Szabad Földműves, 1963. július-december (14. évfolyam, 53-104. szám)

1963-12-31 / 104. szám

okorny Péter, a költő, mindig Is józan fiú volt, de mióta vett egy ősrégi piros Topolínót, ép­penséggel egyetlen korty szesz se ment le a torkán, vallván, hogy vagy vezet az ember, vagy vedel. Ebből még Szilveszter éjszakáján sem engedett, amit egyébként Pesterzsébe­ten töltött, Oszkár nevű barátjánál, ki ott egy kicsiny méretű de nagy for­galmú gebines vendéglőt vezetett, a Vadevezős Csárdát. A helyiség zsúfolva volt, a vendégek hamarosan mind egy társasággá gomolyodtak, az asztalokat összetologatták, táncoltak, énekeltek, s Oszkár alig győzte kihordani a sok malacpörköltet, kocsonyát, bort, sört, szilvapálinkát. Pokorny Péter azonban most sem ivott, legföljebb mímelte, ha koccintottak vele, s éjfélkor is, mikor a lámpákat eloltották, és nevetés, si­koltozás kavargott a fülledt sötétben akkor is épp csak, megnedvesítette az ajkát. Később egy busa fekete, baju­szos férfi mellé került, ez folyton a mellét ütögette tenyerével, és egyre azt ismételgette, szúrós, kihívó tekin­tettel: — Erzsébeti gyerek vagyok, elhiszed vagy nem hiszed? No, hát ezt írd meg. költő úr! Majd egy pöttöm, szőke lánnyal ke­veredett össze, Stefinek hívták, de azt mondta, szólítsa csak Mukinak; pala­csintát evett, s miközben villáján oda nyújtott egy falatot a költőnek, meg kérdezte: — Magáé ott kinn az a piros Topcsi, — Aha. — Én is garázsban dolgozok. — Hol? — A Merkúrban, kocsit mosok. Tömör pufók kislány volt, oly fe­szes, hogy a kék nylonruha majd szét­pukkant rajta, folyton evett, sört ivott, cigarettázott, nevetett, aztán táncolni akart Pokornyval, twisztelni, de az nem tudott, csak forgott vele báván a nyüzsgésben. Muki hozzábújt, fejét a vállára hajtotta, hogy szőke haja az orrát csiklandozta, s a költő, aki az italok gőzétől is bezsongott egy picikét, a lány fülébe sugdosott: — Fölszeletellek, kiklopfollak, meg­­panírozlak és megeszlek ... — Jó egy pofa maga — nevetett Muki. — Azzal a piros Topolinójával. — Szeretsz? — Aki kíváncsi, hamar megöregszik. — A, nem is engem szeretsz te, ha­nem a kocsimat... Egy darabig még lötyögött vele. az udvarra is kimentek levegőzni, ahol üres, behavazott söröshordók sorakoz­tak a sötétben, a lány bele is rúgott az egyikbe hegyes cipőorrával. Jó hi­deg volt, csúszkáltak a megfagyott havon, aztán vissza a füstös melegbe, Muki főtt házikolbászt rendelt, mus­tárral és tormával. Ám a költő még másuvá is elígérkezett, búcsúzni akart. — Nem mehetsz még — kérlelte a leány. — Gyere, inkább szavalj nekem verseket. — Muszáj. — Nőhöz mész? — Mi közöd hozzá. — Itt maradsz, hallottad? Pokorny mégis szedelőzködött, de míg kabátját keresgélte a roskadásig teliaggatott fogason, Muki, aki nem szerette, ha ellentmondanak neki, kiosont a vendéglő elé, a piros autó­hoz. Alányúlt, tudta, hol keresse a hűtő csapját, elfordította, s mikor lát­ta, hogy a fagyálló folyadék vékony sugárban csurogni kezd a kocsiból, dúdolva visszaszaladt a Vadevezősbe. Közben a hűtővíz szépen csordogált, úgy hogy mire a költő kiért, már egész pocsolya gőzölgött a Topolino körül. Tapasztalt autós lévén, a jellegzetes szagból tüstént megállapította, mi tör­tént, ám hiába zárta el a csapot, a tar­tály teljesen kiürült. Káromkodott, mert feltétlen el kellett mennie, így azonban nem indulhatott, és hol sze­rezzen ilyenkor fagyálló folyadékot? Mínusz tíz vagy tizenkét fok lehetett: • MASTROIANI, az olaszok egyik legkiválóbb filmszínésze nemrég tért vissza Amerikából. Az amerikai lányok­ról a következőket mesélte egy újság­írónak: „Nagyon szép lányokkal talál­koztam, de valahogy nagyon hidegek. Borzasztóan sokat adnak külsejükre, olyannyira, hogy rövid néhány napon belül szinte vágyakoztam olyan lányt látni, akinek a harisnyáján leszaladt egy szem.