Szabad Földműves, 1963. július-december (14. évfolyam, 53-104. szám)
1963-12-31 / 104. szám
okorny Péter, a költő, mindig Is józan fiú volt, de mióta vett egy ősrégi piros Topolínót, éppenséggel egyetlen korty szesz se ment le a torkán, vallván, hogy vagy vezet az ember, vagy vedel. Ebből még Szilveszter éjszakáján sem engedett, amit egyébként Pesterzsébeten töltött, Oszkár nevű barátjánál, ki ott egy kicsiny méretű de nagy forgalmú gebines vendéglőt vezetett, a Vadevezős Csárdát. A helyiség zsúfolva volt, a vendégek hamarosan mind egy társasággá gomolyodtak, az asztalokat összetologatták, táncoltak, énekeltek, s Oszkár alig győzte kihordani a sok malacpörköltet, kocsonyát, bort, sört, szilvapálinkát. Pokorny Péter azonban most sem ivott, legföljebb mímelte, ha koccintottak vele, s éjfélkor is, mikor a lámpákat eloltották, és nevetés, sikoltozás kavargott a fülledt sötétben akkor is épp csak, megnedvesítette az ajkát. Később egy busa fekete, bajuszos férfi mellé került, ez folyton a mellét ütögette tenyerével, és egyre azt ismételgette, szúrós, kihívó tekintettel: — Erzsébeti gyerek vagyok, elhiszed vagy nem hiszed? No, hát ezt írd meg. költő úr! Majd egy pöttöm, szőke lánnyal keveredett össze, Stefinek hívták, de azt mondta, szólítsa csak Mukinak; palacsintát evett, s miközben villáján oda nyújtott egy falatot a költőnek, meg kérdezte: — Magáé ott kinn az a piros Topcsi, — Aha. — Én is garázsban dolgozok. — Hol? — A Merkúrban, kocsit mosok. Tömör pufók kislány volt, oly feszes, hogy a kék nylonruha majd szétpukkant rajta, folyton evett, sört ivott, cigarettázott, nevetett, aztán táncolni akart Pokornyval, twisztelni, de az nem tudott, csak forgott vele báván a nyüzsgésben. Muki hozzábújt, fejét a vállára hajtotta, hogy szőke haja az orrát csiklandozta, s a költő, aki az italok gőzétől is bezsongott egy picikét, a lány fülébe sugdosott: — Fölszeletellek, kiklopfollak, megpanírozlak és megeszlek ... — Jó egy pofa maga — nevetett Muki. — Azzal a piros Topolinójával. — Szeretsz? — Aki kíváncsi, hamar megöregszik. — A, nem is engem szeretsz te, hanem a kocsimat... Egy darabig még lötyögött vele. az udvarra is kimentek levegőzni, ahol üres, behavazott söröshordók sorakoztak a sötétben, a lány bele is rúgott az egyikbe hegyes cipőorrával. Jó hideg volt, csúszkáltak a megfagyott havon, aztán vissza a füstös melegbe, Muki főtt házikolbászt rendelt, mustárral és tormával. Ám a költő még másuvá is elígérkezett, búcsúzni akart. — Nem mehetsz még — kérlelte a leány. — Gyere, inkább szavalj nekem verseket. — Muszáj. — Nőhöz mész? — Mi közöd hozzá. — Itt maradsz, hallottad? Pokorny mégis szedelőzködött, de míg kabátját keresgélte a roskadásig teliaggatott fogason, Muki, aki nem szerette, ha ellentmondanak neki, kiosont a vendéglő elé, a piros autóhoz. Alányúlt, tudta, hol keresse a hűtő csapját, elfordította, s mikor látta, hogy a fagyálló folyadék vékony sugárban csurogni kezd a kocsiból, dúdolva visszaszaladt a Vadevezősbe. Közben a hűtővíz szépen csordogált, úgy hogy mire a költő kiért, már egész pocsolya gőzölgött a Topolino körül. Tapasztalt autós lévén, a jellegzetes szagból tüstént megállapította, mi történt, ám hiába zárta el a csapot, a tartály teljesen kiürült. Káromkodott, mert feltétlen el kellett mennie, így azonban nem indulhatott, és hol szerezzen ilyenkor fagyálló folyadékot? Mínusz tíz vagy tizenkét fok lehetett: • MASTROIANI, az olaszok egyik legkiválóbb filmszínésze nemrég tért vissza Amerikából. Az amerikai lányokról a következőket mesélte egy újságírónak: „Nagyon szép lányokkal találkoztam, de valahogy nagyon hidegek. Borzasztóan sokat adnak külsejükre, olyannyira, hogy rövid néhány napon belül szinte vágyakoztam olyan lányt látni, akinek a harisnyáján leszaladt egy szem.