Szabad Földműves, 1963. július-december (14. évfolyam, 53-104. szám)
1963-11-03 / 88. szám
A tojóház belseje ha selejtezésre, évenkénti állománycserére kerül sor, készen legyenek a jércék, ha pedig kimegy egy csapat csirke a nevelőből, ott legyen a következő naposállomány. A hajdúböszörményi termelőszövetkezetek közös vállalkozásban létrehozott baromfitelepe feltétlenül a leggazdaságosabbak, legjobban szervezettek közé tartozik Magyarországon, ezért is jár oda annyi küldöttség tapasztalatszerzés céljából. GONDA IRÉN (Budapest) tek, ahová a gondozóknak csak ritkán kell bemenniök, hiszen az önetetök és Itatók kezelése kívülről történik. Található még a tojóházakban hengeres önttató és etető is, de ezeket menet közben gépi megoldásúakra cserélik ki. A tojófészkek kigurulósak, a tojást a folyosón végigmenve szedhetik össze a telep dolgozói. A tyúkok tojótápot kapnak és némi szemes eleséget az alomra szórva, hogy a tollcsipkedés, a kannibalizmus ne üsse fel a fejét. A baromfitelepen egyébként általában tíz hetes korukra érik el a pecsenyecsirkék az 1—1,3 kilós élősúlyt. Különösen kedvelik itt a hibrid csirkéket, amelyek gyorsan nőnek, elhullást százalékuk kevés. Tavaly 134 ezret neveltek fel 6,8 % elhullással. A tojóházban Shaver, Leghorn és New Hampshire tyúkokat tartanak, a gazdaságban nevelik az utánpótlásra való jércéket is. Az évi átlagos tojáshozam 162 darab. Az idén nem voltak kedvezőek az eredmények a Shaver állománnyal, ugyanis a tojóházak szigetelése nem tökéletes, fűtési lehetőség egyelőre nincs s a szellőztető berendezések is csak most, utólag készülnek. Ezek miatt télen hidegek, nyáron viszont túl melegek voltak a tojóházak, s a levegőcsere tökéletlensége folytán olykor magas volt a páratartalom, amelyre Shaver még a többi fajtáknál is érzékenyebb. Az építés hibáit természetesen kijavítják, mind a cslbenevelőkben, mind a tojóházakban. Megoldották már a folyamatos üzemeltetést, tehát azt, hogy a tojóházak, a csibenevelők az év minden szakában tele legyenek: A társulás haszna lüiiiii Okosan tette a hét hajdúböszörményi termelőszövetkezet, hogy közös hnromfitelepet létesített. Külön-kUlön é:sak kisebb mértékben foglalkozhatnának a baromfineveléssel, a tojástermeléssel, közösen viszont egy, a méret, a felszereltség, sőt a gazdaságosság tekintetében is olyan üzemet hoztak létre, amelyből csak keveset látni Magyarországon. A termelőszövetkezetek területük nagysága szerint vállaltak részt a baromfitelep épitéséből, a takarmány biztosításából. A legnagyobb tsz, a Vörös Csillag 26 %-os, a Dózsa 20, a Béke, a II. Kongresszus, a Kossuth, a Zola és a Ságvári termelőszövetkezet 15 %-os. Természetes, hogy nemcsak a beruházásban, a takarmány biztosításában vállaltak ilyen részt az említett szövetkezetek, ilyen arányban részesednek a telep tiszta hasznából is. A baromfitelep önálló társulás, ügyeit az igazgatótanács, illetve az igazgatóság intézi. Az elnököt évenként cserélik. A társulásnak valamelyik termelőszövetkezet elnöke a mindenkori soro% elnöke. A hajdúböszörményi baromfitelep alakulásának harmadik esztendejében már teljes kapacitással dolgozik. Három millió négyszázezer tojást és 30 vagon élócsirkét állít elő 1963-ban. A tervezett évi tiszta nyereség kétmillió egyszázezer forint. Ebből egy milliót már a tavasszal átutaltak a telep gazdáinak, a termelőszövetkezetnek. Az, hogy az első két év tapogatózása után már ilyen nyereségre tehet szert a baromfitelep, elsősorban annak köszönhető, hogy alacsonyak itt a termelési költségek. A tojás önköltsége 81 fillér, az átlagos értékesítési ár 1,32 forint. Az élőcsirke kilójának tergaelési költsége 16—17 forint között van s kilóját átlagosan 25 forlnté/fít tudják