Szabad Földműves, 1963. január-június (14. évfolyam, 1-52. szám)
1963-06-23 / 50. szám
Oleg Logvinov Hiába, tiz év múltán se bírja megszokni a komoly, szertartásos pillanatot. amikor a látogató belenyúl táskájába vagy a kiskosárba, kotorász, aitán sietve a tanító asztalára helyezi az ajándékot. Ki szemlesütve, ki hegyesen. Elnézte az asszony durva, konok arcvonásait a sötét főkötő alatt, hogy ne kelljen meglátni a két tojást. — Magunknak sincs, — motyogta Bolgár. — Hát legalább az igazgató úrnak elhozzuk ... — Nem tojnak az átkozottak, — vágott szavába az asszony. A tanító kényszeredetten mosolygott. így illik ilyenkor. — Nem is kellett volna ... Az asszony felszabadultan fellélegzett. — Azért hát nem baj, igazgató úr, jó szívvel hoztuk, tessék csak, meg kedves egészségére az igazgató úrnak. — Aztán jól tessék megnyomni... ■ tollat, mondaná az öreg, de most elakadt, mert írógépe van a tanítónak, azért is szoktak hozzá a kérvényezők és ritkábban tévednek a borostyános papiakba, ahol még mindig a toll járja. Megnyomom, gondolta a tanító. Megfizettétek. De jól esik nekik, hogy nem keveslem; de sokáig tanakodhattak, nem kevés-e kettő, de nehogy sok legyen esetleg három tojás. Pedig de nagyon utálja, amikor így bejönnek, kiteszik az asztalra és neki el kell fogadnia. Akár szombatonként a muzsikusnak a kocsmában. Odavágják a háromkoronást, oszt most húzd, roma; megfizettem, nyomd meg, Ácsi! Nyomja csak meg tanító uram, igazgató úr, emitt a két szép friss tojás, jól megfizettük, na! Régebben? Mármint akkor, amikor fülig porosán érkezett ide a koszos kis homokfutón — Akkor bezzeg el nem fogadott semmit az ég világon. Nem is nógatták, csak visszaszoktak a tisztelendő úrhoz. Nem is hitték el soha, hogy szívesen teszi, szívesebben fizetség nélkül, mint a szép könyvtárában naphosszatt unatkozó lelkész ajándékért. Mindegy. Nem értik ezt. Nem is szívesség kell nekik, hanem szolgálat. Amiért megfizetnek. Csak drága ne legyen az isten szerelméért, mert akkor nem tudnánk a szolgálatnak sem örülni. — Ügy gondoltuk, — szólalt meg óvatosan Bolgárné, — hogy talán két kérvényt is megírnánk estig isten segítségével. — Kettőt? — Húzta fel szemöldökét csodálkozva, mert azt mondta az öreg a minap, hogy csak egyet — a járadék ügyében. — Azt — bólintott Bolgár. — Egyet annak a büdös hivatalnak, meg egyet a miniszternek. — Melyiknek? — Hát... a legfőbbnek. Hadd tudja meg, hogy bánnak el a hivatalai a szegény emberrel! Hallgatni! Hallgatni és nem felfortyanni. így szokta meg a tanító — hadd beszéljék el az emberek összes bajukat, meg azt is, mit fundáltak ki otthon, suttogva még a zárt ajtók mögött is, egyedül a kispadon, ahol talán harminc éve tette a viliogószemü, barnaképü Bolgár János a szépet e csontkezű, akaratos asszonynak. — Mert nem hagyjuk ám így — fakadt ki a férfi. — Meg kell ám a pénc nagyon, igazgató uram, csuda drága világ van errefelé, nagyon kell a pénc. Ügy ejti ki Bolgárné, hogy pénc. Nem beszédhiba ez, van benne valami, ami a szó kiejtésekor megbizsergeti véredet és felzaklatja az idegeket. A tanító elmosolyodott magában. Már talán akkor — évtizedek előtt — azon a bizonyos kispadon is így ejtette ki, hogy pénc? És... és tették-e ezek egymásnak egyáltalán valaha is a szépet? Udvarolt Bolgár János a Fazekasék erős, széleskezű, munkafaló lányának? Vagy csak úgy összeültek és megszámlálták, összeadták, jól süt-e ki a házasságuk. Pénzben. Dehát a miniszterelnökhöz? Ugyan, nincs az az instacia, mely Bolgáréknak még egyszer az életben igazat adhatna. Talán ők maguk is tudják, hisz látják, átérzik, hogy vége a világuknak, vége annak a világnak, amikor Zsófi asszony nem volt rest meggyalogolni a tizenhét kilométert a vonathoz, rázódni éjjeleket és nappalokat kocsik hágcsóján, folyósokon összezsúfolva, nehéz batyukkal, melyekben hurcolta a rossz kevert lisztet és avas