Szabad Földműves, 1963. július-december (14. évfolyam, 53-104. szám)
1963-09-29 / 78. szám
l^apok óta zuhogott az Őszi ésfl. Valóságos sártengerré változtak a gödrös utcák, mert valamennyi még kövezetlen volt a falut kétfelé osztó országúton kívül. Pedig a haladás jele, az új művelődési otthon már ott büszkélkedett a rozzant kocsmával szemben. Messzire csillogó palatetején kopogott az eső. Négyszögletes bádogcsatornáiban most vadul zörgött a lefelé tóduló temérdek víz. Bene Tóni megállt egy pillanatra. Az eső függönyén keresztül nézte a kivilágított bejáratot. Talán egyedül ő nem látta még a belsejét a falubeliek közül. Mégsem szándékozott bemenni. Mit is keresne ő ott? Fejét behúzta sötét kabátja felgyürt gallérja közé, s lélekben is ilyen sötét, komor gondolatokba burkolózva folytatta útját. Nem sietett. Otthon úgysem várta senki. Amolyan magának való ember volt Bene Tóni. Szülei rokonai nem éltek már. Barátja meg éppenséggel nem volt. Félös természete, maradi vénaszsionyos gondolkodása miatt lenézték az emberek. Bene nem bánta. Évekig úgy érezte, senkire sincs szüksége. Ha valaha vágy támadt benne asszony után, csírájában elfojtotta. Sokáig azt hitte sikerül. Most mégis. Zsuzsi volt az oka annak, hogy Tóni elvesztette fejét. Megfeledkezett gondozatlan külsejéről, furcsa híréről és beállított a lányos házhoz feleséget kérni. Kudarcot vallott. Mikor elmondta, mit akar, csak nevettek rajta. Zsuzsi kacagása megölt benne valamit. S a megrettent csöndben Tóni bágyadtan feladta a reményt, hogy a lány valaha is feléje fordul. Pedig, talán csak Zsuzsi mellett válna belőle valamire való ember. Tóni nem volt csúnyább az átlagnál. Mért maradt hát mégis magára?... Anyja szűklátókörű, fanatikusan vallásos asszony volt. Fiát kiskora óta buta kísértethistóriákkal, a bibliából vett képtelen misztikus történetekkel és mindenféle babonával traktálta. Tóni akkor még gyerek volt. Fogékony lelke addig szívta magába a zagyvaságok szilaj áradatát, míg nem bírt többé hatásuk alól szabadulni, nem tudta kirekeszteni agyából azokat. Igaz keveset érintkezett az emberekkel. Azok pedig már messzire maguk mögött hagyták. Nem akadt senki, aki megdöbbentően elferdült gondolkodása között rendet teremtett volna. Ebből fakadt faluszerte ismert gyávasága, melyet a lány is szemére vetett. Ez fájt Tóninek legjobban. Szégyenkezve gondolt a csúfos percekre. Fájdalmában nem törődött az esővel. Agyonázott. Félhangosan szidta anyja emlékét. — Mért is nevelt ilyen gyengeszívűnek!? Végre hazaért. Türelmetlenül lökte be a léckaput és bement a házba. Alacsony, gerendás konyha, kicsi szoba. Meg a konyha másik oldalához ragasztott kamra. Mióta anyja meghalt, nem sok valami volt benne. Rég elfogytak már a befőttek, lekvárok. Mindenütt meglátszott a női kéz hiánya. Vetkőzött. Utálkozva dobálta le magáról a vizes ünneplőt. Visszabújt a megszokott régibe. A konyhában hideg volt.