“ 9 LONDONBAN a hírek szerint új kereskedelmi vállalat kezdte meg működését „Kemény legények" cégjelzés alatt. Rendelkezésére áll mindenkinek, aki verekedést akar szervezni, valakit kidobni a vendéglőből stb. Elég egy telefonhívás, és rövidesen megérkezik néhány minden hájjal megkent, erős, kisportolt fiatalember, akik minden parancsot teljesítenek. A vállalat korlátolt felelősségű társaság, mivel a betörött ablakokért, összetört csontokért és kivert fogakért nem a végrehajtó közegek, hanem a megrendelő felel. ha rendes vizet tölt belé, az, amint leáll valahol, percek alatt megfagy és szétveti a hűtőjét. így hát ő is visszatért a csárdába, hogy Oszkár barátjától kérjen tanácsot, ki szintén régi motoros volt, s különben egykor nehézsúlyú birkózó. A konyhában találta meg, éppen halat bontott, vastag derekán billroth kötény, de pohara most is ott állt mellette az asztalon, időnként lehúzott egy kortyot. Pokorny röviden előadta a tényállást, 'elkeseredve ecsetelte, hová és milyen okból kellett volna már rég eltávoznia, s Oszkár, aki tudott a költőnek erről a bizonyos ügyéről, némi tűnődés után így szólt: — És ha bort töltenénk belé? . — Hogyhogy? — A bor nem fagy meg tizenöt vagy húsz fokig, a szesztartalomtól függ: azzal már elmehetsz ... — No, de annyi bort?... — Mennyi férhet egy Topolino hűtőjébe: három vagy négy lityi, várj csak, mindjárt megnézzük ... Miután végzett a hallal, Oszkár hátra is vitte barátját a jéghideg raktárba, hümmögve mustrálgatta az öles hordókat, majd kidugaszolta az egyiket, melyre krétával Tokaji Hárs volt ráírva, és gumicsövet vezetve a lyukba, leszívott belőle egy demizsonba. — Ez aztán nincs megkeresztelve, nekem elhiheted, kóstold csak meg kispofám ... — s kimosott két poharat, óvatosan telitöltötte, elismerően elhúzta az orra előtt. Pokorny azonban elhárította: — Köszönöm, tudod, hogy vezetek! Előrementek a kocsihoz, a költő lecsavarta a hűtő kupakját. Oszkár pedig a demizsonból óvatosan belékotyogtatta a tokaji hárslevelűt. Hamar megtelt, a bor sárgás, habosán pezsgett fel a nyíláson, és a fonatos üveg még ki sem ürült. — Hű, de jó szaga van! — szimatolt körül a légbe Pokorny. — Versíró létedre tudhatnád, hogy a tisztességes bornak illata van, nem szaga! — mordult rá Oszkár, aki e téren nem ismerte a tréfát. — Pardon, pardon. Hát... nagyon köszönöm, gondolod, hogy így jó lesz? És mennyit fizetek ezért? — Ugyan ne hülyéskedj. Behozom én ezt ma éjjel, kispofám. — Kösz, kösz. — Hívnak a konyhából — búcsúzkodott Oszkár, rávert barátja hátára, kacsintott. — s további jó mulatást, hehe... Kézcsók a nagyságos aszszonynak, csak aztán vigyázz, nehogy a férje .:. — Még egyszer: buék! — kiáltott utána az autóból Pokorny Péter. Beugratta a motort, néhány percig üresen járatta, majd rákapcsolt, indított. Semmi rendelleneset nem tapasztalt, a kocsi forsriftosan gyorsult, s