Szabad Földműves, 1963. július-december (14. évfolyam, 53-104. szám)
1963-12-15 / 100. szám
Keservesen sfr a hegedű. Az utcára nyíló, tágas szoba közepén asztal, mellette valaki könyököl, arcát két hatalmas tenyere közé fogja- és mereven bámul a levegőbe. A zenészek körülállják és úgy muzsikálnak, hol kesergőt, hol talpalávalót, ők tudják, mit mikor kell játszani. A férfit valami bántja, valami marja, valami gyötri. Fájdalmát borral enyhíti, de a zene lázit, érzékenylt, s felzaklatja az amúgy is nyugtalan kedélyeket. A zenészek új nótába kezdenek. A férfi felrezzen az ismerős és neki oly közelálló dallamra, amelyben benne van minden keserűsége, boldogtalansága, és kellemes, kissé borízű hangján dalolni kezd:- „Nem tudom, az életemet hol rontottam én el...“ Mi bajod, Bálint Géza? Hol rontottad el az életed ? Három szép gyermekkel áldott meg az élet, csinos, fiatal a feleséged, a faluban te építetted a legszebb házat, az egészségtől majd kicsattantok valamenynyien. Mit akarsz még ? Miért lázongsz? Vigyázz, Bálint, nagyon vigyázz! Rossz útra tévedtél! * Ha nem térsz észre, mindent elveszíthetsz: a házat, az asszonyt, a gyerekeket. A vagyonod könnyen elúszhat. Az emberek megvetnek és kitagadnak. Annak a városi, csalfa szemű asszonynak pedig hagyj békét, nem való az hozzád. Kelet felől lassan derengeni kezd az ég alja. Hajnalodik. Szimeth Pista évek óta a falu legkorábbi kelője. A kiskapu ajtaját halkan beteszi maga után, körülnéz, majd mindennapi szokásához híven a szomszédos ház ablaka felé tart és bekopog. Kiss Béla ledobja magáról a takarót, egyet nyújtózkodik, majd kiperdül az ágyból és gyors mozdulatokkal öltözködni kezd. Nyáron tulajdonképpen az ember nem is öltözködik. Ing, nadrág és szandál, félpercnyi művelet az egész. Kisváratva együtt indulnak a szövetkezeti telep felé. Ütjük Bálint Géza háza előtt vezet. A lehúzott redőnyök mögött a fény kiszűrődik az utcára. Odabent mulatnak. — Nem jó vége lesz ennek a duhajkodásnak — mondja Szimeth Pista, s közben mindketten kíváncsian betekintenek a hézagos redőnyökön keresztül a szobába ... Bálint Géza potyaleső barátai körében mulat. Réveteg tekintene, a .prímásra szege^ődik, aki már ismeri ezt a nézést, tudja mit akar, mi bántja. A nóta mindent elárul: „Szerelmes vagyok én szép asszony magába..." — Gyere Béla, eleget láttunk — szóiéi meg Szimeth Pista. — Amióta ismerem Gézát, mindig mulatós gyerek volt, szereti a bort, a zenét. De miből telik neki? Ez az, amit nem értek — töprengett —, s lassú léptekkel tovább indultak. Miből telik? Erre a rövid és sokat sejtető kérdésre nemcsak Szimeth Pista szeretett volna megnyugtató választ kapni, hanem az egész falu. Bálint Géza az utolsó öt évben túl gyorsan tollasodott. ötszobás házat épített, a lakást új bútorral rendezte be. Mosógépet, rádiót, televíziót, s most nemrégen autót vásárolt. Ráadásul ez a költekező életmód. Kinek nem tűnne fel ez a faluban. Még a vaknak is szemet szúr! Akarva, nem akarva, az ember szájából önkéntelenül is kibugygyan a kérdés: Miből telik? Igaz, Bálint Géza szeretett mulatni, de a munkában is megállta a helyét. Esze meg annyi volt, akár tíz ügyvédnek együttvéve. A faluban máskülönben igen tehetséges embernek ismerték. Őt bízta meg a szövetkezet az