Szabad Földműves, 1963. január-június (14. évfolyam, 1-52. szám)

1963-06-30 / 52. szám

Ä hármas villamos kalauza (2) A város felett merev sötétség. Be­ledöfnek a villany és neonlámpák fénylándzsái. Meleg az éjszaka; a ta­vasz berobbant a város szivébe. A hí­don egy lány áll. Ilonkának hívják. Húszéves múlt. Itt dolgozott a járá­son, körzeti zootechnikus volt, járta a falukat, veszekedett, kiabált a szö­vetkezetek vezetőivel, vagy ha kellett, beült velük a kocsmába, elszívott pár cigarettát, megittak egy-két féldeci rumot, vagy „kocsisfröccsöt“, ahogy egymásközt nevezték, s ha végzett a munkával, hazautazott a városba. Mert városi lány volt. Szülei kispolgá­rok. Tudott zongorázni, az apja taní­totta. Az apja másokat is tanított zongorázni, mért ne tanította volna meg a lányát. Igaz, hogy csak mosto­halánya, de az semmit esm jelent. Ott áll a hídon, nem vár senkit és semmit. Egyáltalán mit is várhat? Holnap hurcolkodik az egész család. Más város, más emberek, más körül­mények, és talán más munka... Sem­mit sem tud arról, ami holnap lesz. Még nem is csomagolt. Szeretett itt élni, szeretett itt dolgozni, szeretett idejárni a hídra egyedül, vagy a ba­rátnőivel, néha egy fiúval... Nem tudja, miként lesz ezután. Semmi elképzelése sincs a holnapról. Legjobban szeretne ittmaradni. De nem lehet. Hol lakna? Meg az anyja se egyezne bele, hogy maradjon. Igaz, nem is kérdezte, mit szólna hoz­­zá.*De nincs értelme ilyesmit kérdez­ni. Messzire mennek innen lakni. Sajnálta a várost, sajnálta magát és úgy érezte, ostoba törvényeket sza­bott az élet, furcsán ostobákat. Nem lenne egyszerűbb minden, ha nem t kellene most elmennie innen? Való­színűtlennek tűnt előtte, hogy holnap este már valahol a nagyváros renge­tegében fekszik le, ahol senkit, de senkit nem ismer. Rossz hangulatban indult hazafelé. Legszívesebben csú­nyákat mondott volna, ; egy lánynak nem szabad káromkodni. Miért nem? Miért? Ki tudja?! Holnap hurcolkodnak B.-ba. Az apja ott fog dolgozni, lakást is kapnak, talán jobbat mint a mostani, talán rosszabbat... * * * — Két hónapja, hogy itt élek, két hónapja, hogy olyan munkát keresek, ami legalább egy kicsit is a szakmám­hoz tartozna, de nincs, nem kapok. Egyik hivatalból a másikba küldenek, de az eredmény mindig ugyanaz. A nagyvárosban nem kell zootechnikus. Itt valami egész más kell. Maga azt nem érti, maga már régen itt él, én érzem csak. Nem hiszi? Persze, nehéz elhinnie. Én is inkább csak érzem, hogy felesleges lettem. Hiába tanul­tam négy évig, hiába van már majd­nem kétéves gyakorlatom, magát az nem érdekli. És élni kell. Élni pedig apámék nyakán csak úgy, nem aka­rok. Elég volt belőle két hónap. Dol­gozni akarok, pénzt keresni, mindegy hogy hol, most már teljesen mindegy! Érti az elvtárs?! Miért hallgat? Min­dig azt írják; kell a fiatal munkaerő, hát itt vagyok! Elmegyek pincérnek, ha keli, vagy irodába könyvelőnek. A bérelszámoláshoz is értek, azt is tanultuk, gépírni is tudok. Nem hiszi el? Idefigyeljen. Próbáljuk ki. Dik­táljon. Szóval nem diktál. Akkor leg­alább mondjon valamit. Mondja, hogy