Szabad Földműves, 1963. január-június (14. évfolyam, 1-52. szám)
1963-05-01 / 35. szám
Ezerkilencszázharmincöt. Sötét fellegek keringenek a vén Európa ege felett. A demokrácia tüze kialvófélben pislog, sőt, sok helyütt teljesen eltaposta a fasizmus vascsizmája. Erről a munkásosztályt meggyalázó helyzetről vitatkoznak Szlovákia egyik kis városának szűk munkásotthonában a pártszervezet vezetői. — Wéber már megint arról papolt a gyárban, hogy „letörtük a szarvukat a bolsiknak“ —, mérgelődik az elnök. — De szívesen kicsavarnám annak az embernyúzónak a nyakát, — ugrott fel Kovács a pártvezetőség legfiatalabbja. — Nono, csak lassan a testtel — inti le az elnök. — Azzal még nem sokra megyünk, egy igazgató helyett száz is akad. — Hát akkor mitevők legyünk — néz egyikről a másikra tanácstalanul a fiú. — Van meszelő meg mész is akad — szól közbe az öreg Balog. — Még a templomajtót is bemeszeljük jelszavakkal. — örökké csak jelszavakat meszelni — pattan fel Kovács. — Valami mást kellene csinálni, amivel meg tudjuk mutatni ki a legény a gáton. — Hát akkor ki vele! Mi legyen az a nagy hőstett — mosolyog kissé gúnyosan Balog. — Van valami igaza Andrásnak — szól közbe az elnök. — Valamit ki kellene találni... Már jó éjfélbe nyúlt az idő, amikorra megszületett a terv. * * * Kovács Andris az apjával együtt szőlő alá fordított egy jó óra járásnyira lévő tanyán. Már harmadik éve tették ki a gyárból az utcára a „véresszájú kommunistát“. Azóta mindenféle alkalmi munkával kereste a keserves kenyeret. Most is napi 15 koronáért reggeltől estig ássa, csákányozza a sikér kavicsos talajt. A vén nap már valahol a hegyek mögött járt, amikor befejezték az e napra tervezett utolsó csatornát. Kissé megpihentek, aztán szedelőzködni kezdtek. — Apám, én estére bemegyek a városba — veti oda András. — Van jó dolgod? — Megígértem. — Lány? — Nem éppen. — Hát akkor mi a szösz? — Azt nem mondhatom meg. — Saját apádnak? — Annak sem! — Egész nap figyeltelek, láttam, hogy nem ott jár az eszed, ahol dolgozol. — Akkor megyek, sietek vissza. — Hát ha annyira akarsz ... — De erről egy szót se senkinek! — Vigyen el az ördög azzal a nagy titkolódzással! Jócskán beesteledett amikor a gyárhoz ért. Ott a fal mellé lapulva várakozott. Szórakoztatója a már oly régen nem hallott gépek összefonódott zaja volt. Kellemesen hatott rá a gépek ütemés lüktetése, a pléhtáblák éles csörrenése. Közel tíz évig napról napra hallgatta a gépek furcsa, sokszor fülsüketítő zenéjét. Most mégis mintha valami szebbet, újabbat hallana ... Most érezte csak igazán, mennyire vágyik vissza abba a gyárba, ahová gyerekfejjel lépett be először. Ahol mindig elégedettek voltak munkájával, csak a kommunista mivoltával nem tudott a gyár vezetősége kibékülni. — Inkább dolgozna rosszabbul — torkolta le a jó munkást emlegető mestert az igazgató, amikor elbocsátották. — Csak ne lenne oly véresszájú sztrájkszervező kommunista. — Hu-hu. — Aztán megint: Hu-hu. — rezzenti fel gondolataiból valami bagolyhuhogás-féle. — Ez alighanem a Pista gyerek, — de azért még szorosabban lapult a téglafalhoz. — Andris, hol vagy? — suttogta