Szabad Földműves, 1963. január-június (14. évfolyam, 1-52. szám)
1963-06-30 / 52. szám
Ä hármas villamos kalauza (2) A város felett merev sötétség. Beledöfnek a villany és neonlámpák fénylándzsái. Meleg az éjszaka; a tavasz berobbant a város szivébe. A hídon egy lány áll. Ilonkának hívják. Húszéves múlt. Itt dolgozott a járáson, körzeti zootechnikus volt, járta a falukat, veszekedett, kiabált a szövetkezetek vezetőivel, vagy ha kellett, beült velük a kocsmába, elszívott pár cigarettát, megittak egy-két féldeci rumot, vagy „kocsisfröccsöt“, ahogy egymásközt nevezték, s ha végzett a munkával, hazautazott a városba. Mert városi lány volt. Szülei kispolgárok. Tudott zongorázni, az apja tanította. Az apja másokat is tanított zongorázni, mért ne tanította volna meg a lányát. Igaz, hogy csak mostohalánya, de az semmit esm jelent. Ott áll a hídon, nem vár senkit és semmit. Egyáltalán mit is várhat? Holnap hurcolkodik az egész család. Más város, más emberek, más körülmények, és talán más munka... Semmit sem tud arról, ami holnap lesz. Még nem is csomagolt. Szeretett itt élni, szeretett itt dolgozni, szeretett idejárni a hídra egyedül, vagy a barátnőivel, néha egy fiúval... Nem tudja, miként lesz ezután. Semmi elképzelése sincs a holnapról. Legjobban szeretne ittmaradni. De nem lehet. Hol lakna? Meg az anyja se egyezne bele, hogy maradjon. Igaz, nem is kérdezte, mit szólna hozzá.*De nincs értelme ilyesmit kérdezni. Messzire mennek innen lakni. Sajnálta a várost, sajnálta magát és úgy érezte, ostoba törvényeket szabott az élet, furcsán ostobákat. Nem lenne egyszerűbb minden, ha nem t kellene most elmennie innen? Valószínűtlennek tűnt előtte, hogy holnap este már valahol a nagyváros rengetegében fekszik le, ahol senkit, de senkit nem ismer. Rossz hangulatban indult hazafelé. Legszívesebben csúnyákat mondott volna, ; egy lánynak nem szabad káromkodni. Miért nem? Miért? Ki tudja?! Holnap hurcolkodnak B.-ba. Az apja ott fog dolgozni, lakást is kapnak, talán jobbat mint a mostani, talán rosszabbat... * * * — Két hónapja, hogy itt élek, két hónapja, hogy olyan munkát keresek, ami legalább egy kicsit is a szakmámhoz tartozna, de nincs, nem kapok. Egyik hivatalból a másikba küldenek, de az eredmény mindig ugyanaz. A nagyvárosban nem kell zootechnikus. Itt valami egész más kell. Maga azt nem érti, maga már régen itt él, én érzem csak. Nem hiszi? Persze, nehéz elhinnie. Én is inkább csak érzem, hogy felesleges lettem. Hiába tanultam négy évig, hiába van már majdnem kétéves gyakorlatom, magát az nem érdekli. És élni kell. Élni pedig apámék nyakán csak úgy, nem akarok. Elég volt belőle két hónap. Dolgozni akarok, pénzt keresni, mindegy hogy hol, most már teljesen mindegy! Érti az elvtárs?! Miért hallgat? Mindig azt írják; kell a fiatal munkaerő, hát itt vagyok! Elmegyek pincérnek, ha keli, vagy irodába könyvelőnek. A bérelszámoláshoz is értek, azt is tanultuk, gépírni is tudok. Nem hiszi el? Idefigyeljen. Próbáljuk ki. Diktáljon. Szóval nem diktál. Akkor legalább mondjon valamit. Mondja, hogy Épül Dél-Szlovákia legszebb fürdője Az 1950-es évek elején széleskörű tudományos kutatást végeztek Gyűgyön (Dudince) is. Megállapítást nyert, hogy az ottani ásványvízben sok az alkalikus- és glauber-só, kénsav, szénsav s így összetételénél fogva hazánk egyik legértékesebb ásványvize tör elő a föld mélyéből. Jelenleg a fürdőben mintegy 60 beteget részesítenek fölváltva gyógykezelésben. A gyógyfürdőben az erek megbetegedésén és a vérkeringési zavarokon kívül reumatikus szívbajokat, különböző szívbillentyű, szívizombántalmakat és más hasonló betegségeket gyógyítanak. A kiváló ásványvízzel rendelkező Gyűgy-fürdő azok közé a kiválasztott fürdők közé tartozik, amelyeket tovább építenek. Még az elmúlt év őszén a zvoleni