Szabad Földműves, 1963. január-június (14. évfolyam, 1-52. szám)

1963-05-08 / 37. szám

születésének 80., halálának 40. évfordulójára

vezessék. Az els.6 Ilyen épllletes Jele- (J net Svejk jelentkezése Katz lelkésznél, részeg kísérői élén. A másik, sokkal látványosabb eset: a magához

láncolt csendőrt vonszoló Svejk megérkezése a piszék! csendőrparancsnokságra. Végül nem kevésbé átlátszó az értelme Svejk bosszúálló kalandjának Dub hadnaggyal, a másik világ legundokabb legagresszívebb képviselőjével, akit egy bordélyházból vonszol tiszti tanácskozásra.

E példák már önmagukban is jelzik, miként viszonylik egymáshoz a Hasek ábrázolta két világ. Kérlelhetetlen és feloldhatatlan ellenségeskedés van köztük Haáek a szatíra hagyományos módszeréhez szervesen hozzátartozó túlzással úgy állítja szembe e két világ képviselőit, hogy tudatukban nincs semmi megértés, semmi szánalom vagy könyörület a másik fél iránt.

A „fentiek“ vélekedését bőven megismerhetjük saját maguk szavaiból vagy Svejk kaszárnya-történeteiből.

A „lentiek“ gondolkodásának szemléltetése az egész regényen végigvonul. Itt csak az egyik nagy jelenetre, talán az egész mű legnagyobb jelenetére emlékeztetünk. Svejk, aki pedig előzőleg közömbösen vette tudomásul, hogy Katz lelkész, akinél kiválóan mulatott, kártyaadósság fejében eladta őt Lukás főhadnagynak (dehát mindez az urak dolga...), — most Királyhidán van, s az emlékezetes Kákonyi-kaland után búcsúzik cimborájától, Vodickától, az öreg árkásztól. Elindulnak, ki-ki a maga szállása felé, aztán eszükbe ötlik, hogy találkozniuk kellene a háború után, este hatkor vagy inkább fél hatkor, a Kehelyben. Távolodóban azt is megtárgyalják kiabálva, hogy milyen ott a sör és hogy van-e muzsika is, mert mindez fontosabb, mint az egész háború, amely az ő szemükben alig más, mint egy roppant kocsmai verekedés, „csihi-puhi“, ahogy a magyar fordítás egyik címe találóan nevezi.

Jaroslav Hasek legnagyobb művészi tette az volt, hogy az itt jellemzett módon egyetemessé szélesítette a két világ — az elnyomó úri osztály és az elnyomott nép küzdelmét.

Így lett a legjellegzetesebben cseh kisember-típus általános érvényű hős, így nő ki országából és osztályából, s így válik egy sajátos történelmi sors kifejezőjévé. Aligha túlzás azt hinni, hogy e különös kisember-hős csak a cseh irodalomban születhetett, mert leginkább itt van hagyománya e típus irodalmi ábrázolásának (Nerudától Capek-ig); ámde éppígy nem túlzás azt állítani, hogy a cseh kisember-hős a szocialista világnézet hatására válhatott, Haüek regénye révén, egyetemes érvényű s immár halhatatlan világirodalmi alakká, szinte mítosszá, Figaró, Simplicissimus és Eulenspiegel egyenragú társává. Megint bebizonyosodott, hogy csak az juthat el „az Értől az Óceánig“, aki képes rá, hogy az Érben is meglássa és meglátássá az Óceánt, a tájhazában a világot, a nemzetiben az általánost.

S ez nem a legkisebb tanulság, amit e nagy mű kínál, írója születésének nyolcvanadik és halálának negyvene- , dik évfordulóján. DOBOSSY LÄSZLÖ ai

NYIKOLAJ TY1HONOV:

A vörös hadsereg

Hűs árnyékában eljátszott a gyermek,

Zsongott a város, zsongott a világ —

Nincs hadsereg, amelyet úgy szeretnek,

Mint ezt, a béke s a munka paizsát.