félhangosan a jövevény. — Halkabban. Elhoztad? — A kabátom alatt van. Éleset kürtőit a gyár szirénája. A délutáni partit váltja az éjjeli. — Siessünk! Andrásnak a pelyhedző szakálú Pista gyerek mellett sikerült besurrannia. A gépház ajtajánál megtorpantak. Pista, aki a fütőházban inaskodott, körülkémelt. — Nincs veszély, jöhetsz! — súgja társának. A kéményhez vezető vasajtót valaki „véletlenül“ nyitva felejtette. Halványan pislogó villanylámpa fényénél szorongva haladtak előre a keskeny folyósón. Még egy keskeny forgóajtó s máris a kémény aljában voltak. — Itt várj rám, míg nem jövök —, szól András Pistának, s máris kúszni kezd felfelé a kémény keskeny, kormos létráján. Lassan haladt előre a szemét maró füstben és a hulló koromban. A kegyetlen huzatban majd szétrobbant a dobhártyája. — Ha most rosszul lennék — riadt meg egy pillanatra. És képzeletben már látta magát összezúzva a kémény alján. — Hogy is lehet most ilyesmire gondolni — hesegette el a kísértő gyávaságot. Lassan fogytak a méterek. Több mint ötven métert kellett másznia, oly magasan nyúlt fel a sudár kémény. A tüdeje, mely megtelt füstös, gázos levegővel, majd szétpattant. Kapkodva szedte a levegőt... Egyenként számlálni kezdte a vasfogak fogyását ... A feje egyre jobban elbódult. Vissza-vissza tekintett, de a gyérvilágosságú villanylámpa fénye alig 1—2 méterre világított a feneketlen sötétségben. Vagy negyedórái ádáz küzdelem után friss levegő csapot az arcába. — Végre! — lélegzett egy mélyet. — Még néhány fokot kúszott és belebámulhatott a sötétszürke éjszakába. Gyorsan munkához látott. Az egyik kezével kapaszkodott, a másikkal drótot kotort elő zsebeiből és ügyetlenül egy rövidke rudat erősített a legfelsőbb vasfokhoz. Hosszas kínlódás után végre szilárdan állott a rudacska. Dologvégezve elindult lefelé a koromsötét pokolba. Vagy húsz métert tehetett meg, amikor valami kopogásféle ütötte meg a fülét. Lélegzetviszszafojtva megállt. Kip-kop, kip-kop. — Valaki jön — szaladt végi ga hideg a hátán. — Most mit tegyek? Kip-kop. Hangzott egyre közelebbről. — Lelököm — szaladt hirtelen agyába a gondolat. Lentről ismerős-féle krákogás hallatszott. — De hiszen ez a Pista gyerek... — Andris — nyöszörögtek lentről. — Mi az ördögnek jöttél ide — gyorsan vissza. — Jaj, nem bírom.,. — Muszáj. '' ~ Végül nagynehezen sikerült lekászolódniuk. Pista erőtlenül rogyott össze. — Miért nem vártál? — Azt hittem, hogy valami bajod van és nem tudsz visszajönni — lihegte. Kisvártatva sikerült lelket vernie a legénykébe. — Most, hogy jutunk ki — kérdezte tanácstalanul András. — A tetőn keresztül. A hatalmas gépház másik végéről szórványosan hangok hallatszottak. Aztán néma csend. A két fiú óvatosan felmászott az egyik kazán tetejére és aztán kisegítették egymást a szellőztető ablakon keresztül a tetőre. — Ki a csuda jár itt? — hallatszott lentről. Fent mozdulatlanul lapultak a pléhtetőhöz. — Már megint kísérteteket látsz János — ismerte meg András az öreg Balogh hangját. Néhány másodpercig még lapultak. Teleszívták megkínzott tüdejüket friss tavaszi levegővel. Aztán óvatosan kúszni