Szabad Földműves, 1963. január-június (14. évfolyam, 1-52. szám)
1963-06-02 / 44. szám
A bedeszkázott ablakok résein keresztül be-bekukucskált a napsugár. Az elnök ormótlan csizmája sarkával megdobogtatta a padlót. — Ide bedobunk két új deszkát — mondta nagy hangon, mintha ezen a szűk helyen nem hallották volna akkor is, ha halkabban szól, talán a sötétség miatt emeli fel a hangját. — Andriska majd kimeszeli — dörmögi Kulich az ajtóban — mész kell ide. A mésszel nem szabad takarékoskodni, alaposan ki kell meszelni, és olyan lesz ez itt, akár a kalitka. A tanító nem nézelődött. A sarokban már volt, látta a korhadt hajópallót: az ajtót, amit Kulich nézeget, nem elég bemeszelni, új ajtó kell, és a falakat is meg kell javítani. Ismeri ő jól ezt az istállót, négy esztendeig fagyoskodott benne, míg felállították az új, szép tanítói lakást. Körmével megkopogtatta a korhadt ablakrámát. — Ki kell cserélni — vetette oda a másik kettőnek. Az elnök hátra dugta a kezét és elsőül lépett ki az ajtón. Ők ketten meg a nyomában, akárcsak a fejedelem szárnysegédjei. — Nem kell — mondta rövid idő múlva az elnök, és közönyösen fordította el tekintetét a posványos udvartól. — Az új ablaküveg — sorolta —, a mész, Andriska munkája, ez mind pénz. Sok pénz. Hát még a szobában a deszka. így is sokba fog kerülni. Meg aztán jó lesz úgyis, igazam van? — Én is azon a véleményen vagyok — dörmögte Kulich. A tanító a nyálát nyelte és elkeseredetten nézte a cipőjét. Városi félcipő. Azt hitte, hogy estig otthon maradhat, színielőadást készített elő, mikor ez a kettő megzavarta a munkájában. Elfelejtett más cipőt húzni, s ez most átnedvesedett. Pedig még viszsza kell mennie végig az egész falun az iskolába! S legalább ne járt volna hiába. Ismeri ő a kovács-házat alaposan. A háborúig valami Hamula élt itt, patkóit, lovat gyógyított, malacot heréit. A háború után beleveszett a világba, elment valahová Csehországba, szűk volt neki itt a hegyek között a világ, s kevés volt a vékony karéj kenyér meg a krumpli. Úgy látszik, meggazdagodott, vagy legalábbis jól megy a sora, mert nem is érdeklődik a ház után. Jó, hogy eltűnt innen a feleségével együtt, legalább volt hová a tanítót elszállásolni. A tanítót ? Legalább hatan voltak itt már előtte. Egy sem bírta ki közülük. Maga is megfutamodik,. ha nem hitt volna a járási bizottság elnökének, hogy majd építenek lakást. Építettek is, igaz, nem egy, de négy év múlva, hanem aztán felépítették az új iskolát a lakással együtt, és azóta a kovács-ház kihalt és düledezik. — No — szólalt meg az elnök nagy hangon —, azért hívtalak ide, hogy magad is megmondhasd neki, te is laktál itt, nem rossz lakás ez, csak költözzék ide. — Ügy, úgy... — szólalt meg Kulich, akár a visszhang. — A városban az emberek mind a tíz újjukat megnyalnák, ha saját házuk lehetne, és hozzá még kertjük, meg udvaruk is. Disznót is nevelhet... Nem lesz itt rossz dolga. Amaz válla közé húzta a nyakát és egyre csak sáros, átázott cipőjét nézte. Nem felelt. Egyszóval így áll a dolog. Azért hívtatok magatokkal a bizottságba, ezért kellett veletek mennem a kovács-házba, hogy helyettetek beszéljem rá. * * * Holnap bizonyára elküldik hozzám. Megjön az agronómus, az égimeszellő Zoli, akinek a mi falunkban talán csak a magas iskolaajtóban nem kell meghajolnia. Hozzám küldik. Rám fognak hivatkozni. Azt mondják majd neki: — Menjen csak el, mérnök elvtárs, a tanító