Szabad Földműves, 1963. január-június (14. évfolyam, 1-52. szám)

1963-06-02 / 44. szám

A szocialista dráma központi fesz­­tiváljának megrendezésére a du­­naszerdahelyi járásban került sor. Ez a kiemelkedő kulturális esemény lé­nyegében a magyar színjátszó-csopor­tok számára a színjátszó évad végét jelenti és a népművészeti tömegmoz­galomban a nyári béke-, dal- és tánc­ünnepélyek keretében a táncegyütte­sek, zenekarok, énekkarok szerepel­tetése kerül előtérbe. A fesztiválon a három körzeti ver­seny győztesei vetélkedtek. A magyar­béliek Bősön a Veszedelmes életkor­ral, a kassaiak Eperjesen a Senki fiá­val, a zselíziek pedig Dunaszerdahe­­lyen az Űri murival szerepeltek. A fesztivál véget ért. Mérlegeljük tehát, hogy kulturális életünkben mi­lyen jelentőséggel bírt ennek a ver­sengésnek a megrendezése, hanyatló­ban vagy emelkedőben van-e a mű­kedvelő színjátszás színvonala. Ha mennyiségileg értékeljük, akkor sikeresnek mondható a fesztivál. Kö­zel 200 színjátszó-csoport vett részt a nemes vetélkedésen. A betanult szín­darabokat nemcsak falujukban, hanem a környező községekben is több he­lyütt lejátszották. Megállapítható te­hát, hogy gazdag volt a színjátszó évad. Amennyiben a minőségi fejlődést figyeljük, nem lehetünk elégedettek. A televízió világában, amikor gyorsan fejlődik a közönség ízlése, a műked­velő színjátszás majdnem azon a szin­ten mozog, mint tíz évvel ezelőtt. Lé­nyegében a központi fesztiválon részt­vevő csoportok is csak közepes telje­sítményt nyújtottak. Mind a rende­zéstől, mind a műkedvelőktől többet várt a közönség, a bírálók. A magyar­béli színjátszó csoporton kívül (akik jelzett díszlettel próbálkoztak), még a színmű technikai kivitelezése is régi módszerekkel történt. KERESSÜK HÁT AZ OKOKAT, vajon hol torpant meg a műkedvelő szín­játszás fejlődése! Van abban az itt is ott is elhangzott véleményekben jó­rész igazság, hogy az egy helyben to­­pogásnál kissé a fejétől bűzlik a hal. Elsősorban talán a színművek össze­­válogatását, kiadását boncolgathat­nánk. Őszintén meg kell mondani, hogy a központi dramaturgiai tanács ezen a téren eléggé felületes munkát végzett. Félig sem használta ki a le­hetőségeket, hogy az eredeti magyar drámákból, fordításokból a lehető leg­jobbakat válasszák, javasolják ki­adásra. De az elégtelen propagáció és irányító munka hiányában még a kiadott színműveknek is csak a bizo­nyos hányadát játszották. Talán leg­­márkánsabb példa erre a rozsnyói körzeti fesztivál, ahol mind a négy járási győztes Kónya-színművel sze­repelt. Ez azt is jelenti, hogy azok­ban a járásokban a színjátszó-csopor­tok java része a Senki fiát játszotta. Másutt a Bolondóra és a Huszárvágás vitte el a babért, holott e színmüvek értéke nagyon alacsony. Miért választották mégis ezeket a színműveket a műkedvelő rendezők, színjátszást irányítók? Főleg azért, mert az elolvasás után (szereplőkben, kosztümökben, techni­kai megoldásokban) igénytelennek látszottak, s úgy gondolták, hogy nem okozhat komolyabb gondot a megren­dezése. Az elgondolt könnyű rendezés nem bizonyult igaznak, mert rosszul Hogyan tovább? megírt drámái nem lehet színvonala­san megrendezni. Sajnos, ahogy „fönt“ baj van gon­dossággal, hozzáértéssel, a járásokban is kevés az olyan metodikus kulturá­lis dolgozó száma, akik a fontos szem­pontokat figyelembe véve tervszerűen irányítanák a színjátszást. Az igazság kedvéért azt is meg kell mondani, hogy a járási művelődési otthonokban nagyító üveggel is nehéz olyan meto­­dikust találni, aki hozzáértésével se­gíteni tudná a magyar színjátszó moz­galmat. Az okot bizonyos mértékben a ve­télkedés elnevezésében is