát, az asztalt meg lapát­tal együtt a pár lépéssel arrább fekvf dombba vájt mélyedésbe rendezi, le­velekkel, ágakkal betakarja, s elindul A szigetről ma száraz lábbal is el­jutni a tanyára. Kiszáradt a Kisduna­­ág. Menyhért bakancsa alatt kagyló­héjak csikorognak. Ebbe a csikorgásbí egyébként Menyhért sóhaja is bele­­zendül, talán azért is, mert az éj sö­téten úszó szigetei közül mintha Má­ria arca is előpipiskedne. Éppen úgj néz ki, mint azon a múltheti szüret bálon, amikor Menyhért meg akarti csókolni, de Mária ellökte. — Eriggyen, maga vén ember! Na persze, Mária csinos, fiatal ÖZ' vegy. Menyhért meg túljár a negy­venen, s még a tetejében rokkant is — A kutyafáját — dobbant Meny hértben a keserűség, s vele dobban a lába is, dühösen ropogtatva a ki szikkadt kagylókat. Szigetről a tanyára, tanyáról a fa luba jó darab út. De Menyhértékné azért még ég a villany. — Alighanem kimutatásokat firká az öcskös — gondolja Menyhért Menyhért öccse ugyanis az állami bir tokon dolgozik, a traktorosok csoport vezetője. De neki már családja is var csak Menyhért áll egyedül, mint nádszál. Szinte jó is, hogy közöse lakják a házat. Van kihez szólni né ha. — Na mennyi aranyat harácsoltál össze — köszönti az öccse, amikor megáll a küszöbön. Menyhért nem válaszol mindjárt. Ogy nézi az öccsét, mintha először látná. Szemével végigtapogat széles, megelégedést sugárzó arcán, gyerme­­kiesen csillogó tekintetén, nagy keze­in, amelyekben nehézkesen motoszkál a tintaceruza. — Nem találod el — kezdi körül­ményesen. De az öccse fel se pillant a mun­kából. Jó volna valami rendkívülit monda­ni — fontolgatja Menyhért. — Hát ha akarod tudni — rakos­gatja óvatosan a szavakat, s ha az öccse kérdezősködne, vagy szólna, ta­lán nem is folytatná, de égy hirtejeh kiböki: — többet kerestem ma, mint te egy év alatt. Erre aztán az öccse gyanakodva fel­pillant, a szeme is megrezzen egy csöppet, de aztán ceruzát szorongató kezét nagy nyugodtan leereszti az asztalra. — S még ha aranyhegyeket is ta­lálnál, akkor is csak rablókenyér- a tiéd, vedd tudomásul. Menyhért elsápad. — És a karom, a nyomorúságom — dadogja. — Hiszen ha nem lennél rokkant, fel is jelentenélek — vág közbe öcs­­cse, de így, így csak sajnállak, meg pirulok miattad. — Te miattam ne pirulj — csattan fel Menyhért hangja — taknyos gye­rek koromban kerestem már rátok, rád is meg Julis húgunkra. De most, bezzeg úr lett a koszos béresből, traktoros gazda, ceruzával számolga­tó. — Te is lehetnél. — Én nem akarok uraskodni. — Talán a régi botosispánokat kí­vánnád vissza? Menyhért erre hamarjában nem ta­lál választ, hát csak néz maga elé gyűlölködő pillantással. Aztán szótla­nul becsörtet a szobájába, felkattint­­ja a villanyt, a sarokban álló vizes hordóba belemossa az összehajtoga­tott bársonyt s amikor ez is megvan, vigyázva kimeregeti a vizet az üres vödörbe. A hordó alján már jó csomó homok gyűlt össze. Most merőkanállal kisebb üstbe kanalazza át a homokot. Közben csonkán maradt balkarja is mintha segíteni szeretne, mert ide­­oda mozog, amíg Menyhért tevékeny­kedik. Ahogy ezzel is elkészül, hi­ganyt önt az üstbe s félkezével bele­gyúrja a homokba. A higany csak as aranyat szedi fel, s homok külön ma­rad. Most a higanyos masszát égj közepes nagyságú szarvasbőr-zacskó­­ba teszi, aztán nyomogatja a zacskót ahogy bírja. A zacskó pórusain ki­nyomul a higany, bévül meg már csil­log is az aranypor. Már csak az össze­olvasztás hiányzik. De hiszen van oxi­génhegesztő is a háznál. Lassankint elkészül a golyócska, lehet úgy öt de­ka. — Ennyi az egész? - hangzik a há­ta mögül az öccse hangja. — Ennyi — válaszolja kurtán. — Két hónapig lapátoltál érte. — Mi közöd hozzá! — Na hisz én csak mondom... dt te, Menyhért, tudod mi újság