elvtárshoz. ő is ott lakott, nem volt rossz helye, csak azért ment el onnan, mert új lakást és iskolát építettek. És Kulich, aki örökké az elnöknél üldögél, vagy vele járkál, hozzáteszi: — Ne féljen semmit, különb házat keresve se találhat. Menjen csak el a tanítóhoz, győződjék meg róla. És én mit mondjak neki? A két szövetkezeti hatalmasság is tudja, hogy az agronőmusnak legalább olyan jó a szeme, mint az enyém és a kovács-ház állapotáról nem fog vitatkozni. Meg is mondta a magáét — vagy rendeset, értitek, elvtársak? — rendes, emberhez méltó lakást adtok, vagy búcsút veszek tőletek. S búcsúzóra akár harsonázha^tok, vagy miattam misét is szolgáltathattok. Már egy esztendeje jár ide nap mint nap autóbusszal a városból. Ha csak huszonnégy kilométer is az üt, már az is egy óra ide és ugyanannyi vissza. Nem, a városban sincs jó lakása, albérletben lakik nagy szorosan valami postásnál. És Zoli felesége visszautasította a kihelyezést, az bizony nem hajlandó annyit utazni, Számadással tartozol Számadással tartozol az estéidért a reggeleknek. Este: az arcod ég, csillog a szemed könnyelmű vagy és azt is megteszed mit nemrég elvetettél. Hangulat és mámor-szülte tettek. Nem gondolsz rá, hogy fogsz szemébe nézni a holnapodnak. Gyárba, iskolába, hivatalba sietve kisirt a tegnap este: a hangulat a mámor-szülte tettek - s mert a reggel józan és hideg - máris odavan a napod. Borús vagy, rosszkedvű, komor és vádolod magad. Nincs egy jó szavad a társaidhoz, mert számadással tartozol az estéidért a reggeleknek. Ünnepekért a hétköznapoknak s a hétköznapért az ünnepeknek. MIKOLA ANIKÓ Fellendülőben a kulturális élet estet rendeznek. Elhatározásukat tett követte, összehívták a CSEMADOK vezetőségét, majd a tagokat, megbeszélték velük tervüket, és íme mi történt?... A fiatalság minden vonakodás nélkül vállalta a szerepek betanulását. Az eredmény: egy jól sikerült műsoros-est. Reméljük, hogy az ilyen és ehhez hasonló műsoros-estekre többször is sor kerül. WETZLER GYULA (Ipolykeszi) Ki mit tud? A Nagykaposi Mezőgazdasági Műszaki Iskola CSISZ szervezetének vezetősége nagy gondot fordít a diákság szórakozására. Pár héttel ezelőtt az iskola keretén belül „Ki mit tud?" — versenyt rendeztek. Az első helyezetteket a CSISZ könyvjutalomban részesítette. Dicséretre méltóak az első osztály diákjai, akik a legtöbb számmal léptek fel, és többnyire ők — Mindenki gazda a maga munkahelyén — jelentette ki Trcka magasról és komolyan. — Mi pedig nem szórhatjuk csak úgy szélbe a pénzt — tette hozzá Kulich. Gazdák! A tanító elhallgatott, és nem erősködött totvább. Az ő szava itt úgyis hiábavaló. Ezek ketten — és nem csak Trcka meg Kulich, de mind valamennyien, akik tárgyaltak az agronómusról már bizonyára megegyeztek, hogy néhány ezer koronát rászánnak a dologra, de a kovács-házat rendesen meg nem javíttatják. Gazdák! Éveken át jártak Ponciustól-Pilátusig, hogy iskolát adjanak nekik. Kaptak. Tanítóval együtt. S mikor aztán már a markukban érezték őket, megfeledkeztek az ígéretekről. Hurcolkodj a kovács-házba, hisz ázt is emberek “számára építették és élj, tanító, ahogy tudsz! A tejet, a felhígított, gyakorta istállószagú tejet kezdetben — míg nem volt szövetkezet — drágábban vásárolta, mint a városban. Gazdák! Nyűgölődtek és erőlködtek, hogy ne kelljen agronómust tartaniok. Akadt olyan is, akit csak napokig tartó meggyőzéssel lehetett rávenni, hogy legalább egy évre