Szabad Földműves, 1963. július-december (14. évfolyam, 53-104. szám)
1963-11-24 / 94. szám
lurij Kazakov K8NNYŰ ÉLET * < ' MIKOLA ANIKÓ: ß a R i ü mg Évszázadot álmát alussza Itt a kő, az ősanyag. > . . Látszólag talán holt és változatlan ez, , , temetője az időnek, hová meghalni jönnek a napok, > . ■ De van, ami mossa, koptatja a sziklát, • tágltja a rést, , míg be nem süt valahol a Nap; ' Az a piciny vízcsepp • ami épp most gördül végig egy cseppkőoszlopon , , s csengve, kacagva egy zöld tavacskába hull. , ► , Meg a sár, ’ amit a túrista behoz a cipője talpán, ' > a mibrábák százezrei • <> s a Jümagocska, cipőnkhöz tapadva. , S majd ha nagyon sok mikroba és jümagocska lesz, " s száz-méterek távolából á Nap is benevet, Fény tesz a penész, nyirok és homály helyén s madár rak fészket ott, '' ahol most denevér tanyáz, • ’ és fenyő nő majd, meg moha a sziklán. ■ > * < -a—•—»—É—a—É—a—a—« .a a a ■ a—a—a—a—a—a—a—a- a--a.-a—a—a—a - a a Bravúros szívműtét egy minszki klinikán Az egyik minszki klinikán Szergej Libov professzor a halál beállta után 43 perccel életre keltett egy 21 éves beteget. A betegnél már beállt a klinikai halál; 38 perccel később a professzor felnyitotta a beteg mellkasát és a halott szívre rákapcsolta a nehéz műtéteknél alkalmazott műszlvet. Ezután már a hatodik percben megmutatkoztak az élet visszatérésének első Jelei. A músziv 18 percig működött, s ez alatt az Idő alatt teljesen helyreállította az igazi szív működését. Normális lett az életre keltett beteg vérnyomása is. Borisz PetrovezkIJ, a híres szovjet sebész, a bravúros beavatkozásról elmondotta, hogy az megérdemli a legnagyobb elismerést. — Ma már az orvosok kellőképpen fel vannak készlllve arra, hogy eredményesen vegyék fel a harcot a klinikai halál ellen. A szív masszírozásával és egyéb, kellő Időben alkalmazott eljárásokkal vissza lehet adni az életét — mondta a professzor. ,Lila krizantémok' Szálkán, a szövetkezeti klubban történt. Vasárnap este volt A televízió éppen a „Leánykérés“-t sugározta Budapestről. Mindenki nagy érdeklődéssel figyelte a nagyszert» előadást. Egyszerre nagy zsivajra lettünk figyelmesek. Mindenki tekintete a nyíló ajtóra szegeződött. Mintegy tíztagú csoport vonult nagy fártwárat befelé. Egyesek, különös hangokat bocsátva ki magukból, énekeltek la; „ .. .titeket siratlak, lila krizantémok.“ Az egyikük vagy ötliteres demizsont szorongatott, miután bejöttek nagy legények módjára cigarettára gyújtottak, bár a klubban ‘ tilos a dohányzás, ök persze ezt nem vették figyelembe, sőt, egész este oda nem illő szavakkal zavarták a szórakozásra vágyó közönséget. Természetesen ezzel a viselkedésükkel nagy felháborodást váltottak ki. Magyar József elvtárs, a klub újonnan megválasztott vezetője udvariasan figyelmeztette őket: „Elrtársak, Itt benn nem szokás dohányozni, sem pedig az előadás menetét zavarni. Ha így viselkedtek, hagyjátok el inkább a helyiséget." Persze a válasz sem maradt el: „Azt nem maga mondja meg! Maga Itt nem parancsol és legyen csendben, amíg csendben lehet.“ Hát igen, ez a szálkái Ifjúságnak az a csoportja, mely semmiben sem ismer határt. Nem az első eset, hogy ez előfordul. A tömegszervezetek vezetői Is elítélően nyilatkoztak ezekről az egyénekről, hiszen minden gyűlésen napirendre kerül az ifjúság nevelése. Eredményt mégsem tudnak elérni. Sőt a helyzet napról-napra roszszabb. Szomorú dolog, hogy érettségizett fiatalok Is így viselkednek. Szerintem elsősorban a szülőknek kellene beavatkozniuk, és odahatniuk, hogy jobb belátásra bírják legényfiaikat. Magyar János (Kassa) • Brnóban befejeződött az első nemzetközi fllmvásár. a Fllmfórum. A vásáron 29 ország 134 filmszakembere vett részt, 256 egész estét betöltő és 422 rövidfilmet mutattak be. • Szovjet történészek megoldották a Déli-sark felfedezésének elsőbbségéről folyó régi viszályt. Megtalálták Bellingshausen és Lazarev felfedezők térképét, melyet 1020-ban tett délisarki útjuk után állítottak össze az orosz tengerészek. • A Szlovák Kamarazenekar kéthetes hangversenykörútra az NSZK-bői Belgiumba utazott. A zenekar Janáfek, Suchofí, Moyzes és angol zeneszerzők darabjait adja elő hangversenyein. • A csehszlovák—szovjet barátság hőnapja alkalmából a bratislavai Műszaki Könyvtárban kiállítást nyitottak meg, melyen a szovjet műszaki Irodalmat mutatják be. • Párizsban Jacques Thibaud és Marguerlt Long nemzetközi zongora és hegedűversenyén az első négy helyet szovjet művészek foglalták el. • Beethovennek azt a zongoráját, amelyen életének utolső négy évében játszott, Bonnban helyreállították. A zongora a bonni Beethoven-ház tulajdona és egy bécsi zongoragyár 1823-ban állította elő. Most ugyanúgy szól, mint 140 évvel ezelőtt. • A londoni Scala filmszínházban bemutatták az Orosz csoda című film elaő részét. A nézők több esetben tapssal jutalmazták a Thorndike-házaspár kiváló filmjét. • Rövidesen újből megszólal a második világháborúban elpusztított, majd újjáépített drézdai Zwinger Képtárban a 40 meisseni porcelán harangból állő harangjáték. • Francia orvos-írők Idei nagydíjét dr. André Ruellan párizsi orvos nyerte el. óriási sikert aratott könyvének címe: A helyes meghalás kézikönyve. • Brnöban megnyitották a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó kiállítását. A bratislavai Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó a legnagyobb könyvkiadó Szlovákiában. Tíz év alatt 1465 könyvet adott ki 7 493 300 példányszámban. • A Csehszlovák Televízió „A kiátkozott“ című szovjet film bemutatásával egy új sorozat adását kezdi meg. melynek keretén belül eredeti hangzásban mutatja be a külföldi filmeket. A filmeket egyszer havonta a késő esti órákban sugározzák. • Moszkvában bemutatták Dmitrij Sosztakovics új szerzeményét, az Előjáték orosz és kirgiz témákra című új alkotását. A darabot a konzervatórium nagytermében az Állami Szimfonikus Zenekar adta elő Kons2tantyin Ivanov vezényletével. 1963. november 24. I. Repül a vonat észak felé, megállás nélkül keresztülszáguld a kitérőállomásokon, feltételes megállókon, sőt nem egy nagy állomáson Is. És az egész hosszú vonaton nincs boldogabb •mber VasziliJ Pankovnál. öt éve nem volt odahaza Vaszilij, »rég csak hírt sem adott magáról. Miről is Irt volna? Könnyen él, szeret mindig új vidékre menni, szereti a hosszú utazásokat, ismeretlen városokat; hozzászokott a pályaudvarok mindenütt egyforma sajátos szagéhoz és jegypénztáraihoz, kisvárosi szállodákhoz, legényszállásokhoz .., Született csavargó, aki ritkán emlékezik vissza azokra a helyekre, ahol már megfordult. Nem húzza vissza semmi, nem is mindegyikre gondol vissza szívesen. Különben is olyan sok városban, településen, isten háta mögötti zugban járt már, hogy Jegyezhette volna meg valamennyit? Az utóbbi két hónapban egy erőműkazán szerelésén dolgozott; állandóan túlteljesítette a normát, hogy határidőre végezzenek a munkával. Az erőmű félig kész téglaépülete a folyó lankés, kopasz partján állt; teteje nem volt még, csak a csőrlők és a kazán hosszú hajlított csövei voltak ott, úgy festettek, mint valami történelem előtti őséllat óriási csontjai; meg kábel- és kötélkötegek, rönkök és gerendák, s fölöttük a végtelen, sápadt-kék ég és a reggeltől estig kegyetlenül tűző nap... És por és izzadság és hangos kiáltozás, lötfisfutás, káromkodás és az autogén-hegesztő pisztolyok sziszegése és a légkalapácsok gyors, ütemes kopogása, és karbid, fémforgács és az olajtól ragacsos salak szaga. Elérkezett az összeszerelt és összehegesztett kazán beemelésének napja; az átvevő bizottság sokáig kételkedett a kábelek és a csörlők szilárdságában, és Pankov, akit a felelősség terhelt, napégett bőre ellenére sápadtan állt a hídon, hallgatta a kábelek és csigák csikorgását, a forgó csörlők kattogását, meg-megnyalu száraz ajkát, és merev tekintettel követte a kazán végtelen lassúsággal emelkedő, majd mozdulatlanná dermedő csontvázé?. Mellette, ugyanilyen merev tekintettel, összeszorltott foggal, ziháló lélegzettel, ott állt mind a tizenegy embere: az egész brigád. Másnap a brigád megkapta a díszoklevelet, este pedig Pankov leitta magát, volt akivel összeakaszkodott, volt akivel összecsökolózott, és reggel a szálláson összeverve, szakadt Ingben, fájó fejjel ébredt — sokáig azt sem tudta, hol van, és semmire sem emlékezett abból, ami az előző nap történt. Most pedig hazafelé utazik a falujába. Abban a kellemes könnyed hangulatban, amikor minden olyan egyszerűnek és nagyszerűnek látszik, amikor szemernyi gond sem felhőzl az életet. Nincs is most Pankovnak semmi más vágya, mint hogy egy Jó nagyot pihenjen, egy darabig otthon legyen, kialudj* magát a szénapadláson, egyszer-kétszer derekasan berúgjon, de úgy, hogy összecsődüljön a falu, elharmonikázgasson — szóval most szabadságra megy. Már csak a falujára gondol, felidézi emlékezetében valamennyi földijét, a hangjukat, beszédjüket, Jérásukat, szokásaikat, arcukat... ÜJra látni őket, elbeszélgetni velük, eldicsekedni, ellddogálni a társaságukban — ez a legfőbb vágya most, ezt ízlelgeti máris gondolatban. Az alig befejezett munka, a kazán szerelése eázébe sem jut már Pankovnak. H. Vaszilij Pankov másnap konyakot Iszik valami állomáson, és jókedvűen, szüntelenül mosolyogva, Jobbra-balr« kacsingatva tér vissza a kocsiba. Vaszilij vöröses szőke hajú, a bőre ellenben szokatlanul barna; a falujában mindenki csak füstösnek hívja A szeme szürke, vidám, hetyke pillantást és egy kicsit dülledt, Egészében véve jótsrtásü, karcsú, Izmos fiú és egy kicsit plperköc: szereti a tiszti fehérneműt, a selyem inget és nyakkendőt. És természetesen tisztábar van vele, hogy tetszik a lányoknak Könnyen összebarátkozik velük, dí ugyanilyen könnyen búcsút Is monc nekik. Hamar rájuk un. Magában régen eldöntötte, hogy huszonnyoli éves kdra előtt nem nősül, akkor viszont feltétlenül falujabell lányt vés; el. Sejti, hogy az anyjs már kinézet neki két-három menyasszonynak va lót, s valamennyi helyre lány: egész séges, szép, jő családból való, amely nek tagjai közt nincsen se részeges se hibbant. Hogy e két-három Ián; közül melyiket választja, az már maj< • az ő dolga. Így szerzett asszonyt az apja, meg a nagyapja, a szomszéd fiúk meg a saját bátyja! Is, Így kell majd hát neki Is megházasodnia. Félóra múlva Vaszilij harsányan hahotázik, túl hangosan beszél, s boldog-boldogtalant megszólít; a szomszédjait, a kalauzokat, öreget-flatalt egyaránt. — Hé, mama — mondja. —- Pardon! Oppardon! Mit félsz tőlem, nem bántok én senkit! Nahát, Ittam egy kicsit... Hol vsn olyin törvény, hogy nem szabad inni?.,. Ki vagyok én? Építő! Bizony, mamai Hívtak már Moszkvába is, havi százötvenért. Bizony! De én így is, hol itt, hol ott dolgozva, játszva összehozom a dupláját. Nem hiszed, mama? És hosszasan magyaráz a keresetről, holmi mérnökökről, akiknek fütyül a diplomájára, fütyül minden tudományára, százszor többet ér a tapasztalat, és hencegve emlegeti, milyen nagy szükség van őrá. A szomszédos kupéban kártyázni kezdenek, és Vaszilij átmegy oda, ő is beszáll, de rosszul Játszik, összezavarja a hívásokat, elejtegetl a kártyáit, a szája be nem áll. Lelkesen emleget egy félkarút, akivel egyszer játszott, és hogy ez a félkarú milyen Ügyesen osztotta a kártyát, és mindén hívást az eszében tartott. . Egy feketehajú, pufők, fehérköpenyes ember nyit be a kocsiba; rózsaszínű arca sima, szájában aranyfogak csillognak, a szeme olajosán fénylik. Megáll a folyosó közepén, fürgén körültekint, csinos, pufők arcát betanult mosoly teszi ellenszenvessé, és öblös baritonhangján Így szól: — Kedves elvtársak! Étkezőkocsink rendelkezésükre áll. Tessék? A kérdésekre majd azután .,. Meleg és hideg előételek. Bőséges borválaszték. Vaszilij Pankov a hangra felrezzen, és nyomban indul az étkezőkocsi felé, meghintáztatva magát a kocsik közti átjárökban, nyitva hagyva maga mögött az ajtókat, lökdösődve és belekapaszkodva az utasokba. Az étkezőkocsiban összeismerkedik egy másik kocsiból jött utassal, majd visszaktséri a kupéjába, meghívja a falujába, .-énekek. mindenkit, félbeszakít, s megpróbál maga mesélni valamit; szeretne okosabbnak, műveltebbnek látszani, mint amilyen valójában, de csak úgy árad belőle a mílnor bárgyú szürkesége. Vagy két őrá múlva tér vissza a helyére, és most a sakkozók mellé telepszik; minduntalan beleszöl a játékba. zavarja őket, aztán maga is beszáll egy játszmába, de ugyanúgy, ahogy a kártyázásnál Itt is összetéveszti, leejti a figurákat, és sokáig keresgél a lábak közt, vitatkozik — lehetetlen játszani vele. Amikor sikerül partnerét végképp kihoznia a sodrából, otthagyja és járkálni kezd a kocsiban. —KI száll be velem egy partiba? — ajánlgatja hangosan, — Három féldeci a tét! Adok egy bástya előnyt! Na? Ki akar beszállni. Senki sem jelentkezik. — Senki? Hát hiszen gyöngék is vagytok ki hozzám 1 Hé, te göndörhajú! — szólít meg egy teljesen kopasz, kövér embert. — Gyere Játszszunk egy partit, neked két bástya előnyt adok. Na? Amaz az ablak felé fordul, úgy tesz, mintha nem hallotta volna. Nyakét 1 lassan elönti a vér. „No ml van, kopasz? Gyere, játsz- 1 szunk egyet. Megtoldom még egy féldecivel! Akkor se? Megsértődtél, kopasz? Akkor pardon,., Oppardon! 