Szabad Földműves, 1963. január-június (14. évfolyam, 1-52. szám)

1963-02-03 / 10. szám

A nemzetközi helyzet fejleményei azoknak az erőknek kedveznek, amelyek egyre nagyobb erőfeszítést tesznek a vitás problémák mielőbbi békés rendezésére, a fegyverkezési hajsza megszüntetésére. Erre több példát is felhozhatunk. Először újból a múlt héten közzé­tett Hruscsov—Kennedy levélváltásra gondolunk, amelyek azóta is a vi­lágpolitika érdeklődésének középpontjában áll. A nukleáris fegyverkí­sérletek beszüntetéséről Washingtonban folyó szovjet—amerikai—angol megbeszélések élénk érdeklődést váltanak ki világszerte. Anglia közös piaci tagsága ügyében zátonyra futottak a brüsszeli tárgyalások. Beigazolódott a londoni Express jóslata, hogy „de Gaulle becsapta MacMillan orra előtt a Közös Piac kapuit“. Jóllehet Washing­ton mindent elkövetett a brüsszeli megbeszélések sikerért, pillanatnyi­lag teljesen homály fedi Anglia jövőjét az Európai Gazdasági Közössé­get illetően. Az utóbbi időben igen erőteljesen bontakozik ki a Bonn-Párizs ten­gely Madridig történő meghosszabbításának veszélyes gondolata, ame­lyet különösen de Gaulle tábornok szorgalmaz. A világ népei bíznak az atomcsend megteremtésében Elvitathatatlan, hogy a Hruscsov— Kennedy üzenetváltás a világszerte uralkodó kíméletlen idő ellenére ta­vaszi olvadást hozott a nemzetközi politikai életbe. Napjainkban minden fontosabb diplomáciai eszmecsere al­kalmával újból és újból szóba kerül a szovjet diplomácia e nagyjelentő­ségű kezdeményezése. Valamelyik nap a konzervatív Daily Express szósze­­rlnt ezeket irta: „Hruscsov szárnya­kat adott a reménynek“. .« ‘Most, amikor a washingtoni szovjet­­amerikai-angol tárgyalásokról kedve­ző hírek érkeznek, nem szabad el­felejtenünk, hogy a nukleáris fegy­verkísérletek beszüntetésének útjá­ban álló nehézségek csöppet sem le­becsülendők. Amikor amerikai rész­ről elfogadták a Szovjetunió javasla­tát, olyan feltételeket is szabtak, amelyek még igen sok nehézség elé állíthatják a tárgyaló feleket. Bizo­nyára erre célzott Fedorenko, a Szov­jetunió állandó ENSZ-képviselője is, aki türelemre hívta fel az állandóan kiy'áncsiskodó újságírókat. Tény, ha az amerikai fél is olyan őszinte megegyezési szándék és az emberiség sorsáért érzett felelősség szellemében kíván tárgyalni, ahogy az szovjet részről történt, akkor hama­rosan megvalósulhat a világközvé­lemény hő óhaja, az embermilliókat veszélyeztető nukleáris robbantások teljes és végleges betiltása. De egy ilyen megállapodás többet is jelen­tene. A- kölcsönös bizalom olyan lég­körét teremtené meg, amelynek be­álltával az általános és teljes leszere­lés megvalósításához is nagyobb re­mények fűződnének. Az amerikai leszerelési politika „rózsájában" azonban szúrós tövis az az óriási összeg, amelyet a Kennedy­­kormány 1983-ban fegyverkezésre for­dít. Több mint 50 milliárd dollárról van szó, ami az amerikai költségve­tésnek majdnem a felét teszi ki. Az amerikai és többi vezető kapitalista állam közvéleményének fokozottabb nyomást kell gyakorolnia kormányá­ra, hogy tettekben valósuljon meg leszerelési politikája. A héten II Thant főtitkár is nyilat­kozott a washingtoni tárgyalásokról. Azt mondotta, hogy bízik a megbe­szélések sikerében és reméli, hogy rövidesen sor kerül a tömegpusztító fegyverkísérletek