Szabad Földműves, 1963. január-június (14. évfolyam, 1-52. szám)
1963-06-23 / 50. szám
Prológus-féle (i) Nagyon érdekes tünet társadalmunkban, hogy mindent elfogadható módon meg tudunk magyarázni. Az az érzésem, hogy előbb mindenki védekezik, keresi a biztonságos pajzsot (ha úgy tetszik idézeteket) s ha azt megtalálta; csak utána mer a pajzs mögül oda-oda bökni lándzsájával a társadalom egy-egy idült vagy friss bajára. Ezt újabban bátorságnak nevezik. De szánalomraméltó bátorság az Ilyen. Manapság a magyar iskolák helyzete a téma. Kicsit késői „meakulpázás!“ Ami megtörtént: tény. Ma már következményeiben látjuk a hatását. Sajnos. Fontos ezt a kérdést általános szempontból is megvizsgálni, vitát kezdeni róla, valamilyen módon megtalálni a megoldást. De olyan megoldás legyen az, amiről pár év múlva nem kell beismerni, hogy igen, igen, ismét tévedtünk, de majd a jövőben stb. stb. pótoljuk a mulasztást. Mint már említettem, általános szempontból is meg kell ezt vitatni. A magam részéről a mezőgazdasági iskolákról s általában a mezőgazdasági szakemberképzésről, majd tovább menve, a végzett szakkáderek sorsáról szeretnék elmondani néhány gondolatot, néhány megtörtént eseményt. Hogy a mezőgazdaságban milyen nagy szükség van jól képzett szakemberekre, arról azt hiszem, senki sem vitatkozik. Nem is érdemes. Csupán egy számmal akarom érzékeltetni a tényt. A szövetkezeti vezetők (elnök, agronómus, zootechnikus stb.) 70 százalékának jelenleg nincs semmilyen szakmai képesítése. Csupán az évek során szerzett tapasztalatok, a gyakorlat, méginkább az ösztön alapján vezetik a gazdaságokat. Hogy ez mit eredményez országos viszonylatban, azt a jelenlegi helyzet mindennél világosabban mutatja. Várható-e javulás e téren? A statisztika szerint, s a tervek szerint igen. De a papírformák, a tervek sok esetben csak mint olyanok , mutatják a valóságot, nem ferdítenek ugyan, de a gyakorlati élet — főleg a mezőgazdaságban — mást hoz. Miért? Elsősorban is azért, mert helytelen az alapozás. Nagyon sietünk, nagyon kapkodunk, valamit mindig kifelejtünk a tervekből. S ez a valami, helyesebben, valaki: az ember. A család, a szülők, akik gyermekükből .„valakit“ akarnak nevelni. Az új ideál a mérnöki és az orvosi diploma. Ez ragályos betegségként fertőzte meg a falukat. A parasztság a felszabadulás után úgy is megingott. Ma már nem az ami volt, s még nem az, aminek lennie kellene. A kollektivizáció — kisebb-nagyobb mértékben mindenhol anyagi jólétet hozott. Ennek következtében a föld elvesztette azt a jelentőségét és szerepét, amit eddig betöltött. Nem köt többé. S ha köt is, nem abban az értelemben, ahogy eddig. Ennek következményeként a faluk egyre inkább elöregednek. Ez gyakori megállapítás, de a lényeghez csak hozzáad. Tavaly a magyarországi Kortársban olvastam Kodolányitól egy hosszabb írást, s azt hiszem, annak egyik kitétele a mi viszonyainkra is vonatkoztatható. Körülbelül ezt írja: „Az egész modern mezőgazdaság legnagyobb átka az ifjúság hiánya ... Világjelenség ez ... A primitív szórakozási lehetőségek, amolyan maszlag, amit be lehet adni, de nem használ... Miért? Mert a lélek egész alkata megváltozott, (technicentrikus világ s benne a technicentrikus szemléletű és világnézetű ember...)