- Be kellene fűteni —, de a szándékánál nem jutott tovább. A magányosan égő villanykörte gyér világánál homályban maradtak a helyiség sarkai. Az annyiszor érzett rossz érzés újból hatalmába kerítette. Mire ajtón. Ajkát a rémület és megkönnyebbülés eszelős kiáltása hagyta el. — Ejnye, hát ennyire megszomjaztál- nevetett fel a kocsmáros. — Ügy rontasz be, mintha kísértetet láttál volna. Gyere no komám, igyál, ez majd rendbehoz, Bene felhajtotta az italt. A pohárka megtette hatását. Körülnézett. A züllött Gazsi bácsin és a kocsmároson, az elázott kondáson és a kutyáján kívül senki sem volt a helyiségben. A piszkos, összegubancolt szőrű fekete kuvasz még mindig bizalmatlanul figyelte. Ardamica F ere ne: gondolt? Mitől félt? A vékony rámákban függő, máskor oly szelíd vásári szentek fenyegetően nézték. Erőt vett rajta a félelem. Ilyenkor képtelen volt gondolkodni. Szinte megbénult. Kiszáradt szájában nehezen fordult a nyelve. Káromkodni szeretett volna, de nem mert. Szent Antal, mely után nevét kapta, szokott bárgyúsága helyett most egy szatír kaján mosolyával figyelte Tóni kínját. Szerette volna neki odakiáltani:- Mit nézel? Minek örülsz? Hát élét ez? Nem bírta tovább. El innen. Ki ■.. azonnal, akárhová. Csak embert lásson. Ha egyedül marad, megbolondul. Kirohant. Még szemerkélt... Merre? Teljes erejéből szaladt, félelme egyre jobban fokozódott. Ügy érezte üldözik. A kocsma! Mintha életét mentené, ugrotta át a lépcsőt és bezuhant az — Hát, fiam, dicsekedj, mikor lesz a lagzi? - szólalt meg C^zsi bácsi, mert úgy látszik a falusi pletyka gyors szárnyakon már ide is elért. — Lagzi? ... Nem lesz az meg soha! — Aztán miért, te? — Hát... csak. — Hagyja őt békén, Gazsi bácsi. Ki1 is menne ilyen gyáva legényhez? Talán még a menyecskétől is megijedne - szólt bele a kocsmáros. Tóni nekikeseredett. Egymás után hajtogatta fel a poharakat és lassan mesélni kezdte a bánatát. — Miért vagy ilyen gyáva? Miért nem csinálsz valami nagyot, valami bátrat ?:■ Hogy elmondhassuk az égés? falunak! Hadd tudná meg mindenki; micsoda legény vagy. Többé senki sem olvasná rád a gyávaságodat — beszélt a kocsmárosból az alkohol. Tóni elkámpicsorodva ült a széken. Az ivóban elhangzott történetek nem igen járultak hozzá, hogy bátorsága és Jókedv« megjöjjön. A1 Icoesmáros özvegy ember volt. Nem sürgette hát a hazamenetelt. Mivel azonban a zárás ideje már régen elmúlt, a társaság mégis szedelőzködni kezdett. A kultúrházból is éppen tódultak ki az emberek. Még néhány röpke megjegyzés hangzott el a televízió műsoráról, majd szétoszlottak. Mindenki fázósan sietett haza. Hirtelen szembetalálkoztak. Zsuzsi és Bene Tóni. A lény nézte az elárvult, tántorgó fiút. — Odamenjen hozzá, összeszidja? — töprengett... — De hiszen már kiadta az útját. Tóni bizonytalan léptekkel közeledett. — Zsuzsikám — dadogta — Zsuzsikám ... — Elhallgass! A kocsma előtt akarsz velem beszélgetni, részegen? Hogy nézel ki? Hát férfi vagy te? Lám milyen közel van egymáshoz a kultúrház meg a kocsma. Te még közöttük is eltévedtél. Nahát! Én meg az elsőszóra hozzád menjek feleségül? Jó éjszakát! Magára hagyta a fiút. Az ott állt még egy darabig, majd birtokába véve az egész utat, elindult haza. Másnap Bene Tóni az elmúltakból nem emlékezett semmi másra, csak a lány erélyes szavaira. Estefelé, rendbehozta külsejét, már ahogyan tudta, és a kultúrház előtt ácsorogva várta Zsuzsit. Minden bátorságát latba vetette, hogy maradjon, és el ne fusson. Szapora léptekkel jött a lány. — Milyen gyámoltalan — gondolta a fűiről. Jóleső melegség járta át. őszintén bevallva