Járd be a földet, fürkéssze a kétely, Vallassa meg a régi-régi kort,

Nincs hadsereg, mely valaha a néppel,

Mint a miénk, oly mélyen összeforrt.

Vas-üstökös voltr^ad fasiszta horda,

Mely szép hazánkban dúlva megjelent,

Nincs hadsereg, mely porba zúzta volna Ezt az üstököst, úgy, mint a mienk.

őrjöng a harc a tűzben és borúban, Sohasem forrt így forró életünk —

Nincs hadsereg, melynek a háborúbar Olyan vezére volna, mint nekünk.

A szabadság a népek szomjú álma,

És Európát marja az idő —

Nincs hadsereg, amelynek igazsága Igazságoddal összemérhető.

(Fordította: Kardos László)

JÄN KOSTRA:

• • •

MÁJ US

Május lappang a lelkem mélyén már ősidők óta.

Kortól tépázva hordozom én, lehet csípő jagy, tűző napfény, s elkísér tán síromba.

A sötétséget távoltartja és fényt áraszt folyton.

Láttam őt rügyezve és hajtva, s tudtam, ártónak nincs hatalma, amíg magamban hordom.

Mikor elhagyatott voltam nagyon s a vég kopogott szinte, ő volt a fényt s derűt adó, miként bűvész rút színpadon, rózsák özönét hintve.

Csakhogy májusom nem csalás, és szemfényvesztés sem.

Életem ő. Sebezték csaták, s minden sebből egy rózsaág tört elő győzelmesen.

Majd megismertem sok jó embert, s felfedtem a nagy titkot: az ö keblükben is ott volt bent s mint a szivárvány, akként ívelt a május, kéklő égbolt.

Minél több csapás zúdult rájuk, annál jobban sarjadt az bennük.

Ma a harcok terén megállunk, hol búza ring most, és sok gyárunk nagy termeiben ünnepeljük

e májust, mely emberszívekben ősidők óta ott ért,

S kell, hogy örökké ott íveljen szivárványként minden rossz ellen, s lelkesítve a jóért.

(Fordította: Eügedi Elek)

• •

TASNÄDI VARGA ÉVA:

Tavaszi dal

Még sárbasüpped a kerék a zöld utakon, de távoli illatot hoz egy halk fuvalom.

Arany'napot ölelnek át az ablakszemek: —

— Életem, tavaszom, miért is ne szeresselek? —

Még fáznak az erdők, de új dalt zúg a patak, öregek idézik táncos, szép napjaikat.

Holnap majd én is megkérdezem a kedvesemet: — Életem, tavaszom, miért is ne szeresselek? -A levegő nehéz volt, ott ült a melleken, -súlyosan, nyomasztóan. Volt, aki hörögve lélegzett, nehezen harapva a levegőt. Háromszáztíz bányász szállott a föld alá a katonai behívó elől. Élelmet, fegyvert vittek magukkal és föld alatt akarták kiböjtölni, amíg a szovjet csapatok a faluba érkeznek.

A levegő fojtó volt, s az arcok verltékesek. Egy fiú — fiatal, pelyhesállú — felsírt: — Nem bírom tovább! Anyám... — nyögte és sírásba csuklóit a hangja.

— Hallgass! — mordult rá a másik — bírj magaddal!

Hirtelen léptek cuppantak, s a fiú abbahagyta a siránkozást:

— Kozik bátyám, tegyen valamit! Menjünk már föl. beszéljen azokkal!

Kozik Ferenc barázdás arcán valami mosolyféle rándult végig:

— Tán csak nem a nácikra gondolsz? Szamár vagy te. fiam! — legyintett. — Ha elfognak, lelőnek, katonaszökevény vagy, érted? Ha megkezdtük — folytatta yős hangon, hogy mindenki hallja —, állnunk kell a sarat. Aztán meg — fordult a sápadt, vékonyarcú fiúhoz: — nem lehet már messzi a front, s csak egyszer legyen itt a szovjet sereg, akkor mi is felmegyünk. Igaz-e fiúk? — Azzal legényesen, kedvcsinálóan félrecsapta siltes sapkáját és fütyörészni kezdett. Sorrajárta az embereket, beszélgetett velük és tartotta bennük a lelket, ő, Kozik Ferenc, a hajdani vöröskatona.