eladni a felvásárló hat, amennyit esetleg tíz másik szövetkezetben együttvéve sem. További, s nem lebecsülendő haszna a társulásnak, hogy itt egyetlen szakvezető — Cs. Varga Pál — irányíthatja a hatalmas telep munkáját, ha viszont a hét termelőszövetkezet különkülön foglalkozna a baromfitenyésztéssel vagy hét szakvezető kellene az irányításukhoz, vagy nem lenne olyan ember, aki komolyan törődhetne vele. A termelőszövetkezetek számára ez egyben azt is jelenti, hogy — bár közvetve — valamennyi foglalkozik baromfitenyésztéssel, mégsincs rá gondja. Nem kell tehát a beruházásokkal, a tápok beszerzésével, az állatorvosi szolgálat biztosításával, az értékesítéssel, a naposcsibe beszerzésével és még sok egyébbel foglalkozniok. Ez nemcsak szellemi erők, de komoly anyagiak megtakarítását is lehetővé teszi. De hogyan, milyen körülmények között folyik a munka a hajdúböszörményi baromfitelepen? A telep a naposcslrke egy részét a 25 kilométerre fekvő debreceni keltetőállomástól kapja. Ezekből pecsenyének valót nevelnek. Hibrid és külföldi eredetű naposcsibét a bábolnai és más baromfitelepekről kapja. Ugyancsak nemesítő telepekről és állami gazdaságoktól érkeznek azok a Shaver, Leghorn és keresztezett naposcsibék is, amelyekből a tyúkokat nevelik fel. A gazdaság csibenevelő helyiségeit nem lehet eléggé korszerűeknek tekinteni: fekvőkéményesek, ezek épültek fel az első esztendőben. A keszerveknek. Egy jérce nevelési költsége a beólazásig 52 forint. Ez az egyetlen tény is mutatja, hogy csak nagy méretekben, szervezetten lehet baromfit, tojást gazdaságosan előállítani. S milyen könnyebbség tervezési, árubegyűjtési szempontból is, hogy a felvásárló vállalat itt egy tételben annyi tojást, csirkét vásárolmencéket — amikor fűtésre van szükség — szénnel, s némelykor hulladékkal fűtik, A pecsenyecsibéket természetesen táppal etetik, mégpedig koruktól függően indító, nevelő és hizlaló táppal. A tojöházak — bár van még rajtuk tökéletesíteni való — már modernebbek: önetetőkkel, itatökkal felszerelAtomsugarak a szántóföldön Moszkva zöldövezetében 15 hektárnyi, kerítéssel övezett, különös köralakú földterület vonja magéra a járókelők figyelmét. A kerítésen felirat: „Vigyázat! Sugárveszély!" A környékbeliek egymás között csak „atomkertnek“ nevezik a kerítésen belüli világot, ahol — mint kiderült — szovjet tudósok az atomenergia békés felhasználásának egyik legérdekesebb kísérletét folytatják. AUTOMATA-CSŐSZ AZ „ATOMKERTBEN" A Mezőgazdasági Talajtani Kutató Intézet „atom-kertjébe" nem könnyű bejutni. Nem mintha az itt folyó kísérletek titkosak volnának. Az atomparcella közepén azonban világítótoronyhoz hasonló építmény emelkedik, amelyből a nap meghatározott időszakaiban rádióaktív sugárzás árad a köröskörül elterülő földekre, fákra, növényekre. Ilyenkor nem tanácsos a torony közelében tartózkodni. A kutatók egészségét azonban szellemes biztonsági berendezés védi. Nyina Berezina, a biofizika kandidátusa elmondotta, hogy amikor a növények az előirt sugárdőzist kapják, ez a berendezés önműködően bezárja a kaput. Az automatikus „atomcsősz“ szigorúbban őrködik, hogy sugárveszély idején senki be ne tévedhessen a kísérleti telepre, mint a legéberebb kapus. Sót, az automata-csősz jóvoltából a besugárzást addig meg sem kezdhetik, amíg az utolsó látogató el nem hagyta a kísérleti telepet. A besugárzási program befejezésével a rádióaktiv sugárforrás automatikusan visszasüllyed föld alatti kamrájába. Ekkor már megnyílhat a kapu a látogatók előtt is. — Milyen célt szolgálnak a gammaparcellán végzett kísérletek? — kérdezem Nyina Bejezinától. — Azt vizsgáljuk, hogyan hat a rádióaktív sugárzás a különböző növényfajtákra. SUGARÉRZÉKENY NÖVÉNYEK Nos, a