nálunk az a rekordbikánk megnyerte az else díjat a kiállításon. — Ha megnyerte, megnyerte - dörmögi Menyhért — de érzi, hamisar cseng a hangja. Az öccse azonban tovább próbálko­zik. — Tegnap az intéző említette, hogj szükség volna megbízható csőszre Merthogy a külső táblán a kukorica még le se szedtük s már úgy járna! oda a népek, mintha böngészni indul­nának. Rád gondoltunk, ha elvállal­nád, be is léphetnél mindjárt. — D< hogy Menyhért még csak nem is krá­­köp, gyorsan másra tereli a szót: - Tudod mit keresett a Kis Andris : Superon. Két és fél darab ezrest, pe­dig elég nagy volt a szárazság, az­tán ... — Aztán, aztán — sziszegi Meny­­, hért - úgy beszélsz, mintha már i tied lenne az állami birtok. — És kié, ha nem a miénk — ál elébe az öccse. — Hát az államé, te vadszamár - morogja Menyhért és köp egyet ma . ga elé. I ~ Ügy is jó — derül tovább öccS' képe, mert hiszen az állam is mi va I gyünk, vedd tudomásul, már tudniil lik mi, akik dolgozunk és nem arany ’ nyal spekulálunk. Menyhértnek a szája széle már rész két az indulattól. j — Nekem te ne szónokolj és n , politizálj, te taknyos, mert torkig va , gyök veletek. S ez különben is az é szobám és nem vörös sarok, és nei 1 üzemi bizottság, ott dölyfösködhettek, r meg begyeskedhettek, de én már ak­kor ismertelek, amikor még istálló— . ban laktál velem együtt... és amikor r még mezítláb jártál, meg ... , — Meg amikor nem volt mit enni,- mi? Hát csak tromfoljál, tromfoljál. . Szóval most az a baj, hogy nem ma- 1 radt így. — Pukkadj meg! — horkan a Men­- hért hangja. S magára cibálja a ka­bátját, azzal fordul is a szobából. Zsebében ott kotyog az aranygom­bóc, de a keserűség is hozzátársul. . Még szerencse, hogy közel van az ál­lomás, a vonat is befcit s fél órán be­­. 1U1 már zötyögi is a vonat Bratislava z felé. A városban már olyan reggelt váró 1 az éjszaka. Itt nincs pityamallat, csak t este van, meg nappal. Még mindenütt égnek az ívlámpák. De Menyhértnek . ez sem baj, neki van hová mennie. f Ahová ő készül, ott inkább éjjel van 3 a nappal. A földszintes ház előtt csak 2 füttyenteni kell két rövidet, meg egy hosszút s az ablakból máris kitekint­. get valami morcos, evikkeres ábrázat, j Nyerges úr. — Maga az Menyhért? — raccsol a kis ablakon. — Én volnék. — Na, akkor csak jöjjön, mindjárt kinyitom az ajtót. Bent a szobában Nyerges úr előke­­j resi a mérleget.- Negyvenhét - mondja a mérleg 1 helyett. Menyhért nem szól, várakozik. — (Jsak az árral van egy kis baj — folytatja Nyerges úr — mert tudja, a [' nemzetközi helyzet olyan, igen elha­­“ rapódzott a békehangulat. Utaznak az államférfiak ide-oda, aztán tudja, hogy van az, mi kis emberek fizetünk rá.- Mennyit ad - vág közbe Meny­hért mogorván.- Hát tekintve, hogy régi ügyfél, • meg, hogy... harmincötöt adok érte. e — Ha béke lesz, az is elég. Nyerges úr kuncog.- Ejnye, de jópofa maga, hehe... s nahát, adok harminchetet. Menyhért nem érti.. ’’ ~ Többet nem tudok adni - ha­s darja Nyerges , majd ha megint há­­o borúsabb lpsz a hangulat. , , ~ M‘ért lenne? -'.csattan Meny­­hért hangja.- Hogyhogy miért lenne? Hát, hát . - hápog Nyerges úr - elkéne már megint egy kis háború, nem igaz? Menyhért arca vörös lesz, mint a z pulykáé.- Gazember, csirkefogó, feketéző/ y - ordítja, ahogy a torkán kifér. /- Nyerges úr is elsápad, az íróasztala t, mögé ugrik, onnan néznek egymással _ farkasszemet. ;- Menyhért ott topog a szoba sarká­- ban- az ökle összeszorul, szeretne . Nyerges úr képébe csapni, de csak áll lt és maga elé bámul, aztán elkapja a- mérlegrol az aranygolyót és szalad ki az ajtón. 7 És maga nem feketéző - sípol utána Nyerges úr. De Menyhért léptei már odakinn csattognak a macskaköveken. 