Az akna bejárata felől, ahová őrt állítottak, kiáltás hangzott:

— Valakit leengedtek a felvonón!

Vigyázz!

Lövésre emelték töltött fegyverüket, de ismerős hang szólt:

— Nem ismeritek már meg Csusz Sándort? Ej, fiúk!

A bokáig érő latyakban Kozik felé indult. Ölelésre nyílt a karja, de ahogy ránézett, leeresztette. Ügy

érezte, amaz belélát, olvassa a gondolatát, s tán még azt is látja, amit ezután fog mondani.

— Küldtek, igaz?

Megkönnyebülten rábólintott, hogy

igen.

— Aszonták, nem lesz senkinek semmi bántódása, igaz-e? Meghogy a hajunk szála sem görbül meg ?

Csusz mindenre bólintott. Kozik meg a vállára tette kezét és úgy rázta meg, egész erejével:

— Koma, hát ilyen ember vagy te? Hát elszegődtél azokhoz? Felcsalnál Bennünket a biztos halálba? Mondd meg nekik, mondd meg, hogy élelmünk van, vizünk is — mutatott gúnyosan a sáros latyakra —, de még levegőnk is! Meg jókedvünk, igaz-e fiúk? — Azzal harsogó, mély baritonján rázendített az Internacionáléra. A többi meg vele fújta.

Csusz szeme könnyes lett, aztán beszállt a felvonóba:

— Megmondom, meg én! — motyogta.

Odalent csend volt. Valamelyikük halkan dudorászott: „Bányásznak halni szép halál, egekbe szállani fel, fel, szerencse fel...“ A karbidlámpa laposan pislogott, mintha álmos lenne. Csak a bányafákről harmatoző víz csepegése törte meg olykor-olykor a csendet.

Ismét eltelt egy nap. Üj rovátka került a falra. Ez volt a „naptáruk“. És a felvonó ismét nyikorogva szállt a mélybe. Asszonyok szálltak ki belőle, karjukon kis ölbéli gyermekeikkel. A gyermekek karocskájukat nyújtották apjuk felé. De azok hátat fordítottak és Kozik Ferenc szájával válaszoltak:

— Nem! Maradunk!

S az asszonyok dolgukvégezetlenül indultak felfelé a föld alól.

A víz nőtt, az ivásra csak félbögrényi jutott, mert annyi volt az iható, a kenyér tenyérnyi lett, a szalonna meg alig-alig újjnyi.

Voltak, akik a bánya mélyén bolyongtak, kis csapatba verődve, kijáratot keresve. Tudták, hogy a bányát körülvették a németek, akik várják, mikor adhatnák át őket a Gestapőnak. Katonaszökevények, köztük a „felbújtők“, mint Kozik is, hajdani vöröskatona. Az őrök váltották egymást, s a háromszáztíz bányász a föld alatt alvásra készülődött. Fentről zaj hallatszott, kiáltozás, aztán harsány nevetés, és német szó. Valami zuhant, s az őrök riadtan kiáltották:

— Vigyázz! Gázbombát dobtak! Átkozottak!

Némán, hörögve szíva a levegőt, indultak egy magasabb vájat felé. Az arcok Sárgultak, a tüdők kettőzött erővel dolgoztak. így ment az egész éjszaka. Aztán az egyik napon odaálltak az emberek Kozik elé:

— Elég volt! — mondták, kerülve pillantását. És kétszázhetven bányász elindult a felszínre. Negyvenen maradtak a föld mélyén. Negyvenen, a legelszántabbak. Negyven ember, egy oldal szalonna és két kenyér.

Éjjel nem aludtak. Figyeltek. Figyelték, merre szivárog a gáz. Tóth Jóska nevetni kezdett s a nevetés görcsösen szorította össze a melléket. Aztán hirtelen sírásba csapott át, s rázta, tépte a kabátját, rongyos ingét a mellén.

