Szabad Földműves, 1963. január-június (14. évfolyam, 1-52. szám)
1963-03-31 / 26. szám
• Súlyos természeti katasztrófa Báli szigetén. Hírügynökségi jelentések beszámolnak az indonéziai Baliszigetén pusztító Agung tűzhányó kitörésének borzalmas következményeiről. A lakosság menekülni próbál a veszélyeztetett területekről, amelyek fölött továbbra is hamufelhők lebegnek. A halottak száma meghaladja a tízezret. • Salazarnak sem kell Bidault. Bidault, Franciaország volt miniszterelnöke, akit a francia hatóságok üldöznek, Bajorországból Portugáliába menekült. Legfrissebb jelentések szerint a portugál külügyminisztérium felszólította a francia politikust, hogy hagyja el az országot. • Malinovszklj marsall kitüntetése Indonéziában. Malinovszkij marsall, a Szovjetunió honvédelmi minisztere látogatást tett Indonéziában. Sukarno elnök a szovjet nemzetvédelmi miniszternek az Indonéz Köztársaság Érdemrendjét adományozta. • Folytatják az arab egység megteremtéséről szóló tárgyalásokat. Kairóban nem hivatalos közleményt adtak ki az egyiptomi, szíriai és iraki kormány képviselői közti tárgyalásokról, amelyek az arab únió megteremtéséről folytak. Bejelentették, hogy Nasszer elnök rövidesen Algériába látogat. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy erősen gazdasági jellege van az elmúlt napok nemzetközi eseményeinek. Majdnem az égési kapitalista világon sztrájkhullám vonul végig. A Szovjetunió ellen Washingtonban kiagyalt gazdasági embargó pedig — a várt hatással ellentétben — újból megrendítette a NATO-országok sokat hangoztatott egységét. A bonni militaristák atomálraa már-már valóságként rajzolódik ki, s minden jel arra vall, hogy rövidesen a legpusztítóbb fegyverek birtokába jutnak a Bundeswehr egységei. Diplomáciai szempontból a Nyugat-Berlin jövőjét illető szovjetamerikai megbeszélések érdemelnek külön figyelmet A sztrájkhullám áttört a Lamanche-csatornán Semmiféle kommentár nem szükséges ahhoz, hogy ez év márciusában egy deka szén sem került felszínre a gazdag francia szénmedencékből. A sztrájkhullám teljesen megbénította az ország gazdasági életét, mert mint ismeretes, egyedülálló eset történt Franciaország történetében: a népgazdaság legkülönbözőbb ágainak dolgozói szolidaritási sztrájkkal támogatták és támogatják továbbra is a hős bányászokat. Az eddigi fejlemények azt mutatják, hogy a sztrájkolók nem adják fel követeléseiket, bár a kormány részéről komoly erőfeszítések történnek arra vonatkozólag, hogy rábírják a bánvászokat a munka felvételére. Párizsi politikai körökben valószínűnek tartják, hogy a kormány részben eleget tesz a sztrájkoló bányászok követeléseinek, de ugyanakkor visszautasítja a többi alkalmazottak kérelmét. Miközben a de Gaulle-kormány jóformán tehetetlen az egyre szélesedő sztrájkhullámmal, hasonló sors fenyegeti Angliát is. A munkás-szolidaritás, (persze nem csak erről van szó), áttört a Lamanche csatornán, s jelenleg a szigetországban is több helvütt beszüntették a munkát. A különbség az, hogy Nagy-Britanniában nemcsak a béremelésért harcolnak, hanem a munkaadók által kilátásba helyezett elbocsátások ellen is. Különösen a villanyenergia-termelés dolgozói tűntetnek több társuk elbocsátása ellen. A napokban mintegy tízezer munkanélküli vonult fel az angol fővárosban és megbízottaik kihallgatást kértek a kormány tagjainál. A rendőrség nem szállt szembe a tüntetőkkel, sőt a pénzügy-, és a munkaügyi