próbálják meg, vagy legalább fél évre — hisz majd meglátjuk, jó lesz-e az agronómus. Féltek, hogy az állam küldi — nehogy a körmükre koppintson —, s attól is féltek, hogy megkurtítja amúgyis kevés munkaegységüket. Most már itt tartanák, nem akarják elereszteni. Gazdák! nyerték el az első helyezéseket is. Az elsősök között ügyes verselő is akadt. Csupík Mária saját költeményét szavalta. Versével megnyerte az első díjat. Egyébbként az elsősök között folyt a legnagyobb versengés. A nyertes itt is két elsős diáklány, Tokár Rozália és Deák Ilona, akik egy kedves népdalt adtak elő. Tánczenekaruk közül a harmadikosok zenekara érte el az első díjat. A másodikos lányok tánccsoportja szintén első lett, a „Cigánytáncot“ mutatták be. Dörner Judit (Nagykapos) Ez már az én kezem alól került ki. Kulich nem, az öreg csak azért szegődött az elnök mellé, hogy könnyebben élhessen, de Trőka az utolsó osztályt már az én tanítóskodásom alatt végezte el. Alig hogy levetette az egyenruhát s fellélegzett a határon végzett szolgálat után, nyomban megválasztották. Zsugorit neveltem belőle, gondolja magában és mosolyog, hogy azok ketten észre ne vegyék, mit gondol a gazdákról, a jó gazdákról, akik megtanultak szépen szónokolni, bölcs szavakkal élni, de nem tanultak meg embernek lenni, emberséges embernek, amilyennek látni szeretné őket. (Fordította: Péter László) Nem, nem azért mosolyog, mert egyetért velük. Fanyar ez a mosoly. Saját magát mosolyogja meg. Zoli egy esztendővel ezelőtt megmondta egyenesen: — Az újjáépítés költségeit — de mit is mondok, micsoda újjáépítés? — a tatarozás költségeit tízszeresen behozom. Hisz már a zsebükben van. Üssenek rá, én nem beszélek a levegőbe. Ha nem becsülik meg a munkámat, nem adnak emberhez méltó lakást, búcsút veszünk egymástól. Hogy nem ijedtek meg tőle? Hogy nekiestek, azt csak azért tették, hogy lássa, férfiakkal van dolga. De másnap Trcka és Kulich már szaladt a városba, végigjárta az egész» járást, a nemzeti bizottságtól egész a titkárságig, hogy tartsák az agronómus felett a kezüket, sőt ha kell, az öklüket is. — Nem járhat télen-nyáron autóbusszal — szólalt fel bátortalanul, szerette volna észre téríteni ezeket a nekivadult gazdákat és megkönynyíteni az agronómus életét. — Piha — vetette oda az elnök — mikor annyi idős voltam, mint ő, gyalog jártam a városba. Az öregapám meg gyalog járt egészen Mártonba is, és a csizmáját városig a vállán vitte, hogy kímélje. — És maga utazgat — dörzsölte a tenyerét Kulich. — Maga van az autóbuszban, még csak tolakodnia sem kell! — Persze, hogy maga! Ki jár rajta kívül a városból munkába és a munkából a városba? Ravaszkodtak. Már azt kezdték emlegetni, hogy a tanító-család nem tudna-e egy kissé összébb szorulni, hisz két szobájuk van, és csak hárman laknak benne. Hisz az öregapáink valamikor egy kamrában öten, sőt még heten is laktak! Hogy ami jó volt ami apáinknak, az ma már nem elég! Már azok is elcsendesedtek, akik valamikor szidták az új világot. Ki is jártathatná a száját, mikor a házak már szinte meggörnyednek az anténnák súlya alatt, a lányok meg szilonban és perionban járnak dideregni a templomba? Pedig ennek az átlátszó és csipkés holmiknak egy része az agronómus munkájából került ki. Nem, ma már senki sem veti meg az „úri rendet", hogy diplomás spiont küldenek a falura a munkás nép közé. Küldjenek csak, tucatjával küldhetnek olyanokat, akik megtanítanak bennünket