kereshetjük. Vajon a szocialista dráma fesztiválja fedi a valóságot akkor, amikor a köz­ponti fesztiválon is Móric Zsigmond Űri murijával szerepeltek? Ügy gon­doljuk, hogy az elnevezés zavarta a színjátszás helyi irányítóit és ezért csak néhányan nyúltak bátran klasz­­szikus művekhez. Ügy látszik egye­seknek fontosabb a név és a lényeg, mint a színjátszás népnevelő hatása. (Pedig a kevés jó szocialista dráma hiányában tavaly javaslat született, hogy a magyar műkedvelő színjátszás fesztiválja vagy más hasonló név alatt rendezzék meg a versengést.) Még nagyobb hiba az, hogy a köz­ponti dramaturgiai tanács és a CSE­­MADOK javaslata ellenére a Népmű­velési Intézet dolgozói egy kalap alá vették a falusi és városi színjátszó­csoportokat. Szép az az elgondolás, hogy falvainkat a város színvonalára kell emelni. De ezt dogmatikusan ven­ni csak kárt okozhat, s így volt ez a színjátszás vonalán is. Így történhe­tett meg, hogy azon jónevű együtte­sek, mint a kassai a Senki fiát, a lé­vaiak a Szerelmes brigádot („avagy gatyamadzagot“), a komáromiak a Boíondórát tűzték műsorra. Az önké­nyes intézkedés során felborult az az eddig bevált helyes elv, hogy a vá­rosi csoportok főleg igényesebb szín­müveket játszanak, s példaképei le­gyenek a falusi színjátszó-csopor­toknak. Nem lehet elhallgatni azt sem, hogy az egyes járásokban nem válogatták össze gondosan a bíráló bizottságo­kat. Így a bemutatók után elhangzott vélemények nem minden esetben használtak, nem segítették a hiányos­ságok eltávolítását. Még a központi szemlén sem törődtek kellőképpen a bíráló bizottság összeállításával. Csak így történhetett meg az is, hogy a fellépések után mindegyik együttes az első helyen végzett. Hogy sport­kifejezéssel éljek, a három futó kö­zül valamelyik, ha egy mellhosszal is, de megnyeri a versenyt. Sajnos, Du­­naszerdahelyen ez nem így történt, s három első helyezést kaptak a szín­játszó-csoportok különböző kritériu­mokért. Az ilyen értékelés semmiféle­képpen nem segíti a színjátszó-cso­portok versengő kedvét. Még ha az igazság fáj is egy kicsit, akkor is ki kell mondani. A színjátszás szerelme­sei az esték és éjszakák egész sorát hajlandók feláldozni a próbákra, ahol a rendező által a bírálatok egész sora éri őket, akkor a rendezővel egye­temben elbírják az őszinte véleményt, ha a bíráló bizottság reálisan értékel. A járási népművelődési otthon dol­gozói a helyi EFSZ-ekkel egyetemben jó munkát végezték a szemle megren­dezésében és ezért dicséret illeti őket. Amíg tavaly félház előtt játszottak a központi fesztiválon résztvevő együt­tesek, most addig a jó szervezők hét­köznapokon is teltházat biztosítottak. A „HOGYAN“ KÉRDÉSE IS FELME­RÜLT a fellépések után hajnalig tartó vitákon. Szinte általános volt az a vé­lemény, hogy elsősorban a központi darmaturgiai tanácsnak kell megjaví­tania a munkáját. A tanács ne bólint­­gató Jánosokból és saját érdekeit elő­térbe helyező drámaírókból tevődjön össze, hanem szakemberekből, kriti­kusokból, helyesenlátókból. De az a tanácsadó szerv csak akkor tud jó munkát végezni, ha a Népművelési Intézet illetékes dolgozója alaposan előkészíti az üléseket és az általa elolvasott bel- és külföldi drámairo­dalom termékeinek egész sorát osztja szét elolvasásra a tanács tagjai kö­zött. De lehetne arról is vitatkozni, hogy helyes-e két központból irányí­tani a magyar műkedvelő színjátszást. Az igazság az, hogy a színjátszó-cso­portok túlnyomó része a CSEMADOK szervezet mellett működik. Ha ez így van, akkor miért nem irányíthatja központilag, következetesebben a CSE­MADOK a színjátszó mozgalmat? Sajnos, a CSEMADOK-központban évek óta nem