építési vállalat, meg is kezdte az építkezést. Ez év végére közel 6 millió korona értékű építkezést kell elvégezni és 1965-ig befejezni a hatemeletes fürdőházat. Emellett felépítenek egy balneoterápiát (fürdőgyógykezelési hely), amelynek napi kapacitása 1200 személy lesz, s legkorszerűbb Közép-Európában. Az elkövetkező években még két fürdőház épül a gyermekek gyógykezelésére és szálló az átutazóknak. A munkálatok már teljes ütemben folynak. A fürdő vezetői még mindig nincsenek megelégedve a munka ütemével és minden követ megmozgatnak, hogy a tervezett időre befejezzék az építkezéseket. Ipoly-mente és a közvetlen környék lakói közül kora tavasztól késő őszig jokezren keresik fel a kellemes környezetű helyet és órákig lubickolnak a közel 30 fokos hőmérsékletű vízben. A gyermekek részére külön fürdőmedencét építenek. Sokan messzebb tájról már most is itt töltik szabadságukat. Ezek és az állandó fürdőzők részére sátortábort létesítettek, amelyet tovább bővítenék, mivel sok esetben szűknek bizonyult. ■ A névtelen kis fürdőcske néhány év múlva nemcsak hazánkban, hanem külföldön is elismert, jóhírű fürdőhely lesz. —tő— Az épülő új fürdőház. ►► Kellemes hőmérsékletű vízben órák hosszat lubickolnak, s utána megfiatalodva térnek vissza falujukba a fürdőzők. ▼V menjek a fenébe, vagy mondja, hogy kapok valami munkát. _ *> — Hát mit csináljak? Legalább adjon tanácsot. A hivatalnok hallgat. A hivatalnok nem érti a lányt. A hivatalnok, az hivatalnok. Neki is megvan a maga mindennapi gondja. A hivatalnok nem adhat a szentimentális kislányok nyafogására. Ö, a hivatalnok nagyon ismeri már az ilyen hangoskodó kisasszonyokat. Még hogy dolgozni akar. No de ilyet!... — Mi is az elvtársnő foglalkozása? — Már mondtam, hogy zootechnikus vagyok. — Zootechnikus? Maga? — Igen. — Zootechnikus ... Akkor mit akar itt? Akkor mért nem megy oda, ahol.. . hm, ezek az izék, ahol ezeket az izéket gyártják ... * * * Kattog a villamos kereke. A kocsiban tolakodnak az utasok, hangosan kiabálnak, elégedetlenkednek. A kalauznő, az egykori zootechnikus, monoton egykedvűséggel kéri a jegyeket. Kis táskájában csörög az aprópénz, újjai feketék az alumínium tízfilléresektől. A megállónál kihajol, s mikor az utasok felszálltak, csenget. A kocsi megrándul, s az emberek egymáshoz ütődnek, mint a cseresznyék a szélben. — Jegyeket tessék! Mindenkinek van jegye? Letépi a jegyet, elveszi a koronát, s visszaad belőle negyven fillért. A táskában csörögnek a fillérek. Meleg van. A május vége megizzasztja az utasokat. * * * Sz. Ilonka elsős volt, mikor én végeztem. Ügy hívták, hogy Mókus. Már nem emlékszem, honnan ragadt rá a név. Most nem is fontos. Eléggé szeleburdi kislány volt akkor még, olyan, mint a többi tizenötéves. Kicsit szégyenlős, kicsit szemtelen, s mindig szerelmes egy kicsit. Sokáig nem láttam, nem is nagyon jutott az eszembe, hogy él egyáltalán ezen a földgolyóbison. Nemrégen találkoztam vele. Elvégezte a technikumot, zootechnikus lett, illetve volt. Most kalauz a hármas villamoson. A krasznahorkai vár alatf Krasznahorka csendes várfalai júniusban újból megélénkültek. Nóta, cigányzene, tánc verte fel régi álmából ezt a történelmi nevezetességű helyet. Csakhogy most nem grófok és mágnások mulatoztak a vár tövében, hanem egyszerű emberek, dolgozók, fiatalok. A CSEMADOK gömörhorkai színjátszó-csoportja nem kis sikerrel adta elő a „Nászutazás“ című zenés bohózatot. Az erdők mély csendjét felverte a zene, a jóízű nevetés és a viharos taps. A vár falai reflektorfényben ragyogtak, s gyönyörű látványként tárultak a közönség elé. A színdarab után kedve szerint szórakozhatott mindenki. A színpad megtelt táncoló fiatalokkal, köröskörül pedig cigányzene mellett mulattak az idősebbek. Csak a hajnalhasadás vetett véget a mulatozásnak. Vasárnap