beszüntetéséről szó­ló egyezmény megkötésére. Kettős köd Anglia felett A szigetországot nemcsak a La Manche csatorna választja el Euró­pától, hanem sok esetben a híres angol köd is. Ilyenkor az angolok azt szokták mondani, hogy „a konti­nens izolálva van“. Tehát nem Angli­át szigeteli el az öreg kontinenstől, hanem fordítva. Nos, egyelőre elég ennyi a gya­kori ködről, most térjünk rá arra a „ködre“, amely valóban befödi az angol politikai és gazdasági életet. Nagy Birtanniónak az Európai Kö­zös Piachoz való csatlakozása körüli huza-vona az utóbbi időben már el­csépelt diplomáciai téma volt. A vi­lágsajtó és a rádió állomások annyit írtak, ill. beszéltek róla, hogy min­denkinek a „könyökén jött ki“. Akinek nem kár — nem fáj —, tartja a közmondás. Így áll ez Angliá­val kapcsolatban is. MacMillan ugyan­is évek óta fő külpolitikai tevékeny­ségét a Közös Piacba való belépés­nek szentelte, míg a többi nyugati ál­lamban a legkülönbözőbo felfogás­ban kezelték a kérdést. A szigetor­szág miniszterelnökének erőfeszítései most kudarcba fulladtak. Belgium fővárosában, a brüsszeli kormánypalota egyik szárnyában zöld párnával tapétázott termekben fosz­lottak szerte Anglia reményei a Kö­zös Piacról. De Gaulle emlékezetes sajtóértekezlete óta szinte semmi re­mény nem volt arra, hogy az angol csatlakozás ügyében megegyezés jön létre. A két napig tartó brüsszeli tárgyalások ezt beigazolták és a bal­sikeréért a francia elnököt terheli a felelősség. Sokan felteszik a kérdést, vajon mit akar de Gaulle? A válasz egy­szerű: a francia elnök napóleoni illú­ziókat táplál; először a Közös Piacon belül, majd egész Nyugat-Európában vezető szerepre törekszik. Ehhez a politikai elképzeléshez részben meg­nyerte Nyugat-Németországot is, a kérdés csak az, hogy hol a garancia a két agg-politikus között létrejött különböző megegyezések történelmi időtállására. A brüsszeli tárgyalások kudarca élénk visszhangot váltott ki az egész kapitalista világban. Az első hivata­los amerikai nyilatkozat a washing­toni külügyminisztérium szóvivőjétől hangzott el, aki kijelentette, hogy a brüsszeli tárgyalásokért de Gaulle a felelős. A szóvivő leszögezte, hogy a nyugat-német kormány kompromisz­­szumos javaslatának elfogadása meg­oldotta volna a legfontosabb kérdé­seket. A Brüsszelben történtek ráve­tik árnyékukat az egész altlanti szö­vetség jövőjére — hangoztatják was­hingtoni kormánykörökben. Londonra, illetve egész Angliára a természetes ködön kívül a politikai borúlátás nyomasztó köde szállt rá. A monnpoltőke urai elkeseredettek, Mac Millan kétségbeesett, az ellenzék azonban reálisan értékeli a helyze­tet. A Brüsszelből visszatért Heath lord­­pecsétőr szerdán fél négykor lépett a képviselőházba, ahol mindössze 8 perces drámai beszámolót tartott a brüszeli tárgyalások utolsó napjáról. Röviden felsorolta azokat a tényeket, amelyek zátonyra vitték a megegye­zést. Azt mondotta, hogy a brüsszeli tárgyalások eredménye súlyos, de nem halálos csapás azok számára, akik az európai egység megteremté­sén fáradoznak. Még ugyanezen a napon MacMillan rádióbeszédet intézett az angol nép­hez, amelyben azt mondotta, hogy Anglia nem fordít hátat Európának, sőt továbbra is együtt kíván működni szövetségeseivel. A moszkvai rádió hírmagyarázója megjegyzi, hogy a