hatás még a laikus száméra fs szembeötlő. A kör alakban elhelyezkedő parcellákon a növények fejlettségi foka igen eltérő. A sugárforráshoz közelebb fekvő növények a szokásosnál kisebbek. A rádióaktív sugárzás erősödése tehát egy bizonyos ponton túl károsan hat a növényekre. A sugárforrástól távolodva viszont olyan gyűrűhöz érünk, amelyben a növények fejlődése messze felülmúlja „közönséges" társaikét. Ezen a gyűrűn túl ismét csökkenni kezd a növényzet fejlettsége, míg fokozatosan el nem éri a normális szintet. A szovjet tudósok által végzett kísérletek az elmúlt évek során igen érdekes eredményekhez vezettek. Kiderült például, hogy az egyes növényfajták különbözőképpen reagálnak a rádióaktív sugárzásra. A búza, az árpa, a zab, a borsó és a bükköny, valamint a kukorica és a hagyma annyira érzékeny a besugárzásra, hogy a sugárforrás közelében elpusztul. A saláta, bab, burgonya, uborka és paradicsom viszont annyira ellenálló, hogy még a besugárzó torony tövében is normálisan fejlődik. A legmeglepőbb eredmény azonban a sugárforrástól 8—10 méter távolságban mutatkozott. Itt mintha a mesék „csodakertje“ virult volna ki. Az ide ültetett gyümölcsfák vagy paradicsombokrok valóságos óriásokká fejlődtek „közönséges" társaikhoz képest. Az elmúlt négy év tapasztalatai alapján már pontosan tudják, melyik növény számára mekkora sugárdózis a legkedvezőbb. A tapasztalat azt mutatja: a rádióaktiv sugárzás úgy hat a növényekre, mint az orvosság. A túlzott fogyasztás kárt okozhat, de az előirt adag felhasználása serkentően hat a szervezet fejlődésére. Úgy tűnik, mintha a megfelelően adagolt rádióaktiv sugárzás valamiféle sajátos „póttáplálékként“ hatna a növényekre. A besugárzott paradicsomok például jóval korábban érlelnek termést s gyümölcsük is nagyobb és jobb minőségű. Nyina Berezina elmondotta, hogy • besugárzás hatására újabb növényfajták is születnek, amelyeknél a tapasztalt változások tovább öröklődnek. Igaz, a változások jelentős része kedvezőtlen. Láttunk elkorcsult, torz fajtákat is, amelyek valóságos szörnyszülöttek a növényvilágban. Más változások viszont kifejezetten kedvezőek. A besugárzás hatására például különleges, szokatlan szlnösszetételű virágok jelennek meg, de ami a fontosabb, egyes növényfajtákban olyan új generációk jöttek létre, amelyek terméshozama — további besugárzás nélkül is — öröklődőén megnövekedhet. így sikerült például, a többi között. egy új, nagyhozamú burgonyafajtát is kitenyészteni. MAGVAK BESUGÁRZÁSA A növények besugárzása mellett érdekes kísérletek folynak a magvak besugárzásával is. A több éven át végzett kutatómunka eredményei is bámulatosak. Láttam például egy kukoricaszárat, amelyen a besugárzás hatására a rendestől eltérően hat cső fejlődött ki. Nyina Berezina elmondotta, hogy tapasztalatuk szerint a megfelelően besugárzott kukoricaszemekből rendszeresen 6—8 csöves kukoricaszár fejlődik. Igaz, ezeknek a csöveknek nagy része nem ad teljes értékű szemtermést. Silózva azonban 20—26 °/o-kal megnövelik a zöldtömeg mennyiségét és a takarmány tápértékét. A vizsgálatok azt is megmutatták, hogy a magok, növények besugárzása semmilyen káros következménynyel nem jár a fogyasztóra, előnyei viszont kétségtelenek. A Moszkvai Biofizikai Intézet munkatársai ma már gépkocsira szerelt „motorizált" besugárzóberendezéseket küldenek a kolhozokba. így segíti a szovjet tudomány az atomenergia békés felhasználásával, a növényi magvak rádióaktív besugárzásával is a mezőgazdaság. terméshozamának növelését. Lukács Tibor Dohánytermesztésünk helyzete Tudom, nem éppen helyénvaló * sokat írni a dohányról és túlságosan hangsúlyozni termesztésének előnyeit most, amikor lapjaink nagyban harcolnak a dohányzás