miniszter tárgyalásokat kezdett a bányászok képviselőivel. Az angol sajtó elismeri, hogy a második világháború befejezése óta nem volt példa Ilyen nagyarányú munkabeszüntetésre Angliában, mint jelenleg. London megkontrázta Bonnt Nyugat-német politikai körökben olyan nézetek terjedtek el, hogy Adenauer kormánya elkapkodta a Szovjetuniónak gyártott cső-export megtiltását szolgáló amerikai gazdasági embargót. Vagyis: nem konzultálta le előzőleg többi európai szövetségesével, hogy milyen álláspontra helyezkednek. Az már régóta közismert, hogy a vezető kapitalista országok képviselői között lényeges nézeteltérések uralkodnak a szocialista országokkal folytatott kereskedelmi politikát illetően. Hogy ez mennyire így van, abból is kitűnik, hogy az angol kormány, fitytyet hányva a NATO-szolidaritásra, nem tartja stratégiai árúnak az olajvezetékhez készített csöveket és hajlandó azokat továbbra is a Szovjetunió részére bocsátani. Bár Mac- Millant figyelmeztették Bonnból az ebből származó „veszélyre“, de az erősen angolszász-ellenes bonni politika vezetőinek véleményére vajmi keveset adnak Londonban. Maga a washingtoni nagykövet adta tudtára az amerikai kormánynak, hogy Nagy-Britannia nem helyesli a Szovjetunióba irányuló cső-exporttal kapcsolatban elfoglalt amerikai és nyugat-német álláspontot. Tanulságként elmondhatjuk, hogy a Szovjetunió és a szocialista országok elleni bármilyen gazdasági megtorlás minden esetben a visszájára fordul: szerzőinek okoz bajt és kellemetlenséget. Az utóbbi időben éppen Washington és London közt alakult ki egy jds „összetartás“ a Bonn— Párizs tengely ellensúlyozására, s most kitűnt, hogy mihelyt gazdasági problémák kerülnek előtérbe, lehull a lepel mindenféle barátságról. De lehet-e ez másképpen a tőkés világban? A bűnös újjak ravaszt keresnek A bonni militaristák nemrégiben még bizonyára nem hitték, hogy aránylag milyen könnyű úton hozzájuthatnak az atomfegyverekhez. Elképzelésük akkor vált bizonyosabbá, amikor Kennedy elfogadtatta MacMillannal a NATO többoldalú atomfelfegyverzésének bűnös tervét. Arról már több esetben írtunk, hogy ez a terv milyen Óriási veszélyeket rejt magában. Sőt, ha mélyére nézünk a dolognak, látjuk, hogy az álllg felfegyverzett Bundeswehr revansvágyó tisztjeinek újjá ma-holnap az atomfegyverek ravaszára lapul és ezután még nehezebb lesz a békéért és a leszerelésért harcoló etők harca. Brentáno volt nyugat-német külügyminiszter a napokban tett washingtoni látogatása is azt szolgálta, hogy a tömegpusztító fegyverek gyűjtózsinórját hazahozza magával. Egyes amerikai lapok véleménye szerint Brentáno útja nagyobb sikerrel járt, mint tavaly Adenaueré, aki a Spiegel-botrány kicsúcsosodása idején járt amerikai földön. Brentáno állítólag jó hangulatban találta Kennedyt, aki igen megértőén viselkedett a bonni elképzelésekkel kapcsolatban. Rusk—Dobrinyin találkozó Éppen az előző híresztelésekkel kapcsolatban érthetetlen az amerikai politika irányvonala, mert közben mint Ismeretes, Washingtonban megkezdődtek a szovjet—amerikai megbeszélések Nyugat-Berlin ügyében. Rusk külügyminiszter az első napon röviden nyilatkozott és azt mondotta, hogy kormányának minden igyekezete a nyugat-berlini probléma rendezésére irányul. Dobrinyin szovjet nagykövet ezzel kapcsolatban újbői ismertette a Szovjetunió kormányának régebbi javaslatát a „frontváros“ jövőjét illetően. Vagyis: a nyugati megszálló csapatokat