kapitalista államok minden bizonnyal megtalálják majd azt a rést, amelyen keresztül beránt­ják Angliát a Közös Piacba. A mono­poltőke urai nem adják fel egy köny­­nyen a harcot, hiszen a Közös Piac kimondottan az ű érdeküket szolgál­ja. Jósolni ezúttal sem lenne hálás dolog, de annyit megállapíthatunk, hogy de Gaulle konoksága, Bonn in­gadozása, London és Washington ál­lásfoglalása olyan „családi“ vesze­kedéssé fajult az atlanti politika ber­keiben, amelyből az amúgy sem szi­lárd alapokon álló nyugati szövetség megosztottan kerülhet ki. A tengely vége Madridig ér? Az angolszász-francia politikai­gazdasági vetélkedésekben Bonn pil­lanatnyilag a ravasz róka szerepét tölti be: a bokor mögül lesi a pár­harcot s alkalomadtán kiugrik az el­ejtett koncért. Mert hogy Adenauer­­nek nehéz kimondottan Párizs vagy Washington mellé állni, azt ma min­denki látja. A Hitler uralomrajutá­­sának 30. évfordulóját (1933. január 30) a bonni militaristák a Führer el­képzeléseinek folytatásában ünnepel­ték meg. Ez a megállapítás legin­kább arra a hírre vonatkozik, hogy a nyugat-német kormány hozzájárul a Bonn-Párizs tengelynek Madridig történő meghosszabbításához. De Gaul­le már régóta támogatja Franco dik­tátor erőfeszítéseit, hogy bejusson a NATO-ba, de eddig még nem talált támogatóra. Adenauer személyében ezt is fellelte. Egy párizsi jelentés szerint a fran­cia kormány belügyminisztere Mad­ridban tárgyalt és előkészítette azo­kat a megbeszéléseket, amelyeket rö­videsen a francia külügyminiszter folytat majd Madridban. Tehát a revansista célokat szol­gáló Bonn-Párizs tengely szerződésén még meg som száradt a pecsét és a francia reakció, nyugat-német támo­gatással, már Franco ajtaján kopog­tat. —tg— A sajtó ilyenkor, újév táján gyak­ran közöl híreket az egyes orszá­gok költségvetéséről és az olvasót mindinkább meghökkentik azok az ál­landóan emelkedő összegek, amit a világ államai fegyverkezésre költe­nek. A kapitalista kormányok ezt a pénzáradatot azzal indokolják állam­polgáraik előtt, hogy a kommunizmus háborúval fenyegeti a „szabad vilá­got“. Az antikomraunizmus elmélete összetákolóinak segítségével facsar­ják ki a kisemberektől adó formájá­ban a fegyverkezésre fordított össze­get. Ezek a propagandisták a Szent György-lovagok hősies pózában ágál­nak a fórumokon és a szent háború hirdetésével igyekeznek lelkileg dresz­­szírozni a polgárt, hogy minél na­gyobb áldozatokra késztessék a fegy­verkezés érdekében. De a nyugati világban is akadnak olyanok, és nem is kis számmal, akik nem fogadják el készpénznek ezt a hamis indoko­lást. Megtanították őket erre a két világháború tapasztalatai és nem kis mértékben a szocialista országok őszinte és következetes békepolitiká­ja. Bizonyos az, hogy az imperialisták nem riadnának vissza egy új világhá­ború kirobbantásától. Érzik és tud­ják, hogy a kommunizmus győzelmes eszméi átjutnak minden országhatá­ron, s a szocialista országok fejlődé­se és állandó erősödése fokozatosan meggyőz mindenkit arról, hogy a ki­zsákmányolás, a nyomor és a mtt­­veletlenség nem az isten rendelése, hanem a kapitalizmus törvényszerű velejárója. A forradalmi eszmék el­terjedéséhez nem kell fegyver, sem háború, sőt, béke kell és nyugodt nemzetközi légkör. Az imperializmus céljainak őszinte­ségében nem kételkedhetünk. Hábo­rút