állattenyésztés vezetésével, s dicséretére legyen mondva, a telepen olyan süldőket neveltek, hogy máshol hízóknak is szívesen elfogadták volna őket. Bálint Géza minden etetésnél jelen volt. ő maga ellenőrizte az állatoknak juttatott takarmány mennyiségét és minőségét. Most is egész éjszakai mulatozás után, kissé borgőzös fejjel ugyan, de a kötelességét mindennél fontosabbnak tartva már kora reggel megérkezett a telepre és a vályúkat ellenőrzi, vajon üresek-e, elfogyasztották-e mind az állatok, amit elébük adtak az este. Mert ebből sok mindenre lehet következtetni. Délelőtt a telepre látogatott Bors István, a szövetkezet elnöke. Szimeth és Kiss sertésgondozókkal bizalmasan beszélget: — Bálint Géza megint egész éjjel mulatott. — Mulatott, de ahogy etetni kezdtünk, ő is megérkezett. — Kikkel mulatott? — A megszokott társasággal, meg Fogellel, a szomszéd falu mészárosával. — Nem észleltetek valamit? — Nem. A sertésállományt már egy hónapja minden nap számoljuk, de egy sem hiányzik. — Én pedig azt mondom, ha meg is van az állomány, ha egy darab sem hiányzik, akkor sincs itten valami rendben. Bálint Géza túljár az eszeteken, az én eszemen, az egész faluén, a járásén és mindenkién. — Honnan sejted? — Erején felül költekezik. Ha néhány koronával többet is keres, mint mások, abból még nem telik az ilyen életmódra, az autóra, a szeretőre meg az ilyen könnyelmű életre. Vagy ti vakok vagytok, nem láttok semmit? — Ezen már mi is törtük a fejünket — szólt Szimeth. — Én is megkeresem ezt a pénzt itt a szövetkezetben, a feleségem is dolgozik, akár az övé, nekem is három gyerekem van. Házat is építettem, de hol van az enyém az övétől, és hol van a többi berendezés. csija hízókkal megrakva kikanyarodott a telep kapujából. A kocsit — mint mindig — most is Bálint Géza vezette. Bors István ezalatt Szimethel és Kissel együtt újból a sertésállományt számolták. — Éppen tízzel kevesebb az állomány — állapították meg egybehangzóan. — Akkor egyezik, tizet most szállítunk. Nincs hiány, s mint akik jól végezték munkájukat hazafelé indulnak. Útközben találkoznak Horák Mihállyal, az ellenőrző bizottság elnökével, aki izgatottan már messziről rájuk formed: — Hány disznó hiányzik? Poszai a provokátor az autó, a dlnom-dánom. Érthetetlen az egész! Bors Istvánt, a szövetkezet elnökét sokan figyelmeztették Bálint Géza költekező életmódjára. De mit tehetett? A névtelen levelek is csak gyanúsításokat tartalmaztak, semmi kézzelfogható bizonyíték nem szólt ellene, sőt ellenkezőleg, őt tartották a környék legjobb állattenyésztési vezetőjének. Most ís a felvásárlóüzem emberei érkeztek a szövetkezetbe. — A botfalusiak elmaradtak a leadással, nem tudnátok helyettük valamit beadni? — Beszéljetek Gézával, intézkedik az elnök, s közben maga is kíváncsi, hogyan végződik a dolog. — Mennyit akartok — kérdezi csak egy foghegyről Bálint Géza, mintha valami vöröshagyma eladásról lenne szó. — Legalább 25 mázsa húsra lenne szükségünk. — Adhatunk. Ha az elnöknek nincs kifogása, tíz hízót vihettek. Bors István maga is csodálkozik a dolgok ilyenténképpeni alakulásán. Ilyen tehetséges embert gyanúsítani! Mit kezdene a szövetkezet nélküle? A múlt évbein -is a# állattenyésztés Szép jövedelmet hozott, az idén ugyanennyire számítanak. Ebben