várta, hogy eljöjjön. — Milyen szép — gondolta róla a fiú. — Mi lesz ha megint kinevet? Együtt mentek be. Nosza megindult a sugdolózás. Csodálkoztak rajtuk. Zsuzsi nem sokat törődött vele. Tóni meg jóformán észre sem vette. S csodálatos ... Félénksége elmúlt. Érdeklődve nézte a műsort. Először látott életében ilyet. Valami ébredt benne. Szíve tele volt hálával a lány iránt. Bizakodva figyelték egymást. Zsuzsiban komoly elhatározás érlelődött. Tóni megszűnt számára teher lenni. Fejében tervek forogtak. Átnevelni Tónit. Nehéz lesz, de megéri. Be kell lépnie a szövetkezetbe. Elég 'volt már bejárnia a közeli város üzemeibe, ahol Tóni bizonyára még a munkatársaiból is kiérzi a fölényt. Zsuzsi helyesen látta, hogy az elvesztett önbizalmat csak a közösben nyerheti vissza Bene Tóni, a falusi emberek, a saját-fajtája között. Majd ő mellette áll, segít neki. — Elgyere holnap is — mondta a lány, mikor az előadás után búcsúztak. — Eljövök — ígérte Tóni, szívében ébredező boldogsággal, s több szó akkor nem is esett köztük. Ribár Rudi és családja, ebben a blokkban lakik. A fiatalok azzal dicsekedtek, hogy a „roma“ labdarúgó-csapatuk mindenkit elver a környéken. Két cigányzenekar is létezik a péróban. De azzal is csak baj van, mert ha hétfőn elkésnek a munkába, mindjárt zűrt csinálnak belőle ... Sok szép, érdekes is van abban, amit mondanak. Csak azt a cigánytanyát ne látnám újra és újra magam előtt. MEG KELL OLDANI. • A nemzeti bizottság titkárának elborul az arca, amikor a cigányok felől érdeklődöm. — Hagyják az egészet, nem lehetne valami kellemesebbről?... — Beszélni kell erről. Elmondtam a látottakat. — Semmi újat nem mondott. A legnagyobb baj az, hogy egyszer hopp, máskor kopp. Ha megkapják a „lóvét“ két-három napig dínom-dánom, aztán újra a nyomorgás. — Mind ilyenek? — Van már köztük néhány, aki másképp gondolkodik. Ribár Rudi, Horváth János, Ribár András és még néhányan jó munkások. A pénzt is becsülik. A két utóbbi házat akar venni a faluban. Rudi nemrégiben költözött egy a közelmúltban felépített blokkba. — A gyerekek járnak iskolába? — Azzal sem dicsekedhetünk. Külön cigányosztályt nyitottunk számukra. Azt hiszem, elég gyenge a tanító, akit oda osztottak be. Talán az is okozója, hogy a közel negyven gyerekből csak néhányan járnak rendszeresen. — Miért nyitottak külön osztályt? —t Azt hittük így jobban járnak majd. — Hogyan segít a nemzeti bizottság? — Ki-ki járunk a telepre. Akkor el is jönnek a gyerekek, de aztán megint elmaradnak. Ingyen ebédet is adtunk a gyerekeknek, de az sein segített tartósan. — Nem lenne helyesebb megszüntetni azt a külön osztályt? — Ügy látjuk muszáj lesz. — Miért voltak eddig petróleumlámpára kárhoztatva a péróban? Igaz az, hogy többször kijelentették, hogy ha majd nem lopnak, akkor kapnak villanyt? — Nem, ez nem igaz! — tiltakozott a titkár. — Az igazság az, hogy már régen likvidálni kellett volna a tábort. Már nagyon a körmünkre égett. A legrövidebb időn belül meg kell oldanunk ezt a foghú^ós kérdést. — Nehéz ezekkel —, szól közbe az ott lévő nőbizottság elnöke. — Rendeztünk már részükre varró, főzőtanfolyamokat, de csak a régiek maradtak. Egy-két tanfolyam aligha változtatja meg őket, amikor legnagyobb részük analfabéta. De