akarnak, de imperialista háborút, amely megsemmisítené a szocialista tábor országait. És a nagy, szent cé­lok mellett a monopóliumok urai nem vetik meg az üzletet sem. Köz­tudomásúak Strauss nemrég lebukott nyugat-német hadügyminiszternek sö­tét üzletei. Adenauer kedvence a sza­bad világ védelmének hirdetése mel­lett nem vetette meg a jó zsíros üz­leteket sem. Nemrégiben a Skybolt-affér foglal­koztatta a világsajtót és a közvéle­ményt. Az USA ugyanis számtalan si­kertelen kísérlet után a Skybolt ra­kéta fejlesztését beszüntette és tu­domására adta a brit kormánynak, hogy ezt a rakétatípust nem szállít­hatja szövetségesének, annak ellené­re, hogy erre szerződésben kötelezte magát. Ehelyett felajánlott egy má­sik rakétát, a Polárist. Anglia szá­mára súlyos csapást jelentett a Sky­bolt rakéta kiesése, ugyanis a Sky­­boltok szállítására szerkesztett repü­lőgépeket az angol hadiipar már ki­gyártotta. A Polaris rakéták viszont csak az erre a célra épített tenger­alattjáróról lőhetők ki. Angliának pedig ilyen rakétahordozói jelenleg nincsenek. Tehát van regülőgépük rakéta nélkül és van rakétájuk ten­geralattjáró nélkül. Érdekes része Skybolt, Napco és társai azonban az ügynek az, hogy e raké­tatípus fejlesztése, a sikertelen kí­sérletek eddig 500 millió dollárt emésztettek fel. Ennyi tömérdek pénzt nyelt el az előállító monopo­lista társaság, a Douglas Aircraft Com­pany. Az eredmény = 0. Az említett társaságoknak nem ez volt az első fegyvergyártási megbízása. Az ugyan­csak fiaskóval végződött Navaho ra­kéta fejlesztése 800 millió dollárba került az amerikai adófizetőknek. A fegyvergyártás tehát nem rossz üzlet, de nem megvetendő foglalko­zás a fegyverkereskedelem sem. A két világháború között szinte legen­dássá vált a dúsgazdag Basil Zacha­­roff alakja, akit ezekben az Időkben a fegyverkereskedelem és csempé­szés koronázatlan királyának tekin­tettek. Zacharoff úr szállított fegy­vert a világ minden tájára. Szállított a kormánynak, szállított az ellenzék­nek, az afrikai törzsfőnököknek, a dm-amerikai összeesküvőknek, a rab­ló kínai tábornokoknak, egyszóval mindenkinek. Nem nyomta a lelkiis­meret, nem érdekelte őt mennyi vér folyik fegyverei nyomán, hány em­ber lesz nyomorékká, hány gyermek árvává, hány feleség özveggyé. Ilyen erkölcsi aggályai nincsenek a fegy­verkereskedelem mai képviselőinek sem. Ezt példázza az Ausztriában éppen most zajló Napco-botrány is. A Napco tulajdonképpen egy hosz­­szú nevezetű amerikai cég rövidítése: Northwestern Pars Division Napco Industries Inc. Ez a társaság régeb­bi típusú vagy éppen már kiselejte­zett amerikai katonai járművek al­katrészeinek eladásával foglalkozik. Ausztriában jelentős működési tér nyílik számára, ugyanis szomszédaink katonai fölszerelése különösen a járművek és páncélkocslk parkja az első világháború után kiselejtezett és elavult amerikai hadianyagból szár­mazik. A szállításokat egy Dr. Toppéi nevű, Jobbanmondva rossznevű ügy­nök közvetítette. A Napco évi 1000 millió silling forgalmat bonyolított le az osztrák állammal és ezért Top­péi doktor 3 % Jutalékot kötött ki magának. Az osztrák hadsereget gú­nyosan már régebben Napco-hadse­­regnek titulálják. Hogy Toppéi úr miképpen Jutott ilyen zsíros meg­rendelésekhez, ez tulajdonképpen a dolog lényege. Amikor