a pillanatban szeretné megölelni Bálint Gézát, s titokban büszke is rá, hogy ilyen rátermett embere van a falunak, majji egyik végletből a másikba esik. Eszébe jut a tegnap kapott zöldborltékos levél. Egyenest az ő nevére címezték: ........Vigyázzon jobban a közösre. Nem veszi észre, hogy lopják a hízókat? Bálint Géza Fogellel, a feketéző mészárossal cimborái. Vele verik a nagybőgőt és a hízók árán dáridóznak! A. faluban tisztában vannak az emberek egymás anyagi lehetőségeivel, tudják, ki mennyit keres, kinek mire telik. Miből telik Bálint Gézának?...“ — érvel és vádol a levél névtelenül, de látszólag jóakarón. — A hízókat holnap este be is szállíthatjuk, addig előkészítjük őket — intézkedik Géza. — Miért este? — ocsúdik fel gondolataiból az elnök és maga sem tudja miért, hirtelen gyanút fog. — Hát csak nem akarod őket nappal, ebben a 35 fokos kánikulában szállítani, a hízók nehezen lélegzenek, útközben még valami bajuk támadhatna. — Igazad van, Géza — válaszolta az elnök, de azután eszébe jutott, hogy télen is mindig este szállították, pedig akkor húsz-fokos hideg volt, erről azonban nem szólt. Másnap a szövetkezet tehergépko— Egy se — mondják csaknem egyszerre mind a hárman. — Hát akkor nem tudtok számolni. — Ilyet nekem ne mondj — szólal meg a sértődöttség az elnökben. — Vedd tudomásul... — Nekem ne bizonygass. Az imént feltartóztattuk Bálint Gézát, tíz helyett tizenkét disznót találtunk a kocsiján. Nehéz a dolgot tisztázni, Egyelőre még fokozódik a kavarodás. A hízók nem is sejtik, hogy ez az izgalom mind miattuk történik. Sorsukkal megbékélve nyugodtan röfögnek a teherkocsi padlózatán, s mit törődnek ők azzal, hányán vannak. Később megérkezik Bors István, Szimeth Pista, meg Kiss Béla is a helyszínre, valamennyien számolnak..-. -— Tizenkettő. , Az elnök intézkedésére Bálint Gézát kitessékelik á volán mellőí, a sertéseket visszaterelik és most isten tudja hányadszor ólról ólra járva ismét a sertésállományt számolják. Az eredmény kettővel több. — Tehát nincs hiány. — Hogyne lenné hiány, ha kettővel többet, számoltunk.. Éppen ez a. hiány, emberek.' Ez a két darab > nekünk hiányzik! • ’ ‘ .... ! És Horák Mihály fején találta a szöget. • Nagyon egyszerű dolog az egész. Gyenge volt az ellenőrzés. Bálintné gondozta az anyadisznókat. Ha valamelyik tizet ellett, csak kilencet jelentett be. A malacok számát egyébként nem is ellenőrizték. Ha valaki ezt kifogásolta, Bálint Géza azzal ültette le, hogy minek a gyenge malacokat nyilvántartásba venni, sok elpusztul közülük, fölösleges az a sok be- és kijelentgetés. Majd ha megerősödnek ‘és elválasztják őket. így is történt. Csakhogy Bálint Gézának kinyílt a szeme: a legszebb elválasztott malacok közül kettőt átcsempészett a már régebben elválasztott malacok közé, innen a legszebbeket a süldők közé terelte, a legszebb süldőket pedig a hízók közé, a legszebb hízókat pedig elfeketézte. Addig-addig csereberélt, míg a hízók meg nem szaporodtak. — így volt ez, Bálint Géza? Az előbb még biztos fellépésű ember most magába roskadva hallgat. A körülállók hiába keresik tekintetét, mereven bámul a levegőbe, nem úgy, mint azon az emlékezetes éjszakán, amikor a zenészek a legkedvesebb nótáját muzsikálták: — „Nem tudom, az életem hol rontottam én el...