“ Körülbelül ugyanezt írja a Zemédelské novinyban, csak más megfogalmazásban K. Jára s még hozzáteszi, hogy a mezőgazdasági dolgozók szám szerinti csökkenése tulajdonképpen a a haladást igazolja. Azonban éppen itt kellene megmutatkoznia a mennyiségi csökkenés ellenértékeként a minőségi növekedésnek, vagyis a szakképzett mezőgazdasági dolgozók szám szerinti gyarapodásának. Csak az a hiba, hogy a mennyiség csökkenése rosszul aránylik a minőség, tehát a szakkáderek szám szerinti növekedéséhez. 1930-ban 3,5 millió ember dolgozott a mezőgazdaságban, 1946-ban 2,5, s 1961-ben már csak 1,3 millió. S a perspektíva azt mutatja, hogy 1970-ben 1 millióra csökken a számuk. Most ezzel szembeállítva a jelen pillanatban a szövetkezeti vezetőink 70 %-ának még semmilyen szakképesítése nincs. Ennyit előzményként ahhoz, amit a már említett iskolákkal kapcsolatban fel kell sorolni. Azt hiszem ezek után azok szerepét senki sem vonja kétségbe. A családban kezdődik az egész folyamat. Aztán következik az iskola. A tanítók szerepe még a szülőknél is fontosabb helyet tölt be. Kik kerülnek a mezőgazdasági technikumba? Milyen a tanulmányi eredményük, milyenek a képességeik? És főleg: milyen az érdeklődési körük? Tulajdonképpen ezt a diákok túlnyomó többségénél figyelembe se veszik. Utánajártam, hogy milyen is valóságban a kiválasztás. Három évfolyam káderanyagát néztem át az egyik technikumban, s bizony a nyolcadik vagy a kilencedik osztályos záróbizonyítványok azt a feltevésemet igazolták, hogy a mezőgazdasági technikumokra azok a diákok kerülnek, akik az átlagos eredményeket alig-alig érik el. A nevezett esetben a fő tantárgyakból (matematika, nyelvek stb.) a diákok több mint egyharmada négyes eredménnyel került ide. Természetesen vannak itt is kivételek. De milyenek azok? Példának sokat felsorolhatnák, de csak egyet választottam ki, ez talán a legtipikusabb: „Középföldműves gyermeke. Értelmes tanuló. Olvasottsága figyelemreméltó, szereti az irodalmat. Több szavalóversenyen díjat nyert stb. stb.“ (Ez a tanító véleménye.) A helyi nemzeti bizottság „ajánlása“: „A nevezettet csak! mezőgazdasági iskolába ajánljuk!“ Miért? Azt nem indokolják meg. (Talán büntetésnek szánták ezt?!) Sokszor a helyi vezetők túlbuzgó és „pártos“ módszere, de még inkább a személyeskedés, s az egyéni ellentétek következtében jönnek létre az ilyen esetek. Mi haszna lesz a mezőgazdaságnak abból, ha az ilyen diák az iskola elvégzése után az első adandó alkalommal otthagy csapot-papot, s olyan munkát vállal, aminek semmi köze ahhoz, amit megtanult. S maguk a tanítók se tudatosítják, hogy ma már a mezőgazdaság nem csupán kapálásból meg trágyahordásból áll. Ha tudatosítanák, akkor kizárt dolog, hogy csak a gyenge előmenetelő tanulókat tanácsolnák erre a pályára. Tehát az alapozás a helytelen. A már eleve gyengébb képességű tanulókból nehéz lesz pótolni azt a minőségi részt, ami szükséges a mennyiségi csökkenés ellensúlyozására. Csak hát, nálunk " erre is találunk magyarázatot. Azonban ezek a magyarázatok semmit sem segítenek mezőgazdaságunk helyzetén, s főleg nem pótolják azt a hiányt, ami ilymódon keletkezett közvetve vagy közvetlenül. A mezőgazdasági technikumokban hozzávetőlegesen 40 000 koronába kerül egy diák kiképzése, s bizony nagyon sok esetben hiába kidobott pénz az. S miért van mindez? Azért, mert nagyon