a botrány ki­pattant, kitűnt, hogy a hadügyminisz­térium több vezető tisztviselője meg­vesztegetési pénzeket fogadott el Toppeltől. A megvesztegetettek kö­zött szerepel maga Mitlacher gya­logsági tábornok is, aki letartóztatá­sáig a minisztérium beszerzési osz­tályának vezetője volt. A botrány, melyet tulajdonképpen az Osztrák Kommunista Párt lapja a Volksstim­me cikke pattantott ki, szinte na­ponta újabb és újabb terhelő ada­tokat hoz felszínre. Többek közt ki­tűnt, hogy a használt alkatrészeket a Napco új áron adta el és még azon felül méregdrágán. így például egy osztrák vállalat ajánlatot tett fékberendezések szállítására az M-24 péncélkocsihoz, darabonként 284 si­­llnges árban. A Napco ugyanilyen alkatrészt, persze használt állapotban 413 silingért adta el az osztrák állam­nak. Még Jellemzőbb a következő adat: az osztrák cégek 132 siling árban tettek ajánlatot autó szélvédők szál­lítására. Ajánlatukat nem fogadták el, de a Napcoét igen, mely ezekért csekély 1157 silinget zsebelt be. Sok ilyen és hasonló részlet látott azóta nanvilágot, amelyeket nehéz lenne egy cikk keretében felsorolni. Egy azonban bizonyos. A fegyverkereske­delem igen jő üzlet és tekintve, hogy ez bizalmas állami tevékenység, sok lehetőséget nyújt a korrupcióra és különféle manipulációkra. Egyébként felszínre került az Is, hogy az osztrák hadsereg és annak felszerelése bármilyen költséges is, hatóereje a nullával egyenlő. Az osztrák adófizető polgár a Napco­­botránnyal kapcsolatban azt is meg­tudta, hogy az egész osztrák hadi­gépezet, a kimustrált amerikai tankok és páncélkocsik, a lövegek és a szállítóeszközök csak parádéra alkal7 masak. Ilyesmi természetesen az üzletem­bereket, ügynököket és a megveszte­getett tábornokokat nem érdekli. A pénznek nincsen szaga. P. E. A KGST és a Közös Piac Az utóbbi időben megnőtt az ér­deklődés a nemzetközi gazdasági együttműködés különböző szervei iránt, és gyakran vetődik fel az a kérdés, hogy miben hasonlít, illetve miben különbözik a KGST és a Közös Piac. Nehéz egy rövid cikkben erre kimerítő választ adni, csak néhány összefüggésre lehet a figyelmet fel­hívni.­Nem véletlen, hogy az utóbbi év­tizedben egyes országok között szo­rosabb gazdasági együttműködésre került sor. A fokozódó együttműkö­dés, egyes országok szorosabb tömö­rülése, a szélesedő nemzetközi mun­kamegosztás fő forrása a termelő­erők fejlődésének meggyorsulása, a rohamos technikai haladás. Ez per­sze nem új, de növekvő fontosságú jelenség. A modern tömegtermelés csak egyre szélesebb nemzetközi együttműködés révén valósulhat meg; a gazdasági élet egyre inkább nem­zetközivé válik. Egy példa erre: a világháború előtt majd minden eu­rópai ország teljes egészében saját erőműveiben állította elő a szükséges villamos energiát és az országok vil­lamos-energiarendszere között általá­ban nem volt kapcsolat., Ma viszont igen jelentős a villamosenergia’kivi­tele, illetve behozatala, és hatalmas ütemben halad előre az európai or­szágok villamos-energiarendszerének összekapcsolása egyrészt a KGST- országok, másrészt a nyugat-európai országok között. Bár a termelőerők nemzetközivé válásának folyamata világméretű je­lenség, az, hogy milyen országok kö­zött alakult ki szorosabb gazdasági együttműködés, a konkrét társadalmi, történelmi fejlődés