arra, hogy lehet kevesebb munkával sok pénzt szerezni. Csak sokba ne kerüljenek! Elmosolyodott. — Hát szóval úgy van, ahogy mondom, ugye? — szólalt meg elégedetten Trcka. —Hisz tudtam én, hogy te is belátod — toldotta meg Kulich. mint az ura. Ha mind a ketten eljönnének hozzánk, az asszony kezébe foghatná az állattenyésztést, Zolira csak a földek meg a rétek maradnának. Hisz a szövetkezet is jól tudja, miért szeretné, ha ide jönnének. A mezőgazdaság nem gyár, itt nem elég csak nyolc óra hosszat jelen lenni, mint a városban a gépek mellett. Az agronőmusnak itt kellene élnie, itt kellene... a feleségével együtt... Hát bizony ez valamenynyiük jámbor óhaja ... Ha az elnök engedne egy kicsit a magáéból. Ha nem ragaszkodnának úgy a garashoz, mint a szüleik, meg a nagyszüleik. Ha elismernék, hogy a kovács-ház ma már csak ólnak felel meg. De magára tartó paraszt még a malacait se szállásolná el benne. Csak tanítónak kellett megelégednie ilyen istállóval. De az már régen volt, nagyon régen, van már vagy tíz esztendeje, még nem gyógyultunk ki az utolsó háború ütötte sebekből. Az agronómussal azonban nem tudtak dűlőre jutni. Elment, megnézte a házat, meg collstokot is vitt magával, hogy kimérje, mit hová lehetne tenni — hisz, ha ide költöznek, végre vesznek bútort is. De aztán csak köpött egyet, a fejét csóválta és néhány napig hallgatott. Aztán elhozta az elnökhöz a költségvetést. Trckának is van annyi esze, hogy ne szálljon vitába az agronómussal, nem szólt a papirosra sem á-t, sem b-ét, csak Lulich mondta el, hogy úgy dühöngött és átkozódott, hogy még hallgatni is rossz volt. Harmincegyszer! Harmincegyezer, kiabálta Kulich a kocsmában és kezét az égnek emelte. Szemtelen kölyök, lám, hogy megnőtt a szarva, a mi pénzünkön, a kérges tenyerem és a ti kérges tenyeretek árán ült az iskolába, szipolyozta a népet, ingyen jutott diplomájához, most meg villa kellene neki! Hát még mit nem?! Ugyan senki nem sértegette, senki nem mondta meg a szemébe, hogy egy fenét kap. A tanító emlékszik, hogy magyarázgatták' áz elöljáróság tagjai az agrcrnómusnak, hogy nincs pénz, sok az adósság, alacsony a munkaegység után járó jutalom — egyszóval lehetetlen. Lehet, az el is imerte az igazukat. A szövetkezetiek sem sürgették, a diplomás agronómust szükséges rossznak tekintették. Legalább is az első évben. Míg a munkaegységért járó jutalom nem emelkedett. Csak azóta járnak körülötte, igyekeznek rábeszélni, hogy maradjon, sőt, hogy költözzön is ide. Elkelne, most már, rogy ennyi haszon van belőle, bizony ílkelne. De olcsón kellene megnyerni. Nem úgy, mint a vásáron, hogy nlcsó húsnak, híg a leve. Az agronőnus jó minőségű, az agronómus káder, itt kell tartani. Csak mennél nlcsóbban kell megszerezni. * * * Ipolykeszin az utóbbi időben kissé megrekedt a kulturális élet. A CSEMADOK helyi szervezete már hosszú idő óta hallgat. Ezt a pangást természetesen a nemtörődömség és a fiatalság széthúzása okozta. Pár héttel ezelőtt néhány lelkes, tapasztalt kultúrmunkás, a helyi iskola igazgatójával karöltve megkísérelte a szinte lehetetlennek látszó feladat teljesítését. Elhatározták, ugyanis, ha törik, ha szakad, müsorosragyogó arccal a vásárolt pulóvereket. Ahogy az autóbusz közeledett a csehszlovák határ jelé mosolygós elégedett arca egyre szürkébbé vált. Megszűnt mosolyogni, belefagyott a szó. — Itt a határ - nyikorogta az autóbusz fékje. A hazaérkezők vidáman