tudják megoldani, hogy megfelelő színjátszó referens tevé­kenykedjen a népművészeti osztályon. A „hogyan tovább“ másik része a járási tanácsadó szervek tevékenysé­gének megjavítása. A vegyes lakos­ságú járásokban olyan metodikusokra volna szükség, akik valamit „konyíta­­nak“ a magyar műkedvelő színjátszás­hoz is. Természetesen a CSEMADOK és a CSISZ járási funkcionáriusai is nagyobb szakértelemmel szervezhet­nék, irányíhatnák a színjátszást. A fesztivál margójára írtam ezeket a gondolatokat, holott az egész cseh­szlovákiai magyar színjátszás gondjai ezek. Azért kell ezzel foglalkozni, mert a színjátszás évente közel fél­millió nézőt mozgósít, formálja ízlé­sét, gondolatvilágát, az igaz, a szép szó fegyverével harcol a műveltebb emberért. A népművelésnek e jelen­tős fegyvere több figyelmet érdemel­ne mind a nemzeti bizottságok, mind a CSEMADOK részéről. -tő-VSfSrsSSSSSSSSSSSSSSrSSSSSSSm/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSfSSSSSSSSJS/SSSSSSSSSSSSSSJ'SSSSSSSSSSSStSSSSSSSSS/fSSfSSSfSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSStsS"/SStSS/SA Igazán nagyszerű munkát végeztek Falvainkban és a sajtóban sok szó esik manapság a szövetkezeti klubok­ról. Nos, a közelmúltban a lévai já­rásban jő hírnévnek örvendő palásti szövetkezetben is megalakították. A fejlődés tehát itt is a követelmények­nek megfelelően fölfelé ívelő. A fia­talok és az idősebbek előtt új, most már tágabb lehetőség nyílik a szóra­kozásra. Érthető, hogy amikor a CSEMADOK járási vezetősége felvetette a kérdést — mi lenne, ha idén éppen ebben a községben rendeznék meg a körzeti CSEMADOK napot — a falu és az EFSZ vezetői egyetértettek ezzel és teljes támogatásukról biztosították a járásiakat. Ezt követőleg lázas készülődés kö­vetkezett. Testületileg kijelölték a szabadtéri színpad és a nézőtér he­lyét. A park legszebb részét válasz­tották erre a célra. A szövetkezet építkezési csoportja Kiss elvtárs ve­zetése alatt hamarosan munkához látott, majd a lakosság soraiból ön­kéntes brigádosok jelentkeztek, akik társadalmi munkában elkészítették a nézőteret. A pénzügyi kiadásokat per­sze a szövetkezet művelődési alap­jából fedezték. Hamarosan elkészül­tek az ülőhelyek és a színpad is ké­szen várta a szereplőket. 1963. június 2. Pásztor elvtárs a CSEMADOK járási titkárságának dolgozója nagy lelkese­déssel járta a környéket, mondván — jöjjetek, nézzétek meg, milyen nagy­szerű munkát végeztek a palástiak. Az elmúlt vasárnapon aztán ki autóbuszon, ki motorkerékpáron Pa­lástra igyekezett. A falu lakossága joggal büszkélkedhetett, hiszen két­szeresen jelentős eseménynek számí­tott ez a nap a falu életében. A sza­badtéri színpad fölavatása és a körzeti CSEMADOK nap bizony nem kis ese­mény. Arra törekedtek hát, hogy mindenki jól érezze itt magát. A lacikonyha üstjeiben ínycsiklan­dozó pörkölt illatozott. Távolabb für­gekezű asszonyok sütöttték a cigány­pecsenyét és a hurkát. így mindenki jóllakhatott. Utána úgy csúszott a palásti hegy jófajta leve, akár az olaj. A füllesztő meleg záport sejtetett, amely a harmadik műsorszám után hatalmas dörgés közepette meg is érkezett. Mintha kannákból zúdították volna alá, úgy ömlött a töménytelen víz a nézőtérre. A mintegy kétezer lelket számláló kíváncsi embertömeg rohant a szárazra, s közben ugyancsak szidták az ünneprontót. Lassan elült a vihar. Még szemer­kélt a májusi langyos eső, de a lelkes nézőközönség újra elfoglalta a helyét. Tapssal bíztatták a szereplőket, akik csuromvizesen bár, de arcukon mo­sollyal újra megjelentek a színpadon. A zápor nem rontotta el a palástiak jókedvét. A színfalak mögött mint mindig, most is