szalonnát a háborúból éppen csak újjáéledő városokba. Nem lehetett rossz üzlet. A Bolgárék soha nem csináltak rossz vásárt, nem fizettek rá a háborúra, ^em az első békeévekre. Csak elúszott minden, mert elvették tőlük, amikor már sokára nem teljesítettek, hanem eldugdosták, meg elhordták a városokba drága pénzért. Lám, túlélték. A vagyonuk elkobzását is, meg a hét évet, amit az öregre ráolvastak. Csak a közkegyelem idejében szabadult vagy két évvel hamarább. Visszajött. Ismét van ura a Bolgárék portájának, kulcsra zárva minden, éjjelente a tyúkól is lakatra, a dühös, fenevad örökösen éhes vadászkutya pedig Zsófi asszony neveltje — fél is tőle egész szomszédság. Van ura a Bolgárék házának, csak csendesebb lett, elmentek közben a gyerekek, a két szép szál fiú, mert valahogy nehéz abban a házban a levegő. — Mit kívánnak tehát? — fogta hivatalosra a szót. Bolgár szeme megvillant, odakönyökölt az asztalra és keményen szemet nézett az iskolaigazgatóval; — Erősen! — tagolta harciasán — erősen, keményen odamondani nekik. Ügy, hogy megértsék. Vissza az egész, vagy pénzt! — Pénct! — nyomta meg sietve élete párja. — Mert nem vagyunk mi buta emberek. Megértjük, hogy ma ez járja. Közösbe. Legyen úgy, nem ellenkezünk. De fizessék ki! Az egész földet. Meg járadékot is adjanak, de annyit, hogy tisztességben élhessünk. Megcsóválta a fejét és sóhajtott egyet. Hát ez megint csak a régi nóta. Csak két kérvénnyel több születik. Utánna két elutasítás. Mikor értik meg végre, hogy nem soha sem, soha nem kapnak igazat; az ő igazukat, a ravasz, konok igaztalan igazat? Bolgár pattintott egyet ujjaival. A szemébe nézzenek, amikor ö magyaráz! A tanító se óbégasson és, ne rázza a fejét, ne a veteményeskertet bámulja az ablakon keresztül, hanem idehallgasson a mindenségit, hiszen komoly dolgokról van itten szó! — Ahogy az asszony mondja, igazgató uram. Fizessenek, vagy adjanak járadékot. — Elutasítják — jósolta a tanító savanyúan. — Majd csak egyszer nem. A csikót is addig törik ... — Megírják ismét, „hogy tessék a szövetkezetbe ... — A nagyfenét — tört ki Bolgárból, de gyorsan hallgatott el, alighanem megrúgta az asszony az asztal alatt. — Nem megy az már, igazgató uram — szólalt meg Bolgárné komoran. — Okosan tessék papírra szedni ezt is. Egész életünkben dolgoztunk, munkálkodtunk keservesen, nem bírjuk mi már a robotát. .Járadék kell nekünk, nem-jótanács meg hajszolás! Az ám! Négy hónappal ezelőtt is rávették, hogy írjon a kerület elnökének, És hogy nyomja meg. Megnyomtam. Két autóval jöttek el. Ügyész, két orvos és egy elkeseredett hivatalnok, akinek amazok bizonyára az egész úton a fejét mosták, hogy hogy mert két szegény öreg ember ügyével ilyen lelketlenül elbánni. Dühösek voltak és azt mondja az ügyész a mi elnökünknek, hogy nagy érték az ember és ha kiderül, hogy nem szabályszerűen intézkedtek, hát.., Derül ám, a nem akarom megmondani micsoda! Ki tudja, mit intéztek a házban, de amikor két óra múltán elöbújtak, már nem harsogtak^ Az orvosok csendesen beültek a két Skodába, csak a hivatalnok arcán lehetett látni valamelyes megkönnyebbülést. Az elnökhöz pedig már csak az ügyész nézett be. Nem adta alább a nagy hangját, de már nem fenyegetett. Csak azt mondta — meglátjuk, még egyszer átvizsgáljuk, csakhogy búcsúzáskor már nem felejtett kezet nyújtani az elnöknek. — Ugyan azt fogják mondani. Hatvan alatt vannak, bírják a munkát, egészségesek... — Már minthogy mi? — csattant fel az asszony. — Ha nem restelném, felhúznám a szoknyámat. Megmutatnám az igazgató úrnak is. Egy daganat a két lábam. Erek és daganatok. Járni se bírok... — Mészárosok voltak, nem orvosok — bólintott Bolgár. — A járáson is. Azok pedig nekünk nem kellenek. Ügy is tessék megírni. Elmosolyodott fitymálva. — Hiszen nem is doktorok, a címük se az. Nem is tudhatnak semmit, ha nem doktorok. Megírni is így