Szabad Földműves, 1963. január-június (14. évfolyam, 1-52. szám)
1963-06-26 / 51. szám
Zöldmunkák a szőlőben ÍA zöldmunkák során a szőlő hajtásait, leveleit és fürtjeit többféle céllal kezeljük. így például meghatározzuk a szőlő kondícióját, irányítjuk növekedését és fejlődését (hajtásválogatással). Megteremtjük a művelés, a növényvédelem stb. lehetőségét (kötözéssel); meghatározzuk a lombfelület nagyságát (hónaljazással, • csonkázással), vagy a termés minőségét kívánjuk befolyásolni (például gyürűzés• sei stb.). A termés nagysága, minősége nagy részben a hajtás-, illetve levélfelülethez, pontosabban a zöldfelülethez kötött, ezért e munkák módja, ideje igen fontos. Ismeretes, hogy a szőlőtermelés technikája forradalmi átalakulásban van, ennek lényege az alacsony önköltségü gépesített termelés. A zöldmunkák jellemzője éppen az, hogy hagyományos agrotechnikával jelentős kézi munkaerőszükségletet igényel. Rendkívül lényeges tehát: milyen mértékben szükséges ezeket a munkákat végezni, melyek hagyhatók el közülük, vagyis milyen eljárásokkal csökkenthető a zöldmunkák száma és kézi munkaerőszükséglete a termelés, illegve a termésnövekedés sérelme nélkül. Ezért párhuzamosan kell vizsgálni az egyes zöldmunkákat a hagyományos és új termelési formák körülményei között. A zöldválogatás a hagyományos művelésmódoknál (fej- és bakmüvelés) főleg egyes fajták és főleg rövid metszések esetén szükséges, ahol a termőegyensúly, illetve a rügyek kihajtásának optimális szabályozása a legkevésbé biztosítható. E munka lehetősége rendkívül rövid időszakra korlátozódik — a fürtkezdemények megjelenésétől a körülbelül 50—60 cm hajtás-hosszúságig — vagyis körülbelül 6—10 napra. Ennek elvégzése az adott üzem egész területén eleve kizárt. Véleményünk szerint a karó mellett nevelt szőlők megfelelő megterhelése a hajtások számának helyes elosztásával olyan mértékben szabályozható, hogy a zöldválogatás munkája elhagyható. A huzalos támasz melletti egysíkú tőkeformák esetében a munka végezhetőségének ideje hosszabb. Ugyanis az egy síkban álló hajtások áttekinthetősége — a válogathatóság alapja — nagyobb hajtásnövekedés esetén is biztosított. A nagyobb, arányosabb megterhelés következtében általánosságban nem feltétlenül szükséges ez a munka. Azt azonban hangsúlyozni kell, hogy az egysíkú tőkeformák alakító éveiben a válogatás feltétlenül szükséges, mert így előbb tudjuk a teljes termőfelületet kialakítani és a tőkék tervezett teljesítőképességét elérni. A zöldválogatás munkájának beállításához legalább olyan mértékű elméleti előkészítés szükséges, mint a metszés esetében. A kötözés a legáltalánosabb és mindenütt elvégezhető munka. A gyalogművelésű vagy a karótámasz melletti szőlők hajtásait egy-, illetve két-három alkalommal egymáshoz, illetve a karóhoz kell kötni a művelhetőség, az eredményes növényvédelem érdekében. Nagyobb felületű huzalos támaszberendezésű szőlőinkben a kötözés fogalmát és az elvégzés módját meg kell változtatni. Eleve helytelen, hogy a huzalos szőlőkben kötözésről beszélünk, hiszen ott kötözni nem kell és nem is szabad. Egyrészt a huzalok használatának egyik fő célja éppen a kötözés elhagyása, másrészt az egy síkban álló hajtások megkötése — lényegesen lassúbb munkafolyamat, mint a karóhoz történő kötés, így termelési szóhasználatunkban a huzalos támaszú termőszőlőkben kötözés helyett használjuk a „hajtásillesztés“ kifejezést. Az ehhez hasonló „hajtásbefűzés“, „dugdosás“ kifejezés itt-ott már előfordul. A kötözés elhagyásának alapfeltétele a huzalok megfelelő elhelyezése. Jelenleg az ikerhuzalos formát alkalmazzák, egymás felett 40—50 cm-rel két szintben huzalpárokat vezetnek. Ez a huzalelrendezés — főként a szőlőink nagy részét A hónaljhajtások eltávolítását a Szomotori Állami Cazdaság szőlészetének anyatelepén a kötözéssel egyidőben végzik. —ksz— jellemző szelesebb vidékeken— nagymértékben hátrányos, különösen a hajtásfejlődés első