Szabad Földműves, 1962. július-december (13. évfolyam, 52-104. szám)
1962-07-01 / 52. szám
Aprócska gyerekek igyekeznek az iskola jelé. Az üde reggeli levegőben virágok illata száll. A hegyoldalban még alszik a bükkös ... A falu végén meredek domb tornyosul. Valamikor vár állt rajta. A falu is onnan kaphatta a nevét. Várgede. Ma már a várnak nyoma sem látszik. Lassan-lassan talán a várdomb is eltűnik. Kitűnő követ terem. Követ terem a domb. A kőből házak teremnek. Az idő hegyeket tesz semmivé. Csak a házak dacolnak az idővel. A falu első hivatalos embere, a titkár magyarul beszél velem. Töri a magyart Szlovákul talán könnyebben menne - gondolom. Szlovákra fordítom hát a szót. A titkár elmosolyintja magát. Magyarul felel. Én szlovákul kérdezgetek ő meg magyarul felel. Ezen jót nevetünk. Miért ne nevetnéritc. Én szlovákul nem tudok jól ragozni — 8 meg magyarul nem tud egészen jól. Mindegy. Nagyon jól megértettük egymást. A falucska fürdőjének az éttermében ebédeltem, itt találkoztam Nyúltál. Egészen felvidított. Erre azért volt nagy szükségem, mert az állítólag Rimaszombatban gyártott székelykáposzta-konzerv, amit ebédre ettem, nagyon de nagyon elszomorított. Nyúl csodálkozva szemlélt körül. Nyilvánvalóan látta, hogy idegen vagyok. Különösen a fényképezőgépem érdekelte őt. Nagy, csillogó szénfekete szemével vágyakozva nézte a gépet. Hatalmas szürke füle az égnek meredt. Valóságos nyúl'. ... Nagyon jókedvű volt. Ugrándozott. Ebéd után szikraavatásra voltam hivatalos. Elindultam hát, nehogy elkések. Nyúl követett. Befordultam az iskola épületébe. Nyúl utánam jött. Egy kicsit furcsállottam a dolgot. Aztán el is felejtettem. Felnőttek, diákok gyülekeztek az avatásra. Az iskola egyik tanítójával beszélgettem a széksorok között. Egyszercsak Nyúl újból megjelenik. Pajkosan mosolyog felém. Mintha grimaszt is vágna. Az ördög tudja mi lehet ez!... Szólok a tanítónak.- Gyere ide fiam!... - dörren rá a tanító. Nyúl engedelmeskedik.- Minek az a szamárfül a fejeden? Elég szamár vagy te fül nélkül is. Hogy hívnak?- Rácz Vilmos.- Nahát akkor vedd le azt a fület a fejedről és viselkedj rendesen mert mindjárt kidoblak. Megértetted ? ... Nyúl elsomfordáit. Kicsit mintha bántotta volna őt a dolog. Szemében azonban dacot és jó adag fölényességet véltem felfedezni. Felavatták a szikrákat. Kezdetét vette a műsor. A VI. osztály tánccsoportja következett. Cselekményes táncot mutattak be a gyerekek. Kapáltak benne, kertészkedtek, madárijesztő is szerepelt — egyszeresük... nyúlok lopakodtak a szépen megmunkált kiskertbe. Rácz Vilmos, az én nyálam kicsit lenézően pillantott felénk a színpadról. Fölényesen elmosolyodott, majd tovább ropta a nyúltáncot.- Még jó, hogy nem szedtem le a fejéről azt a fület — mondja kissé megszeppenve a tanító elvtárs. — Mit kaptam volna én Erzsikétől, a kolléganőmtől, ö tanította a táncot... Hamupipőke- Jöjjön még vissza, táncoljunk egyet. Csak egyet — kért újból. Mentem. A zenekar keringöt játszott. A tizennégy éves várgedei lány valóban jól keringőzött. Gombaszög 1962 június 30 — július 1. Amikor olvassák e sorokat, már autóbuszok száguldanak Gombaszög felé. Deákiból, Martosról, Bratislavából, Lévából és a szélrózsa minden irányából, a népművészet seregszemléjén résztvevő együtteseket szállítja az autóbusz. De az autóbuszok egész sora kiránduló fiatalokat, szövetkezeti dolgozókat is visz a festői szépségű -(jitgy felé. Szombaton estefelé pendül a húr, ropják a táncot, éneklik a béke, a szabadság dicséretét. Két napig tart az öröm, a szépség ünnepe, amelynek sokezer résztvevője