kell. — Professzort tessék nekünk kérni. Akár kettőt is, igazgató uram. Vizsgálják meg a panaszunkat, a lábamat, a szívemet. — Majd mi fizetjük meg a fáradozásukat. — Nehezen, de megfizetjük — sietett közbevágni az asszony. Bolgár ismét kapkodja a lábát, most már hallotta a rúgást a tanító is. — De azért nem sajnáljuk a fizetséget — folytatta szerényen és a földre nézett. — Majd lekoplaljuk valahogy a díjat. Nem, bizonygatta magában a tanító. Nem ecetet ittam. Nem italtól kesernyés és savanyú a nyálam. De azért nekem se kell'orvos, nem az epémtől keseredek. Más az én bajom. Szólni kellene. Félrerakni a vastag jegyzet-tömböt, szemükbe nézni és megmondani. Ügy kellene. Mert ugyan ki is vonhatná felelősségre azért, mert lekopogta szorgalmasan mindazt, amit ezek ketten időről-időre kigondoltak? Hát nem is azért. Csak — csak ha nem is mondaná senki a szemébe, azért elcsodálkoznának. Hallgatnának, de magukban úgy mondanák, hogy te tanító, te iskolaigazgató — te akarsz a nép színe-java, nemzedék nevelője lenni, de annyi fáradságot azért nem vettél magadnak, hogy a két ravasz öreg emberrel őszintén beszéljél? Pusztán leírni, elfogadni a tojást, előtte pedig — mi is volt? Hoztak már ezek bort is. Persze csak úgy, fél literes sörösüvegben, bizonygatták, hogy erős nagyon, nehogy megártson a sok... Mindegy. Muszáj megmondani. Lesz értelme? Aligha. Talán százszor is megmondták már nekik, hiszen az ügyész, meg az orvosok se távozhattak tőlük szótlanul. Megmondták nekik és ők is tudják, hogy nem fogjuk ugyan a régi bűnüket felhányni, de honorálni sem. Nem szórják olyan könnyen az állam pénzét. És idősebbek is dolgoznak a közösben. Csak a Bolgáréknak nem tetszik. Máshoz voltak szokva. Kiadni részbe, megcsináltatni, behordatni — aztán akár véresre gyalogolni a lábakat a város aszfaltján batyuval, nagykosárral. Ettől érdemes megrokkanni. Elmúlt. Talán nem is sikerült tőlük mindent elkobozni, hisz nem éheznek. Sopánkodhatnak, sírhatnak, de hisz itt élnek az orruk előtt. És az asszony még mindig járja a várost. Üjra nevelnek, hizlalnak, titokban felvásárolnak — és eladogatják. Te pedig igazgató úr, vagy tanító elvtárs, csak olyan jól látod, mind a falu többi népe. Mégis írod a végtelen kérvényeket, panaszokat. Hogy nyugtod legyen tőlük? Vagy azért, hogy ezek neked továbbra is méltóságteljesen, de sietve előre köszönjenek? Félrepislantott szép, apró írógépére. Közelebb húzni, bele a papírt, összeszorítani „a fogat és megírni. Hallgatni. Megírni és menjenek békével... Aztán minden ismét elölről. Ha nem is egy hét múlva, de egy vagy három nap múltán biztosan. Amíg csak élnek. És ott valahol ismét megmossák egy kis hivatalnok fejét. Aztán kiszállnak ide. Megint feleslegesen. De háromnégy^öreg ember nyugdíja egy vagy két nappal később kerül elintézésre, mert az ügyintéző egy teljes napot vesztett. Az ügyész is. És egy kórházban vagy rendelőintézetben hiányozni fog az idejött orvos. Feleslegesen jönnek, maguk is tudni fogják, de muszáj kijönni, mert panaszkodtak a Bolgárék. * Talán ... talán ez az, ami nekik éppen kell. Nem buták, jól mondta az asszony, ha másképp is értelmezte. Nem buták, tudják, hogy az ő világukat elvitték a viharok, csak talán abban reménykednek, hogy valaki egyszer tévedésből aláírja a nagy igent. És ha nem? Ha nem, hát nem! Ha a hivatal nem únja meg a pjszkálást és nem ad pénzt, akkor nyugta se legyen. Legalább így zavarogni. Mert ahhoz, hogy másképp álljanak ki. egy kicsit megöregedtek és Bolgár se emel többé fejszét az új rend őreire. Kiállni ugyan már nem, de nyugodni annál kevésbé. Zavarogni, piszkálni. Ez lett öreg, gyűlölettől izzó, tartalmatlan életük írja. _ Nem — szólalt meg csendesen és szégyelte, hogy hangja reszket, torka reszel; szilárdabban kellett volna ezt kimondani! ősszevillant a szembeni két szempár. Aztán az aszszony szólalt meg kedvesen-kínosan: — Fáradtnak tetszik lenni az igazgató úrnak? Este jöjjünk el? Vagy talán holnap? — Nem! — válaszolt lemondóan. — Hagyjuk már ezt! Csak ennyit mondott. Értenek ők a rövid szóból is. Csak még egyszer összenéznek és a Bolgár bajusza alatt ott a diadalmas: — Hát nem mondtam meg neked, hogy ez a kommunista se fogja sokáig pártunkat fogni? Egyformák ezek mind. Gyerünk egy számmal odább^. Suhogott a kemény fekete kötény. Az asszony felállt, — Ha nem, hát nem — mondta fojtottan. — Hiszen nem kívántuk ingyen a fáradságát, de ha nincs az igazgató úrnak ideje ... —• Majd máskor — előzékenykedett Bolgár és szintén felállt. Az asztalt nézték mindketten. Követte tekintetüket. Ja, a tojások! Ügy vágná őket oda... De nem! Csak semmi indulat! — Köszönöm szépen — mutatott rájuk — tessék csak elvinni. Az asszony megmozdult, de a férfi szava megállította. — Nem — reesegte büszkén, bár az asztalt még mindig sóvárogva nézte. — Jó egészségben tessék elfogyasztani. — Feleségéhez fordult. — Mi pedig majd előbb haza megyünk. Persze, szívta fogait a tanító. Előbb haza. Tojást felpakkolnl. De ezúttal már bort is, meg szalonnát. Aztán kilépni a temető menti csendes sárga ház felé a nagytudású, jólelkű emberhez, aki megírja. Nem baj, hogy tollal, csak írja meg. Megnézi még egyszer ezt a két tojást, mielőtt kihajítja őket az ablakon a tyúkoknak. Egyformák. Akár a két öreg. Kívülről sírnák és kemények. Bévülről pedig sárgák az epétől és gyűlölettől. Ügy vonultak el ablaka alatt peckesen az út porában, akár a régmúlt évszázadok vértanúi. Csak úgy ragyogott képükön sértett igazságuk büszke tudata. Finom úriház- a MATESZ színpadán -Gabriela Zapolska müvét (Dulszka asszony erkölcse) felújított előadásban láthattuk a Magyar Területi Színház színpadán. Vajon mi tette indokolttá a darab felújítását? Szerintünk semmi esetre sem kell a kérdésből alapvető problémákat kierőszakolni. Zapolska művének az aktualitása nem vitatható el, tény az, hogy napjainkban egyre jobban kísért a nyárspolgári erkölcs — harcolnunk kell ellene. S az a fegyver, amelyet a MATESZ vezetői választottak nem is utolsó: üt, vág, nevetségessé tesz. Érdemes szólni az együttes fiatal, s véleményünk szerint tehetséges tagjairól. A /;nom úriház“ lehetőség számukra, j bár alakításaik még hellyel-közzel egyenetlenek, nem kiegyensúlyozottak, minden esetre éltek a lehetőséggel. Lelkes Júlia Mélája precíz, jól kidolgozott alakítás. Helyenként talán túl naiv. Budiás Ida szintén többször átcsúszik a ló másik oldalára, szertelensége sokszor túlzó, erőltetett s ami talán a legnagyobb hiba, nem tudja kidomborítani, hogy erkölcsi felfogásában, jellemében végeredményben egy húron pendül anyjával. A további előadásokban kívánatos lenne, ha redukálná, tompítaná robbanékonyságát. Szabó Ilona érzéssel, néhol azonban túl „szerényen“ viszi színpadra Hankát. Különben jól átgondolt alakítása méltán számíthat sikerre. A nvárspolgár életfelfogás megtestesítője Dulszka asszony alakját zökkenőmentesen, jól pergő, pontos tolmácsolásban hozza színre Palotás Gabi. Tömören így is fogalmazhatnánk: tele van vele a színpad. Játékával messze tgl jut a szöveg szabta korlátokon, az előadás minden pillanatában, végig az egész darabon érezni, hallani őt. Az előadás csúcspontja vitathatatlanul Ferenczy Anna játéka. A ravasz, öreg mosónő, Tadrachné alakját, hitelesen, művészien eleveníti meg. Kitűnő alakításnak tartjuk még Korai Ferencét Dulszki szerepében. Némajátéka kifejező, árnyalt. Általában elmondhatjuk, hogy az egész együttes megbízható, jó alakítást nyújt, Koren Branislav rendezői felfogása, koncepciója helytálló. Dulszka asszony tehát újra a színpadon. S mindannak ellenére, hogy felújításról van szó, úgy érezzük helyénvaló, dramaturglallag nem kifogásolható lépés volt ez. Üj színt vitt a színház műsorába. Üj színt, új sikert. (P- i.) W V.V V,'