“ 9 LONDONBAN a hírek szerint új kereskedelmi vállalat kezdte meg mű­ködését „Kemény legények" cégjelzés alatt. Rendelkezésére áll mindenkinek, aki verekedést akar szervezni, valakit kidobni a vendéglőből stb. Elég egy telefonhívás, és rövidesen megérkezik néhány minden hájjal megkent, erős, kisportolt fiatalember, akik minden parancsot teljesítenek. A vállalat kor­látolt felelősségű társaság, mivel a be­törött ablakokért, összetört csontokért és kivert fogakért nem a végrehajtó közegek, hanem a megrendelő felel. ha rendes vizet tölt belé, az, amint leáll valahol, percek alatt megfagy és szétveti a hűtőjét. így hát ő is vissza­tért a csárdába, hogy Oszkár barátjá­tól kérjen tanácsot, ki szintén régi motoros volt, s különben egykor ne­hézsúlyú birkózó. A konyhában találta meg, éppen halat bontott, vastag de­rekán billroth kötény, de pohara most is ott állt mellette az asztalon, időn­ként lehúzott egy kortyot. Pokorny röviden előadta a tényállást, 'elkesered­ve ecsetelte, hová és milyen okból kel­lett volna már rég eltávoznia, s Osz­kár, aki tudott a költőnek erről a bi­zonyos ügyéről, némi tűnődés után így szólt: — És ha bort töltenénk belé? . — Hogyhogy? — A bor nem fagy meg tizenöt vagy húsz fokig, a szesztartalomtól függ: azzal már elmehetsz ... — No, de annyi bort?... — Mennyi férhet egy Topolino hű­tőjébe: három vagy négy lityi, várj csak, mindjárt megnézzük ... Miután végzett a hallal, Oszkár hátra is vitte barátját a jéghideg raktárba, hümmögve mustrálgatta az öles hor­dókat, majd kidugaszolta az egyiket, melyre krétával Tokaji Hárs volt rá­írva, és gumicsövet vezetve a lyukba, leszívott belőle egy demizsonba. — Ez aztán nincs megkeresztelve, nekem elhiheted, kóstold csak meg kispofám ... — s kimosott két poha­rat, óvatosan telitöltötte, elismerően elhúzta az orra előtt. Pokorny azon­ban elhárította: — Köszönöm, tudod, hogy vezetek! Előrementek a kocsihoz, a költő le­csavarta a hűtő kupakját. Oszkár pe­dig a demizsonból óvatosan beléko­­tyogtatta a tokaji hárslevelűt. Hamar megtelt, a bor sárgás, habosán pezs­­gett fel a nyíláson, és a fonatos üveg még ki sem ürült. — Hű, de jó szaga van! — szimatolt körül a légbe Pokorny. — Versíró létedre tudhatnád, hogy a tisztességes bornak illata van, nem szaga! — mordult rá Oszkár, aki e té­ren nem ismerte a tréfát. — Pardon, pardon. Hát... nagyon köszönöm, gondolod, hogy így jó lesz? És mennyit fizetek ezért? — Ugyan ne hülyéskedj. Behozom én ezt ma éjjel, kispofám. — Kösz, kösz. — Hívnak a konyhából — búcsúz­­kodott Oszkár, rávert barátja hátára, kacsintott. — s további jó mulatást, hehe... Kézcsók a nagyságos asz­szonynak, csak aztán vigyázz, nehogy a férje .:. — Még egyszer: buék! — kiáltott utána az autóból Pokorny Péter. Beugratta a motort, néhány percig üresen járatta, majd rákapcsolt, indí­tott. Semmi rendelleneset nem tapasz­talt, a kocsi forsriftosan gyorsult, s mire