mire kikanyarodott a néptelen Soroksári útra, a folyadék elérte a normális hőfokot, leolvashatja az órán. Csak a bor erős, édeskés szaga, illetve illata volt szokatlan, ami körüllengte a Topolinót, s mulatságos elképzelni, ahogy kering a szerkezetben, átjárja a motort, körülzubogja-fürdeti a hengereket, és lassanként beleivódik-szívődik az egész járműbe, minden alkatrészbe. A gép vígan, dallamosan zümmögött. Egyszerre azon kapta magát, hogy hullámvonalban halad, az egyik sínpártól a másikig és vissza, szép szabályosan. ahogy a sínusgörbét rajzolják. Próbálta egyenesbe fordítani a kormányt, de nem engedett, pörgött jobbra-balra a keze közt, erre fékezni akart, nyomta volna le a pedált, de az is ellenállt, visszarúgott, a kézfék is beragadt, hiába ráncigálta. Ijedten látta, hogy a mutató már a kilencven kilométer fölött rezeg, a kocsi egyre sebesebben rohant, majd megperdült maga körül, kecses piruettel, és száguldott tovább. Messziről, a vágóhíd felől egy nagy teherautó jött szembe, dühösen villogtatta fényszóróját, észlelvén a Topolino ámokfutását: a költő rémülten várta, hogy mi lesz, sűrűsödő légzése homályos párát vert az üvegre. Már-már felsikoltott, kocsija azonban az utolsó pillanatban átugrotta a teherautót, könnyedén szökellve, puhán visszazöttyent az úttestre és nyargalt előre. Most már nem félt: tudta, a részegeket külön őrangyal védi, és nyilván a berúgott automobilokat is. A Topcsi bukfencezett, cigánykereket hányt, két első kerekén átlendülve flikfakozott, aztán a vasúti híd felett is elröppent, nagy dudálva visszasiklott, majd a másik hídon lebbent át, többé már le 6em ereszkedett. Tiszteletkört írt a Soroksári út fölé, akkor a Citadellát célozta meg, ficánkolt a város tündérfényeiben, megkerülte az emlékművet. Onnan már nyílsebesen tört felfelé, orrát a sötét égboltnak szegezve, felragyogtak a Duna-part, a Margitsziget lámpasorai, majd, ahogy magasabbra szállt, újra egyetlen fényfolttá olvadtak össze, aztán az is elenyészett. A kocsi egyre gyorsulva emelkedett, amint a légréteg ritkulhatott körülötte: lassanként el kellett érnie a szökési sebességet, gondolta a költő, melynél a gravitáció már nem nyűgözi. Kalapja, amit „maga mellé helyezett az ülésre, még a Vadevezős Csárdánál, egyszer csak fölrebbent, az orra előtt táncolt, s hiába csapkodta, nem bírta visszakényszeríteni: ez már a súlytalanság, állapította meg vidoran, és lám, milyen jól bírom ... Szép sorjában nyolc vagy tíz szputnyíkot. műholdat számolt meg, ahogy elhúzott mellettük, és később két bolygóközi állomást. Ekkor már csaknem a fény sebességével fúródott előre, terjedt az űrben, óriáscsillagok, hirtelen felizzó novák, galaktiták és spirálködök felé, s a piros Topolino, ahogy azt Einstein előírta, gyors mozgása folytán megrövidült, harmonikásan összenyomódott, mintha karambolozott volna. A tér itt már görbülni kezdett, érezte, ahogy elzúgott a fordulókban, s egy régi dalt dudorászott, még néhai nagybátyjától hallotta, ki híres bohém és orfeumlátogató volt a maga idejében: Szevusztok lányok, hüncút zsiványok, nagyságos asszony, kisztihand, zsüsztihand... VERSEGHY ERZSÉBET: Fuvcsol mese A ravaszdi szövetkezet hírlett messze tájon, mintaszerűn gazdálkodtak hetvenhét hektáron. Nyúl sógor volt agronómus ravaszdi határban, lótott-futott szegény feje fagyban, hóban, sárban. A