világszervezeti erők váltsák fel. A világsajtó behatóan foglalkozik a szovjet—amerikai megbeszélésekkel. Az angol sajtó örömmel üdvözli a tárgyalások megkezdését, a francia burzsoá lapok, de különösen a nyugat-német sajtó viszont támadja a megbeszéléseket és a kormányhoz közel álló lapok annak a reményüknek adnak kifejezést, hogy az USA nem tesz engedményeket a Szovjetuniónak. Ebből is láthatjuk, mennyire félnek Bonnban a nemzetközi helyzet láthatárán megvillant bizonyos enyhüléstől. —tg— Nagyszerű sikert értek el a Jeniszej folyó szabályozásán dolgozó szovjet munkások. Uindöszsze hat és fél óra hosszig tartott a folyó medre utolsó szűkületének elrekesztése. Ezzel lényegében befejeződött a világ legnagyob villanyerőmüve, a Krasznojarszki vízmű első szakaszának építése. A nagy győzelem híréről a világ mindlen részében tudomást szereztek. Hruscsov elvtárs táviratban köszöntötte a vízierőmü építőit. Felvételünkön a Jeniszej folyó szabályozásának egyik jelenete. (Foto: TASZSZ) Baráti beszélgetés a magyar nagykövettel Szerdán, március 27-én a sajtó-, rádió- és televízió képviselői Bratislavában baráti beszélgetést folytattak Marjai Józseffel, a Magyar Népköztársaság rendkívüli és meghatalmazott prágai nagykövetével. A nagykövet tájékoztatta a szlovák újságírókat azokról az időszerű kérdésekről, amelyek Magyarországon a szocializmus építésének befejezésével kapcsolatban felmerültek. A beszélgetés, amelyen résztvett Krajcsik Mihály, a Magyar Népköztársaság bratislavai konzula is,' igen szívélyes és baráti körben folyt le. Az USA, Nyugat -Németország és a cső-export... ... avagy minden az atombomba körül forog? Mi történik az Arab-Keleten? At utóbbi hetekben rendkívül élénk mozgásba lendült a Közel-Kelet politikai élete. A február 8-i iraki fordulat után most Szíriában történt újabb katonai puccs. Közben Jemenből is sorozatosan érkeznek nyugtalanító hírek angol katonai támadásokról és a Szaud-Arábiába menekült royalisták betöréseiről. Az egész Arab-Keletet behálózó érdekszövetségek és évszázadokra visszanyúló ellentétek szövevényes szálait meglehetősen nehéz felgöngyölíteni és kihámozni: mi is rejlik voltaképpen a különböző drámai események hátterében? Néhány alapvető és kétségtelen tényező azonban így is adva van. Vitathatatlan, hogy a különböző országokban kirobbantott államcsínyek hátterében legalább két tényező húzódik meg. Az egyik: a régi, „hagyományos“ gyarmatosítók és a modern neokolonialisták — tehát az angol és az amerikai érdekeltségek akciókra serkentő közreműködése. A másik: a mindenütt fellelhető arab nacionalisták fellépése. Ami az első színfalak mögötti erőt illeti, csak általánosságban beszélhetünk a közös brit-amerikai tevékenységről a világnak ezen a napjainkban legmozgalmasabb táján. Elvileg az amerikai és az angol olajmonopóliumok a legteljesebb mértékben egyetértenek abban, hogy mindenáron biztosítani kell a közel- és közép-keleti olajtermelés kézbentartását. Együttesen járnak el minden olyan esetben, amikor veszélyeztetve látják az olajkutak kiaknázását és egyéb gazdasági érdekeiket. Az elvi nézetazonosság mögött azonban valóban késhegyig menő harcot vívnak a hegemónia megszerzéséért a stratégiailag is fontos területeken. Konkrét példákon lehet lemérni, hogyan 1963. március 31. érvényesül és meddig terjed az akcióközösség, s hol kezdődik az ádáz pozícióharc az angolok és az amerikaiak között. Nem kell a történelem