kikanyarodott a néptelen Sorok­sári útra, a folyadék elérte a normális hőfokot, leolvashatja az órán. Csak a bor erős, édeskés szaga, illetve illata volt szokatlan, ami körüllengte a To­­polinót, s mulatságos elképzelni, ahogy kering a szerkezetben, átjárja a mo­tort, körülzubogja-fürdeti a hengere­ket, és lassanként beleivódik-szívődik az egész járműbe, minden alkatrészbe. A gép vígan, dallamosan zümmögött. Egyszerre azon kapta magát, hogy hullámvonalban halad, az egyik sín­pártól a másikig és vissza, szép sza­bályosan. ahogy a sínusgörbét rajzol­ják. Próbálta egyenesbe fordítani a kormányt, de nem engedett, pörgött jobbra-balra a keze közt, erre fékezni akart, nyomta volna le a pedált, de az is ellenállt, visszarúgott, a kézfék is beragadt, hiába ráncigálta. Ijedten látta, hogy a mutató már a kilencven kilométer fölött rezeg, a kocsi egyre sebesebben rohant, majd megperdült maga körül, kecses piruettel, és szá­guldott tovább. Messziről, a vágóhíd felől egy nagy teherautó jött szembe, dühösen villogtatta fényszóróját, ész­lelvén a Topolino ámokfutását: a költő rémülten várta, hogy mi lesz, sűrű­södő légzése homályos párát vert az üvegre. Már-már felsikoltott, kocsija azonban az utolsó pillanatban átugrot­ta a teherautót, könnyedén szökellve, puhán visszazöttyent az úttestre és nyargalt előre. Most már nem félt: tudta, a része­geket külön őrangyal védi, és nyilván a berúgott automobilokat is. A Topcsi bukfencezett, cigánykereket hányt, két első kerekén átlendülve flikfakozott, aztán a vasúti híd felett is elröppent, nagy dudálva visszasiklott, majd a má­sik hídon lebbent át, többé már le 6em ereszkedett. Tiszteletkört írt a Sorok­sári út fölé, akkor a Citadellát céloz­ta meg, ficánkolt a város tündérfényei­ben, megkerülte az emlékművet. On­nan már nyílsebesen tört felfelé, orrát a sötét égboltnak szegezve, felragyog­tak a Duna-part, a Margitsziget lám­pasorai, majd, ahogy magasabbra szállt, újra egyetlen fényfolttá olvad­tak össze, aztán az is elenyészett. A kocsi egyre gyorsulva emelkedett, amint a légréteg ritkulhatott körülöt­te: lassanként el kellett érnie a szö­kési sebességet, gondolta a költő, melynél a gravitáció már nem nyű­gözi. Kalapja, amit „maga mellé helye­zett az ülésre, még a Vadevezős Csár­dánál, egyszer csak fölrebbent, az orra előtt táncolt, s hiába csapkodta, nem bírta visszakényszeríteni: ez már a súlytalanság, állapította meg vidoran, és lám, milyen jól bírom ... Szép sorjában nyolc vagy tíz szput­­nyíkot. műholdat számolt meg, ahogy elhúzott mellettük, és később két boly­góközi állomást. Ekkor már csaknem a fény sebességével fúródott előre, terjedt az űrben, óriáscsillagok, hirte­len felizzó novák, galaktiták és spirál­ködök felé, s a piros Topolino, ahogy azt Einstein előírta, gyors mozgása folytán megrövidült, harmonikásan összenyomódott, mintha karambolozott volna. A tér itt már görbülni kezdett, érezte, ahogy elzúgott a fordulókban, s egy régi dalt dudorászott, még néhai nagybátyjától hallotta, ki híres bohém és orfeumlátogató volt a maga idejé­ben: Szevusztok lányok, hüncút zsiványok, nagyságos asszony, kisztihand, zsüsztihand... VERSEGHY ERZSÉBET: Fuvcsol mese A ravaszdi szövetkezet hírlett messze tájon, mintaszerűn gazdálkodtak hetvenhét hektáron. Nyúl sógor volt agronómus ravaszdi határban, lótott-futott szegény feje fagyban, hóban, sárban. A