Szabad Földműves, 1963. július-december (14. évfolyam, 53-104. szám)

1963-12-31 / 104. szám

A csodafejő — Legutóbb, amikor Kiskunmajsán jártam, ott is megmutattam, hogy ez újságíró nemcsak afféle irka-firkász — vitte a szót Kiss Béni, a riporter. — Alig derengett és én már az istál­lóban magyaráztam a korszerű etetés előnyeit. Aztán fejesre került a sor. Nekigyűrkőztem. János bátyámnak majd kidülledt a szeme a szakszerű tőgymasszázs láttán. Már a második sajtárral fejtem a Riskától, amikor betoppant a zootechnikus. Azonnal az elnökért szalasztott. A tehéngondo­zók leesett állal álltak körül, mint valaha pásztorok a messiást. Estére összehívták a taggyűlést. Az elnök könnyes szemmel mondott köszöne­tét, mert bebizonyítottam a tehene­­seknek, hogy három literrel többet lehet fejni, ha igazi szakértő kezek­be kerül a csecs ... — Ez aztán igen —, kurjantott j közbe az agronómus — erre aztán Inni kell. — összekoccantak a po­harak. — Legtöbb újságíró úgy képzeli —, emelte meg hangját Béni — elég, ha beül az irodába és kifaggatja a könyvelőt, elcipel egy csomó statisz­tikai kimutatást, s megvan az újság­cikk anyaga. Elfelejtik, hogy a dol­gok mélyére kell menni, a termelés­be, az emberek közé ... — Ez a mi emberünk! — emeli magasra a poharát a zootechnikus. — Mert ugyebár, a közvetlen kap­csolat a dolgozókkal —, szavalt to­vább a riporter — közvetlen az élet­ből merített problémák alapján lehet olyan újságcikket írni, amely mobili­zál, dinamizál... — Bravó — kiált közbe az elnök. — Pista bácsi, hozzon abból a leg­jobb, vendégeinknek félretett ötéves rizlingből —, int a pincemesternek. — De addig is ürítsük poharunkat az igazi újságíró egészségére. — Éljen!... Vivát! ... Éljen! — ban bírja, fújták a nótát, míg el nem fogyott a petróleum. A pincétől a faluig normális Kö­rülmények között is félórányi járás. Hogy a kedves vendég ne szomjaz­zon, az elnök egy ötliteressel vitt pz útra is. Odakint hideg, kormos őszi eső szitált, a szél kísértetiesen süví­tett a védtelen fák között. Nagyokat csúsztak a nedves talajon, de azért okkal-móddal sikerült az egyensúlyt megtartani. Béni gyakran megsajnálta az ötliteres demizsont cipelő elnököt. — Aztán reggel idejében — figyel­meztetett Béni, ha meg-meghúzta a fonottat. Béni lefekvés előtt még bevágott két nyelés kacsasültet, na meg ter­a jegesmarkú, köhögő szél az eső­cseppeket, megtorpant, mint a csö­könyös szamár. — No, mi történt? — Igazán lelkiismeretlenség lenne eláztatni a ruhámat! — Hozok esernyőt. — És a cipőm? — Adok gumicsizmát. — Negyvennyolcas a lábam ... — Olyan éppen nincs, de ... — Akkor én visszamegyek. — Dehát... — Különben sem írunk korszerűt­len fejősről — kiabált vissza a kony­­haajtőból. ■* * # Béni fél kilencig húzta a bőrt. Az elnök hazatértekor már a kacsa utol­só csontdarabjait szopogatta a cso­dafejő. — Igazán nem szép az elnök elv­társtól, hogy nem költött fel — tá­madt a belépőre. — Aztán az újság­írót okolják, ha irodaszagú a cikk. Az elnök a meglepetéstől leült egy székre. Tanácstalanul bámult hol jobbra, hol balra. A felesége meg­ijedt, hogy beteg, s máris ott ter-Ufaim során Felidézni