ítéletére várni annak megvilágításánál, hogy Irakban Kasszem rendszerének megdöntésében mennyire játszott közre az amerikai és az angol titkosszolgálat. Az országban bekövetkezett megdöbbentően tragikus bosszú- és üldözési hadjárat minden haladó elemmel szemben, magán viseli azoknak a titkos utasításoknak a jelét, amelyek nem származhatnak mástól, mint a hatalmukat féltő külföldi olajmágnásoktől. Ugyanakkor a Közel-Keleten — a britekhez viszonyítva — csak újsütetű jövevényeknek számító amerikaiak nem mulasztanak el egyetlen alkalmat sem, hogy az adott pillanatban és a legmegfelelőbbnek látszó helyen kiüssék a nyeregből az- Arab-Kelet egykori urát: Angliát. Ilyenkor nyoma sincs az akció közös, tervszerű megbeszéléséről és előkészítéséről. A két angolszász hatalom közötti mélyreható érdekellentéteket igen jól lemérhetjük a jemeni helyzet alakulásán és a Jemeni Köztársasággal kapcsolatos eltérő politikán. A „Brit Birodalom“ ütőerének mentén fekvő kis Jemenről a britek egyáltalán nem akarnak lemondani: a legutóbbi napokig minden erő mozgósításával igyekeznek megfojtani a köztársasági kormányt. Az amerikai hivatalos körök viszont éppen Szalal rendszerének diplomáciai elismerésével határolták el magukat Jemen ellenségeitől. Nem véletlenül küldték az amerikai külügyminiszférium bizalmi emberét, Ralph Bunche ENSZ-főtitkárhelyettesét az „arab világba". Elsősorban Bunche jemeni tárgyalásaiból kitűnt, hogyan képzeli el Washington a köztársasági kormány konszolidációját. A főtitkárhelyettes — túlmenően a Szalal iránti rokonszenv nyilatkozatokon — egész mostani kőrútján azon fáradozott, hogy kedvező színben tüntesse fel a rossz tapasztalatokkal rendelkező arab államférfiak szemében az Egyesült Államokat, s kifejezetten a britek rovására előnyös kiindulási pozíciókat teremtsen az „államcsínyek országaiban“. Még a mesterségesen elködösített angol és amerikai taktikai hadállásoknál is nehezebben kivehetők a különböző arab nacionalista csoportok tevékenységének körvonalai. Annyi természetesen máris bizonyos, hogy — az iraki és a jemeni fordulat végrehajtóihoz hasonlóan — a szíriai katonatisztek most hatalomra jutott rétege erős barátságot érez az Egyesült Arab Köztársaság iránt. Egyébként mind Kairó, mind pedig Bagdad első reagálásából világosan kiolvasható, hogy a leghatározottabban szívükön viselik — és ha szükséges, kellő eréllyel alá is támasztják — a szíriai rendszerváltozás mielőbbi megszilárdítását. A jövőt illetően különösen jelentős a két kormánynak az az önkéntes kötelezettségvállalása, hogy külföldi beavatkozási kísérlet esetén készen állnak fegyveres segélynyújtásra. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy két és fél esztendővel Szíriának az Egyesült Arab Köztársaságból történt kiválása után — annyi belpolitikai válság, megrázkódtatás és puccskísérlet után — Damaszkuszban ismét azok az erők kerültek a kormányzat élére, amelyek elsőrendű hivatásuknak tekintik a pánarab gondolat szolgálatát. A kérdés most már csak az: vajon milyen irányban fejlődnek majd a dolgok Szíriában? Vajon a jemeni példa, vagy a világközvélemény által jogosan elítélt iraki módszerek nyomán alakul ki az ország arculata ? Jemenben ugyanis a köztársasági erők győzelme egyet jelentett a nép felemelésével, a reformok megvalósításával, a feudális megkötöttségek lerázásával. Persze, Jemen és Szíria fejlettségi foka egy napon nem is említhető, mint ahogy Irak általános gazdasági és kulturális nívója nagy vonalakban e két ország között valahol a középponton határozható meg. Az új szíriai államvezetés csak akkor töltheti be közmegelégedésre szerepét, ha nem elnyomja, de elősegíti a népi kezdeményezésének kibontakozását. A közép-keleti erjedést heves sajtó- és kongresszusi viták kísérik az Egyesült Államokban. A Kennedykormány belső ellenzéke nyíltan helyteleníti a külügyminisztérium hivatalos irányvonalát. Ennek az elégedetlenségnek adott hangot a New York Herald Tribune-ban Joseph Alsop, aki a legszélsőségesebben reakciós amerikai publicisták élvonalába tartozik. Alsop különös élességgel bírálja a State Department jemeni politikáját és síkraszáll annak felülvizsgálatáért. Erőteljesen követeli, hogy az Egyesült Államok — az angol partnerre mért ütések helyett — minden erejét összpontosítsa az ingatag alapokon álló szaud-arábiai királyság megerősítésére. Személy szerint Kennedy elnökhöz fordul felhívással és sürgeti az amerikai 6. flotta még több egységének a Vörös-tengerre küldését a Szaud-Arábiát állítólag fenyegető támadás veszélyének elhárítására. Alsop és a mögötte meghúzódó körök érvelésének lényege abban csúcsosodik ki, hogy „a közel-keleti játszmában igen fontos szaud-arábiai amerikai érdekek, s a szomszédos Kuwaitban levő hasonlóan fontos amerikai érdekek, valamint olyan kuwaiti brit érdekek forognak kockán, amelyek sző szerint gazdasági élet és halál kérdést jelentenek Nagy-Britanniára nézve“. Ezért az angolszász szövetségesek marakodása helyett nélkülözhetetlenül szükségesnek vélik Alsopék a közös fellépést. Ezek a washingtoni nyfltszíni viták csak még zavarosabbá teszik és öszszekuszálják az Arab-Keleten végighúzódó frontokat. M. K. • Mi újság Genf ben? A genfi 18 hatalmi leszerelési értekezleten felszólalt hazánk képviselője is. Karel Kúrka, külügyminiszterhelyettes, beszédében hangsúlyozta, hogy a Szovjetunió és az USA által előterjesztett tervjavaslat megvitatása bizakodással töltötte el a haladó emberiséget, de a nyugati hatalmak az utóbbi időben újabb akadályokat görd!tenek a tárgyalások elé. (Befejezés az 1. oldalról) • Mit csináljanak azok az üzemek, amelyek még nincsenek ellátva megfelelő mennyiségű géppel? Ott is komplexcsoportokat alakíthatnak vagy bekapcsolódhatnának a százasok mozgalmába, mert ez a forma is a gépesítés és végül a technika jobb kihasználásához vezet. • Mit tart a legfontosabbnak a komplexbrigádok megalakításánál? Az anyagi érdekeltség kérdésének megoldását. Fokozatosan el kell érnünk, hogy a komplexbrigádok tagjait necsak a végzett munka szerint fizessék, hanem az egész termelésben elért eredmények szerint. Ezért szükséges a prémiumelosztás minden lehetőségét kihasználni. • Miniszterhelyettes elvtárs, mit szeretne üzenni a szlovákiai szövetkezetek és állami gazdaságok dolgozóinak? Ki szeretném emelni a tavaszi mezei munkák jelentőségét, mert idejében történő elvégzésüktől függ a növénytermesztésben a tervezett feladatok teljesítése és azon nehézségek legyőzése, amelyeket a takarmányszűk esztendő okozott. Ezek olyan feladatok, amelyek szorosan összefüggnek mezőgazdasági üzemeink gazdálkodásával, érintenek minden mezőgazdasági .dolgozót. Remélem, hogy minden szolgálatunkban álló eszköz kihasználásával a lemaradást behozzuk, az előirányzott vetésterületen földbe kerülnek a tavasziak, amely fő feltétele a tervezett hektárhozamok elérésének.