1 ,LeSj°bb ienne meghalni. Hogy a e képebe nem vágtam - gondolja. Az {, arca ls bizsereg, éppen úgy, mint ö egyszer fiatal béres korában, amikor az ispán egyszer arcul ütötte. " Me,9halni “ gondolja újra Meny­­n bért ~. neki menni fejjel a falnak beugrani a Dunába. íelett balkonos bérházak me­rednek. Menyhért tétován ácsorog y äÄ íöm-fÖ1Ötte fÜ"6 baIkont Alulról jól látni az összerepedezett • betont. Menyhért sietve odébbáll k kadnaA °'yan- HŰ' ha lesza' I- dobben az eszébe és átcam­mog az úttest másik oldalára. ,e lyoz.Jarda S2élén léPe9et. Egyensú­­­me9y- De ha itt két­­a „ da-,t szakadek tátongná és csak az >_ 3 vekony palló vezetne - iátszado­harm N?enyhértben a veszélyt kereső magTt. ~ Ugyis menne- hite9eti 'a u-m® m0St mar elé9 gyakran meg­billen az egyensúlya, a lába kalim­­n palva keresi a járda kövét. Most, ha itt megszakadna a palló _ alattam ro.ianó folyó s vagy másfél i­­át, kellene ugorni - képzelő­dik Menyhért. - Nocsak - bíztatga­;e verejték.8*^ ~ ** érz,> h°9y eI,epi a 1- ~ Ejnye, a cudar nemjóját, hoqy ragaszkodik az ember az élethez, méq ilyen rokkantán is. Csak az a gaz­­z. ember Nyerges, az akar háborút. Menyhért arca újra megbizsereg, ne Zsebéből előszedi régimódi nikkel a- óráját. Nézegeti a mutatót. Háromne­­én gyed hét. Nemsokára indul a vonat, /m Vissza a faluba. Még jegyet is kell ROSSZ ÜT A nemrégiben Kolozsnémán meg­­■ tartott csallóközi dal- és táncünne­­, pélyről sok jót hallottunk. Emellett . nem hallgathatjuk el, hogy a vendé­geknek rossz úton kellett jönni a . rendezvényre. A helyszínre vezető út I sárfürdő volt, a gyalogosok, motor­­kerékpárosok és az autóbuszok ré­­. szere. Az ilyen szép rendezvények 1 megszervezésénél bizony az utakra is nagyobb gondot keli fordítani. Re­méljük, tudomásul veszik ezt az ille­tékesek, és elsősorban a kolozsnémai HNB. Wiedermann M. (Mihályfa) 1963. július 28. S1NKÖ CSABA JÓZSEF NYÁR Sárgaszájú kisfecskék az eresz alatt. A káposztafejek naponként keményebbek lesznek. A lugasi szőlő szüretre készül. Csak a fakó égbolt olyan pesszimista. Zümmögő méhek gyűjtik itt mellettem a sárga nedűt. (Vajon tudják-e, hogy éltük alig ötven nap?) Csak zümmögnek, zümmögnek. S én hallgatom a fűben elterülve. Fejem alatt egy keserű lapu, amott a sövénynél illatát sirató orgona bokor. S a hegy-szegélyű égen átrepül,- kitudja miért — egy vadliba csoport. A sárga kalászok megadón dőlnek a fénylő kasza-élre. váltani. De pénz» sincs elég. Csak Dunaszerdahelyig futja. Onnan talán nem fogják kérni már. Elhelyezkedik a vonatban az ablak mellé, amint le­ül, könyökére billen a feje s már al­szik is. Álmában a kukoricatáblák előtt 1 strázsál. Egyszerre csak Nyerges úr közeledik a kukoricák felé. Az első csövet már le is töri. De Nyerges úr kezében a kukoricacső most úgy fest, akár egy ágyútöltény. Még jó, hogy Menyhért résen áll. Odaugrik Nyer­ges úrhoz, elkapja a nyakát és szo­rítja kegyetlenül. Nyerges úr kezéből kigurul a kukorica. — Ebadta — kiáltja Menyhért — s a nyála is kicsurran a szóval, ahogy felriad a saját hangjára. Riadtan körülpislog a vonatfülké­­bem. Vele szemben két falusi férfi be­szélget. A vonatablak mellett. gabo­natáblák szaladnak. A két férfi a kas­sai mezőgazdasági kiállításról tere­ferél. — De a legszebb az a díjnyertes rekordbika volt — mondja az öregeb­bik —, olyan egyenes volt a szarva, mint a ..: Menyhértben különös büszkeség da­gadozik. — Meghiszem azt — vág a két utas beszédébe —, mert mi már kis korá­tól kezdve igazgatjuk a szarvát. Az öregebbik érdeklődve feléfordul. — Tudniillik a mi állami birtokunk­ról való a bika — magyarázkodik Menyhért. — Szóval maga is ott dolgozik. Menyhért egy kicsit habozik, még az álom is fejében kavarog, de aztán kivágja: — Én vagyok az állami birtok cső­sze. A kalauz sípja