következménye. A KGST és a Közös Piac jellege és egész tevékenysége, fejlődésük távla­tai, alapvetően eltérnek egymástól. A második világháború után nagy­mértékben megerősödött a tőkésor­szágok gazdasági és külpolitikai ösz­­szefogásának tendenciája. Hat nyu­gat-európai ország között (Nyugat- Németország, Franciaország, Olaszor­szág, Hollandia, Belgium, Luxemburg) az ötvenes évek elején fejlődött ki szorosabb együtműködés a szén- és az acéliparban. Később — különböző előzetes kísérletek után — ezek az országok alakították meg az Európai Gazdasági Közösséget (az ún. Közös Piacot), egész gazdasági életük in­tegrációja (összefonódásának biztosí­tása) érdekében. A Közös Piac mély­reható ellentétek közepette alakult ki. Ez ugyanis a kontinentális Európa azoknak a legfejlettebb tőkés orszá­gainak szervezete, amelyeknek gaz­dasága az utóbbi évtizedben a gya­kori konjunktúraingadozások ellenére a leggyorsabban fejlődött, lényegesen megváltoztatva ezzel a nyugati orszá­gok közötti erőviszonyokat. Bár az említett országok hivatalos propagan­dája igyekszik a Közös Piacot gazda­sági fejlődésük fő tényezőjeként be­állítani, valójában fordított a helyzet: viszonylag egyelőre kedvező konjuk­­turális helyzetük magyarázza első­sorban, miért éppen az említett hat ország igyekszik gazdaságilag szo­rosabban együttműködni, de ez ma­gyarázza azokat az ellentéteket is, amelyek a Közös Piacot alakító hat ország és Anglia, valamint a belépni kívánó többi európai országok között fennállanak. A hat ország ugyanis az erősebb jogán most már diktálni akarja a feltételeket. A legnagyobb ellentét azonban egy olyan okból fakad, amelyet a kívül­állók sokkal kevésbé látnak, s amely­ről a nyugati sajtó mélyen hallgat. A Közös Piac ugyanis nem egysze­rűen • az abban részt vevő országok gazdasági szövetsége, hanem a nagy, egymással is versengő monopóliumok szövetsége gazdasági hatalmuk növe­lésére, szemben egyrészt az orszá­gaikban működő közép- és kistőké­­sekkel, másrészt országaik dolgozó osztályaival, mindenekelőtt a mun­kásosztállyal. Az így kialakuló nem­zetközi munkamegosztás tehát tulaj­donképpen nem az országok között jön létre, hanem a tőkés vállalatok, mindenekelőtt a monopoltőke külön­féle csoportjai között. Az egymással szövetkező monopóliumok befolyásol­hatják bármelyik tagország üzemei­nek fejlődését, be is zárhatnak üze­meket. Nagy „vívmányként“ hirdetik, hogy a résztvevő országok között szabad lesz a munkaerő-vándorlás. Ennek valódi értelme, hogy a nyugat­német és a francia tőke szabadon zsákmányolhassa ki pl. a Dél-Olasz­­országból munkanélküliség miatt ki­vándorló munkásokat, és ezzel egy­úttal nyomást tud gyakorolni a belső munkapiacra. A Közös Piac ily módon szabadabb lehetőséget nyújt a mono­poltőke hatalmának növelésére, a ka­pitalizmusban elkerülhetetlen tőke­koncentrációra, nemcsak nemzeti, de nemzetközi méretekben is. Hruscsov elvtárs „A szocialista világrendszer fejlődésének időszerű kérdései“ című cikkében világosan rárúutat: „A kis országok egyre nagyobb függésbe kerülnek az imperialisták e szövetsé­gével szemben, amely lényegében a kapitalista világpiac felosztásának és újrafelosztásának egy új formája.“ ...ahogy Párizs A BRIT OROSZLÁN) ,.. ahogy Bonn ... ahogy Washington szeretnél

Next

/
Thumbnails
Contents