léptek be a vámhivatalba. Egy-kettöre véget ért a vizsgálat. Zsineg maradt az utolsónak. Furcsán jakó volt az arca. Keze annyira remegett, hogy csak nagy iigyyel-bajjal tudta kinyitni kofferját. A vámhivatalnok gunyorosan elmosolyodott. — Hány pulóver van a kofferban ? Zsineg arca sárgás-zöld színben játszott. Érthetetlenül motyogott valamit. — Egy ... Kettő ... Három ... Négy... — szedi elő az egyenruhás a koffer aljában szorongatott pulóvereket. — Hány felesége van magának? Semmi válasz. — Akkor 150 korona vámot fizet. Zsineg csak állt megkövültén. Szeme révedten tekint hol a pulóverekre, hol a tisztviselőre. — Beszállás! Indulunk! — hallatszott kintről a vezető vidám hangja. (tő) tam .:. Kétségbeesetten kotorászok a zsebemben. - Otthon felejtettem — dadogom . . . Most mit tegyek, töröm a fejem. Aztán eszembe ötlött valami. Fogni kell valami manuszt, akinek van magyarországi személyazonosságija. Az ötödik megszólított egy ötvenesért ráállt. így aztán sikerült. Jó boltot csináltam — röhög egy nagyot. Száguld az autóbusz. Zsinegnek az elégedett mosoly lassanként eltűnik az arcáról. Egyre többször jár a vezető üléséhez, igyekszik kiengesztelni öt. — Ugye megállunk Tatabányán — kérdezi már vagy századszor. Amikor a bányavároson keresztül húz az autóbusz kétségbeesés tükröződik az arcán. Ábrázata komorrá válik, mint a sötét jellegek, amelyek egyre jobban tornyosulnak. Megeredt az eső, kegyetlenül kopogva az autóbusz pléh falán. — Tatán húszpercre megállunk - jelentette ki a vezető. Frédi arca felderült. A megállni készülő autóbuszból úgy ugrott ki az ömlő esőbe, mintha a legragyogóbb napsütést sietne élvezni. A kiszabott idő már régen letelt, amikor berobogott csuromvizesen és mégis mosolygósán. — Sikerült - mutogatta ( — Egy kis dolgom akadt vigyorog szélesen. -Még be kellene ugornom a Corvinba. — Ugorj a kútba — sziszegi dühösen. Beszállás! i — Dehát el kell költenem a pénzem ... — Indulás! i — Mi lesz a pénzemmel?- jajgatja szüntelenül. — Dehát tegnap már egy filléred sem maradt, amikor a pulóvert megvet- i ted?! - szólt rá a mel- i lette ülő. < — Szereztem ám — döngeti a mellét. - Túladtam í a műbőr kabátomon. 1 — Hogyhogy túladtál? < — Fif ikusan. Eddig hiába < kínáltam fűnek, fának, nem sikerült elsütnöm. Azt mon- ( dogatták, hogy majd fize- j téskor. Az éjjel aztán eszembe jutott valami, a „zaci". Beköszöntem hát ^ reggel. Megszorultam, kéz- ( dem... Mit prézsmitál annyit szól rám a ko-j ma — négyszázötvenet kap érte, aztán menjen az isten hírével. Kérem a személy- 1 azonossági igazolványát f is... - Mit kér? - hebe- 1 gem ... - Magyarul mond-A Corvin áruház előtt álló autóbuszban nagy a hangzavar. Egymást kiabálják túl a zsongó türelmetlen kirándulók.- Hallatlan ...- Disznóság ...- Itt kell hagyni!...- Azt kéne vele csinálni. .. - Induljunk, induljunk... - Már több mint egy fél órája várunk rá — nézi türelmetlenül az óráját a kiránduló csoport vezetője. Még tíz percet várunk; aztán indulás! - jelenti ki. Itt-ott morgás, megjegyzések. A társasutazás türelmetlenjei kikászálódnak, hogy rágyújtsanak egy Kossuthra.- Ni csak ott lohol Zsineg Frédi, az EMKE sarkánál - kiált fel valaki. Tényleg. Zsineg széles ívben vette a kanyart. Aztán kényelmes léptekkel a Corvin bejárata felé tartott.- Halló, hé! - kiabáltak rá. Megtorpan, tétovázik. Aztán kelletlenül az autóbusz felé indul.- Hol az istenbe járkál? - szól rá a vezető.