egy év kóborlásának emlé­kei kozott valamit... egyetlen egyet? Csak egyetlen egyet? Ne, ne, azt nem lehet! Vagy mégis? De hát melyiket mondjam el? Persze, most az kell, hogy szép légyen, izgalmas, mulatsá­gos. Talán legjobb volna, ha megírnám, hogyan áztam el a Rima parton, eset­leg arról is mondhatnák valamit, hogy hogyan verték előttem az asztalt egy ipolymenti faluban. Bizony akkor na­gyon megnéztem, hogy merre az ajtó. De az inkább szomorúbb lenne, mint érdekés. S csak egy utamról, mikor Komáromtól Mocsig gyalogoltam vé­gig a Dunaparton, mennyi mindent mesélhetnék. Ha meg elgondolom, — borzongatóan nagyszerű ez is — hogy Pesten a tavasszal hogyan törte vé­resre a lábamat a cipő ... vagy a nyá­ron Rozsnyón... Hú, még most is ki­ver a láz. Ültem az állomáson, kábul­ton az álmosságtól, várva a kassai gyorsot. S mikor füst és párafelhőbe burkolva bedohogott akár egy mérges ember, megmarkoltam az aktatáská­mat, s beszálltam, mintha minden rendben lenne. Egy kékruhás vasutas nitegetett utánam, kiabált is, de én a „nagy utazó“, csak legyintettem, s olyasmiket gondoltam, hogy: „Csapjon beléd a mennydörgős ..S mikor Kassa felé közeledtünk, hirtelen belém nyilait egy felismerés, valami hiány­zik!'. Hát igen... Az állomáson hagy­tam a fényképezőgépemet. Testvérek közt is megér kilencszázat. S vissza se mehetfem, mert akkor meg a re­pülőgépről maradok le, s a repülőjegy már a zsebemben volt. Csekély 135 korona az ára... Bámultam ki az abla­kon, közben izzadtam, s olyanokat gondoltam, hogy még most is csodál­kozom, hogy a vonat nem siklott ki. S ekkor odajött egy ifjú hölgy, s ne­gédesen ezt mondta: „Remélem, szép verset ír erről a tájról! ?“ Jó képet vágtam az egészhez, talán még moso­lyogtam is, De nem írtam semmilyen Verset. S most utólag annak az isme­retlen vasutasnak szeretném megkö­szönni emberségét s becsületességét, akinek jóvoltából visszakerült hozzám a fényképezőgép. Mert az a legszebb, s legnagyszerűbb az egészben, hogy utpim során egyre több ilyen emberrel találkozom. Folytatni? Lehetne végnélkül. Lehet idézni a sok vitából is, amit cigaretta­füstös irodákban folytattam emberek­kel, emberi és gazdasági problémákról. Lehetne idézni emberi sorsok fájdal­mát és az örömöket. Máshonnan az elégedettség közönyt szülő átkát, s megint máshonnan a törekvés lázában égő több etakarást. Mert a riporter-élet: vállalt sors. Menni, keresni mindazt, ami eredmény, ami nagyszerű, megfogalmazni, s min­denki elé tárni. De szükségszerű, hogy énnek ellenkezőjét is elmondjuk. így egyenlő a mérleg. így emberi. Gál Sándor kiabáltak össze-vissza s majdhogynem vállukra emelték a sugárzó arcú Bénit. — Hanem tudja mit, kedves öcsém — pödri meg bajuszát az elnök, ami­kor a zamatos rizlinggel is meglo­csolták örökké száraz torkukat —, az ég vezérelte hozzánk. Ugyanis ma reggel a fejők közül két menyecske úgyannyira összeakaszkodott valami „nadrágon“, s a fejőszékkel oly elke­seredett csatát vívtak, hogy ha a zootechnikus időben közbe nem avat­kozik, alighanem kórház vagy temető lesz a vége. Így is ágynak estek az istenadták és bizony holnap reggel rajtam a sor. De