gyönyörködik a szebbnél szebb műsorszámokban. —tőit CSEMADOK lévai helyi csoportja a „Szabadság májusa" című táncfeldolgozással szerepel a gombaszögi országos dal- és táncünnepélyen. Kellemes meglepetés ért Várgedén. Régi ismerőssel találkoztam. Igaz csak itt beszéltünk először, én azonban Mihály Gabriellát hallottam a komáromi szavalóversenyen. Szépen szaval. Rögtön ráismertem. Azt mondta ő is megismert. Ugyan lehet, hogy ezt csupán illendőségből mondta. A művelődési otthon előtt beszélgettünk. Bent szólt a zene, táncoltak a diákok. Hívott, hogy táncoljak vele egyet. Szabadkoztam, hogy várnak rám a kollégáim, sietnem kell, meg hogy ebben a gyűrött nadrágban, poros cipőben stb., mégsem táncolhatok. Látszólag belenyugodott a dologba. Beszélgettünk. Mint minden gömöri, szűkebb hazája ezerarcú szépségéről mesélt. Tűzzel, lelkesedéssel. Aztán hirtelen saját magáról kezdett beszelni. Életéről, terveiről. Hangosan gondolkodva szőtte álmait. Meglepődtem nyíltságán, őszinteségén. Elmondta, hogy nem elégedett faluja kulturális életével. Többet szeretnének tenni. Szívesen játszik színdarabban. A legutóbb Hamupipőkét alakította. El is neveztem őt azonnal Hamupipőkének. Szépen muzsikálnak a gyerekek. Az iskola zenekara húzza a talp alá valót. Keringöt, csárdást — kinek mi tetszik. Kissé elcsodálkozva hallgatom. Látom, egy idősebb, palóc-féle ember ugyancsak figyeli a kis muzsikusokat. — Tán köztük van az unokája? — kíváncsiskodom. — Köztük. — Milyen hangszeren játszik? — Hegedűn. — És melyik ő? — Ott ül fönt... Ott fönt kilencen ülnek. Kilenc muzsikáló gyerek. Persze úgy gondolja a palóc, hogy nekem kötelességem tudni melyik is az ő unokája, mégis megkérdem a tanítótól melyik az. Mondja meg, mert amíg én ebből a kisbeszédű palócból kihúzom, hogy melyik hegedűs is az ö unokája, addig beesteledik. No, most már tudom. A kis Ferencz Eerdinünd az, micsoda császári hangzású neve van. Meglepem az öreget. — A Ferencz bácsi unokája hol tanult hegedülni? — Azt én honnan tudjam? — Nem tudja? — Nem hát. — Ugyan miért nem* — Magyar vagyok én kérem!.., Azért mert valaki magyar, igazán tudhatná, hol tanult az unokája hegedülni, képedek el s végigmérem a palócot. Hallja kend - mondom magamban — velem ugyan ne tréfálkozzon! Rövid szünet után folytatom a kérdezösködést. ' - Ferencz bácsi. — Magyar vagyok - vág közbe a palóc. Mérgelődök. Ha magyar, magyar. Látom én ezt rajta. Mit mondogatja annyit. No, majd mindjárt elcsípek egy palóc-palántát. — Mondd, ismered Ferencz bácsit? — kérdem a gyerkőctől és rámutatok az én „magyaromra". — Az? Az nem Ferencz bácsi! — Nem ? — Nem. — Hát akkor ki? — Ki? — gondolkodik el a fiúcska. - Kovács — vágja ki bátran. Hát persze, hogy Kovács. A lánya ment férjhez egy Ferencz nevezetűhöz azért lett az unoka neve Ferencz. ö pedig Kovács. Magabiztosan lépek mellé. — No, hallja Kovács bácsi, jól megtréfált... — Magyar vagyok — válaszol konokul a palóc. Ejnye, az ördög bújna ebbe a históriába. Most már gyanúsan nézek a palócra. — Nem mindegy az? — Hol lenne mindegy, amikor nem mindegy, igaz ... Igaza van. Kovács is vagyok. Nesze ne. Most már Kovács is, meg Ferencz is, meg még mi a csuda lesz ez a palóc. — Mdr negyven éve kovács vagyok a faluban — mondja kissé büszkén. — Most épít új műhelyt a szövetkezet. Pedig már nyugdíjba kellene mennem ... Az már biztos, hogy ez a kovács kovács. De mi lehet a neve? — Szabad a nevét? — kérdem és noteszt húzok elő. — Magyar László vagyok — mondja szelíd nyugalommal, s tovább szemléli hegedülő unokáját, a kis Ferencz Ferdinándot. Szépen, nagyon szépen muzsikál