gyorsan szeretnénk megoldani az égető problémát. A nagy cél érdekében átsuhanunk az aprónak tűnő dolgok felett, s nem vesszük észre, — s ez nem szólam vagy frázis — azt, hogy előbb az alapot kell lerakni, csak azután jöhet a tető. Semmi se menti azokat, akik ezidáig felelőtlenül, csupán az irányszámok teljesítését, a papírformákat tartva szem előtt, „intézték el“ a mezőgazdasági szakkáder-nevelés „ügyét“. Egyaránt vonatkozik ez a tanítókra, a helyi, s a járási szervek illetékeseire is. Gál Sándor jegyzetek a tanyavilágról SZORGALMASAN GYAKOROLNAK A CSEMADOK gerencsért helyi csoortja nagy lelkesedéssel készült a agycétényi dal- és táncünnepélyre. Und a kilencéves iskola tanulói, mind CSEMADOK tánccsoportja szorgaltasan próbált és jól megálltak helyűét a többi fellépő között. Sebők Antal (Gerencsér) ..A BOR“ SIKERE Tudom, hogy ma már nem hívják tanyának. Ma már: üzem. A Zselizi Állami Gazdaság jároki részlege is üzem. Mintegy ötszáz ember él az öt telepen. Férfiak, asszonyok, gyermekek, fiatalok és öregek. A házak és a mezőgazdasági épületek elbújnak a fák közé, a zöldhátú földek felett a távoli dombokig hatol a tekintet. Heggel hat órakor már a munka lüktető dübörgésétől zeng a táj. Állatok bőgnek, traktorok zakatolnak és Zselíz felől megérkezik a kis Dieselvonat, népies nevén: „a trezina“. A vezető felrakja a tejeskannákat és indul visszafelé. Emberek, szekerek, gépek a földekre igyekeznek. A határ és a telep csak este csendesedik el. Napnyugta idején bíborsugarak csordulnak a zöldlombú fákra és a házakra. Pihen az ember és a gép. Vajon mivel tölti szabad idejét a tanyai ember — például a jároki gazdaságban? Lemossa magáról a verejtéket és a port, elfogyasztja a vacsorát és a nyitott konyhaajtón át belebámul az esti szürkeségbe. Van klub-helyiség, de műsor, tartalom, tevékenység nélkül. Miért? Azért, mert ez itt a tanyavilág, Zselíztől 4 és Lévától mintegy 40 kilométernyi távolságra. Ide nem jön ki esztrádcsoport, ide nem érkezik a Tatra 603-ason valamelyik — az egyszerű dolgozókkal beszélgetni vágyó Két napig zenétől, daltól és csizmák kopogásától volt hangos a zselizi park. Hiába lógott az eső lába, tornyosultak a sötét jellegek, a környék dolgozói nem riadtak vissza, hogy résztvegyenek a CSEMADOK hagyományos dőlés táncünnepélyén. Szombaton este esztrádjellegű műsorral kezdődött az ünnepély. Vasárnap, a színpompás ünnepi felvonulás után az iskolás együttesek a „Tavasz, nyár, tél“ című kedves műsora következett, majd azt a népművészeti bemutató első része követte. A délutáni ünnepélyes megnyitó után Nyugat- Szlovákia legjobb együtteseinek, zenekarainak, szólistáinak seregszemléje következett, melynek keretében szlovák és lengyel együttes is fellépett. A fényképezőgép lencséje egy-egy mozzanatot örökített meg a kedves ünnepélyből. Izsal nézők az első részében. ünnepi műsor — író. Ez a tanyavilág, amelynek szellemi fejlődéséről, szórakoztatásáról, kulturális gazdagításáról mindenki megfeledkezett. ötszáz ember él a jároki üzem területén. Zselíztől négy és Lévától 40 kilométernyi távolságra! Léván működnek a műkedvelő együttesek, tánc-, ének és esztrádcsoportok. Kijárnak a falvakra is, de úgy gondolják, a falvak határain túl már nem élnek emberek. A zselizi népkönyvtár és a Szlovák könyv, n. v. könyvkiállításokat