barázdabillegető a földet kimérte, a szarka, a pénztárosuk szedett vámot érte. Tavasszal a vetés felett víg pacsirtalányok énekeltek, oly vidáman hangzott a nótájok. Mire nyár lett, s a gabona aranylóvá érett, nem volt gondja az elnöknek a munkások végett, a verebek kicsépelték, s a magtárba vitték. Ürge koma a magtáros, kis zsákot vett nemrég, azt mindennap gabonával színig megtöltötte, s a sötétben ha hazament, hátára kötötte. Cséplés után kinn a földön maradt ám a szalma! Gyümölcsösben megérett a nyári piros alma, az almának a legjavát kukacfiúk ették, a rothadtat, s ütődöttet a piacra vitték. Kertészetben a veteményt, karfiolt s káposztát nyúlasszonyok szorgalmasan öntözték, s gondozták. Ősszel jól haladt a munka, folyt a tarlóhántás, húsz vakond túrta a földet, vígan ment a szántás. Kukoricát a vaddisznók törték le, s fosztották, a varjúk meg lemorzsolták és el is osztották. Szőlőhegyen szüreteltek vidám cinkelányok, Veréb koma puttonyt hordott, ő vigyázott rájok. A mustot hordókba öntve a pincébe vitték, az egerek szürcsölgették, az övék, az hitték. Odakint a krumpliföldön hét zsák krumpli termett megtöltöttek vele talán kilenc vagy tíz vermet patkányoknak volt legalább télre eleségük, mindennap paprikás krumplit főzött feleségük! Kint a baromfitelepen tyúkok kotkodáltak s hogy ne lopják, menyétek és görények vigyáztak. A sok pulykát, kacsát, libát és temérdek csirkét Róka Rudi elnöküknek lakására vitték. Elégedett volt a tagság, magas volt a norma, mindenkinek tetszett ez a gazdálkodásforma s amikor Bagoly könyvelő prémiumot osztott és minden tag télidőre megkapta a kosztot, vidám táncra kerekedtek, tüzes táncot roptak a megmaradt piros borból két hordóval loptak s addig ittak, míg becsíptek, magukról nem tudtak, lenn a földön hemperegtek, s mélyen elaludtak. Még most is alszanak talán, ha föl nem ébredtek én a mesét így hallottam, így mondtam el nektek. Csak egy tanító... Nevük oly szerényen húzódik meg a tanulókönyv lapjain, vagy a bizonyítvány hátsó oldalán .. . Nincs előtte gr, br, dr, prof, vagy ing, pedig eltöltőitek a főiskolán úgyanúgy pár évet, mint a három utóbbi! Rendszerint még autójuk sincs! Nem rendelkeznek felnőtt emberek felett, mint a mérnökök és még azt sem mondják róluk, hogy „jó lesz velük jóban lenni, mert még a keze (vagy a kése) alá kerülhetünk", mint az orvosokról. Valamikor a tanító a nemzet lenézett napszámosa volt! Ma már ő is ember és legalább annyira ember, mint az orvos, vagy a mérnök. Hiszen, rábízzuk gyermekeinket ... Hát nem orvosok, mérnökök ók egyszemélyben? Még akkor is azok, ha kisebb a fizetésük, azaz kevesebb a jövedelmük, mint az előbbieknek! Legyünk hát józanok! Az autóbuszban egy fejkendős néni újságolta szomszédjának, hogy azt a bizonyos Erzsikét csak egy tanító vette el feleségül! S ennek a „csak“-nak olyan hangsúlyt adott, hogy már azon kezdtem gondolkodni: Miért nem vette el Erzsikét több tanító? Azután kitűnt, hogy a tanító „nem parti“, mert a tanító nem mérnök vagy orvos! Hát hogyan is lehet őket egy napon említeni ? Én bűnöm ... Én bűnöm ... Az én igen nagy bűnöm!... Tanítók! spóroljatok autóra, akkor majd az a „csak" elmarad! NAGY LÁSZLÓ Szilveszter délután Már december elején elhatározták, hogy elválnak. Szilveszter napján így szólt az asszony a férjéhez: — Feri, még