barázdabillegető a földet kimérte, a szarka, a pénztárosuk szedett vámot érte. Tavasszal a vetés felett víg pacsirtalányok énekeltek, oly vidáman hangzott a nótájok. Mire nyár lett, s a gabona aranylóvá érett, nem volt gondja az elnöknek a munkások végett, a verebek kicsépelték, s a magtárba vitték. Ürge koma a magtáros, kis zsákot vett nemrég, azt mindennap gabonával színig megtöltötte, s a sötétben ha hazament, hátára kötötte. Cséplés után kinn a földön maradt ám a szalma! Gyümölcsösben megérett a nyári piros alma, az almának a legjavát kukacfiúk ették, a rothadtat, s ütődöttet a piacra vitték. Kertészetben a veteményt, karfiolt s káposztát nyúlasszonyok szorgalmasan öntözték, s gondozták. Ősszel jól haladt a munka, folyt a tarlóhántás, húsz vakond túrta a földet, vígan ment a szántás. Kukoricát a vaddisznók törték le, s fosztották, a varjúk meg lemorzsolták és el is osztották. Szőlőhegyen szüreteltek vidám cinkelányok, Veréb koma puttonyt hordott, ő vigyázott rájok. A mustot hordókba öntve a pincébe vitték, az egerek szürcsölgették, az övék, az hitték. Odakint a krumpliföldön hét zsák krumpli termett megtöltöttek vele talán kilenc vagy tíz vermet patkányoknak volt legalább télre eleségük, mindennap paprikás krumplit főzött feleségük! Kint a baromfitelepen tyúkok kotkodáltak s hogy ne lopják, menyétek és görények vigyáztak. A sok pulykát, kacsát, libát és temérdek csirkét Róka Rudi elnöküknek lakására vitték. Elégedett volt a tagság, magas volt a norma, mindenkinek tetszett ez a gazdálkodásforma s amikor Bagoly könyvelő prémiumot osztott és minden tag télidőre megkapta a kosztot, vidám táncra kerekedtek, tüzes táncot roptak a megmaradt piros borból két hordóval loptak s addig ittak, míg becsíptek, magukról nem tudtak, lenn a földön hemperegtek, s mélyen elaludtak. Még most is alszanak talán, ha föl nem ébredtek én a mesét így hallottam, így mondtam el nektek. Csak egy tanító... Nevük oly szerényen húzódik meg a tanuló­könyv lapjain, vagy a bizonyítvány hátsó ol­dalán .. . Nincs előtte gr, br, dr, prof, vagy ing, pedig eltöltőitek a főiskolán úgyanúgy pár évet, mint a három utóbbi! Rendszerint még au­tójuk sincs! Nem rendelkeznek felnőtt emberek felett, mint a mérnökök és még azt sem mondják róluk, hogy „jó lesz ve­lük jóban lenni, mert még a keze (vagy a kése) alá kerülhetünk", mint az orvosokról. Valamikor a tanító a nemzet lenézett nap­számosa volt! Ma már ő is ember és legalább annyira ember, mint az orvos, vagy a mérnök. Hiszen, rábízzuk gyer­mekeinket ... Hát nem orvosok, mérnökök ók egyszemélyben? Még akkor is azok, ha kisebb a fizetésük, azaz keve­sebb a jövedelmük, mint az előbbieknek! Legyünk hát józanok! Az autóbuszban egy fejkendős néni újságolta szomszédjának, hogy azt a bizonyos Erzsikét csak egy tanító vette el fe­leségül! S ennek a „csak“-nak olyan hang­súlyt adott, hogy már azon kezdtem gondol­kodni: Miért nem vette el Erzsikét több tanító? Azután kitűnt, hogy a tanító „nem parti“, mert a tanító nem mér­nök vagy orvos! Hát hogyan is lehet őket egy napon emlí­teni ? Én bűnöm ... Én bű­nöm ... Az én igen nagy bűnöm!... Tanítók! spóroljatok autóra, akkor majd az a „csak" elmarad! NAGY LÁSZLÓ Szilveszter délután Már december elején elhatározták, hogy elválnak. Szilveszter napján így szólt az asszony a férjéhez: — Feri, még ma meg kell