ha olvasni tudnának, akkor sem nagyon lehetne. Sokszor petróleumot sem nagyon kapnak. Még a rádió hallgatása is nagyon körülményes, a villanyhiány miatt. ÜJ ARCOK Ribár Rudit és családját otthon találjuk, a kétszobás összkomfortos lakásban. A megszökött vajda — mint ahogy azt a többiek mondják — mosolyogva fogad és betessékel. — Megszoktak már? — Könnyű a jót megszokni —, válaszol a felesége. — A többiek nem Irigykednek? — Tudja fene —, ráncolja össze Ribár a homlokát. — Sokan úgy ragaszkodnak a péróhoz, mintha menyország lenne ott az élet. — Nehéz velük? — Nem könnyű! Kilencedik éve vagyok képviselőjük a nemzeti bizottságban. Sok mindent próbáltunk már. Az a baj, hogy borzasztóan maradiak és makacsok. — Maguknál is volt bőséges gyerekáldás, — nézem a besorakozott, tisztán öltöztetett, gondosan fésült gyerekeket. — Nem panaszkodhatom, heten vannak. — A kereset? — 1300—1400, no meg a gyerekpótlék. — Iskolába szeretnek járni? — Még csak az hiányozna, hogy ne járnának. Vali, Gita, Géza és a többiek már nem hasonlítanak azokhoz, akiket a péróban láttunk. Ég és föld. A lakásban tisztaság, rend. Néhány kölcsönzött könyv hever a polcon. Távozáskor a négyemeletes blokk egyik lakójától kissé szorongva érdeklődöm, hogyan vannak megelégedve a „barna“ szomszéddal. — Rendes emberek azok —, hangzik az egyszerű, elismerő felelet. . EGY JEGYZŐKÖNYV A minap egy jegyzőkönyvét kaptam a szepsi nemzeti bizottságtól. A cigánykérdés megoldására felállított bizottság ülésezett. A második féléves tervet dolgozták ki és hagyták jóvá. Vendég is részt vett a tanácskozáson, a bardejovi helyi nemzeti bizottság elnöke. Beszámolt arról, hogyan likvidálták az ottani pérót. — Ha lehetséges Bardejovban, miért ne lenne Szepsiben? — bólintgattak az ottlévők. A terv kidolgozása előtt Pozmann, a bizottság elnöke jelentést tett. A cigánytelepen negyvennégy használhatatlan kalyiba áll, ahol 288 ember él. Az ottlévők mintegy 25 százaléka van munkaviszonyban. Jelenleg csak egy személy tudna saját pénzforrásból házat építefti. Az épülő blokkokban sem tudnak lakást biztosítani a cigányszármazásúaknak. Egyetlen megoldás tehát, hogy a KNB terve alapján hat családot elhelyezni Szepsiben, a többi 43 családot a környékbeli községekben. A jegyzőkönyvön az egyes községek nevei*is fel vannak tüntetve. Kész a terv a péró likvidálására. Hogy a terv valósággá váljon, csak azon múlik, hogy az érdekelt helyi nemzeti bizottságok megértik-e az ügy társadalmi fontosságát és az akadályok gördítése helyett megtesznek-e mindent, hogy a cigányszármazásúak tisztességes otthont, emberséget találjanak. (Következik: „Mi is megmutatjuk.“) Tóth Dezső Isten hozta, államügyész úr! A nyugati államok az utóbbi években szinte versengeni látszanak, melyikük tud nagyobb feltűnést keltő közbotránnyal túltenni a másikon. Olaszországban a szerelem ifjú papnői a szállóigévé vált dolce vita, az „édes élet" címén írták be nevüket a szenzációk talmi aranykönyvébe. Angliában miniszteri bársonyszékek korhadt váza recseg-ropog a botrányok súlya alatt. Ugyancsak a ködös Albionban sikerült hosszú szünet után nagy keservesen megrendezni egy hatásos vonatrablást, amelynek sikerétől az amerikai profiknak is elakadt a lélegzetük. Csupán egyik