— Sohasem látom meg a napvilágot! A kék eget, meg édesanyámat...

És reggel harmincnégy ember indult el a feljárat felé.

Hatan maradtak már csak, hat munkában, harcban, viharban edzett ember. A gáz feljebb szállt, mint számították, s — vagy megfulladnak, vagy kitörnek — más választás nem volt... Lackó emlékezett egy rejtekkijáróra, a régi robbanások körül, s meg is találták azt. A kezek erősen markolták a fegyvereket, s még a lélekzet sem hallatszott. Szokatlan volt a tiszta, friss levegő, és szinte fényesnek tűnt az éj sötétje is a bánya mélyéhez képest. Lábuk alatt gally sem reccsent, s szinte legénye* vidáman lépkedtek. Aztán egyszerre:

— Halt! — hangzott, s hogy nem álltak meg, fegyverropogás. De az ő fegyverük is válaszolt, aztán -jajszó. A bányászok az erdő felé futottak. Az erdő, a sötétség jóbarát, rejteket, menedéket adó. S mire ziháló mellel megállhattak, négyen maradtak csupán. A negyedik is nehéz sebből vérzett. Egész éjszaka gyalogoltak. Ösztönük vezette őket, no meg a túloldali, a szovjet torkolattüzek. Mire hajnal lett, már csak hárman maradtak. És mikor az első szovjet katonát megpillantották, Kozik Ferencből, a nevetve koplaló, másokba hitet-lelket öntő Kozik Ferencből zokogás tört elő.

— Tovaris, tovaris — ölelte meg a katonát.

A katona csak annyit látott, hogy barázdásarcú, bányászruhás öregember sír. Egy öregember, aki istentudja, honnan jött a szovjet katonák elé • • • Joó Katalin

1963. május 8.

Kevés alkotó van az újabbkori világirodalomban, akinek a hagyatékát olyan egyértelmű elismerés, olyan egyetemes népszerűség venné körül, mint Jaroslav Hasekét, aki ez év április 30-án lett volna nyolcvan éves.

Hiszen az sikerült neki ami kortársai közül senkinek, még a legnagyobbaknak sem: típust teremtett, olyan hőssel ajándékozta meg a világot és az irodalmat, akinek neve immár éppúgy hangzik mindenütt, mint más halhatatlan irodalmi mítoszok hordozóié, mint Sancho Panza, mint Panurge, mint Simplicissimus, mint Figaro, mint Eulenspiegel... Svejk, a derék katona, Svejk a zseniális hülye, Svejk, a hivatalos idióta és bölcs mókamester: ki ne ismerné e kerekképű figurát, amelynél élőbbet, teljesebbet, derűsebbet és okosabbat senki sem alkotott az elmúlt évtizedekben.

Mentem nemrég a pesti utcán, előttem fiatal asszony vezetett öt-hatéves fiúcskát; „Ki az a bácsi?“ — kíváncsiskodott a fürge gyerek s egy színházi plakátra mutatott, amelyről Svejk jóságos ábrázata mosolygott a megbolydult világra. „Ä, az Svejk“ — nevetett a fiatal anya s nyomban mesélni kezdte Svejk történetét meg a svejki világ, a svejki magatartás, a svejki humor mibenlétét; aztán kacagva tűntek el a szemem elől.

Így hódította meg a pesti utcát is, miként a világ minden városának utcáját és minden népének az olvasószínházjáró-mozilátogató közönségét a gyanús foglalkozású prágai kisember, aki a történelemnek egyik különlegesen kihegyezett pillanatában a legélesebb fegyverrel: a gúny és a nevetés fegyverével tudott küzdeni a legostobább maradiság ellen.

Pedig amikor negyven évvel ezelőtt, 1923 januárjában, Jaroslav Hasek belehalt a sokféle bántás okozta-fokozta betegségekbe, az örökösök kérésére kirendelt szakértők úgy nyilatkoztak, hogy a halott szerző egyéb művei többé már nem lesznek kiadhatók, a Svejk pedig legfeljebb még kétszer jelenhet meg, de csak kb. 1930-ig, mivel később már senkit sem fog érdekelni.