beszélnünk a válás feltételeit. Szépen, békésen. Nem lenne helyes, ha ezt nem intéznénk el még ebben az esztendőben. Az év is véget ér, zárjuk le a mi ügyünket is. Es ha helyesled, akkor az új esztendőt mindjárt a vég­leges megoldással kezdjük. Január másodikán el­megyünk az ügyvédközösségbe és beadjuk a bontó­keresletet: — Rendben van. Menjünk be egy vendéglőbe, ott nyugodtan megbeszélhetjük. A presszók délután tele vannak, de az éttermek ilyenkor rendszerint még üresek. Azokban csak hétkor kezdődik a csúcs­­forgalom. Betértek a legelső vendéglőbe, ahol csalódottan vették észre, hogy a Szilveszter-est már délután ötkor megkezdődött, Az étterem zsúfolva volt... A főpincér az egyik boxra mutatott. — Itt csak hárman ülnek, tessék helyet foglalni: De a házaspár nem ült le. Vártak. Csakhamar megüresedett egy páholy és ők gyorsan elfoglalták. — Na, itt mpst nyugodtan megbeszélhetjük a válópert - mondta rendelés után a férj. — Nagy tévedés. Majd hozzánk is beültetnek ide­geneket. Azután azok hallhatják, hogy miért nem egyezik a természetünk, miért akarunk válni, és mik a feltételeink. Jó kis szórakozás lenne szá­mukra. — Te, én kitaláltam valamit. Ügy teszünk mint­ha nagyon szerelmesek lennérüc egymásba. Érted? Szerelmeseket sohasem akarnak zavarni az idege­nek. Meg tudod csinálni? — Megpróbálom. — Na, akkor kezdjük. A hálószoba az enyém ma­rad, az ebédlő a tied. — Szó se lehet róla! A háló pont a dupláját éri. — A magyar perzsát megtarthatod ráadásul. — Azt a kopottat? — Nézd, így nem tudunk megegyezni. Mindig telhetetlen voltál! — Még, hogy én! Hát ez hallatlan! Vigyázz, jön a pincér az idegenekkel! Az asszony nyomban szerelmesen odahajolt és a férj szerelmesen simogatni kezdte felesége kar­ját. — Ne, ide ne üljünk - mondta az új vendégek egyike. És továbbmentek... — Szóval? — kezdte rá újra a fér). — A hálószoba az enyém. Tied lehet a torontáli is. — És rádió? — Szó sem lehet róla. Méghogy a rádió is! Csó­kolj meg gyorsan, jönnek! Összecsókoloztak és ismét megmentették a pá­holyt. Egy ideig újra parázs veszekedés folyt közöt­tük, végül is három öleléssel és nagy csókkal tar­kítva megegyeztek abban, hogy a hálót is, az ebéd­lőt is felosztják, A férjét egy kicsit meglepte az utolsó csók, amelyben egyáltalán nem érezte a kényszert. A csók valódi volt. Olyan, amilyet házasságuk első éveiben szokott kapni — és adni • Az asszony is zavartan nézett félre. Nem alibi­csók volt ez, hiszen túlságosan sokáig tartott. — A vitrint — szólalt meg kis zav.art csend után a férfi — neked adom az összes porcelánokkal együtt. — Nem, nem fogadhatom el. Tartsd meg. — Hogyisne! Meg tudnál válni a táncosnőtől? És az eozin vázától? Meg a síró kislánytól? Hiszen azokat annyira szeretted! — Na, és a „Tátrai táj" az ezüstös rámában? — Hányszor ábrándoztunk, hogy elmegyünk oda az Ibusszal... — El kellett volna menni, Akkor talán... Az asszony fejezte be a mondatot. — Akkor most nem tárgyalnánk a válás felté­teleiről. Csend lett... Azután a főpincér ismét egymás karjaiba kergette őket, és amikor kibontakoztak az ölelésből a férfi halkan megjegyezte: — Hat hét múlva lesz egy társasutazás. Nyolc nap a Tátrában. Nem is olyan drága. Akarsz... akarsz velem jönni? Az asszony ekkor így szólt: — Most nem jön senki. Csókolj meg gyorsan! Palásti László tÓWMtö/ff 5 1963. december 31*

Next

/
Thumbnails
Contents