időszakában, amikor a hajtások rendkívül könnyen törnek. Ugyanis a huzalpár a hajtásokat csak akkor tartja meg, ha azok a huzalszintet legalább 20 cm-rel túlnőtték, mert a vékony, hajlékony hajtásvég (vitorla) a huzalpárok közül könnyen kicsúszik. A hajtásoknak tehát 70—80 cm-es hosszúságot kell elérniük, hogy az ikerhuzalok közé benőve, vagy azokat oda beillesztve, biztos támaszt találjanak. E növekedési időszak alatt egy-egy szélkár rendkívül nagymértékű lehet. Javasoljuk, hogy a huzalokat a páros elrendezés helyett, egyszálas, arányos elosztásban, következésképpen sűrűbben vezessék. így ugyanannyi anyag felhasználásával négy huzalszintet kapunk, ezek egymástól 20—25 cm-re helyezkednek el. Ez a huzalsűrűség a hajtások fiatal korától védelmet biztosít. így sokkal nagyobb a lehetőség a hajtásoknak a kacsokkal történő önálló rögzítésére, másrészt a sűrű huzalok közé való átellenes beillesztéssel a hajtások megtartása folyamtosabban, könnyebben megoldható. Tapasztalatunk szerint a hajtások nagy része magától is benő az egyszálas huzalok közé. A teljesség kedvéért megemlítjük ennek az eljárásnak két kisebb jelentőségű hátrányát is. A hajtások több kaccsal rögzítődnek, ezért eltávolításuk a metszéskor nehezebb. A hajtások több szinten érintkeznek a huzallal, így a dörzsölés okozta sérülés lehetősége nagyobb. Megfigyeléseink szerint azonban a sérülések sokkal kisebb mértékűek, éppen a határozottabb rögzítés következtében. Az anyatelepek huzalos támasza ellenére a lényeges kötözés természetesen nem hagyható el. A hónaljhajtásokat a termőszőlőkben, de az anyatelepeken is a kötözéssel egyidőben távolítják el. Ez az árnyékolás a növényvédelem és az asszimilációs egyensúly érdekében szükséges. A termőszőlőkben az általános gyakorlat szerint a karós támaszú, hengeres tőkeformák esetében a kifelé álló hajtásokat vágják le, az egysíkú tőkékről pedig a sorközökbe irányuló hónaljhajtásokat távolítják el. A gyakorlatban minden esetben csonkok meghagyásával hónaljaznak. Az eltávolításnak ez a módja és mértéke kielégítőnek mondható, aprólékosabb munkára szükség nincs. Véleményünk szerint az anyatelepeken sem megokolt a hőnaljhajtások aprólékos, nagy munkaigényü, tőből történő eltávolítása. Ez a nagy ráfordításon kívül minőségrontó veszéllyel is jár. („slicces vesszők!). Az anyatelepeken is hónai jazhatunk csonkok meghagyásával. Ennek eszköze a metszőolló lehet, mellyel a munka termelékenysége a jelenleginek négy-ötszörösére emelhető. A gyenge, fiatal hónaljhatások csonkjai elszáradnak és leválnak, az erősebbek csonkjait a vesszőfeldolgozás során a kacsok, levélnyelek stb. eltávolításával együtt kell levágni. Ez a többletmunka összehasonlíthatatlanul kisebb, mint a hónaljazás jelenlegi kézi munkaigénye — az amúgyis terhelt időszakban. A csonkozás (tetejezés) szükségessége ma széles körben vitatott kérdés. Az árnyékolás, a hajtások beérése, a tápanyagtermelés és fogyasztás egyensúlya stb. azt az igényt támasztja, hogy a hajtásnövekedést körülbelül 120—130 cm magasságban meg kellene állítani. Külföldi kísérletekben különböző növekedésgátló anyagokkal próbálják ezt elérni. Véleményünk szerint ebben is a megterhelés helyes mértéke, a hajtásnövekedés és termésképzés arányának szabályozása a döntő. Annyira kell megterhelni a tőkéket, hogy csonkozásra ne legyen szükség. A függőleges helyzettől eltérő, úgynevezett szabadon álló hajtások művelésmódjainál (például a Moserművelésnél) a csonkozás elve nem merül fel. A fürtök nagyságának növelését célzó eljárások, például a gyűrűzés, még csak kísérletben alkalmazottak. Jelentőségük elméletben elfogadott, de hiányzik a gyorsan elvégezhető, nagyüzemi eljárások kimutatása. A zöldmunkák jelentősége tehát bizonyos fokig csökkent. A szükségesek maradéktalan elvégzése azonban fontos, a termés növelésének, a termelékenység fokozásának egyik alapfeltétele. Dr. Kaiser Géza, Mezőgazdasági Szakiskola, Balatonfüred