füttyent a szavába, Menyhért önkéntelenül is lejárt jegye után kotorász s mentegetődző mosoly hancúrozik az arcán, mint a csíny­­vő kamaszokén. Szerencsétlen flótás Volt egyszer, hol nem volt, egy sze­encsétlen flótás. Életének pechsoro­zata már zsenge korában kezdődött. Valahogyan ügyefogyottabb, élhetet­­lenebb volt a többi gyereknél. Ha kö­zéjük merészkedett, kigúnyolták. Nem tudott úgy hancúrozni, mint ők. Gyák­­ran nyavaiyáskodott, hát ügyetlen lett. Szegény feje vigaszt keresve naphosszat bújta a könyveket. Az idók múltával így teljesen beleélte magát egy különös, valótlan világba. Mire felnőtt, hiába igyekezet beleil­leszkedni a „reális“ életbe. Mindig balkezesen fogta meg sorsa kormány­kerekét. Ha szerelmes volt — meg­csalták, ha kártyázott — nem nyert, stb. A legkínosabb mégis az volt, hogy meglett kenyérkeresőként sem tudott zöld ágra vergődni. Ezért sokminden­félével kísérletezett, sokfelé kereste boldogulásának útját. Még írással is próbálkozott. Hát ez volt aztán a leg­nagyobb baklövése. Hol túl terjengő­sek voltak tájleírásai, hol a stílusa volt cikornyás, korszerűtlenül roman­tikus. Egyszóval kontár íércmunka volt minden írása ... Emberünk alapjában véve jószándé­­kú és igyekvő volt. Megszívlelte tehát a bírálatokat. Elhatározta, hogy a sok elolvasott tárcából, cikkből, riportból, széljegyzetből, stb., kihámozza az „életábrázoló“ írásművészet lényegét. Eltökélte, hogy most már tömör be­kezdéssel indítja, velős párbeszéddel folytatja, majd rövid, elkápráztató csattanóval fejezi be legújabb „alko­tását“. Remélte, hogy a már annyiszor hőn óhajtott osztatlan siker így nem marad el. íme a „mestermű": ... Fent felhők. Oldalt dombok. Kö­zépen országút. Rajta Ede ballag. Szembe jön Ödön. — Szia, Edi! — Szia, ödi! — Merre? — Amarra ... — Hová ? •- -— Amerre kell! — Minek? — Csak. ' — Mégis? — Anyagért. — Építsz? — Frászt! — Ruhára kell? — Kelleni kellene ... _ 9 — Riportra! — írsz? — írogatok. — Közük? — Ki tudja? — Valószínűtlen? — Szerfölött... ! — Talán mégis? — Nnnnna!?! — Aha. Hát akkor szia! — Szia neked is ... Kezetfogtak. Elváltak. Hátat fordí­tottak. Elballagtak. ... Csepergett... hirtelen kobak­­paskoló zápor niagarázott.., Emberünk szívét most már „felcsil­lanó“, melengető reménysugarak ci­rógatják, majd mardosó kétségek metszőn süvöltő fagyhullámai der­­mesztik. Azon tépelődik, elfogadják, közlik-e szuper-modern makogó stí­lusban ír* riportját. Tél lévén, marga­réta virág szirmai híján, kabátjának gombjait forgatja: Ki tudja? Hátha? Talán? Mégsem?... ' * * * Esetleg. Elrettentő példaként!!! Knlflp MarrMI • A galántai CSEMADOK tagjai nagy sikerrel mutatták be nemrégiben Stodola: „A szenátor úr teája“ című színművet. A színdarabbal már több helyen is felléptek. (Krajcsovics N., Galánta) • Komárom kultúrát kedvelő kö­zönsége nagy érdeklődést tanúsított az itt megrendezett kerületi ifjúsági alkotóverseny iránt, ahol tizennyolc együttes mutatta be tudása legjavát. (Kozma Gy„ Komárom) • Besenyőn élénk kulturális élet folyik. Az idén három színdarabot láthattak a besenyőiek. Többször elő­adást tartottak az ideológiai nevelés­ről. Az iskola mellett egy klubhelysé­get nyitnak. (Hofer L„ Újvár) • Felsőszemeréden kitűnő népne­velő munkát fejt ki Frank tanító elv­társ, aki tíz évi ténykedése alatt irá­nyította és fejlesztette a falu kultu­rális életét. (Belányi J„ Egeg) • Televízió és társadalom címmel kézikönyvet jelentet meg a közeljö­vőben a Kossuth Kiadó. A kötet a te­levíziónak a társadalomra gyakorolt hatását elemzi. • Vittorio de Sica márciusban meg­kezdi Ceyloni románc című új filmjé­nek forgatását. Partnerei: Gina Lolo­­brigida, Claudia Cardinale és Mast­­roianni.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents