Szabad Földműves, 1963. július-december (14. évfolyam, 53-104. szám)
1963-11-10 / 90. szám
A kocsmába alig lehet belépni. Csípős £üst mar az ember szemébe; fülét egy kirakóvásár hangzavara repeszti. A mai nap ünnepnek számít, faluhelyen különösképpen. A temető fehér krizantém-díszbe öltözött, az emberek, kivált az asszonynép: feketébe. Persze a kocsmában csak férfiak szoronkodnak. Még a „csaplárosné“ tisztjét is férfi tölti be, civilben a helyi nemzeti bizottság titkára. A feleségét helyettesíti. Lassan mégis csak befurakodunk a szűk kocsmahelyiség gyomrába. Be, egészen a falig, ahol a biliárdasztal körül tolonganak a legények. Gyerek, fiatalkorú nincsen nagyon a kocsmában, azok inkább kinn az utcán álldogálnak vagy ténferegnek. Asztal is kevés fér csak be, — mindössze három, négy, pár székkel, ezért aztán az ivóközönség nagyobbik része ácsorog, kezében a félrebillenő söröspohárral. Néhányan kisebb csoportokba sodródva beszélgetnek, mások meg csak ügy magukban szemlélődnek, figyelik, vizsgálgatják a kavargó, nyüzsgő embereket. Az egyik asztalnál kártyáznak. Meg is kérdek egy kibic-féle legénykét: — Aztán, hogyan hívják e*t a játékot ? ... Futó pillantásra méltat csak, mint ahogy az egy idegennek kijár, kurtán válaszol: — Ezt ferblinek. Nézem hogyan ferbliznek. A játékosok előtt, kis kupacokban aprópénz tornyosodik, meg néhány háromkoronás. Na, ezek nem nagy pénzben játszanak. Pedig a ferblit nagyban szokták. Odébb állok. A biliárdasztal mellé. A biliárd az inkább látványosabb mint a kártya. Nyújtogatom a nyakam, hogy a zöld asztalra lássak. — Ez igen. Ez „döfés“ volt — csuszszan ki a számon félhangosan valami elismerés féle. — Szépen, a mantinelről játszotta meg ... Közel hozzám egy idős bácsi pipázgat. Csak úgy magában. A pipafüst élesebben, sötétebben formálódik a halványszürke cigarettafüstben. A bácsi idős már, a hetvenen is jóval túl lehet, és nagy elszántsággal füstöl. Megkérdezzük tőle, hogy, mint szolgál az egészsége. Hümget. — Hát... hát nem panaszkodhatok. — Talán még a kaszát is elbírja? — így neki, a kollegám. — De el ám ... — Méghogy el? — A nyáron is kaszált még a bátya — jön a felvilágosítás hol jobbról, hol balról. Most már mi szintén egy kis tereferélő szigetet alkotunk. A beszéd persze a legidőszerűbb és a legférfiasabb dolog felé terelődik. Vajon „mit csinálnak“ ilyenkor a borok? Hát még forrnak. No, és mennyi forr? Kinek mennyi. Ennek több, amannak meg még több. Hát ez jó. Már ha a bor is jó. Ugyan azt szokták mondani: rossz bor nincsen, csak rossz borivó. Persze ezen lehetne vitatkozni. Különben a megszokás dolga. Egynek az édes is savanyú, másnak meg a savanyú is édes. Ki tudja hogy van ez? Az a fontos, hogy szolgáljon az egészségnek. Mert bor nélkül nincs ám egészség! De főleg a nagy dologidőben kell az emberbe a bor. Itt aztán megint elkülönböznek a vélemények. Mégpedig az irányban, hogy mennyi legyen az a bor, melynek hiányában veszélyeztetve van az ember egészsége. Hát elég abból annyi, amennyi a szomjúságot oltja. Csakhogy akad ám olyan, aki gyakran szomjas, más kevesebbszer. Végül persze megegyezünk. Legjobb, ha az embernek annyi a bora, hogy minden hónapra jusson egy hektó. De az se baj, ha a bor ennél több, mert azt el lehet adni, sőt, ha igyekszik az ember és sok a jó barátja, meg is lehet inni. Így beszélgetünk mi a biliárdasztal mellett a borról. Amott, a pultnál veszekednek. Valaki hangoskodik: — Dolgozni azt igen, mi? Szórakozni meg nem lehet. Még ünnepkor se. Kukoricát hordani egész nap, azt lehet. Na, erre most már mindenki elcsendesül és figyel. Mit szól ehhez a csapos, a titkár. — Játsszanak mást, valami mást — felel az nyugodtan. — De mér játsszunk mást. Mi szórakozni akarunk. — A múltkor is mondtam, hogy ferblizni tilos. — Szóval szórakozni azt tilos — forrósodik emez. — De kukoricát hordani még ünnepnap is, meg vasárnap is, nem tilos. Csak szórakozni — teszi fel megint az előbbi lemezt. — Adja vissza a kártyát! Mért nincs nekünk jogunk kártyázni ? — Lehet, nem mondom én, hogy nem lehet — jön a nyugodt, megfellebezhetetlen válasz a pult mögül —, csak ferblizni, meg hazárdjátékot játszani nem lehet. — De mi zsírozni akarunk, az nem hazárdjáték... » — A múltkor is azt mondták, hogy zsírozni akarnak, aztán ferbliztek. Hát ez nyomós érv lehetett. Olyan, amire a legjobban csak úgy válaszolhat az, ember, ha földhözvág egy széket. Erre jönnek a csitítók. Körülveszik B. L-t és nyugtatják. Persze nehezen megy. Egyre hajtogatja: — Mert dolgozni, kukoricát hordani, azt lehet. Szórakozni nem, hogy az a ... — cifrázza, de úgy, hogy ugyancsak foroghatnak a szegény „mindenszentek“ a sírjukban. Mégis, sokszor hasznos dolog a káromkodás. Az ember kiadja bele a mérgét. B. L. is elcsendesedik. Persze erre megindul a vita a ferbliről. Igaza van a titkárnak, vélik sokan. Ügy ferbliznek ám ezek, hogy csak az aprót rakják az asztalra, a nagypénzt sutyiba nyomják egymás markába. Egy idősebb bátya váltig hangoztatja, hogy sokkal jobb a máriás. És azt szabad játszani. Ennek a nézetnek aránylag sok a követője. Mert a máriás az más, egészen más, csakhogy azt tudni kell játszani. Na és mit veszthet az ember? Pár fillért és jól elszórakozik. Bezzeg a ferbli... fél óra, és fuccs a napi keresetnek. így a kártyáról. De elhangzanak azért más vélekedések is. A kocsma egyre hangosabb. A sör mellé most már többen pálinkát is isznak. Ennek a párosításnak persze sohasem marad el az eredménye. Másokban viszont a hazai burcsák kezd dolgozni. És még mindig új vendégek érkeznek. Kimosakodva, kiöltözve. Egy fiatal, jóvágású, köpcös, erős legényt nézek ki magamnak. Hát ezzel most elbeszélgetek. Nyílt, bátor tekintetéből megítélhetem: bizalommal lesz hozzám. — Maguknál mindig így teli a kocsma? — Üresnek sohasem üres. Ugyan ma ünnep van, többen feljönnek. Az egyik fiú elérti mire célozgatok. — Nálunk ritkán játszanak ám mozit! — szól közbe. — Nincs vetítőgép? — Kettő is — vágják rá keserű kirobbanással. Nahát akkor biztosan nincsen hol vetíteni. Dehogy nincs. Miért ne lenne! Beférnek oda vagy kétszázan is, csakhogy attól még nincsen meleg a művelődési otthonban. — Törődik is nálunk az ilyesmivel valaki! — legyint gúnyos mosollyal az egyik sörözgető fiú. Ám engem érdekel az előbbi emberem. Már a nevét is tudom. Balgha József, traktoros a szövetkezetben, most szerelt le nemrégen. Még nem határozta el végleg, marad-e a szövetkezetben. — Csak akkor maradok, ha kapok traktort. Különben keresek más munkát a környéken. Kellenek a sofőrök — magyarázgat öntudatosan, magabiztosan. Mert a traktoron aránylag jó keresethez jut az ember. Különben!... Ugyan ahhoz képest, hogy négy éve alakult a közös gazdaság, nem is állnak olyan rosszul. Jól megnyomták az őszi munkákat. — Mentünk, ha csak kellett, még ünnepen is. Nem sajnálja az ember a fáradságot, de legyen valami. Erről a valamiről biz jobban kéne gondoskodni. Mert ez nemcsak a keresetre vonatkozik. Sok mindenre. Például arra is, hogy ezek a fiatalok, ha beszélgetni akarnak egymással, akkor ácsoroghatnak ebben a füstösbűzös kocsmában. Nagyon okosan jegyzi meg az egyik fiú: — A televíziót is elunja az ember egymagában nézni. Ez már szentigaz. Az ember, ilyen a természete, társaság után vágyódik. Emberek közé. S a fiatalnak ma már nem elég ez a kocáma. Itt esetleg biliárdozhat, ha ugyan rákerül 9 sor, vagy leül kártyázni, legalább, hogy üljön. De hát tudom én, hogy szeretnék ők. Beülni egy tiszta kis presszóba, bekapcsolni a gramorádiót, meginni egy feketét, megforgatni a lányokat, néha egy parti sakk, vagy biliárd, hiszen nincsen abban se semmi rossz. Itt, ebben a kocsmában erről szó sem lehet. Se a pincéknél a domboldalon, ugyan az nem éppen csapnivaló dolog, ha módjával járogat oda az ember, s főleg, ha módjával néz a pohár fenekére. Persze nekünk is úgy jött, hogy elballagtunk a csábi pincékhez. Hosszú sor pince húzódik, egyik csinosabb, másik kopottabb, ugyan ami a pincét illeti, hát végképp nem ez a lényeg. Na, és az az út is elég hosszú oda, minden esetre három perc alatt esetleg motorral érne ki az ember. Mert hát kedves vendéglátóink három percnyi járással buzdítottak bennünket az invitálásnál. Sétának nagyon jó volt, és az a hasznunk is származott belőle, hogy elbeszélgettünk az úton sok mindenről. Mert ám nem egyszerű problémák ezek, amit itt meg kéne oldani. Bár bizonygatjuk, sőt, nem is kell mit tudom én mennyire bizonygatni, hogy fejlődünk, lépegetünk előre. Ez egyszer igaz. Ám az új családi házakon, a modern berendezésen, a gépesített falun túl, ugyancsak megégetjük a körmünket, ha e előbbiekkel párhuzamot vonunk az ember belső arculatának a fejlődésével. Mert hiszen sok helyütt van televízió, mégis esténként tele a kocsma, szórakozásképpen a ferbli, jobb esetben a máriás járja. És ez nemcsak Csábon van így! A televízió is aszerint jelent értéket az ember számára, hogy ki nézi, mit néz, mit ért belőle. Míg az egyiknek esetleg világot, műveltséget sugároz a képernyő, addig a másiknak a technika vívmánya üres, időrabló fadoboz: félreneveli, illetve sznobot, nyárspolgárt, felületes embert nevel belőle. Olyan embert, akit többé nem érdekel a mozi, faluja műkedvelő együttese, a helyi sportszervezet és általában semmi, ami nem fővárosi. Minden egyébről fitymálólag beszél, minden mást lenéz, megvet, kinevet — hamis illúziókban él. így látja ezt a falun élő inteligencia nagy része is, s aggodalma nem minden indok nélküli. Mert túl kell lépni a füstös becsalicsárdák, az ódon borpincék, a tollfosztások, a kurjantós legénybúcsúk romantikáján — az bizonyos és törvényszerű. Csakhogy az emberek úgy vannak: szemet szemért, valamit valamiért, S itt ez a lényeg: mit kapnak a helyébe, az ősi egyszerűségükből merre, hova vezetjük őket? ? ? Megkóstoltuk a bort, megállapítottuk: dolgozik még. Vajon milyen lesz, ha kiforr nem tudhatni. Mire visszaértünk szunyókált a falu. Gyönyörű az este. József Attila egyik költeménye bújkált a fejemben: Mint egy tányér krumplipaprikás, lassan gőzölög lusta, langy estében a piros palás, rakás falucska. És tovább, valahol a vége felé: Alszanak a nyers, nehéz szavú kiszikkadó parasztok. Dombocskán, mint szivükön a bú, ülök. Virrasztók. Polák Imre Az álom valóra vált — .... a telefonnál? — Kiss Zoltán, a közlekedési osztály vezetője ... — Mi újság az óvári úttal kapcsolatban? ... — Minden rendben van. Megegyeztünk a panaszosokkal... — Hogy oldják meg? — A vízlevezető árkon kívülről építik a kerítést. Különben ma adják át a Maié Zlievcét és az Övárt összekötő útszakaszt. Két óra múlva az első autóbusz is berobog a faluba.., — Ott leszek ... I. Ez év júliusában panaszlevelet kapott szerkesztőségünk Vladár János olvasónktól: „A házam előtti kertemből minden előzetes megegyezés nélkül elvesznek egy métert és az új utat egészen a keservesen felépített házam faláig építik. Az ablakom előtt alig egy méterrel futkosnak majd a traktorok és összevágják a falat az agyagos sárral. A guta kerülget, ha arra gondolok, hogy a szövetkezetben nehezen megkeresett pénzből felépített házam hogy néz majd ki. Panaszkodtam már a helyi és a járási nemzeti bizottságon, de azok csak ígérgetnek. Most már látom, hogy a kutya sem törődik a szegény ember panaszával.