ott őrködött Prandorffy Pi­roska, aki már oly sokszor győze­lemre vezette a deméndi tánccsopor­tot. Bíztatta a lányokat — aztán vigyázzatok! A „Leánykarikázót“ igazán szépen eljárták a deméndi huncutszeműek a csúszós színpadon. Meg is kapták érte a fizetséget, a megérdemelt tapsot. A kultúrcsoportok közel húsz mű­sorszámot adtak elő ezen a délutánon. A kitartó közönség minden föllépést tapssal jutalmazott. Jó teljesítményt nyújtott a palásti iskolások énekkara, amely járási szinten is megállta a sarat és most komolyan készülnek az újvári fellépésre. Szép eredménnyel szerepelt továbbá a Lévai Pedagógiai Iskola diákcsoportja a magyar népi táncban, s közülük Farkas Katalin igazán színvonalasan adta elő a „Gyö­nyörű Bán Kata“ című népballadát. Érdemes azonban megemlíteni még az Ipolysági Általános Műveltséget Nyúj­tó Középiskola és a Mezőgazdasági Műszaki Középiskola, valamint a mohi, pereszlényi, ipolynyéki és más kultúr­csoportok föllépését is. A szereplők közül mindenki arra törekedett, hogy a tudásához mérten a legjobban szó­rakoztasson. Persze, szépséghibák is akadtak, de a nagy zápor után ezek fölött szándékosan eltekintünk. A lényeg abban van, hogy a palás­tiak olyan hasznos dolgot vittek vég­hez, amely valóban nagy tömeget mozgatott meg. Dicséret illeti a sze­replőket, a szövetkezet és a falu ve­zetőit, a CSEMADOK képviselőit és nem utolsósorban a lelkes, kitartó nézőket. Hoksza István Ünnep volt Komáromban, ünnep, amely felemel, amely erőt ad: érdemes dolgozni, mert van értelme. Ezt itt láttuk igazán. Csakhogy... és ez már a másik ol­dala az országos szavalóversenynek. Az alapokból kell kiindulni, mivel az országos szavalóversenyen túlnyo­mó többségben diákok vettek részt. Először is meg kell állapítani, hogy a múlt évhez viszonyítva, a színvonal sokat esett. Mivel magyarázható ez? Semmi esetre sem a résztvevők te­­hetségtelenségével. Mert tehetséges szavalóink vannak. De vannak közöm­bös, félreálló tanítóink, akik annyit sem törődnek a szavalókkal, mint egy leszakadt gombbal. Ez inkább az alsó kategóriákban mutatkozott meg. Meg­kérdeztem a 9—10 éves gyerekeket, mennyit foglalkozott velük a tanító­juk, s bizony nem egy akadt közülük, aki azt válaszolta, hogy semmit. A fel­ső kategóriákban sem jobb a helyzet, csupán az a különbség, hogy a felnőtt emberek tisztában vannak azzal, mit jelent a vers, mit jelent résztvenni az országos szavalőversenyen, s ehhez az igényhez szabják a felkészülést. Ez az egyik dolog, amelyen változ­tatni kell, méghozzá olymódon, hogy a szavalóversenyek jellegét más alap­ra kell helyezni. A szavalok kiválasz­tása a gyakorlatban annyit jelentett ez ideig, hogy a tanítók kijejöltek minden osztályból egy-két — szerin­tük legmegfelelőbb — tanulót, s azo­kat elküldték a körzeti versenyre, a többi aztán aszerint alakult, hogy az elküldött gyerekek hogy szerepeltek. Természetesnek vették, az országos szavalóversenyre való előkészítés egy­bevetését az ifjúsági alkotóversennyel, s ebből bizony nem sok jó szárma­zott. Az időpontok több esetben gátol­ták a szavalókat, hogy részt vegyenek ebben vagy abban a versenyben, s ezért — pontosabban ennek az ered­ményeként — nem minden esetben kerültek el Komáromba azok, akik a legérdemesebbek lettek volna arra. A szavalok kiválasztását már az is­kolában kell kezdeni, mégpedig úgy, hogy minden osztályban szavalőver­­senyt rendeznek, amelyen mindén diák résztvesz; ez nem lehet probléma, hisz a tanterv előír kötelező verseket, me­lyeket a diákoknak így is, úgy is meg kell tanulniuk. Miért ne lehetne azo­kat felhasználni?! Ilymódon az osztá­lyok legjobbjai kerülnének az iskolai