a gyerek — legalább olyan szépen, mint az üllő muzsikál majd az új műhelyben ... POLÁK IMRE Szovjet siker született Véget ért a Karlovy Vary-i nemzetközi filmfesztivál, amely sorrendben immár a XIII. volt. E jelentős nemzetközi vetélkedésen az idén egy híján 50 ország képviseltette magát. Ez a szám csúcseredményt jelent. A fesztivál nagydíját szovjet film nyerte el. Mihail Romm „Egy év kilenc napja“ című alkotása a világ filmtermésének a legjava közé sorolható. A két födíjat az „Egy csepp méz“ című angol, és a „Koldus“ című olasz film nyerte el. A fiatal rendezők díját Garcia Espinosa kubai rendező kapta meg. Éremmel tüntették ki az „Éjféli mise“ című csehszlovák és a „Királyi gyermekek“ című NDK- íilmet. A kiváló egyéni teljesítmény elismeréseként éremmel díjazták Louis Alcorizat a „Szent Lucia gyöngyei“ című film forgatókönyvéért, Rangel Valcsanov bolgár rendezőt a „Napfény és ámyékok“-ért és az első munka jutalmaként a brazil Glaber Rochot tüntették ki a „Barravento“ cimű filmért. A színészi teljesítmények díját a zsűri nem osztotta ki, amenynyiben a legjobb alakításokat díjazták. A rövidfilmek nagydíját a „Nyugtalan idők krónikája" című francia film nyerte el. Különdíjat a zsűri a „Kismadár“ című vietnami filmnek ítélt. A „Bumerang“ című jugoszláv kisfilmet és a „Vaskalap“ című csehszlovák filmet fődíjjal jutalmazták. A rajzolt filmek kategóriájában külön éremmel díjazták a „Nyugtalanság a mennyei palotában“ című kínai rajzfilmet. A nemzetközi filmkritika díját a bolgár „Napfény és árnyékok“ című film nyerte. Milliókat érő klub Nagy öröm érte a Kelet-Szlovákiai Vasművek építőit. A Sacai lakótelepen gyönyörű, kétemeletes klubot avattak fel. Neve: a Kelet- Szlovákiai vasművek Építőinek Klubja. Az építkezési költségek majdnem 4 millió koronára rúgtak, míg a belső berendezés közel 500 000 koronába került. A klub 580 személyt befogadó színházzal is rendelkezik. A klubból természetesen nem hiányoznak a nélkülözhetetlen, főleg a műkedvelő- és különböző érdekkörök számára oly fontos jelentőséggel bíró termek, helyiségek és az olvasószoba sem. A Kelet-Szlovákiai Vasművek sacai lakótelepén ugyanakkor önkiszolgáló falatozót is nyitottak meg. A tágas étteremben 400 személy foglalhat kényelmesen helyet. Az építkezést tavaly októberében kezdték el. Persze mondanunk sem kell, hogy a lakótelepen élő dolgozóknak nagy szüksége volt erre is. Most nagy az öröm. A 800 000 koronás költséggel épített falatozót ízlésesen rendezték be s meleg-hideg ételek bő választékban állanak a vendégek rendelkezésére. Andreas Sándor (Kassa) 1962. július 1, Ezerkilencszázharmincegy május 25. Pünkösd hétfője ... A Galántai Járási Hivatal udvarán hatvan csendőr sorakozott fel. Lábhoz tett fegyverrel állnak. — Tölts! Háromszáz éles töltény hatvan puska závárzatába csúszik. A hatvan csendőr két tehergépkocsiba száll. A Járási Hivatal kapuja kitárul. Az autók végigfutnak a kisváros utcáin, aztán kifordulnak a Kosút felé vezető néptelen útra. A kék égen izzó, levegőt és földet hevítő nap korongja alatt kanyargó úton kúszik a két teherautó. Köröskörül mozdulatlan, zöldellő, beláthatatlan búzatenger. A teherautók mögött szürke porfelhő húzódik az úton. Beszivárog a sátorvászon résein, betömi a csendőrök orrát, izgatja légcsövüket. Nyelik a port türelmesen és fegyelmezetten köhögnek. Utóvégre, amíg köhögnek, nem kell beszélgetniük. Tehát inkább köhögnek — és hallgatnak. Jobb ez Így, ha már kölcsönösen amúgy sem ismerik egymást. Mindegyiket más állomásról vezényelték ide, Galántára. Egy tucatnyi helyről jöttek össze itt — egyetlen cél érdekében. Kelet-Szlovákiából is érkeztek. Ide rendelték őket, mert Dél-Szlovákia fekete földje vészesen felhevült, forró lett. Háborog - mintha roppant vulkanikus erők feszítenék... Az autók a falu előtt lassítottak. A főutca mintha kihalt lenne. A templom előtt a két kocsi lekanyarodott az útról és megállt a községháza előtt. A csendőrök türelmetlenül ugráltak le és bementek a községháza udvarára. A kosúti bíró, ünneplő fekete ruhája alatt bőségesen keményített, fehér ingben, kalappal a kezében félszegen, szinte ijedten lépett a csendőrtiszt elé. — Kérem alázatosan ... Petrovics Ignác vagyok, a bíró... a kosúti bíró ... Ha parancsol valamit... Souéek törzskapitánynak semmi kedve sem volt fölösleges szavakkal fecsérelni az időt. Felszólította a bírót, hogy vezesse a községháza irodájába. Kint az udvaron, a legénységgel JánoSík főhadnagy maradt. Hármas oszlopba sorakoztatta a csendőröket, „fegyvert gúlába“, majd „pihenj“-t vezényelt, hogy készenlétben várják a vezénylő törzskapitány további parancsait. Bent az irodában osak ketten voltak — a csendőrtiszt és a falu bírája. Souéek törzskapitány az ablakhoz lépett és alaposan szemügyre vette a főutcát. Gondosan, minden apróságra felfigyelt. Mint egy tábornok, döntő ütközete előtt. — Milyen a helyzet a faluban? — kérdezte kis idő múlva a bíró felé fordulva. — Nehéz erre válaszolni, kérem alázattal — mondta elgondolkozva Petrovics Ignác és az ablakon keresztül ő is kitekintett az elhagyott utcára. — A sztrájkot megnyerték, emelik majd a bérüket is... de még mindig nem szűnt meg a nyugtalanság. Ellenkezőleg, az emberek itt is, Hegyen is egyre hangosabbak... A törzskapitány újra Petrovics Ignác felé fordult, mintha határozottabb választ várna tőle. — Mondja, bíró, a maga nézete szerint lesz merészségük a kommunistáknak a járási hivatal tilalma ellenére megtartani azt a nyilvános gyűlést ? Vagy nem ? — Nehéz erre felelni, kérem alázattal. De a nép összegyűl, egész biztos, hogy összegyűl. A letiltás, tetszik tudni, a járási hivatal letiltása csak most érkezett, néhány perccel ezelőtt... Későn. Főleg a falun kívül lakók számára jött későn. Petrovics Ignácnak ebben a pillgnatban úgy tűnt, mintha a esendői-« tiszt arcán megelégedést, az ajka körül alig észrevehető mosolyt vett volna észre. Elakadt a szava és elhallgatott. A csendőr maga is rájött, hogy a bíró a szükségesnél többet olvasott le az arcáról. — Mikor kapta kézhez a járási hivatal végzését a kommunisták mai kosúti gyűlésének letiltásáról? — kérdezte hivatalos hanglejtéssel a bírótól. — Most, az előbb, kérem tisztelettel. — Pontosan! Áz időt! — Hát... egy gyenge félórával ezelőtt. A törzskapitány kihúzta a zsebéből az óráját. Féltizenegy múlt éppen. — Tehát úgy tíz tájban. — Ügy körülbelül, kérem tisztelettel. Sárkány, a szolga hozta Kozma János jegyző űrtől, Vízkeletről. — Értesítette róla a gyűlés kérvényezőit ? — Azt, kérem szépen, maga a jegyző úr intézte el. Sárkány a végzést egyúttal Czagány Mihálynak, az itteni kommunisták vezetőjének is kikézbesítette. — És az mit mondott? Mit jelentett magának a szolga? Lemondják a gyűlést? — Azt hiszem, semmit sem mondott neki. Hiszen tetszik tudni... az ilyen kényes dolgokról nem nagyon beszélgetnek a községi szolgával... A csendőrtiszt csak most tudatosította, milyen ostobán kérdezte a bírót. — Hm, hm... különben is...majd magam kérdem meg őket. A törzskapitány aztán újra elgondolkozott, majd rövid mérlegelés után óvatosan megkérdezte: — Mondja csak, bíró... és... kidoboltatta a gyűlés letiltását? Betoawics Ignác elvörösödött. Za-