délután újból kezdődött a műsor. Felléptek a járás legügyesebb, legtehetségesebb fiataljai. Felléptek s vetélkedtek egymással, ki lesz a győztes, ki kerül az első helyre. Egy-A CSEMADOK barka! szervezetétánccsoportja sikerrel adta elő a „Cigánytánc"-ot. mást váltogatták a szebbnél szebb táncok, versek, énekek. Ismert és ismeretlen tehetségek kerültek a színpadra, mint például Vavrik Éva, a komáromi szavalóverseny egyik győztese. Meglepetésként érte a nézőket egy-egy műkedvelő csoport új száma. A bárkái tánccsoport eddig keveset hallatott magáról, s itt egész jól megállta helyét a cigánytánccal. A közönség minden tagját meghatottság töltötte el, mikor a CSEMADOK krasznahorkai énekkara előadta a „Krasznahorka büszke vára ...“ című kuruc dalt. Szinte odavarázsolták a hősi időket. lesek Istvánnak a Felsőd Kilencéves Iskola tanítójának ötletes, hangulatos konferálása is hozzájárult a műsor sikeréhez. A négytagú zsűrinek Labancz István vezetésével ugyancsak volt munkája, míg a 30 fellépésből kiválasztotta a legjobbakat, akik majd bekerülnek a Gombaszögön július 6- 7-én megtartandó „Ki mit tud?" versenybe. A műsor és az egész ünnepség elérte a kívánt színvonalat. Elégedettek voltak a rendezők, a szereplők, s nem utolsósorban a nézők is. Mindenki kellemes emlékekkel felfrissülve hagyta el Krasznahorka büszke várát. ZSEBlK SAROLTA Hagyománnyá váltak immár nálunk a különböző dal- és táncünnepélyek. Szép hagyomány ez, érdemes figyelmet, fáradságot szentelni rá. Az alábbiakban vázlatosan próbáljuk érinteni azokat a problémákat, amelyek általában a dal- és táncünnepélyek műsorával kapcsolatban felmerülnek. Az utóbbi időben egyre inkább tapasztalhatjuk, hogy e ünnepélyek veszítenek népi jellegükből. A műsorok koncepciója egyenetlen, néptáncok keverednek műdalokkal, twist, szálkái csárdás, sanzon stb., stb. váltakozik „pazar“ összevisszaságban! Népművészeti bemutató helyett tehát, a legtöbb esetben, limonádé-ízű, sekély, minden eszmei mondanivalót nélkülöző esztrád-féleséget kell a közönségnek lenyelnie. További lényeges momentum: a műsorok túl hosszúra nyúlnak, vontatottak, a közönség elfárad, az egyes számok színvonala esik. öt-hat órás műsorok se mennek ritkaságszámba. Vajon nem lenne helyesebb rövidebb műsort szerkeszteni? Mi lenne teszem azt, ha egy járási dal- és táncünnepély két- két és fél órás műsorában, népművészeti bemutatóján valóban a legjobb csoportok, a legjobb szólisták lépnének fel kitüntetésképpen? A felvetett két probléma, főleg az első, lényegbevágó, gondolkodásra késztet. Mégis furcsa, hogy egy népművészeti bemutatón a műsor mintegy felét operett-részletek, táncdalok, hallgatók képezik s ugyanakkor a népdal szinte ritkaságszámba megy. Ha egyáltalán találunk népdalt a műsorban, mert az is megesik ugyebár, hogy MENET KÖZBEN nem!!! Nem szólva Kodályról, Bartókról! ... Többször írtunk már róla, vitatkoztunk, mérgelődtünk — hiába! felnőtt énekkaraink nincsenek, tisztelet a kivételnek. Äm szembetűnő, hogy újabban diák-énekkarokban is hiányt szenvedünk. Az eddigi dal- és táncünnepélyek tapasztalata legalább is ezt bizonyítja. Ez viszont nem magyarázható semmi mással mint, lakonikus tömörséggel kifejezve: hanyagsággal. Ki a ludas? Ebben az esetben, vitán felül, pedagógusaink. Szerény véleményünk szerint szinte elképzelhetetlen, elképesztő közönyösséggel határos és magyarázható csak, ha egy iskola nem rendelkezik énekkarral. Pedig ebben az esetben nem ütköznek áthatolhatatlan szervezési nehézségekbe a próbák, nem kell senkinek sem könyörögni, jöjjön, énekeljen. Ismerünk egy sor tizenkétéves iskolát, amelynek nincsen valamire való énekkara. Pedig lenne lehetőség!!! Ezzel szemben tudunk olyan iskolákról, ahol szaxofonra, hawai gitárra, jazz-dobra, csörgőkre és mindenre ami a