“ Az elkeseredett hangú levél nyomán kerültem el Övárra. A völgykatlanban meghúzódó falut főleg az „apostolok lován“ vagy esetleg a nyári száraz időben motorkerékpáron lenetett meg. közelíteni. Mi felváltva utaztunk, mivel a 175-ös Jawa a döcögős, hegyes úton felmondta a szolgálatot. Aratási idő lévén nem találtuk otthon a kasza alá érett búzatáblákon szorgoskodó panaszost. Viszont azt az első látásra megállapítottuk, hogy jogos Vladár aggálya. A helyi nemzeti bizottság elnökére és az EÉSZ raktárosára, a szövetkezeti gazdaság udvarán akadtunk rá. A tornyosuló felhők és a szemerkélő eső elől a mázsaházba húzódva beszélgettünk. Amikor elárultam jövetelem titkát összeráncolták a homlokukat, dühösek lettek a tekintetek. — Ők akarták, hogy feléjük építsék az utat — mormogja az egyik, most meg panaszkodnak. — Addig okvetetlenkednek, hogy elhúzzák az út befejezését. Aztán a jövő télen újból gyalog járhatnak hét kilométert a gyerekek az iskolába —, toldja meg a másik. — Ha tudná az elvtárs, hogy mibe kerül nekünk a termékek elszállítása, nem sokat adna az ilyen levelekre —, így a raktáros. — De ha a maguk házához lenne olyan közel az út — vetem közbe — Nem érdekes, csak lenne már —, sóhajt az egyikük — a tizennyolc gyereknek a kegyetlen télben minden reggel indulnia kell, a kijáró munkásokról nem is beszélek... II. A járási közlekedési ügyosztályon jól ismerték a panaszt. Az útépítés irányításával megbízott mérnök azt bizonygatta, hogy Vladár és a többiek beleegyeztek az útépítési tervije, s különben is mit akarnak, örülhetnek, hogy az állam több mint négymilliót áldoz a bekötöútra. Ha az illetők kérését teljesíteni akarnák, le kéne vágni az út másik oldalán lévő dombból. így mintegy 50 ezer koronával megdrágulna az útépítés. Az ügyosztály vezetője nem egészen egyezett beosztottja véleményével. — Kiszállunk és megvizsgáljuk mit lehet tenni. III. Az új úton száguldunk Övár felé. Az átadás előtti megszokott kép tárul elénk. Itt is, ott is lázas igyekezettel tesznek-vesznek a dolgozók, hogy a megnyitásra úgy-ahogy befejezzék a legfontosabb tennivalókat. Ahogy lefelé ereszkedünk a völgykatlanba, változik a kép. Árulkodó, színes papírszalagok szegélyezik az utat. A községháza előtti téren virágokkal ékesített díszkapu várja az olyan sokszor megálmodott autóbusz érkezését. Sűrűn szitál az őszi eső. A falucska népe mit sem törődik ezzel, aprajanagyja ott van, csillogó váró szemekkel néznek a domb felől kígyózó útra. — Jön már?... Még mindig nem jön?... — a türelmetlenség percei ezek. Néhány legényke már nem bírja tovább. Elindulnak a Szurdok felé. Elsőként akarják látni az autóbuszt. Ott látom Vladár feleségét és kisfiát, ők is kiváncsi várakozással tekintenek a messzeségbe. — Megegyeztek? — szólítom meg. — Kint voltak a járásról. Dűlőre jutottak az amberemmel... — Jön, jön — zúdul fel a tömeg. Tényleg, az útkanyarban feltűnik a feldíszített, karcsú autóbusz teste. Megindul a nép, fékez az autóbusz. Egy másodperc és máris sűrű gyűrűként veszik körül, a várva-várt „vendéget“. Az út átadására érkezők alig tudnak kiszállni az emberkoszorútól. A rövid hivatalos beszédek után a legkedvesebbek verssel, virággal köszöntik a járási és a kerületi küldötteket. Aztán egy nyisszantás, s megnyílik az út a várakozó autóbusz előtt. Először a falu történelmében, méltóságteljesen megfordul az „utasszállító“. Pillanatok alatt megtelik utasokkal. Két napig mindenki ingyenesen utazhat. , t Az ottmaradottak és a vendégek az iskola felé indulnak. A falu derék tanítói gazdag műsort készítettek elő a nagy napra. Lassanként az eső is eláll. Az őszi napsugár kikukucskál a sötét felhőtakaró mögül és beragyogja az új utat, a völgykatlan mélyén ünneplő falut, s megfürdik a lassan tovasikló autóbusz fényes testén. Mintha csak az időjárás is igazolni akarná, hogy az ipolymente utolsó községe felől is elhúzódtak az elmaradás felhői, megszűnt a talpalás, utat, autóbuszt kapott övár szorgos népe. —tő— Az autóbusz-megállót jelző táblánál olvashatjuk, hogy naponta öt járat indul Kiszöröbe és vissza, egy pedig a járás székhelyére Losoncra. Egyelőre azonban a kíváncsi gyermekszemek nem találkoztak a várva-vdrt autóbusszal. A HNB titkára ünnepi beszédet puoiu 1963. november 10.