nyugati szomszédállamunkat ette a penész a szenzációk abszolút hiánya miatt. Botrányterhes vetélytársainak sajtója tunya, mulya, pipogya frátereknek mondta le a derék honpolgárokat, amikor a nekiszontyolodott országra végre rámosolygott a szerencse: ha nem is világméretben, de kitört a botrány. Csupán egy hozzánk Nyugatról látogatóba érkezett bírósági alkalmazott közlékenységének köszönhetjük a botrány részleteit, külön- ■ ben talán máig sem szivárogtak volna ki. — Az egyik tartományi székváros rendőrségére befutott feljelentésekkel kezdődött a dolog. Amint a szembesítések során kiderült, a feljelentők kizárólag a női nem soraiból kerültek ki: közelebbi és távolabbi szomszédasszonyok, reménydús hajadonok, foghíjas vénasszonyok jelentették fel a Schlösslgasse 11. szám alatt lakó szépséges F. Mimit, jólehet az árgus szemű „nénje“ gondos felügyelete alatt tengette ifjú éveit. A feljelentések halmazából bírósági tárgyalás lett, az államügyész kénytelen volt vádat emelni Mimi ellen, akinek a rossz nyelvek szerint nincsen tisztességes foglalkozása, férfilátogatókat. fogad és fényűző, de feslett életmódot folytat, meg ez, meg az. Távol áll tőlünk, hogy a tekintetes bíróság tagjait részrehajlással gyanúsítsuk. A vak is látta azonban, hogy Mimi üde szépségével, a mezei liliomot megszégyenítő ártatlanságával és ügyes védekezésével egyenesen elbűvölte a jelenlévő férfiakat. Hozzájárult ehhez a vádlott :„iiénjének“ pityergése, akivé ó- és újszövetség szentjeit tucatszámra idézte védence ártatlanságának alátámasztására. Kellő bizonyítékok híján a bíróság végül is felmentő ítéletet hozott. A hallgatóság férfitagjainak arcán sunyi mosoly játszadozott, a feljelentő hajadonok és matrónák szitkokat sziszegtek foguk között a „gyalázatos nőszemélyre''. Csupán Josef W. államügyészt nem hagyta a dolog nyugton, jóllehet belenyugodott a felmentő ítéletbe. Gyanúsnak tartotta az erkölcsös „néni“ garde-dame szerepét és hátha Mimi mégis... „Hol nem fúj a szél, nem zörög a haraszt“, gondolta magában és egy szép napon — csöngetni nem mert a tisztes öreg úr - bekopogott Mimi F.nek Schlösslgasse 11. szám alatti lakása ajtaján. Az ajtó azon melegében kinyílott és egy feltűrt galléros, javakorbeli férfi suhant el mellette félrefordított fejjel, aki cudarul hasonlított a bíróság elnökére. Az álmélkodó államügyészt pedig a szentekkel komázó „néni“ üdvözölte legbájosabb mosolyával: — Isten hozta, államügyész úri - csicseregte a műemlékvédelem alatt álló delnő. - Szép, hogy eljött, de rangjához képest elsőnek illett volna megjelennie. A többi urak már mind itt jártak a bíróságtól. No de sebaj!... Józsefet már epedve várja az ö Putifárnéje. József ezúttal hirtelenül kijózanodott és nem sietett Putifárné karjaiba, hanem bűnbánóan hazament — feleségéhez. Josef W. államügyész másnap beadta lemondását. K. E. • Hétfőn ért véget Szófiában a szláv nyelvészek V. nemzetközi kongreszszusa. Vladimír Georgijev, a nemzetközi szlavisztikai bizottság elnöke bejelentette, hogy a bizottság határozata alapján a következő kongresszust 1968-ban Prágában tartják. • Upton Sinclair, szeptember 25-én töltötte be 85. életévét. Művei az amerikai társadalom visszásságait ostorozzák. IYwmutr 7 1963. szeptember 29.