twisthez szükséges, tudnak anyagi fedezetet találni, a tantestület izzadtra futkossa magát, amíg végre talál dzsessz-szakembert, ám hiába keresnénk a könyvtárban népdalgyűjteményeket, a gramafón-lemezek között népdalfeldolgozásokat stb. stb. Tehát inkább a twist és a csacsacsa Botrányba fulladta Grasnick-eset Nyugat-Németországban letartóztatták Dr. Georg Grasnick-ot, a Deutschlandsender főszerkesztőjét. A Deutschlandsender a Német Demokratikus Köztársaság hivatalos rádió adóállomása. Ezért tartóztatták le, ezért tartják fogságban, ezért hurcolják meg dr. Grasnickot a bonni „igazságügyi“ szervek. Egyéb vétket ugyanis nem tudnak róla kisütni. A nemzetközi joggyakorlattal homlokegyenest ellenkező túlkapás már a bonni jogászoknak is gondot okoz. Maguk a nyugat-németországi lapok is aggodalommal néznek a botrány kimenetele elé. Így a nyugat-berlini TV hírmagyarázója, Herbert Heusen, egyik adásában bevallotta, hogy: „A dolgok jelenlegi állása mellett rosszul áll az ügy a Német Szövetségi Köztársaság számára.“ A „Die Zeit“ felveti a kérdést, vajon nem sül-e el visszafelé a Grasnick-ügy bumeráng módjára? A „Hamburger Morgenpost“: — Vajon azt várták talán egy kelet-berlini rádiószerkesztőtől, hogy Adenauer számára induljon propaganda-kőrútra ? Végül a „Frankfurter Rundschau“ arra figyelmezteti olvasóit, hogy ugyanezen az alapon az NDK közegei is letartóztathatnák az ún. interzonális autóúton Nyugat-Berlinbe haladó nyugati újságírókat csupán azért, mert a munkás-paraszt állam ellen szítanak. Végül azonban dr. Grasnickot bizonyítékok hiányában szabadon kellett bocsájtani. így lett teljes a botrány és a nyugat-német bíróság nem először és nem utoljára, újból blamálta magát. K. E. mint Kodály vagy Bartók? Hm. Minden esetre elgondolkoztató!... Bár kissé elkalandoztunk a tárgytól, úgy érezzük, korántsem feleslegesen. Hiszen a népművészet rajongóit, az utánpótlást elsősorban az iskola padjaiban kellene felnevelni. Persze más módszerekkel, mint az eddigi gyakorlat, és akkor talán ... Szóval népi kultúránk ápolása bizonyára nagyobb lendületet venne. Mindez nagyjából vonatkozik a tánccsoportokra is, bár ezen a téren lényegesen jobban állunk. Sok tanító nagyzási mániából avagy sznobizmusból balettet „járat“ növendékeivel. És inkább ne beszéljünk most az ilyen műsorszámok színvonaláról, hanem inkább arról, mennyivel könnyebb lenne a CSISZ, a CSEMADOK dolga, ha az iskolákból kikerülő fiatalok között szép számban akadna olyan, aki ismeri és kedveli a néptáncokat, aki tanulmányai során bizonyos kultúrált - ságra tett szert ebben a tekintetben is. Ha ezeket a tényezőket figyelembe vesszük, úgy világos előttünk a megoldás. Dal- és táncünnnepélyeink valóban teljesíthetnék hivatásukat, szolgálhatnák a népi hagyományok ápolását, nem kellene a műsort teletűzdelni selejttel, ha ... Már mondtuk, nagyon sok múlik pedagógusainkon. Második problémaként szervezési kérdést érintettünk. A műsorok elnyúlnak, a kevesebb több lenne, a közönséget túlterheljük. Ezen viszont könnyű segíteni. A népművészeti bemutatón kívül más műsorról is gondoskodni kellene. Mi lenne például, ha a járási dal- és táncünnepélyek előestéjén fellépne a MATESZ. Véleményünk szerint ez sem megoldhatatlan. Rendezzünk kiállításokat, sport-találkozókat stb., stb. Adjunk pihenőt a közönségnek. Hadd falatozzanak a lacikonyhánál, borozgassanak s végül perdüljenek táncra ők is. A gyerekekről is illő gondoskodni ilyen alkalommal. Ha a búcsú napján lehet mindenütt körhinta, lövölde és mi az ördög, hát akkor legyen a dal- és táncünnepélyen is (Zselíz!!!). Mindez hozzátartozik ahhoz, hogy a dal- és táncünnepély valóban ünnepély legyen és ne testet, lelket fárasztó procedúra a tűző napon, amelynek végeztével ki-ki felsóhajt: „Na, csakhogy vége van már!" (p. i.)