ellen, rámutatnak káros következményeire s arra, mennyire árt a dohányzás főleg a nőknek és az ifjúságnak. Nem bocsátkozom vitába egy cikk Irőjával sem, hiszen bizonyos, hogy minden érvük a dohányzás ellen szől. Ma már sok erős dohányzó éppen élenjáró szakorvosaink cikkei hatása alatt nagynehezen, de mégis abbahagyta a dohányzást. Am igaz az is, hogy még túl sokan hódolnak a nikotinnak, amely mindennapi szükségletté vált, s hiánya nagy elégedetlenséget (enyhén kifejezve!) váltana ki. Ezt nem hagyhatom figyelmen kívül annál inkább sem, mert a dohány fontos helyet foglal el államunk költségvetésében. Szlovákia déli része, Bratislavától Királyhelmecig régóta ismert dohánytermesztő övezetünk. Természeti feltételei kiválóak a legfinomabb cigaretta- és szivardohány termesztésére. Igaz ugyan, hogy dohánygyártmányainknak hiányzik az a jellegzetes onientális aromája, amellyel a Bolgár, Török, Jugoszláv stb. dohányok tűnnek ki, de azért igen jó minőségű és nagyon jól megfelel a legkeresettebb és közkedvelt dohánycikkek (Detva, Bystrica, Lipa, Globus stb.) gyártására, sőt mi több, ezeknek a cigarettáknak a minősége még javulna is, ha több hazai eredetű dohányt tartalmaznának. Ez idő szerint azonban dohánygyártmányainkban mindig kevesebb és kevesebb a hazai dohány, miközben a behozatal is nehézségeket okoz. Miért van ez így? Szlovákiában a dohánytermesztés úgyszólván „kátyúba“ jutott, a termesztőterületek állandóan csökkennek, s ma már kiterjedésük kisebb, mint 1930-ban volt, amikor pedig a dohánytermesztést csak tanultuk. Hogy a helyzetet világosan lássuk, nem ért egy kis visszatekintés, ám ne ijedjünk meg, nem a Kolumbus Kristóf idejébe, aki ezzel az „élvezettel" minket az Oj világból megajándékozott. Elég, ha visszatérünk abba az időbe, amelyre még jól emlékezünk. 1920-tól, amikor 952 ha-on termesztettünk dohányt, 1930-ig, tehát 10 év alatt 5192 ha-ra, 1938-ig, vagyis további 8 év alatt pedig 6780 ha-ra növekedett a dohány termesztőterületünk. A második világháború után ez a talajterület eléggé csökkent, de 1951-ben már 7682 ha-on, 1953-ban pedig 10131 ha-on termesztettünk dohányt. 1953-ban. értük el a legmagasabb színvonalat. Azóta sajnos, a dohány termesztőterülete évről évre csökken, s 1962-ben már csak 4818 ha-t tett ki. A hektárhozamok áttekintése is azt bizonyltja, hogy a dohánytermesztésre megvan minden előfeltételünk. Például 1920-ban hektáronként csak 10,1 q-t értünk el, 1930-ban 15,7 q-t, 1938-ban 16,2 q-t, 1948-ban pedig 14,7 q-t tett ki a terméshozam. 1951-től a dohány kisebb terméshozamokkal fizetett, mint a háború előtti és közvetlenül a második világháború utáni években. Ennek azonban megvolt a természetes oka, mert 1951 után áttértünk a Virgina arany típusú, vagyis vékonylevelű dohányok termesztésére, amelyek rendszerint kevésbé termékenyek, mint az azelőtt termesztett vastaglevelű szivar- és pipadohányok. A dohány terméshozamának csökkenésével természetesen arányosan növekedett a behozatal. Mig pl. 1950- ben 42 °/o-kal több dohányt hoztunk be, mint megtermeltünk, 1953-ban már dohánytermésünk 2 %-kal haladta meg a behozatalt, 1956-ban viszont 61,5 %-kal, 1962-ben meg 242 %-kal volt nagyobb a behozatal az elért terméshozamnál. Ez az állapot nem méltó hozzánk. Bizonyára akadnak olyanok, akik majd megkérdezik, miért nem valósítottuk már meg a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa keretén belül az egyes államok szakosítását. Miért nem^gyárt Bulgária, amely a legjobb természeti feltételekkel rendelkezik, — s amely Európában, sőt világviszonylatban is a legnagyobb dohánytermelő ország — számunkra is dohányt? Ez a probléma sokkal bonyolultabb, mint ahogy az első pillanatra látszik. Azokban