Épül Dél-Szlovákia legszebb fürdője Az 1950-es évek elején széleskörű tudományos kutatást végeztek Gyű­­gyön (Dudince) is. Megállapítást nyert, hogy az ottani ásványvízben sok az alkalikus- és glauber-só, kén­sav, szénsav s így összetételénél fog­va hazánk egyik legértékesebb ás­ványvize tör elő a föld mélyéből. Jelenleg a fürdőben mintegy 60 beteget részesítenek fölváltva gyógy­kezelésben. A gyógyfürdőben az erek megbetegedésén és a vérkeringési zavarokon kívül reumatikus szívbajo­kat, különböző szívbillentyű, szívizom­­bántalmakat és más hasonló beteg­ségeket gyógyítanak. A kiváló ásványvízzel rendelkező Gyűgy-fürdő azok közé a kiválasztott fürdők közé tartozik, amelyeket to­vább építenek. Még az elmúlt év őszén a zvoleni építési vállalat, meg is kezdte az építkezést. Ez év végére közel 6 millió korona értékű építke­zést kell elvégezni és 1965-ig befe­jezni a hatemeletes fürdőházat. Emel­lett felépítenek egy balneoterápiát (fürdőgyógykezelési hely), amelynek napi kapacitása 1200 személy lesz, s legkorszerűbb Közép-Európában. Az elkövetkező években még két für­dőház épül a gyermekek gyógykeze­lésére és szálló az átutazóknak. A munkálatok már teljes ütemben folynak. A fürdő vezetői még mindig nincsenek megelégedve a munka üte­mével és minden követ megmozgat­nak, hogy a tervezett időre befejez­zék az építkezéseket. Ipoly-mente és a közvetlen környék lakói közül kora tavasztól késő őszig jokezren keresik fel a kellemes kör­nyezetű helyet és órákig lubickolnak a közel 30 fokos hőmérsékletű vízben. A gyermekek részére külön fürdőme­dencét építenek. Sokan messzebb tájról már most is itt töltik szabadságukat. Ezek és az állandó fürdőzők részére sátortábort létesítettek, amelyet tovább bőví­tenék, mivel sok esetben szűknek bi­zonyult. ■ A névtelen kis fürdőcske néhány év múlva nemcsak hazánkban, hanem külföldön is elismert, jóhírű fürdőhely lesz. —tő— Az épülő új fürdő­ház. ►► Kellemes hőmér­sékletű vízben órák hosszat lubickol­nak, s utána meg­fiatalodva térnek vissza falujukba a fürdőzők. ▼V menjek a fenébe, vagy mondja, hogy kapok valami munkát. _ *> — Hát mit csináljak? Legalább ad­jon tanácsot. A hivatalnok hallgat. A hivatalnok nem érti a lányt. A hivatalnok, az hivatalnok. Neki is megvan a maga mindennapi gondja. A hivatalnok nem adhat a szentimentális kislányok nya­­fogására. Ö, a hivatalnok nagyon is­meri már az ilyen hangoskodó kis­asszonyokat. Még hogy dolgozni akar. No de ilyet!... — Mi is az elvtársnő foglalkozása? — Már mondtam, hogy zootechni­kus vagyok. — Zootechnikus? Maga? — Igen. — Zootechnikus ... Akkor mit akar itt? Akkor mért nem megy oda, ahol.. . hm, ezek az izék, ahol ezeket az izéket gyártják ... * * * Kattog a villamos kereke. A kocsi­ban tolakodnak az utasok, hangosan kiabálnak, elégedetlenkednek. A ka­lauznő, az egykori zootechnikus, mo­noton egykedvűséggel kéri a jegye­ket. Kis táskájában csörög az apró­pénz, újjai feketék az alumínium tíz­filléresektől. A megállónál kihajol, s mikor az utasok felszálltak, csen­get. A kocsi megrándul, s az emberek egymáshoz ütődnek, mint a cseresz­nyék a szélben. — Jegyeket tessék! Mindenkinek van jegye? Letépi a jegyet, elveszi a koronát, s visszaad belőle negyven fillért. A táskában csörögnek a fillérek. Meleg van. A május vége megizzasztja az utasokat. * * * Sz. Ilonka elsős volt, mikor én vé­geztem. Ügy hívták, hogy Mókus. Már nem emlékszem, honnan ragadt rá a név. Most nem is fontos. Eléggé sze­­leburdi kislány volt akkor még, olyan, mint a többi tizenötéves. Kicsit szé­gyenlős, kicsit szemtelen, s mindig szerelmes egy kicsit. Sokáig nem lát­tam, nem is nagyon jutott az eszembe, hogy él egyáltalán ezen a földgolyó­bison. Nemrégen találkoztam vele. Elvégezte a technikumot, zootech­nikus lett, illetve volt. Most kalauz a hármas villamoson. A krasznahorkai vár alatf Krasznahorka csendes várfalai jú­niusban újból megélénkültek. Nóta, cigányzene, tánc verte fel régi álmá­ból ezt a történelmi nevezetességű helyet. Csakhogy most nem grófok és mágnások mulatoztak a vár tövében, hanem egyszerű emberek, dolgozók, fiatalok. A CSEMADOK gömörhorkai színját­szó-csoportja nem kis sikerrel adta elő a „Nászutazás“ című zenés bohó­zatot. Az erdők mély csendjét felverte a zene, a jóízű nevetés és a viharos taps. A vár falai reflektorfényben ra­gyogtak, s gyönyörű látványként tárul­tak a közönség elé. A színdarab után kedve szerint szórakozhatott minden­ki. A színpad megtelt táncoló fiatalok­kal, köröskörül pedig cigányzene mel­lett mulattak az idősebbek. Csak a haj­nalhasadás vetett véget a mulatozás­nak. Vasárnap délután újból kezdődött a műsor. Felléptek a járás legügyesebb, legtehetségesebb fiataljai. Felléptek s vetélkedtek egymással, ki lesz a győztes, ki kerül az első helyre. Egy-A CSEMADOK barka! szervezeté­­tánccsoportja sikerrel adta elő a „Cigánytánc"-ot. mást váltogatták a szebbnél szebb tán­cok, versek, énekek. Ismert és isme­retlen tehetségek kerültek a színpadra, mint például Vavrik Éva, a komáromi szavalóverseny egyik győztese. Megle­petésként érte a nézőket egy-egy mű­kedvelő csoport új száma. A bárkái tánccsoport eddig keveset hallatott magáról, s itt egész jól megállta he­lyét a cigánytánccal. A közönség minden tagját meghatottság töltötte el, mikor a CSEMADOK krasznahorkai énekkara előadta a „Krasznahorka büszke vá­ra ...“ című kuruc dalt. Szinte odava­rázsolták a hősi időket. lesek Istvánnak a Felsőd Kilencéves Iskola tanítójának ötletes, hangulatos konferálása is hozzájárult a műsor sikeréhez. A négytagú zsűrinek La­­bancz István vezetésével ugyancsak volt munkája, míg a 30 fellépésből ki­választotta a legjobbakat, akik majd bekerülnek a Gombaszögön július 6- 7-én megtartandó „Ki mit tud?" ver­senybe. A műsor és az egész ünnepség elérte a kívánt színvonalat. Elégedettek vol­tak a rendezők, a szereplők, s nem utolsósorban a nézők is. Mindenki kel­lemes emlékekkel felfrissülve hagyta el Krasznahorka büszke várát. ZSEBlK SAROLTA Hagyománnyá váltak immár ná­lunk a különböző dal- és tánc­ünnepélyek. Szép hagyomány ez, ér­demes figyelmet, fáradságot szentelni rá. Az alábbiakban vázlatosan próbál­juk érinteni