ha már ilyen derék, hozzáértő szakember került szerény falunkba, remélem nálunk is bemu­tatja a szakszerű fejés tudományát. — Ez igazán megtiszteltetés szá­momra, kezet rá ... Azaz inkább fe­nékig . Kisújjigj fenékig, gyakran váltották egymást. Pirosodtak a fülek, ki job­mészetesen a kacsa püspökfalatkáját. Már nagyon lötyögött az ötliteres, de annyi még maradt, hogy lenyomatták. Amikor se nem csurrant, se nem csöppent a búbánatfelejtő, Béni jó­éjszakát motyogott és kissé imbo­­lyogva indult a mindent elfeledtető falusi dunna alá. Hajnali négy óra. Az elnök egy ideig türelmesen költögeti Bénit, az­tán fogy a béketűrése. Megrázza úgy istenigazában. Béni mozdul — a má­sodik oldalára. A közös gazdája elká­­romítja magát és a fülébe ordít: — Ki bolondult meg? — nyöszö­rögte ásítozva. Jó negyed óráig tartott, míg sike­rült lelket verni Bénibe. Mint kis­gyerekre, úgy kellett rátukmálni zok­nit, cipőt, nadrágot... — Gyerünk, gyerünk, nyakkendő nem fontos —, sürgette az elnök. Odakint ugyanúgy szitált az eső, mint éjjel. Amint Béni arcába csapta « 1 ' >0) :© •— ^ Ä Ä • rü • n 3$ C N $ 05 Cö £ « E = e :© _ u n 42 ° cl w X .2 , i | Sh s. s s « 'X .2* a sj .iS íj a 3 o r* •*-> (SS -M i; -o ti o 5 = o> 42 4? ,ea 03 *© ^ 6 * Ä | si s I O* i» N X 5^3 nmi-sä aa >ca -"cS H M mett az aszpirinnal. Az elnök szó nélkül bevette, de az valahogy ci­­gányútra tévedt. Fuldoklott, kráko­­gott, csak úgy csorogtak a könnyei. Béni készséggel ugrott fel és nagy szakértelemmel odasózott néhányat a fulladozó lapockái közé. A hozzá­értő kéz segített... A rakoncátlan­­kodő tabletta megtalálta az utat a gyomor sötét világába. Az elnök könnyein keresztül hálásan nézett a mindenhez értő firkászra. TÖTH DEZSŐ A negyedik... Csikós Ferenc elégedetten dörzsöl­­geti tenyerét. A szűkkörű pártveze­­töségi gyűlés a legjobb mederben halad. Már a legkényesebb ponton Is zökkenő nélkül túljutottak. Halász Péter megértette az idők szavát. Le­mond elnöki tisztségéről. Már az úf elnökjelöltben is megegyezett a ve­zetőség, amikor Halász újból szót kért: — Elvtársak! Én átadom a gyeplőt, hadd vezessen más. De mi lesz ve­lem? Erről is beszélhetnénk! Csikós, a párt elnöke jó vezérhez illően feltalálta magát, így tüstént odamondta: — Tiéd a szó, javasolj valami oko­sat. — A nappali őrséget szívesen vál­lalnám. Az emberek összehúzzák magukat és nagyot hallgatnak. Csikósnak sincs szava. Hát hol él ez az ember? 0 tudja a legjobban, mennyi bajt kevernek a nappali őrök a vezetőségi gyűlésen. Egy is ellátná a munkát, mégis három van belőlük. Tessék, most jelentkezett a negyedik. Hogy ne üsse meg az embert a guta! A legborzasztóbb, hogy mindannyian az elnöki székből estek ki. Ez veszélyes játék, mert a szövetkezet tagjainak is van ám esze és szeme. Egyszer majd lecsap a ménkű s valaki meg­issza a levét e felelőtlenségnek. A gondolatok egyre gyorsabban száguldanak Csikós agyában, mígnem a nagy csendet egy hang megtöri.: — Ez az utolsó szavad? — Ha kívánságom nem teljesül, úgy az elnöki funkcióban maradok. Utóvégre beláthatja a világ: egy volt elnök mégsem mehet kapálni. SÁNDOR GÁBOR A biblia Három „valami“ Az én esetemben különösen sok noteszlap kallódik. Persze csak akkor, ha nem kallódik el az egész notesz, mert ez is előfordul. Néhány apró történetet sikerült előkotornom. AMIT AZ NDK ŰTIKÉPEKBÖL KIHAGYTAM Altenburg városában egy ódon, de tiszta és csendes szállodában töl­töttük az éjszakát. Az egyszerűen, de ízlésesen berendezett szobában különös és a mi viszo­nyainkhoz szokott szál­lóvendég számára bizarr meglepetés érte újság­író csoportunk tagjait. A szoba asztalán szép vászonkötésű, hártya­­vékony papírra nyo­mott Üj Testamentum díszlett. Egy valódi Luther-biblia. A fali naptáron pedig minden leszakítható lapon egy­­egy bőséges evangéliumi idézet figyelmeztetett Luther Márton barát egyházának erkölcsi pa­rancsaira. Ott tartózko­dásunkkor, október 31-én Máté evangéliumának egyik súlyos veretű mondásával kívánt a szállodás szállóvendé­geinek lelki épüléséhez hozzájárulni. Magyará­zatként később megtud­tuk, hogy a szálloda a keresztény szállótulaj­donosok szövetkezeté­hez tartozott. Másnap a reggelinél sok szó esett az asztal­nál a különös szállodai szokásról. Leginkább egy fiatal tagtársunk helytelenítette a vallási propagandának ezt a formáját. A parázs vita köze­pette lépett a terembe Ambrus szerkesztő kol­légánk a vita tárgyát képező könyvvel a ke­zében. Egyenesen a vi­tázó fiatal újságíróhoz lépett, óvatosan eléje helyezte a bibliát és finom gúnnyal megje­gyezte: — A szobában felej­tetted a könyvedet.-petri­ix n&m kárpótlás Í963. december SÍ. A pecches fütő Tulajdonképpen nem is a fűtő volt pecches, hanem mi. Már akik akkor éjjel az érsekújvári szállóban sze­rettünk volna aludni. Ügy ahogy mon­dom, csak szerettünk volna. Mert olyan hideg volt, hogy nem lehetett. Az összes fellelhető rongydarabot, kezdve a télikabátomtól a szőnyegig, magamra raktam. Vacogtam és már alig szuszogtam a „takaró-tehertől“. A botrányra reggel került sor. Nem voltam hajlandó fűtési pótlékot fi­zetni. Mindössze pár koronáról volt szó, de elvből nem fizettem. — Legalább azt mondják meg, mi­ért nem fűtöttek — robbantam ki. A válasz felettébb meglepő: — A fűtő tegnap elcsúszott a par­ketten és nagyon beverte az orrát... vérzett is neki... nem volt aki füt­­sön! Ez aztán még kifogásnak is nagyon rossz... Pesti dizőz A kávéházban meglepően sokan vannak, bár a pénteki nap nem ép­pen a legmegfelelőbb mulatozásra. — Pestről van itt énekesnő! — Pesti műsort hallhatunk! — Csinos pesti lány énekel! Aha. Ezért e pénteki látogatottság. A dizőz valóban csinos, a hangja is szép, a zenekar is jó, csak a műsor ... Olasz dal, spanyol dal, német dal, mittudoménmilyen dal!... magyarul alig-alig valami. Ez persze bosszant bennünket. Éjfél. Záróra. A dizőz a mikrofon­hoz lép és nagyon udvariasan, na­gyon szépen mosolyogva suttogja: — Dovidenia. Valaki felszól neki és elég hango­san: — Spanyolul nem tudja?... Szivarozni tilos! Zakatol a vonat. Ugyanúgy mint minden más vonat. A dohányzó fűiké­ben ülünk és természetesen cigaret­tázunk. Kövér, nagybajszú bácsi £u­­rakodik be közénk. Fészkelődik pár pillanatig aztán a zsebéből előhúz egy jókora szivart. A szivart a dohányosok nagy része