az országokban, amelyekben nagyban folyik a dohánytermelés, ez a kérdés bizonyos mértékben a fokozatos iparosítással függ össze. Ez érthető is, hiszen inkább kész terméket bocsátanának kivitelre, mint nyersanyagot. További kerékkötője a kivitelnek a peronoszpóra, amely ezekben az országokban az utóbbi években igen elterjedt. A mi területünkön a múltban a peronoszpóra nem szokott tömegesen előfordulni, s ha mégis, akkor csak a betakarítás időszakában, amikor már nem sok kárt tehetett. Ezért igen célszerű lesz, ha dohánytermesztésünket annyira fejlesztjük, hogy az összszükségletet legalább 50 %-ban fedezze. Ehhez nemcsak jó termesztési viszonyokkal, hanem berendezett feldolgozási iparral is rendelkezünk. Mezőgazdasági üzemeink különböző okokból hagytak fel a dohánytermesztéssel. Sokan azt hitték, hogy a dohány mellőzésével megoldják a takarmányhiányt. Am látjuk, hogy bár csökkent a dohány termesztőterülete, a takarmányhiány kérdése nem oldódott meg. Ez a probléma sokkal mélyrehatóbb beavatkozást kíván. Továbbá nem volt világos elképzelésünk a dohány, mint nyersanyag biztosításáról. Megtörtént, hogy „fent" is azt a kérdést tették fel maguknak, minek termesszünk dohányt, ha Bulgáriából eleget hozhatunk be belőle. Továbbá 1955—56-ban a Dohányipar megváltoztatta a dohány minőségi osztályozását, ami csakugyan kedvezőtlenül hatott termesztésére. A dohány nagyobb értékesítési ára elérésére irányuló igyekezet helytelen értelmezése következtében a IV. és III. osztályú dohány nem került felvásárlása. Átlagban magas értékesítési árakat értek el ugyan (a prémiumok kifizetése végett), de kevés dohányért. Am a dohánytermesztés csökkenésének fő oka az utóbbi három évben az Európában erősen elterjedő peronoszpőra volt. A mezőgazdasági üzemeket azonban e tekintetben nem fenyegeti semmi veszély, mert hiszen kárukat az Állami Biztosító megtéríti. Mit tegyünk tehát, hogy megoldjuk a dohánytermesztés kérdését? Csak igen keveset. Megfelelő helyet kell adnunk a dohánynak, de nemcsak a tervekben, hanem magában a gyakorlati termesztésben Is. Számos kiváló szakemberünk van, akik Jól értik a dohánytermesztés módját, adjunk tehát nekik alkalmat arra, hogy visszaállítsák a dohánytermesztők letűnt dicsőségét. Hiba lenne azonban azt gondolni, hogy csak ez hiányzik. Dohányszárltókra is szükségünk van, amelyektől döntő módon függ a dohánytermesztés fellendítése és sikere. Ezért a legrövidebb időn belül vissza kell szerezni a már meglévő szárítókat, rendbe kell hozni őket, hogy eredeti céljukat szolgálják. Fontolóra kell venni -új, több célt szolgáló száritők felépítését. A dohányszárltók építkezési költségei sokkal hamarabb visszatérülnek, mint bármely más mezőgazdasági épületé, mégpedig átlagos termesztési eredmények esetén is. Például 1962-ben több EFSZ és AG 20 000 koronás építkezési költség mellett hektáronként több mint 30 000 koronás bevételt ért el. Akadnak majd bizonyára olyanok, akik azt állítják, hogy a dohánytermesztés sok kézi munkaerőt igényel, s ezért nem kifizetődő. De ezt csak azoknak a mezőgazdasági üzemeknek dolgozói állíthatják, amelyekben rossz a munkaszervezés, alacsony a díjazás stb. Meg vagyok győződve róla, hogy cikkem nagy visszhangra talál, legyen az akár pozitív, akár negatív értelmű. Egy azonban biztos: a dohánytermesztésben világviszonylatban is fellépett válsággal kapcsolatban leghelyesebb, ha a dohánygyártmányok szükséges nyersanyagát már 1964-ben saját termelésünkből biztosítjuk úgy, hogy nagyobb gondot fordítunk a dohány termesztésére, vagyis olyan súlyt helyezünk rá, amilyet népgazdasági szempontból megérdemel. Ján Lletava mérnök, a Szlovák Tervhivatal dolgozója 30 000 tojótyúk számára készült 3 tojóház