“ Poszai pincér volt a sarki étteremben. Fehér kabátban, kissé szürkés asztalkendővel a karján fürgén siklott az asztalok között. Könnyed mozdulattal rakta az asztalra a kért ínyencségeket — a rizseshúst fejessalátával, sertéssültet gombóccal és káposztával meg a többi földi jót, aminek láttán úgy kezdett ugrálni az éhes vendégek ádámcsutkája, mint egy frissen üzembe helyezett felvonó. Mindebből az következik, hogy Poszai olyan pincér volt, mint a többi szorgalmas kollegája. Egy ideig valóban ilyen is volt. Utóbb azonban megváltozott Poszai. Különcködni kezdett. A felszolgálással nem volt semmi baj, de annál több az inkasszálással. Ez az a pont, ahol Poszai különcsége kidomborodott. Mert nézzük csak, hogyan inkaszszál egy átlagos pincér ... — Leves, pörkölt, nagysör, kenyér ... az... igenis .. az héthatvan — mondja egy átlagos pincér s a vendégtől kapott ptvenest balkeze középső és gyűrűsujja közé fogja, a szétnyitható fekete tárcából a vendég elé számolja a visszajáró tizes bankókat. Aztán kezét zsebébe süllyesztve vad hajszát indít a zsebben lapuló koronák és fillérek között. Erre joga is van, hiszen még visszajár kettőnegyven s ezt akarja zsebéből előhalászni. S az átlagos pincér kotor, kotor a fillérek között, úgy, hogy a közelben ülő vendégek mind oda fordulnak. S a csörgés nem szünetel. Azok a nyavalyás fillérek csak nem és nem akarnak megmaradni a pincér ujjal között. S a vendég ül a pokoli csörgés közepette és állja a szomszédos asztalok felül ráirányuló tekintetek kereszttüzét. Azonban ha a vendég gyengébb idegzetű — s ilyen helyzetben kinek erősek az idegei? — elhaló hangon suttogja: — Köszönöm, rendben van — s erre mintegy varázsütésre megszűnik a csörömpölés, a pincér elrobog s a vendég égő fülekkel sompolyog az ajtó felé. Nos, Poszai másképp inkasszált, ő is azt mondotta, hogy héthatvan. De ö minden csörgés nélkül először a filléreket rakta a vendég elé, majd a tetejébe a bankókat és udvarias mosollyal máris elrobogott. Némely vendégek mindezt természetesnek vették és zsebükbe söpörve a filléreket, távoztak. Sokan, voltak azonban olyanok, akik összeszedve a pénz nagyját, az apraját az asztalon hagyták — mert azért borravaló is van a világon. Van, persze, van, de nem Poszai számára. Mert ő udvariasan a vendég után iramodott. — Bocsánat, itt tetszett felejteni negyven fülért —, szólt és a bámuló vendég markába szórta a tompafényű filléreket. De bámult Poszai is, amikor egyszer az üzemvezető magához hivatta, — Nézze, Poszai elvtárs, sok panasz érkezik magára a vendégektől. Jónak láttam a panaszok okáról személyesen beszélni magával — mondotta az üzemvezető és kedvetlenül nézte Poszai kissé kopaszodó fejebubját. — Panaszok? Rám? Dehát miért, Igazgató elvtárs? Hiszen tudtommal a munkámmal semmi baj nem volt eddig, magam szolgálok fel ott, ahol ezelőtt ketten sem győzték a munkát — hápogott. — Igen, igen, tudjuk, maga elsőrendű munkaerő, Poszai elvtárs. Nem is ezzel van baj ... — Hát akkor hol? Hiszen még borravalót sem fogadok el... — Ez az, ez az, Poszai elvtárs, itt van a hiba... — bökött felé mutatóujjával az igazgató. — Ezzel? Hogyan... én mint az üzemi bizottság elnöke nem tartom magamhoz méltónak a borravalót... Hiszen az üzemi iskolában is ezt tanítják ... Igazán nem értem ... — izzadt Poszai. — Igen, igen ezt mind tudom. De a vendégek azt állítják, hogy maga provokál. Igen ... ne vágjon közbe ... megmagyarázom. Maga ugyanis nem fogadja el a filléres borravalókat és ezeket a filléreket feltűnő módon adja vissza a vendégeknek. Ezzel a módszerrel maga tervszerűen és szisztematikusan megszégyeníti a vendégeket. S ezt azzal a céllal teszi, hogy ne a filléreket, hanem a koronákat hagyják ott borravalónak —, mondotta az igazgató és keményen Poszai szeme közé nézett. — Ügy gondoltuk tehát, hogy viselkedéséért üzemi megrovásban részesítjük. Agócs Vilmos «ßssjassia Öszvégi találkozás Barátom világhírű lesz Tegnap meglátogattam régi barátomat. Már tíz éve nem találkoztunk. Falun él. Szépen berendezett, modern lakása van. — Szervusz — mondta. — örülök, hogy jöttél. Lehet, hogy éppen te hozód meg a szerencsémet. Leültetett a dolgozószobájában. Két-három pohár császárkörte elfogyasztása után megeredt a nyelve. Nagyon sokat beszélt. Elmondta, már másodszor határozta el, hogy költő lesz. — Először még diákkoromban. Erre biztosan te is emlékszel — tette hozzá. — Csakhogy akkor kinevettek diáktársaim. így hosszú időre elhallgattam. — Pedig volt benned tehetség — vigasztaltam meg. — Egy versed kezdetére még ma is emlékszem ... „Megjött a Télapó, hull a hó, Kelet-Németország békét akar .. — Kedves tőled, hogy nem felejtetted el... Most pedig én idézem neked első virágzásom egyik versét: öreglegény az őszben Elmúlt a nyár, ősz van újra, Megsárgult a fa levele, ősz van most a szívemben is: Fáj a szívem, fáj, fáj nagyon. Mert elhagyott a kedvesem. A verset nagy pátosszal szavalta el. — Igen, emlékszem — mondtam. — Néhányan ugyan kifogásolták különös rímeidet: „Elmúlt a nyár, ősz van újra, Megsárgult a fa levele.“ Nem akarták megérteni, hogy van költői szabadság is. — Amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek — egészítette ki Dániel. S elmagyarázta, hogy a diákévek utáni időszakban azért nem alkotott, mert munkabeosztásából kifolyólag igen kevés ideje volt. — Végre tegnapelőtt hajnalban komoly gondolataim támadtak. Tulajdonképpen nem értettem, miért is akar Dániel mindenáron költő lenni. Megkérdeztem hát tőle. Válaszából megtudtam, hogy egyrészt azért, mert világhírű szeretne lenni, másrészt azért, mert érez magában valamit. Észrevettem, hogy ilyen bizalmas dolgot elmondani nekem, a barátjának is csak az alkohol hatására tudott. — Bizony érzek magamban valamit — ismételte meg a szárnyait bontogató, nagy pályafutás előtt álló költő. — Tudod mit? Van egy ajánlatom — ütöttem barátom vállára. — Ha érzel magadban valamit, akkor igyál finiglis teát — az használ. FÜLÖP IMRE A nyugdíjasok rendszerint úgy irányítják napi sétájukat, hogy öszszetalálkozzanak és megvitassák ügyes. bajos dolgaikat és a világ sorsát. A zimankós őszutó sem tartja vissza őket, hogy találkozzanak a megszokott padnál. (MJ) GÁL SÁNDOR: Megint megyek Megint megyek, visz a vonat visz bele az éjszakába, otthon felejtett gondomat egyik kerék kitatálja Egyik kerék kitatálja, a másiknak oda dobja, otthon felejtett gondomat már az egész vonat tudja. Megint megyek, visz a vonat, zörög, zörög sok kereke, otthon felejtett gondomat viszi a világba bele. 1963. december 15.