is rendez a falvakban, de a jároki gazdaság felé vezető utat még nem találták meg. Léván működnek a tömegszervezetek járási titkárságai is. De tevékenységük hatósugara túlságosan rövid —, nem ér el a jároki üzem ötszáz lakosáig. Mit tehet ezek szerint a tanyai ember? Ül a széken és belebámul az esti szürkeségbe. Nem adtuk kezébe a könyvet, nem adtunk és nem adunk kulturális élményt, nem vállalunk egy négy, vagy negyven kilométeres utat, mert nem vagyunk mozgékonyak, mert úgy gondoljuk, hogy egy lévai irodában megfogalmazott körlevél, mindent elintéz. Évek óta írjuk és mondjuk: a falvakat a városokkal egyenlő kulturális szintre emeljük. Helyes. De ki gondoskodik arról, hogy a kultúra szépsége, ember-formáló ereje eljusson a tanyákra is? P. Gy. Népi elbeszélő ritka számba menő^ músorszám a CSEMADOK dal- és táncünnepélyén. Pedig Zselizen is nagy sikere volt Csekey Ernőnek, aki a „Meggyilkolt a Hét“ című elbeszélést tolmácsolta. A nagyfödémesi tánccsoport tagjainak túlnyomó része mezőgaz^ dasági üzemben dolgozik. Táncuk témája is az aratási munkák be^ fejezésének a szimbólumát, az aratási koszorú átadását adta viszsza művészien. Komák, sógorok, barátok találkozó helye is egyben a zselizi népünnepély. A műsor szünetében össze-összekoccantak a poharak, ittak egyet a barátságra. Legtöbben a farnadi szövetkezet sátrát keresték fel, s Kiss Ernő és társai alig győzték mérni a saját termésű hordós borukat. A deáki táncoslányok el-elfáradtak a várakozásban és letelepedtek a hűs fák árnyékában megpihenni. Volt idejük, mert a műsor végén léptek fel a Jegykendővel. A közönség vastapsa is azt igazolta, hogy ez a tánccsoport szerepelt a legsikeresebben az ünnepi műsoron. Foto: — tő— A tornai tűzoltók színjátszó-csoportja Bodvavendégiben vendégszerepeit, ahol bemutatta Gárdonyi Géza „A bor" című háromfelvonásos színművét. A csoport ezt a darabot már tizenöt évvel ezelőtt egyszer bemutatta, most ismét nagy sikert aratott. A darabot Nagy Olivér tanította be. A szereplők jő teljesítményt nyújtottak. A lelkes színjátszók többek között Tornán, Ájban és Tornaújfaluban is színpadra léptek. Mató Pál (Alsóhutka) Ami biztos, az biztos A vagyonukért reszkető amerikai milliomosok már évek óta svájci bankok páncélszekrényeiben fektetik „szárazra" pénzüket és értéktárgyaikat. Nagyobb bizalommal viseltetnek egy tengerentúli semleges állam, mint saját hazájuk védelmi képessége iránt fegyveres összeütközés esetében. A kubai válság idején azután olyan méreteket öltött ez a tőkekiáramlás Amerikából, hogy a svájci hatóságok saját gazdasági érdekeik veszélyeztetése miatt kénytelenek voltak gátat vetni az állandó dollárbeszüremlésnek. De a nyugat-németországi vagyonharácsolók — írja a „Die Tat" - kifogtak a svájciak tilalmán. Azok a háborús bűnösök, akik idegen népek kifosztásából és lemészárlásából gazdagodtak meg, álnéven most nagybirtokokat és villákat vásárolnak a semleges Svájcban. Tessinben, Svájc meseszép déli tartományában így lett villatulajdonos a hírhedt Dr. Hans Globke. A Lago Maggiore tó partján elterülő birtokának szomszédja „véletlenül" az Eichmann-cinkos Rajakowitsch lett, kissé arrébb pedig Reinecke náci generális fényűző palotája pompázik ugyancsak „véletlenül". Szinte megható a régi „harcosoknak" ez a bajtársi vonzódása! K. E.