ma meg kell beszélnünk a válás feltételeit. Szépen, békésen. Nem lenne helyes, ha ezt nem intéznénk el még ebben az esztendőben. Az év is véget ér, zárjuk le a mi ügyünket is. Es ha helyesled, akkor az új esztendőt mindjárt a végleges megoldással kezdjük. Január másodikán elmegyünk az ügyvédközösségbe és beadjuk a bontókeresletet: — Rendben van. Menjünk be egy vendéglőbe, ott nyugodtan megbeszélhetjük. A presszók délután tele vannak, de az éttermek ilyenkor rendszerint még üresek. Azokban csak hétkor kezdődik a csúcsforgalom. Betértek a legelső vendéglőbe, ahol csalódottan vették észre, hogy a Szilveszter-est már délután ötkor megkezdődött, Az étterem zsúfolva volt... A főpincér az egyik boxra mutatott. — Itt csak hárman ülnek, tessék helyet foglalni: De a házaspár nem ült le. Vártak. Csakhamar megüresedett egy páholy és ők gyorsan elfoglalták. — Na, itt mpst nyugodtan megbeszélhetjük a válópert - mondta rendelés után a férj. — Nagy tévedés. Majd hozzánk is beültetnek idegeneket. Azután azok hallhatják, hogy miért nem egyezik a természetünk, miért akarunk válni, és mik a feltételeink. Jó kis szórakozás lenne számukra. — Te, én kitaláltam valamit. Ügy teszünk mintha nagyon szerelmesek lennérüc egymásba. Érted? Szerelmeseket sohasem akarnak zavarni az idegenek. Meg tudod csinálni? — Megpróbálom. — Na, akkor kezdjük. A hálószoba az enyém marad, az ebédlő a tied. — Szó se lehet róla! A háló pont a dupláját éri. — A magyar perzsát megtarthatod ráadásul. — Azt a kopottat? — Nézd, így nem tudunk megegyezni. Mindig telhetetlen voltál! — Még, hogy én! Hát ez hallatlan! Vigyázz, jön a pincér az idegenekkel! Az asszony nyomban szerelmesen odahajolt és a férj szerelmesen simogatni kezdte felesége karját. — Ne, ide ne üljünk - mondta az új vendégek egyike. És továbbmentek... — Szóval? — kezdte rá újra a fér). — A hálószoba az enyém. Tied lehet a torontáli is. — És rádió? — Szó sem lehet róla. Méghogy a rádió is! Csókolj meg gyorsan, jönnek! Összecsókoloztak és ismét megmentették a páholyt. Egy ideig újra parázs veszekedés folyt közöttük, végül is három öleléssel és nagy csókkal tarkítva megegyeztek abban, hogy a hálót is, az ebédlőt is felosztják, A férjét egy kicsit meglepte az utolsó csók, amelyben egyáltalán nem érezte a kényszert. A csók valódi volt. Olyan, amilyet házasságuk első éveiben szokott kapni — és adni • Az asszony is zavartan nézett félre. Nem alibicsók volt ez, hiszen túlságosan sokáig tartott. — A vitrint — szólalt meg kis zav.art csend után a férfi — neked adom az összes porcelánokkal együtt. — Nem, nem fogadhatom el. Tartsd meg. — Hogyisne! Meg tudnál válni a táncosnőtől? És az eozin vázától? Meg a síró kislánytól? Hiszen azokat annyira szeretted! — Na, és a „Tátrai táj" az ezüstös rámában? — Hányszor ábrándoztunk, hogy elmegyünk oda az Ibusszal... — El kellett volna menni, Akkor talán... Az asszony fejezte be a mondatot. — Akkor most nem tárgyalnánk a válás feltételeiről. Csend lett... Azután a főpincér ismét egymás karjaiba kergette őket, és amikor kibontakoztak az ölelésből a férfi halkan megjegyezte: — Hat hét múlva lesz egy társasutazás. Nyolc nap a Tátrában. Nem is olyan drága. Akarsz... akarsz velem jönni? Az asszony ekkor így szólt: — Most nem jön senki. Csókolj meg gyorsan! Palásti László tÓWMtö/ff 5 1963. december 31*