kezdtek a tetőn. — Le kell ugranunk. — András választ sem várva lecsúszott. Hangos puffanás jelezte, hogy lehuppant az ötméteres mélységbe. Pista egy kicsit tétovázott, végül ő is nekibátorodott. Semmi komolyabb bajuk nem esett. A felhők közül itt-ott egy csillag is kibukkant, s ez kissé megtörte az ólomszürke sötétséget. A két fiú sokáig szótlanul szemlélgette egymást. Végül András elnevette magát. — Az anyád aligha ismerne Rád. — Festeni sem lehetne náladnál különb ördögöt — vág vissza a másik. — Aztán a ruhát elásni... — Ne félts Te engem. Más más irányban nekivágtak az éjszakának. András a szőlőnek fordított földbe jó mélyre leásta a kopott, koromtól fekete gúnyáját. Ingbe, gatyába indult a szállás felé. — Ha most látna Pista, bizonyára kísértetnek venne, — mosolyodott el. Az istállóvályűnál lemosakodott. Aztán nesztelenül beosont az istálló végén elrekesztett szállására. Az apja javában horkolt, a béreslegények az igazak álmát aludták. Alig nyújtotta ki fáradt testét a szalmazsákon, amikor valaki nyikorogva nyitotta a'rozzant ajtót. Andrásnak torkába ugrott a szíve. — Remélem döglik már mindenki — ismerte fel örömmel a béresgazda rekedt hangját. Olyan átkozott szokása volt az öregnek, hogy éjfél után amikor végigjárta az istállókat, mint valami barmokon, a béreslegényeken is végigcikkázott a villanylámpával. Andrást ez máskor nagyon bosszantotta, de most örült, amikor egy pillanatra megpihent arcán a villanylámpa fénye. Jól tudta előre, hogy gyanúsítani fogják. Ilyenkor jól jön az alibi. Jól is jött. Hiába kutatták hónapokig, nem sikerült megtudni ki járt május előestéjén a kéményben. * * * Hajnalra szétoszlottak a felhők. Mire a gyársziréna az éjjeli műszak végét jelezte, a kerekarcú napocska is kikukkantott a közeli hegyek mögül. — Szép időnk lesz — böki oda Balogh a gépházból kilépő munkatársának. Kerekes felemeli tekintetét, aztán megkövültén megáll: — Gábor, Gábor — ragadja meg a Balogh vállát. — No, mi az isten csudája van veled? — Nézd a kéményt... — Mit nézzek rajta ? — Piros zászló van a tetején... — Tényleg az, ebadta — mosolyodott el Balogh tettetett csodálkozással. Sikerült a gyerekeknek — dörzsölte meg a markát. — Derék dolog — szólta el magát félhangosan. — Mit mondtál? — kíváncsiskodott Kerekes. — Én, egy sző nem sok, annyit sem szóltam. A hír futótűzként terjedt el minden részlegen. Mindenki a gépház felé sietett. Izgatott találgatások a tömegben. Egyik munkavezető az igazgatóhoz rohant. Néhányan a munkásokat szőlítgatták, hogy oszoljanak. Nemsokára az igazgató autójának csikorgott a fékje. Vörös volt a dühtől. — Mit állnak itt, mit nem veszik le azt a vörös rongyot! Senki sem mozdult. — Süketek maguk? —nézett végű gyűlölettel a tömegen. — Gyáva kutyák valamennyien — szitkolődzott. Mivel azonban látta, hogy senki nem vállalkozott, taktikát változtatott. — Aki lehozza 500 koronát kap. — A munkavezetők kis csoportja egymásra nézett, aztán a kéményre, de rögtön inukba szállt a bátorság. — Ezrest, egy ezrest kap, aki lehozza — licitált felfelé az igazgató. Mozgolódás a munkások között. Sokan szerették volna az