sem szereti. Mi, akik ott benn ültünk, szintén nem szerettük. Az egyik utas nem állja meg, hogy ne szóljon: — Itt ám nem szabad szivarozni, bátya! — Neem? — Nem bizony. — Hát cigarettázni? — Azt lehet. Csak szivarozni nem szabad. — Hát akkor — hunyorgat ravaszul az öreg — kínáljon meg egy cigaret­tával!... Polák Imre Joggal mondhatnák a kollegák, de még az olvasók is, hogy miféle notesz kallódó lapjairól akar írni a „külpoli­­tikus“, hiszen valójában nincs is bir­tokában ilyen „alkotó“ füzetnek. Azonban sokszor én is érzem, hogy a heti összefoglalók, kommentárok vagy jelentések anyagából helyszűke miatt leginkább olyan dolgok maradtak ki, amelyeket az olvasó szívesen fel­cserélne a leközölttel. * * * Kétségtelen, hogy Gagarin világűr­repülése óriási örömet és csodálatot váltott ki világszerte. De a világ nem lenne egész, ha nem lennének kétel­kedők, vagy mondjuk gonoszok. Én egy örökös kételkedővel találkoztam össze azokban az áprilisi napokban, amikor Gagarin neve szájról-szájra járt a földtekén. — Hát én aztán el nem hiszem, hogy az a „pilóta“ körülrepülte á földet és sikeresen visszatért, — haj­togatta a hosszú bajúszú Pista bácsi. — Dehát a TV is közvetítette. Nem látta? — érveltem. — Láttam én, de ki tudja honnan jött a kép, csinálhatták azt egy szo­bából is, — erőlködött az öreg bácsi. — Én csak azt hiszem el a TV-ben is, amikor Albert gólt lő a hálóba ... * * * Maradjunk még az űrhajósoknál. Tyeresková és Nyikolájev űrhajós es­küvője után a Kremlben tartott lako­dalmi ebéden Hruscsov elvtárs tré­fásan megjegyezte: „Gyermekkocsit és cuclit egyelőre nem hoztam. Most már az önök dolga, hogy kis űrhajó­sokról gondoskodjanak és akkor az ajándék sem marad el.“ Voltak olyan „jó emberek“, akik megütköztek e tréfás megjegyzésen és szinte parancsot láttak benne, mondván, hogy a szovjet miniszter­­elnök gyors utódlásra szólította fel a boldog űrhajóspárt. De hát melyik lakodalmon nem hangzanak el ilyen és hasonló meg­jegyzések, célzások. Tyeresková és Nyikolájev pedig éppen olyan ember és fiatal, mint a többi száz és ezer szerte a világon, csak annyival kü­lönböznek tőlük, hogy mindketten megjárták már a csillagok világát. Csupán a fiatal férj nem ígérheti hit­vesének a sokszor elhangzott „le­hoznám érted a csillagokat“, hiszen Valentyina felmegy értük maga ... * * * Szüless és halj meg, mondta Goethe, a költő. Az élet ilyen és ilyennek kell lennie. Aki meghalt, úgy nyer elégtételt, ha nemes ügyének folytatója is akad. Kennedy tragédiája százmilliókat döbbentett meg és a jóakaratú emberiségnek ökölbe szo­rult a keze: nem szabad megengedni, hogy távozása kihasson a világpolitika kedvezőnek indult helyzetére. De a „végtelen lehetőségek“ hazá­jában egyesek még egy nemzeti tra­gédiából is üzletet csinálnak. Jack Ruby, dallasi bártulajdonos. Kennedy állítólagos gyilkosának megölője em­lékiratait írja a börtönben, miközben tárgyalásokat folytat amerikai ki­adókkal. — A szerződést csak akkor írom alá, amikor az utolsó oldalt is befe­jeztem és az ára attól függ majd, milyen veszteséget jelentett szá­momra a fogság... Tóth Géza

Next

/
Thumbnails
Contents