azokat a problémákat, amelyek általában a dal- és táncün­nepélyek műsorával kapcsolatban fel­merülnek. Az utóbbi időben egyre inkább tapasztalhatjuk, hogy e ünnepélyek veszítenek népi jellegükből. A mű­sorok koncepciója egyenetlen, nép­táncok keverednek műdalokkal, twist, szálkái csárdás, sanzon stb., stb. váltakozik „pazar“ összevissza­ságban! Népművészeti bemutató he­lyett tehát, a legtöbb esetben, limo­nádé-ízű, sekély, minden eszmei mon­danivalót nélkülöző esztrád-féleséget kell a közönségnek lenyelnie. További lényeges momentum: a mű­sorok túl hosszúra nyúlnak, vontatot­­tak, a közönség elfárad, az egyes szá­mok színvonala esik. öt-hat órás mű­sorok se mennek ritkaságszámba. Va­jon nem lenne helyesebb rövidebb műsort szerkeszteni? Mi lenne teszem azt, ha egy járási dal- és táncünne­pély két- két és fél órás műsorában, népművészeti bemutatóján valóban a legjobb csoportok, a legjobb szólisták lépnének fel kitüntetésképpen? A felvetett két probléma, főleg az első, lényegbevágó, gondolkodásra késztet. Mégis furcsa, hogy egy nép­­művészeti bemutatón a műsor mint­egy felét operett-részletek, táncdalok, hallgatók képezik s ugyanakkor a nép­dal szinte ritkaságszámba megy. Ha egyáltalán találunk népdalt a műsor­ban, mert az is megesik ugyebár, hogy MENET KÖZBEN nem!!! Nem szólva Kodályról, Bartók­ról! ... Többször írtunk már róla, vitatkoz­tunk, mérgelődtünk — hiába! felnőtt énekkaraink nincsenek, tisztelet a ki­vételnek. Äm szembetűnő, hogy újab­ban diák-énekkarokban is hiányt szenvedünk. Az eddigi dal- és tánc­ünnepélyek tapasztalata legalább is ezt bizonyítja. Ez viszont nem magya­rázható semmi mással mint, lakonikus tömörséggel kifejezve: hanyagsággal. Ki a ludas? Ebben az esetben, vitán felül, pedagógusaink. Szerény véle­ményünk szerint szinte elképzelhe­tetlen, elképesztő közönyösséggel ha­táros és magyarázható csak, ha egy iskola nem rendelkezik énekkarral. Pedig ebben az esetben nem ütköznek áthatolhatatlan szervezési nehézsé­gekbe a próbák, nem kell senkinek sem könyörögni, jöjjön, énekeljen. Ismerünk egy sor tizenkétéves isko­lát, amelynek nincsen valamire való énekkara. Pedig lenne lehetőség!!! Ezzel szemben tudunk olyan iskolák­ról, ahol szaxofonra, hawai gitárra, jazz-dobra, csörgőkre és mindenre ami a twisthez szükséges, tudnak anyagi fedezetet találni, a tantestület izzadtra futkossa magát, amíg végre talál dzsessz-szakembert, ám hiába keresnénk a könyvtárban népdalgyűj­teményeket, a gramafón-lemezek kö­zött népdalfeldolgozásokat stb. stb. Tehát inkább a twist és a csacsacsa Botrányba fulladta Grasnick-eset Nyugat-Németország­­ban letartóztatták Dr. Georg Grasnick-ot, a Deutschlandsender fő­­szerkesztőjét. A Deut­schlandsender a Német Demokratikus Köztár­saság hivatalos rádió adóállomása. Ezért tar­tóztatták le, ezért tart­ják fogságban, ezért hurcolják meg dr. Gras­­nickot a bonni „igaz­ságügyi“ szervek. Egyéb vétket ugyanis nem tud­nak róla kisütni. A nemzetközi joggya­korlattal homlokegye­nest ellenkező túlkapás már a bonni jogászok­nak is gondot okoz. Maguk a nyugat-német­országi lapok is aggo­dalommal néznek a bot­rány kimenetele elé. Így a nyugat-berlini TV hír­­magyarázója, Herbert Heusen, egyik adásában bevallotta, hogy: „A dolgok jelenlegi állása mellett rosszul áll az ügy a Német Szövetségi Köztársaság számára.