Könnyű lenne gúnyolódni e szakértők értetlenségén; ámde az idő tájt sokkal fogékonyabb szellemek sem láttak a Svejkben egyebet, mint az irodalom alatti irodalom kiemelkedő termékét. S ahogy „senki sem lehet próféta a saját hazájában“ (és a saját korában), úgy Hasek igazi nagyságát és világirodalmi rangját is csak később és csak a külföldi siker után kezdték érzékelni; az érdeme szerint való méltatás pedig voltaképpen csak most, a felszabadulás óta indult meg — Prágában, Moszkvában, Budapesten és világszerte —, mert csak most látjuk igazán a haseki életmű egyetemes távlatait.

Hasek ugyan nem egykönyvű író, de elsősorban mégis a Svejk Írója, és mindaz, amit korábban alkotott, főleg

a Svejk okán kerül az irodalmi érdeklődés előterébe. Az újabb Hasekkutatások meggyőzően bizonyítják, hogy a Svejk végső változata azért több, mint Írójának minden egyéb műve, mert érlelődése és megírása idején Hasek már felhalmozta, feldolgozta és világnézetének alapjává tette a legfőbb élettapasztalatot, az Októberi Szocialista Forradalomban és a Vörös Hadseregben szerzett sokrétű élményanyagot.

A derék katona háborús viszontagságainak szatirikus története a modern európai irodalom egyik legkövetkezetesebben osztályharcos alkotása. A társadalom két nagy rétegét, az elnyomók és az elnyomottak világát állítja szembe, a szatíra ősi, noha e sajátos — forradalmi — célra némileg módosított eszközeivel. Jozef Svejk, a körülötte kavargó népi világ képviselőjeként, a proletárforradalom előtti, még nem öntudatos, de ösztönösen már változást áhító, sőt előkészítő, mert a korhadt régi rendet minden módon romboló-gyöngítő kisember-típust testesíti meg; e kisembernek csupán annyi köze van az úri világhoz, hogy ahol csak teheti, kibújik nyomása alól, és ahogy teheti, védekezik.

Svejk védekezésének eszköze a leghatásosabb támadás: a gyilkos nevetés, a metsző szatíra. S ahogy általában a mindenkori elnyomottak és megalázottak a nevetésben leltek erőt méltatlan helyzetük elviseléséhez, a Svejkben megtestesülő kisembernek is ez ad reményt, hogy változtathat helyzetén, s ez teszi őt oly időtlenül nyugodttá, oly fölényesen bölccsé. A körülötte tajtékzó történelem nem hozza ki sodrából; az imperialista háború nem az ő ügye, a „máriás, ha kettesben játsszák, komolyabb dolog, mint az egész háború“ — mondja. Az úri világ semmibe-vételét, a Svejki magatartás e legjellemzőbb vonását, pontosan érzékelteti már a regény legelső jelenete, a hős belépője. „Hát megölték a Ferdinándot.“ — „Melyik Ferdinándot, Müllerné?“ E kérdéssel mutatkozik be Svejk, s e kérdésben már pontosan jelen van az írói szándék. Ahogy az eposz-költő, műve első sorában bejelentette, hogy „fegyvert s vitézt énekel“ —, ugyanis Hasek is rögtön megüti az alaphangot: olyan hősről szól, aki az uralkodó osztály világát kívülről, alulról nézi: semmi köze e világhoz, nem ismeri el törvényeit, nem fogadja el szabályait, különféle képviselőiben pedig csak ellenséget lát,

E két világnak a küzdelmében, mely leglényegesebb motívumként vonul végig a regényen, mindig a népi világ képviselői maradnak fölényben. E győzelmet a szatíra jól kipróbált eszközével úgy szemlélteti Hasek, hogy hősét ismételten állítja olyan helyzetbe, amelyben ő — Svejk — vezeti azokat, akiknek hivatali vagy katonai kötelességük lenne, hogy őt