1 Egy lány, akinek úgy látszik, tetszik Vaszilij, nem bírja tovább, és elvihogja magát. Vaszilij biztatásnak veszi, és érezve, hogy mindenki őt figyeli, még gátlástalanabbal bohóckodik; jő ' kedve van, és azt hiszi, szörnyen szel- J lemes. Csak úgy ontja a lapos, útszéli, 1 szakállas vicceket, szójátékokat, közmondásokat: ! Végül mégis belefárad, elhallgat, és percek alatt elalszik a helyén. Karja ' élettelenül lóg le, szája nyitva, és harsányan horkol. A vonat pedig egyre száguld észak ' felé... Gyorsan vége a napnak, az 1 ablak mögött elsápad, majd kihuny az ég, sötétbe borulnak a mezők, komor- 1 rá feketülnek az erdők. Hamarosan • felgyúlnak a kocsiban a lámpák, a j kalauz felszolgálja a teát, és észrevétlenül leszáll a második éjszaka, ' melyet a vonatban töltenek. 111. t t Jó dolog éjszaka utazni. A vonat- puhán rugózik. Valamelyik utas el- dünnyög egy-egy érthetetlen szót ál- mában, egy másik lemászik helyéről, i, az ablakhoz ül, rágyújt, s elgondoly kozva szlppantgat,.. Minden olyan i lefojtott, csöndes ezekben az órákban, eaak alant kattognak tompán a karekak. Miféle emberek kerültek Itt ösaze? Hová utaznak? Mit álmodnak, min töprengenek ennyire, miről beszélgetnek, és min nevetnek? Az sblakon túl sötét, holdtslsn az éjszaka. Néha-néha felvillan egy-egy sápadt fénypontocsks, amint elsuhan a vonat egy bakterház mellett; mint valami kísértet úszik el egy-egy kibetűzhetetlen nevű, néma kitérőállomás, melynek peronján egyetlen lámpa ég, a az épület mellé ültetett kiskertben az elmaradhatatlan nyírfák. Majd újra nem látszik egyéb, mint az éjszaka áthatolhatatlan, sötét fala, s nem tudni erdőt takar-e vagy mezőt. Jő dolog éjszaka utazni, jó dolog elszundltani, majd felébredni, s dobogó szívvel felidézni, ami vidámat vagy szomorút álmodtunk az imént; jó dolog arra gondolni, hogy odakünt néma falvak, tavak, boglyák, őrházak és folyók úsznak visszafelé, s mindebből semmit sem lát az ember, legföljebb a folyókat ismeri fel a hidak dübörgéséről. Valahol a mérhetetlen, sötét messzeségben feltűnik egy pásztortűz reszkető vörös pontja; sokáig úgy tetszik, mintha egy helyben állna, aztán hirtelen eltűnik, elrejti egy kopasz hegy vagy erdő. Vagy egyszer csak előbukkan egy autó, versenyt fut a vonattal, s előtte fehér fénykör ugrál; aztán lassan az autó Is elmarad, és megint sötét minden ,.. Mekkora darab földet hagy maga mögött, hány falu, állomás száguldott el mellette, míg alszik vagy ébren töpreng az ember! S ezekben a falvakban, ezeken az állomásokon rengeteg ember él. Nem látta, és nem is látja majd őket soha, életükről, halálukról sohasem értesül, mint ahogy azok sem fognak hallani őróla. Hogy ősszeszorul az ember szíve arra a gondolatra, hogy a sorsoknak, örömöknek, bánatoknak és szerelmeknek ezt a mérhetetlen sokaságát, mindazt, amit általában életnek nevezünk, sohasem láthatja meg! Kattognak a kerekek, s ml egyre közelebb jutunk az újhoz, az Ismeretlenhez, és ami tegnap volt, mér mögöttünk van, elmaradt örökre. Milyen furcsa ezekre gondolni, miközben alattunk ütemesen kattognak a kerekek, s zúgva száguld velünk az acélkolosszus ... Vaszilij Pankov éjjel egykor ébred fel. Egy pillanatig kábán töri a fejét, hova utazik, és minek, aztán minden eszébe Jut, és némileg felélénkül. Fáj a feje, de már késő van, minden zárva, sehol nem juthat egy korty Italhoz, a másnapos gyomrával. Mégis percről percre jobb kedvre derül, hiszen hamarosan az ő állomása következik! Rágyújt és kimegy a peronra, kinyitja az ajtót, erősen megmarkolja a fogantyúkat és mélyen kihajol. Arcába vág a szél, felborzolja a haját, könnyet sajtol a szeméből. A füvön, bokrokon, sürgönypóznákon az ablakok sárga fénypontjai ugrálnak: valahányszor kanyarog a pálya, látni, hogy messze elől a mozdonyból szikraeső hull, szétterül és gyorsan kihuny a sötétben. Feje fölött s füstös égen számtalan csillag Vfllgtt, fehér párában gomoiyog a Tejút, északi irányban pedig mintha fenektelen szakadék tátongana: ott nincsenek csillagok, semmi sincs, csak Süket, Sötét üresség. Pankov jókedvű. Hány vérszta van még hátra az állomásig? tfárom? öt? Mélyen, neheaten lélegzik, szinte erőszakkal kell kisajtolnia tüdőjéből a sűrű levegőt, de nem akar elfordulni, nem akar visszamenni a kocsiba. A fekete semmi pedig egyre közelebb nyomul. Vaszálijnak már csak a feje fölött világít egy-két csillag, és sehogy sem érti, hogy van ez. Ekkor arcéba csapnak az első esőcseppek a szél jegessé hűl, ét csak ekkor jön rá, hogy amit az imént sötét ürességnek vélt, valójálban vastag esőfelhő volt. Visszalép a peron mélyére, hideg kezefejével letörli nedves arcát és bemegy a kocsiba. Odabenn fülledt a levegő. Pankov megéli a helye előtt, végignéz a hoszszú, gyengén megvilágított folyosón melynek egyik oldalából zoknls és meztelen lábak sora mered ki, megemeli bőröndjeit, majd pillanatnyi gondolkodás után felveszi ballonkabátját és a kalapját. Csapódik az ajtó: kilép a peronra a kalauznő. A vonat fékezni kezd. — Torbejovo! — mondja a lány visszatérve. — Van leszálló? Vaszilij feláll, lehuzigálja a köpenyét, megigazítja a kalapját, sietve felkapja súlyos bőröndjeit, és az üléseknek minduntalan nekiütközve kivonszolja Őket. — Hát... én megérkeztem! — mormolja boldogan a kalauznőnek, és siet az ajtóhoz. Az állomáson aprőszemü esőt fúj arcába a friss szél. Pankov leugrik, leteszi a bőröndjeit, előre néz, majd fordul — sehol senki. A peron földjére és pocsolyáira fényes négyszögeket vetítenek a vonat ablakai. A kalauznő is leugm, gyorsan körülpillant, mintha örökre meg akarná Jegyezni magának ezeket a pocsolyákat, a nedves fű friss szagát s a fekete sürgönypóznákat. — Mi az, nem várja senki? — kérdi jókedvűen Pankovtól, ugyancsak vidám választ várva. De Vaszilij komoran hallgat. Zavart és riadt. A kiskertben magányosan lámpa pislákol, távolabb, a nyírfákon túl az állomás épületének kivilágított ablakai — • minden egyéb elmerült a sötétbe. A kalauznő, látva, hogy hiába várja a választ, visszakapaszkodik a kocsiba. Elől. a poggyászkocsi táján valaki lámpát lenget. Magas, éles hangon fütyül a mozdony, csörömpölve megrándulnak a kocsik. A kalauznc messze kitartja a lámpáját, másik kezével megigazítja a sapkáját, s lenéz Vaszllijra. **- Nézzen be az állomásra, hátha oda bújtak az eső elöl! — kiáltja még vissza. Vaszilij megigazítja a kalapját, sóhajt, fogja a bőröndjeit, és lassan elindul a fák mellett az állomás felé. (Folytatjuk.)