ezrest. De amikor a jelentkezni készülők munkástársaik villámló tekintetével találkoztak, visszahökkentek. Amikor az ezres sem mozgatta meg az embereket Wéber újból kitört: — Ezt még megkeserülitek, rohadt csürhe! — rohant el, hogy a tűzoltókért telefonáljon. Az emberek fellélegeztek. Zavartalanul bámulhatták tovább a csodát. Fönt a magasban a vörös lángnyelvet, a szabadság hírnökét, vidáman lengette a friss május reggeli szellő. Tóth Dezső MAJAKOVSZKIJ: m ájus i. Ragyogj! Egek napszeme, tiéd az erő! Pokolba a felhővel, mely kényesen lebeg! Vidám gyűlésre, csillagok, most bújjatok elő! Oszoljatok, mint burzsujok, ti kövér fellegek! Gyere ki, ember! Gyere ki, munkás! Bújj elő! A pince-sötétből fel, gyülekezz! Gyanakszol? Nézz hát, van itt, amit láss! Indulj! Gyere! Fuss ide! Jől igyekezz! Ész manométere! Mérd ma a számot, Számold, hány lobbanő szív tüzel itt. Keleti szélvész vihara támad? Kavarja a munkások porszemeit? Gyere te kormos, kátránytól ragadó! Ne állj egyedül! Eljött a te órád! Ma itt 150 millió menetel — 300 millió láb. Dalolj! Menetelj! Zengő riadót fújj! Határok omlanak! A régi ellen, rajta! Egymilliárd és ötszázmillió ujj! Pipacsszinű zászlód emeld a magasba! Lázas ének, lázadj! Láncodat lerázzad! Nézzetek — mifelénk — lüktet és dagad, és 12 milliárd szív-dobbanás árad értetek, — értitek? — egyetlen perc alatt. Jöjjetek! Gyűljetek! Földkerekség népe! A Szovjet nyújt kezet, ingyen, nincs is ára. Serkenj egységes május elsejére és másodikára és századikéra (Hegedűs Géza fordítása) j NYIKOLAJ USAKOV: T.avasxi Májusi lassú estéken a szem a hímes égre kutatva tekint fel; a tavasz melege bőségesen csordul-e világunkra, úgy, amint kell? A holdból a fény jól árad-e szét? Szépen szól-e fülemile-dal? Még azt is, a madarak énekét szebbé tennők mint volt tavaly. Finom felhőkbe nyúló zsenge ágak, tavaszi ágak, rátok esküszünk: a szavaink is mind célba találnak és nem hagy cserben a kezünk'. S ha elvégeztünk mindent, pontról pontra megtöröljük arcunk — fény és virág ragyog reánk s mi mosolyogva mondjuk: miértünk szép a világ! (Képes Géza fordítása) SZEMLÉR FERENC: MunfedsZán^ofe Borzongva kelnek ki az ágy meleg fészkéből. Foguk össze-összekoccan a mord hidegtől, melyet őlmos éj az ajtó-ablak résein betömköd s mely hűvös árként borítja bokájuk, ingük alját, pizsamájuk szegélyét. De átlebegnek habjain a tüzecskék bójáinak sziszegő lángja mentén s magukra öntik alsó-köntösük nájlon-burkát, s páncél-felsőruhájuk a zord idő ellen. Tea s kenyér fűtőanyaga bíztatja belül őkét az utcák, autóbuszok forgó tekervényeiben, midőn még a nap se kelt fel — csak a fénycsövek izzólámpák kis mű-napjai égnek estétől fogvást a sűrű sötétben. Bélyegző órák csattannak. Kinyílik az űzletajtó. Gyárkaput kitárnak. Már ottan állnak mind nehéz daruk, morgó kemencék közt, sík áru-asztal mögött a bálák erdejében, ékes szerszámok fényét villogtatva csengő szerelőcsarnok mélyén — mindenütt hát! Finom arcukat feszülten figyelem, friss odaadás, itt-ott felderengő néma mosoly teszi csodálatossá, miközben hatszor nyolc órát hetente jövőnk építik valamennyien.