“ A „Die Zeit“ felveti a kérdést, vajon nem sül-e el visszafelé a Grasnick-ügy bumeráng módjára? A „Hambur­ger Morgenpost“: — Vajon azt várták talán egy kelet-berlini rádió­szerkesztőtől, hogy Ade­nauer számára induljon propaganda-kőrútra ? Végül a „Frankfurter Rundschau“ arra figyel­mezteti olvasóit, hogy ugyanezen az alapon az NDK közegei is letar­tóztathatnák az ún. in­­terzonális autóúton Nyugat-Berlinbe haladó nyugati újságírókat csu­pán azért, mert a mun­kás-paraszt állam ellen szítanak. Végül azonban dr. Grasnickot bizonyítékok hiányában szabadon kel­lett bocsájtani. így lett teljes a botrány és a nyugat-német bíróság nem először és nem utoljára, újból blamálta magát. K. E. mint Kodály vagy Bartók? Hm. Min­den esetre elgondolkoztató!... Bár kissé elkalandoztunk a tárgytól, úgy érezzük, korántsem feleslegesen. Hiszen a népművészet rajongóit, az utánpótlást elsősorban az iskola pad­jaiban kellene felnevelni. Persze más módszerekkel, mint az eddigi gyakor­lat, és akkor talán ... Szóval népi kul­túránk ápolása bizonyára nagyobb lendületet venne. Mindez nagyjából vonatkozik a tánc­csoportokra is, bár ezen a téren lé­nyegesen jobban állunk. Sok tanító nagyzási mániából avagy sznobizmus­ból balettet „járat“ növendékeivel. És inkább ne beszéljünk most az ilyen műsorszámok színvonaláról, hanem inkább arról, mennyivel könnyebb lenne a CSISZ, a CSEMADOK dolga, ha az iskolákból kikerülő fiatalok kö­zött szép számban akadna olyan, aki ismeri és kedveli a néptáncokat, aki tanulmányai során bizonyos kultúrált - ságra tett szert ebben a tekintetben is. Ha ezeket a tényezőket figyelembe vesszük, úgy világos előttünk a meg­oldás. Dal- és táncünnnepélyeink va­lóban teljesíthetnék hivatásukat, szol­gálhatnák a népi hagyományok ápo­lását, nem kellene a műsort teletűz­delni selejttel, ha ... Már mondtuk, nagyon sok múlik pedagógusainkon. Második problémaként szervezési kérdést érintettünk. A műsorok el­nyúlnak, a kevesebb több lenne, a kö­zönséget túlterheljük. Ezen viszont könnyű segíteni. A népművészeti be­mutatón kívül más műsorról is gon­doskodni kellene. Mi lenne például, ha a járási dal- és táncünnepélyek elő­estéjén fellépne a MATESZ. Vélemé­nyünk szerint ez sem megoldhatatlan. Rendezzünk kiállításokat, sport-talál­kozókat stb., stb. Adjunk pihenőt a közönségnek. Hadd falatozzanak a lacikonyhánál, borozgassanak s végül perdüljenek táncra ők is. A gyerekek­ről is illő gondoskodni ilyen alkalom­mal. Ha a búcsú napján lehet minde­nütt körhinta, lövölde és mi az ördög, hát akkor legyen a dal- és táncünne­pélyen is (Zselíz!!!). Mindez hozzá­tartozik ahhoz, hogy a dal- és tánc­ünnepély valóban ünnepély legyen és ne testet, lelket fárasztó procedúra a tűző napon, amelynek végeztével ki-ki felsóhajt: „Na, csakhogy vége van már!" (p. i.)

Next

/
Thumbnails
Contents