versenyre, s onnan tovább. A szavalóverseny utáni vitákon fel­merült néhány olyan kérdés ezzel kap­csolatban, amit tisztázni kell. Ezek nagyobbára szervezési jellegűek. A mostani szavalóversenyen három szer­vezet bábáskodott. S valahogy azt a benyomást keltette, hogy a sok bába közt elveszett a gyerek. Volna egy szerény javaslatom. Azt hiszem, a CSEMADOK az a szervezet, •'t Izsói Lilla, Vavrik Éva, Ko­­vanics László és Majkrics ♦ Maria. amely a legilletékesebb, s amely leg­inkább hivatott foglalkozni a cseh­szlovákiai magyarság kulturális fel­­emelkedésével. Mint már említettem, a szavalóverseny jellegét kell meg­változtatni, s főleg elválasztani az if­júsági alkotóversenytől. Mért ne lehetne Komáromban Jókai­­napokat rendezni? Hiszem azt, hogy ez gyökeresen megváltoztatná az ér­deklődést mind a tanítók, mind a résztvevők, s talán még a közönség körében is. Mert mégiscsak más részt­venni — egyelőre ez csak sajnos fel­­tételezés — a Jőkai-napokon, mint a jelenlegi formában megrendezett országos szavalóversenyen. S a Jókai­napokba beleférne a versen kívül a próza (érthetetlen, hogy az idén ez teljesen kimaradt!) az irodalmi szín­padok, a zenekarok, mert azok is van­nak, s a színjátszó-csoportok is. S mi történne akkor, ha a költők, a próza­írók nem a bírálóbizottságokban s a hallgatók soraiban ülnének,. hanem maguk is aktív részeseivé válnának (felolvasnák műveiket, stb.) a rendez­vényeknek?! Kétségkívül legnagyobb élményt mindannyiunk számára az idén a Szín­­művészeti Főiskola hallgatóinak iro­dalmi színpada nyújtotta. A „Korunk és költészetünk“ című műsorban hu­szonegy ma élő csehszlovákiai magyar költő harminckét verse szólt a közön­séghez Jánosi Katalin, Thirring Viola, Dráfi Mátyás, Beke Sándor és V, Kürti Géza tolmácsolásában. Ez az öt fiatal olyan tény elé állította az illetékese­ket, amelyet, ha megragadnak, irodal­mi életünkben nagyszerű változást idézhet elő. Megérdemelnének némi anyagi támogatást! Sajnos, elkerülhetetlenül szükséges megemlíteni a komáromiak közönyét. Egyszerűen elképesztő az a jelenség, hogy Komáromban nincs közönség. A színház üresen kongó terem lett volna, ha nincsenek ott azok, akik Ki­­rályhelmecről, Kassáról, Rozsnyóról, s az ország más tájáról jöttek ide. S végül a szavalóverseny győztesei következzenek. A második kategóriá­ban Bugár Erzsébet (Alistál), Benes Ildikó (Vágkirályfa) és Böszörményi Ildikó (Komárom) a sorrend. Ebben a csoportban külön dicséretet kaptak Üjváry László (Csata) és Gál László (Búes). A harmadik csoportban az első Szalay Piroska (Marcelháza), a máso­dik Harsányt Gizella (Gúta) és a har­madik Nagy Beatrix (Bratislava). A legszebb hazai magyar versért járó díjat Sunyovszky Szilvia kapta. Ugyan­ebben a csoportban dicséretet kaptak még Péterfi Szonya, Rozsár László és Varga Tibor. A negyedik csoportban a rimaszombati Kovanics László meg­őrizte elsőségét. A sorrend utána: Vavrik Éva Rozsnyóról és Izsói Lilla Csilizradványról. Majkrics Mária és Vass Ottó nyerte ebben a csoportban a klasszikus, illetve a forradalmi vers díját. -gás-Komáromban A Igyekeznek. A Petényi Állami Gazdaság dolgozói a kedvező időjárás és a jó munkaszervezés eredménye­képpen megsarabolták és rövidesen be is fejezik a 40 ha cukorrépa egye­­lését. (Lábady Imre, Padány) • Zsemlér. Pártunk Központi Bi­zottsága felhívással fordult a szövet­kezeti dolgozókhoz a mezőgazdasági munkák második menetének időbeni elvégzésére. Ezt a felhívást magu­kévá tették a zsemléri szövetkezet dolgozói is. Minden tavaszi munkát időben elvégeztek május 15-ig. (Tóth Károly, Léva)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents