Szabad Földműves, 1963. január-június (14. évfolyam, 1-52. szám)
1963-01-13 / 4. szám
mint fuvaros Amikor a no- I veliasorozat első ! részét az olvasó [ kezébe adjuk a • losonci magyar . író, sajnos már | nem él. Élete tel- j jében ragadta el őt közülünk a halál. A „Furfangos Menyhért“ c. novellasorozatát, melynek minden sorából Zsíros István kiapadhatatlan humora, derűs, optimista életfelfogása csendül ki, már nem fejezhette be. Ettől eltekintve novellasorozata kerek egészet alkot s az egyes elbeszéléseken keresztül mély bepillantást nyerhetünk a mai falu életébe. Nagyhírű fuvarosok voltak valaha a felfalusi Mészáros családban. A fél világot is bejárták mutatósnak ugyan nem mutatós, de eröscsontú, szívós, jólabrakolt lovaikkal, vasalt szekereikkel. Ám a gőzhajó, no meg utána a szaporán terjedő vasút egyre kisebb területre szorította kalandozásaikat, mígnem a mi Mészáros Menyhértünknek a teherautók, vontató traktorok végül Is megadták a kegyelemdöfést s csupán erdőjárásra, homokhordásra, tüzelőszállításra s egyéb csip-csup gyengehozadékú munkára szégyenítették. Nyugtalanvérű, fortélyos őseitől tömérdek furfangot, no meg egy kis gyenge földecskét jussolt. Igaz, hogy az utóbbival nem sokat törődött... Felesége és gyerekei művelték igyúgy, akárcsak apja, nagyapja idejében, mert egyikük sem kapott sokat otthon még a lőéát sem. Tudta Mészáros Menyhért, hogy hiába hadakozna a haladás ellen, az egyszeri, elkeseredett szaktársa módján, aki szekerével ment neki a vasúti töltés oldalának, hogy tönkregázolja a versenytársát... s mit ért el vele? — csak a saját lova lába törött el a dühödt hajkurászásban... Látva a nagy változásokat, így hát Mészáros Menyhért maga ajánlotta a legidősebb fiának, hogy soffőr legyen, mert mégis csak fuvaros az is, ha bár — akárhogy is vesszük, azért ez már mégsem az igazi. A helybeli szövetkezet alakítását Is csak csendes hümmögéssel, fejingatással vette tudomásul, ám csak két év múlva lépett be. Előbb kívülről akarta kitapasztalni, erős figyelmezésseL Amikor úgy érezte, érti már a csíziót, aláírt ugyan, de csak azzal a kikötéssel, hogy megmarad annak, ami volt eddig, vagyis a saját, jól Ismert lovai mellett kocsisnak, illetve az új módi szerint: fogatosnak. Ahogy a bakról elnézegette ravasz pislogással az esőverte, szélszárította, zsírtól nehéz kajla kalap alól a lóhátak ütemes mozgását, úgy érezte, semmi sem változott ezen a világon... Ám a kocsmák előtt, amikor lovai kötelességtudó, sokéves megszokásból parancs nélkül megálltak, csak akkor fogta el egy csipetnyi keserűség. Ilyenkor, pálinkapótló sóhajjal ízesített káromkodással csördített rájuk, hogy azok riadt rántással ugrottak ügetésbe. De aztán mélázva csöndesltette le futásukat, mert mit tudják a szegény párák, hogy nem csörög már a zsebében a könnyen jött, sokszor borsosán számított fuvarpénz ... Ám alig hogy megszokták a lovak, hogy a „szövetkezetieknek“ illetlenség kocsmák előtt bóbiskolni, bizonyára csodálkoztak volna, — ha a fuvarlovasok egyáltalán csodálkoznak valamin —, amikor néhány hónap múlva Mészáros Menyhért erélyes rántással és hóházással álljt parancsolt nekik s a kezéből soha ki nem engedett ostornyéllel csapkodva csizmaszárát, régi, hetyke, gangos lépteivel eltűnt a gégeizgatő illatoktól terhes „italboltnak“ keresztelt ivóba... A vénhedt kalap alól most már megbocsátó vidámsággal villogott az immár kellő légkörnyomással rendelkező furfangos fuvaros szeme. Ha a lovak lelkiismeretesen megálltak ismét a söntések előtt, ez már nem történt hasztalan. Nekik is kijutott egy kis pihenés, meg Mészáros Menyhértnek is a messzeszagló valódi ötvenfokos... Egy alkalommal Nagy Dénesnek, a szövetkezet elnökének az orrát is megcsapta. — De jó szagod van, te Meflyus ... Mészáros Menyhért szilvóriumos derűvel, hányaveti rátartisággal felelte: — Van annak aki megissza! ... Jó hosszú ideig tartott ez az „illatterhes“, vidám fuvarozgatás, míg egyszer ... hát igen ... szégyen ide — szégyen oda, Mészáros Menyhértet végül is a raktárajtóban, egy tele zsákkal a vállán — elkapták ... Elkapták ugyan őt már azelőtt is itt-ott a tilosban, idegen vidéken, de hát oda se neki! Megrázta magát, mint kutya a parton s aztán uzsgyi! a lovak közé csapott, — illa berek, nádak, erek — mintha ott sem lett volna. Hanem most... hajaj!... még ilyet!... Gyalázatra taggyűlés elé állították. Megpróbált az igaz, ott a régi furfangos módjára cigánykodni, köntörfalazni... Előbb nagyhangú önérzetességgel kijelentette, hogy ő ugyan semmit sem vitt el.'Hallottak még ilyet, hogy lehet még csak fel is tételezni róla! ö csak Jót akart, mert amikor látta, hogy a hanyag raktárnok nyitva felejtette az ajtót, csakis azért kapta fel a zsákot a vállára, hogy megijessze, s amikor az rájön a hiányra, az volt a szándéka, hogy majd visszadaja s így a kiállott rémülettel bünteti meg őt, amiért nem vigyáz jobban a raktárára. Amikor aztán a saját bűnét is beismerő raktáros a szemébe mondta, hogy már két nappal ezelőtt is látta zsákkal a vállán kiódalogni, ám akkor nem tudott azonnal nyomába eredni, Mészáros fordított a dolgon s bevallotta, hogy igaz ami igaz, de ő akkor is jót akart, mert csak azoknak a szegény lovaknak akart egy kis pótabrakot biztosítani s elvégre azok is a szövetkezetnek dolgoznak ugyebár?! Ám hasztalan volt minden csűréscsavarás, úgy lekapták tíz körméről, mint Kratochvill őrmester úr regruta korában ... Azután a lelkére beszéltek. Hogy így a közös, meg úgy a közös... A nyelvén volt már, hogy hiszen azért vitte, mert közös! De inkább a — ne szólj szám, nem fáj fejem — elvnél fogva, durcásan hallgatott. Ám falrahányt borsó lett volna a sok beszéd, ha az eset nem pbnt az évzáró közgyűlés előtt történik. De hát akkor történt és szívhatta a fogát Mészáros Menyhért, mert nemcsak levontak a munkaegységeiből a kár fejében, hanem a maga furfangos fuvaros eszével arra is rájött, hegy ha hónapokon keresztül nem dézsmálja a közös raktárt, akkor bizony több lett volna az egy munkaegységre járó osztalék. Mészáros rádöbbent a közös lényegére: — A guta üsse meg — morogta a lovak mögül — a magam zsebeimből loptam ki a pénzt. El is határozta, kiköszörüli a csorbát huszárosán, mert valamikor az volt, no meg persze olyan hozzáillő furfangos fuvaros módjára. Már szeleburdi szellők ütögették össze a tar gallyakat a nemrég épült major körül, míg benn az ijdvarban már szapora nyüzsgés árulta el, hogy a szövetkezet nekiviselkedett az új tavasz új munkájának. A határ is megtelt dolgos kezekkel, fogatokkal. Néhány nap múlva hol az elnök, hol az agronómus, hol valamelyik tag állt meg hümmögve egy-egy borona, henger vagy egyéb szerszám előtt. Fejbúbra tóit kalapjuk alatt elgondolkodva és merengve vizsgálgatták az udvaron heverő tárgyakat, majd vállatvonva odébb álltak. A bognár is egyre mogorvábban vizsgálgatta a halomba hányt akácderekakat, s nagy istenkedések között húzott ki közülük egy teljesen ép, megvasalt szekérrudat. De amikor úgy egy hét múlva egy „komplett“, kovácstól épp hogy kikerült fergettyű került elő a rakásból néhány hasonló vadonatúj lőcs társaságában, olyan éktelen káromkodást csapott, hogy még az irodában körmölgető könyvelő is felfigyelt. Be is számolt az esetről, délben, a hazatérő elnöknek. Nagy Dénes megvakarta a fejét. — Fergetyű meg lőcs... az semmi... — legyintett. — De ma reggel látom, hogy az udvaron ott hever használatlanul egy fogas. Igen dühös voltam, mert Kasza Péternek, Kelemen Pestunak, Veres Palinak meg Szabó Janinak kellett reggel menni őszieket boronálni a Sárkány dűlőbe. Futok ki a mezőre, hát mind a négy fogasol. Nézze meg hét a leltárba, vajon hány boronánk van tulajdonképpen. — Négy vetésborona — állapítja meg kis keresgélés után a könyvelő. — Hm ... — dünnyög Nagy dénes — de még a tehénistálló falához is van támasztva egy, azon kívül. Ez kettő, odakinn van négy, akkor öszszesen hat van ... — Nem lehet... tiltakozik a könyvelő — az kizárt dolog! A leltár pontos. — Pontos ... pontos ... — dohog az elnök — de el is írhatták... Láttam én már olyan csodát. Azt szeretném tudni, hogy összesen mennyi boronánk van? — Minden fajta? — kérdi a könyvelő, s már számolja is. — Tizenkettő! — vágja ki. — Tizenkettő?... Hm... hm... — hümmög az elnök. — Akkor stimmel!'. .. — No, ugye hogy stimmel! — lélegzik fel a hivatásában sértett könyvelő. — Stimmel hát... — sóhajt Nagy Dénes — az én számolásom stimmel! Mert tizennyolc van összesen, ha tudni akarja és nem tizenkettől — Ti... ti... tizennyolc? — dadog a könyvelő. — Az lehetetlen. Még hogy tizennyolc ...! — Tizennyolc bizony, még meg egyéb mindenféle szerszám. Nem kell énnekem a maga leltárja, hallja-e? — büszkélkedik a vén, vörösgárdista Nagy Dénes. — Itt a pontos leltár! — mutat ősz, kopaszodó fejére. — S tudom, hogy az stimmel, de a maga úgynevezett százszázalékos leltárja az egy cseppet sem stimmel! — reccsen dühösen. — Kérem ... kérem ... szabadkozik megbántott duzzogással a könyvelő. — Vasárnap, amikor benn lesz az egész felszerelés, majd Jeellenőrzöm újból. Elvégre azt mondta Lenin elvtárs, hogy ... — Tudom ... tudom ... — legyint az elnök —, hogy aki dolgozik az hibát is követ el. De egyszer szeretnék valamilyen más Lenin Idézetet is hallani. No mindegy ... majd meglátjuk vasárnap... — s dohogva kiment az irodából. De nem kellett addig várnia... Pénteken váratlanul kitört a vihar. Istenes Szabó a Nyúlás partokon hengerelt. A mellette lévő tagban — az a szomszéd faluhoz tartozott — trágyát szántott alá Vass Berti. A két szomszéd szövetkezetes szemlélgette, vizsgálgatta egymás munkáját, lovát, szerszámát... Vass Berti, akit természete miatt csúfnevén „hörcsög Vassnak“ neveztek, hirtelen megtorpant, felhördült s nyakából kicsapva a szántógyeplőt, odarohant a mit sem sejtő Istenes Szabóhoz. — Állj meg! Állj meg! — üvöltötte vérbenforgó szemekkel. Istenes Szabó megtorpant s Vass Berti dühödten markolta meg a hengert. — Mikor loptad ezt el te nyavalyás bitang, vén farizeus? Istenes Szabó, bár szelíd ember volt, ezért is kapta ragadvány nevét, éktelen haragra gerjedt a soha nem kapott szitkok hallatára. — Ilyet ne mondj nekem, hallode? Húsz esztendeig voltam én a község pénztárosa, de egy picula sem ragadt a kezemhez! Még hogy elloptam! Hallottak már ilyet! Hát enyém ez a henger? — Nem is a tiéd vén gazember, mert az enyém! — Tied-e? Abba bizony erősen tévedsz! Mert ez a mi hengerünk! — Az ám! A szövetkezeté! Csakhogy a mi szövetkezetünké. Mert ezt én adtam be! Itt van la! Olvasd! Saját magam égettem be, még amikor csináltattam ezeket a VB betűket! Olvasd, ha van még szemed! Múlt héten kinnhagytam a határban s most már tudom, hogy kinek a mocskos kezén tűnt el! Talán össze is verekedtek volna, ha közben szerencsére oda nem ér az elnök, Nagy Dénes. Ö tett igazságot a két marakodó között... Minden vita és magyarázkodás nélkül kifogatta a lovakat, s a hengert visszahagyva, Istenes Szabóval hazabaktattak. Az országúton szembetalálkoztak Mészáros Menyhérttel. A furfangos fuvaros, aki éppen cementet szállított gúnyosan rájuk kiáltott a szekérről: — Csak gyalogosan hé, csak gyalogosan? Az elnök fejében szörnyű gyanú fészkelödött be, amikor meglátta őt. Estére sebtiben taggyűlést hívott össze tekintet nélkül a dologidőre. Szüleim és én Mikor a réten szűnt a munka, a betűvetést is tanulta valahány ősöm, cseléd, szolga, gürcölt, hallgatás volt a dolga. Anyám dajkának ment el Bécsbe, apám gazdák kosztját cserélte, majd öt évig kényszerű zsoldért védi semmijét„ csonkul, ont vért. Két perzselt ember, — testvér terhe-, esküdött újabb gyötrelemre. Fanyar frigyük gyümölcse lettem, náma dacuk gyülemlett bennem, csakhogy nekem már kellett szólnom, alázatlanul, ember módon. Nem volt hiába szülöm dolga, nem lettem cseléd, hajszolt szolga Helyettük is betűket vetve sűrítem éltük életembe. ZALA JÓZSEF Zala Józsefnek 1959-ben jelent meg első verseskötete, a „Csallóközi útravaló“, amely élénk visszhangot váltott ki az itteni magyar irodalmi körökben. Zala József versei, — mint ahogyan első kötetének elme is utal rá —, szőkébb hazájáról, a Csallóközről szólnak, a dunamenti falvak új életéről, az emberről, aki hátat fordítva a múltnak a község vágyában, gondjában találta meg élete értelmét, építő, alkotó törekvését. Költeményei hatásos pasztellképek, egy-egy széles mondulattal megrajzolt táj, vagy portré. Gyakran a múltból meríti mondanivalóját, gyermekkorára emlékszik, ilyenkor finom nosztalgiával telnek meg zengő strófái. A költőnek e hónapban jelenik meg második kötete: „A két Duna között“ címmel. Felkerestük Zala Józsefet, s megkértük, mondjon néhány szót a közeljövőben megjelenő verseskötetről. — Az ember kissé elfogődott ilyenkor, és nehezére esik saját kötetéről beszélnie. Ez azonban elmúlik később — mondotta a költő, majd így folytatta: — Most még teli vagyok izgalommal, s azon töprengek, milyen fogadtatásra talál az új kötet. Annyit azonbajj elmondhatok, hogy a verseskötetem hat ciklusból áll. A ciklusok egyrészt a munkások és parasztok életéről szólnak, másrészt a hazai tájat, a csodálatos dunamenti természetet örökítik meg. De mindebben benne van a békéért való küzdelem, a szocialista ember nemes törekvése a boldogabb jövő megteremtéséért. — Mit tart új kötetéről a költő? — Ügy érzem — folytatja mosolyogva — hogy verseim igényesebbekké váltak. Költeményeim témakörét az első kötettel szemben leszűkítettem, s így mélyebben tudtam a problémákba hatolni. Én legalább is így érzem, ám a végső szót az olvasóközönség és a bírálók mondják ki. — Pártunk legutóbbi kongresszusán szó esett az építő, szocialista művészet további fejlődéséről. Hogyan látja Ön irodalmi fejlődésünk további távlatait? — Az írónak minden erejével és tehetségével támogatnia kell a haladásért vívott harcot. Mondanivalóját mindig a való életből kell merítenie, s pártos igazsággal, művészi elményöltséggel kell ábrázolnia korunk emberét, korunk emberének sokrétű problémáját. Ebben látom irodalmunk felvirágoztatásának további lehetőségét — mondotta Zala József, szlovákiai magyar költő. —des— Kérdéseire a furfangos fuvaros minden köntörfalazás nélkül büszkén, dicsekedve mesélte el, mi mindennel „szaporította“ a közös vagyont ... Ahol valamelyik határban, mezőn hagyott ekét, boronát, hengert látott feküdni, régi fuvaros-tempó szerint, minden teketória nélkül feltette a szekérre. De hordott ő akáctönköt, nyárfát, tölgyfát, szőlőkarót, amit talált. Szedett szét szekeret, lopott szénát, szalmát. Bizony, bizony többet hordott ő be a szövetkezetbe annál a kis szemnél, amit annak idején, amikor még „zöld“ volt a közös gazdálkodásban kihordott a raktárból pálinkára — magyarázta kidüllesztett mellel. Igen megrökönyödött, amikor az elképedt tagság, ahelyett, hogy a nyakába borult volna élelmességéért, keményen leszidta. De ha még csak leszidta volna! A nagyobb baj az lett, hogy azon nyomban leszállították a szekérről, beosztva őt etetőnek a tehénistállóba. Hát ez volt a hála, amiért gyarapította a közös vagyont...? Szégyellte is ezt az állapotot Mészáros Menyhért. Lovasember létér« duzzadt tőgyü tehenekkel vesződni... De hát ,mit tehetett? Vakarta a magában csak dög marháknak titulált jószágokat, s morfondírozott eképpen: — Az még csak rendjénvaló, hogy a miénk nem azt jelenti, hogy az enyém, mert* a miénkből származik majd az enyém. Hanem hát... az övék, az miért nem a miénk is? Belezavarodott kegyetlenül a fortélyosságtól oly messzeeső bölcselkedésébe s aztán a körömrúgóra akkurátus lovasember módra verte ki „stráfosan“ a lebecsült tehenek porát vakarójából. Akárcsak huszárkorában a kezére bízott remondákét... és sóhajtott hozzá nagyokat a megértés hiányában kesergő fuvart "lanltott furfangos fuvaros... A tűzhelyen öblös fazék, veri a gőz a fedelét, pattog a tűz, szikra cikkan, hosszú kések érce villan. A gazdasszony hagymát hámoz, könny tapad szempillájához, felkapja köténye sarkít, beletörli könnyes arcát. A kredencbe nyúl a gazda, fiaskó koppon az asztalra, csengetyűznek a poharak, az ormótlan ujjak alatt. Künt komondor vakkant:, nehéz léptek cuppognak a hóban, dong a tornác, mert a böllér, ott topog már az ajtóban. Belép hangos jóreggelttel, sorka nyomán friss szél lobog, kezet ráz, nagyokat pislant, s az időre kicsit dohog. De a jó szíverösítő kedvet önt belé, deríti, ^ fűti vérét, csiklandozza, orcáját kikerekiti. Jönnek megint, nehéz parasztcsizmák gyúrják a szűz havat. A szomszéd egy kurtát köszön ahogy megáll a küszöbön. Pálinkáznak, évelődnek, lassacskán felcihelödnek, s kilépnek a tiszta télbe, a hajnali szürkeségbe. Alig szólnak, s hogyha szólnak, hangfogója van a szónak, nehogy ott az ólban neszét vegyék, mire megy a beszéd. A böllér a csizmaszárból keskeny kését előhúzza, megvillantja, tapogatja aztán visszalöki újra. Int, és a két markos ember lecölöpöl az ajtónál, s a gazdasszony nehéz szívvel játssza most a ravasz rókát. Elhúzza a reteszt, benéz, csalin kukoricát csörget, és az álmos disznó, lassan feltápászkodik, kiröffent. Hallva a gazdasszony szelíd szavát, ki is penderedik, hájas pofáját szimatra nyújtja immár megcsalatva. Mert a négy marok szaporán kap az élő sonka után, rátérdelnek tomporára, teperik a föld havára. £s a böllér Hideg kése rácsap az ártány szívére. Sikít, hörög — mindhiába, mindhiába rúgkapálna. Bugyog a vér gőzölögve a virágos, mázas tálba, könnyet hullajt a gazdasszony megrebbenő szempillája. Megy is befelé sietve, gyenge szívét csitítgatva, háta megett zizegve gyűl a hízóra vetett szalma. Vörös lángok kergetöznek, serceg a disznó bundája, s vígan száll a pille-pernye az emberek bajuszára. DÉNES GYÖRGYj ! Zala József új kötetéről
