Szabad Földműves, 1962. július-december (13. évfolyam, 52-104. szám)
1962-07-18 / 57. szám
Takarmánytermesztés a védgátolcon A meliorációs munkák rohamos fejlődése főleg Dél- és Kelet-Szlovákia területén szükségessé tette a régi belvízlevezető csatornák átépítését, valamint új csatornák létesítését és’ ezzel összefüggésben a patakok meg a folyók szabályozását. Szükségessé vált természetesen a védgátak kiépítése, illetve a már régebben megépített műtárgyak megerősítése. A belvízlevezető csatornák kérdését, valamint a patakrendezés problémáit a múltban szinte kizárólag a mezőgazdaság szükségletei szempontjából vizsgálták. Mivel az akkori, nagyrészben külterjes, ártéri művelés csak kisebb igényeket támasztott, a felmerült problémák lényegesen egyszerűbbé váltak. Mederrendezés alkalmával a kialakítandó új meder méreteit igyekeztek minél szűkebbre szabni, hogy ezáltal a földmunka mennyisége és természetesen a velejáró költségek a személyes érdekeltségre nézve, minél elviselhetőbbek legyenek. Az utóbbi 15 — 20 év azonban ezen a téren is gyökeres változásokat hozott. Az intenzív mezőgazdasági termelés és az iparosítás a kis vízfolyásokat is az érdeklődés előterébe hozta és jelentőségük napról napra nő. Természetesen ezzel együtt növekednek a vízrendezéssel szemben támasztott igények, követelmények is, ez pedig együtt jár a meder méreteinek, valamint az építkezés költségének növekedésével. Az új követelmények megállapításán kívül azonban nem szabad megfeledkeznünk a gazdaságosság betartásáról sem. A növekvő költségek mérséklésének egyetlen módja az, ha e munkák korszerűsítéséből folyó nagyobb méreteket csökkentjük, oly módon, hogy a nagyobb vízemésztőképesség (kapacitás) ne változzon meg. Ezt csakis a mederburkolatok építésével érhetjük el. A mederburkolatoknak többféle megoldását ismerjük, úgymint: gyepburkolat, beton — vagy betonkocka — valamint kőburkolat és még számos különböző módszer. Tekintve azonban, hogy ezek nagyobbrészt túlságosan költségesek, jelenleg a legmegfelelőbb és az általános használatra legolcsóbb megoldás, a gondosan és állandóan karbantartott gyepburkolat alkalmazása. Kivételes esetekben pl. városok vagy falvak belterületein, vagy olyan helyeken, ahol a meder partjai gyakrabban állnak ellen, alkalmaznak beton vagy kőburkolatot. Az egyes megoldások alkalmazásakor természetesen mindig figyelembe kell vennünk a műszaki követelmények mellett, a gazdaságosság kérdéseit is, amelyek az egyes módszerek alkalmazását kellőképpen indokolják. A gyakorlat számtalan példával igazolja, hogy folyómedrek és belvízlevezető csatornák, valamint a védgátak rézsűinek állékonyságát a jókarban tarfott gyepburkolat nagymértékben növeli. Ez az időjárás, főleg a csapadék és szél romboló hatásával szemben védi, ami a karbantartási költségeket is jelentékenyen mértékű. Továbbá nem utolsósorban lehetővé teszi ezeknek a vízgazdálkodási műtárgyaknak, egyébként mezőgazdasági célra nem használható területeinek bekapcsolódását a takarmánytermelésbe, ami országos viszonylatban többezer hektárt tesz ki. A folyómedrekben, illetve belvízlevezető csatornákban lefolyó víz sebessége bizonyos hektáron túl növekedve, a meder anyagától függően, megbontja ennek állékonyságát. Ezért szükségessé válik a rézsűk ellenállóképességének növelése rézsűburkolatok segítségével. Különböző műszaki táblázatok adatai, valamint a gyakorlati példák alapján, a medret védő gyepburkolat a víz sebességét megközelítően megkétszerezi, ami gyakorlatilag annyit jelent, hogy ugyanolyan mértékkel a csatorna csaknem kétszerannyi vizét képes elvezetni azonos idő alatt. Ezt az arányt szilárdabb mederburkolatok alkalmazása esetében, mint pl. a beton vagy kőburkolat, még növelhetjük. Hasonló problémákat találunk a folyószabályozással kapcsolatban megépült vagy megerősített védgátak rézsűinek karbantartása esetében is. Az ármentésítésnek legelterjedtebb módja szerint a folyóvizeket ún. védgátak közé szorítjuk. Ezzel hatalmas területek időnkénti elárasztását akadályozhatjuk meg. A védgátak — hogy ennek a rendkívül fontos feladatuknak és az igénybevételeknek megfeleljenek, vagyis kellő védelmet nyújtsanak — a szakszerű megépítés után további gondos karbantartást igényelnek. Ezek közé tartozik többek között a védgátak belső rézsűinek füvesítése is. A gyepfelületek telepítésével összefüggésben különbséget kell tennünk, egyrészt a gyepesítés módja, másrészt pedig a friss és a már jól megkötött gyepfelület eltérő ellenállóképessége között. A védgát felületét borító gyeptakarónak következő a rendeltetése: • a) védelmet nyújt a hullámverés ellen magas vízállás (árvíz) idején, • b) védelmet nyújt az időjárás romboló hatásával szemben, • c) a védgát felületének bekapcsolása a takarmánytermesztés növelésébe. A gyeptakaró létesítését fűmagvetéssel vagy gyeptéglázás útján a helyi adottságoknak megfelelően kell előirányozni. A fűmagvetéssel telepített gyepszőnyeg kényesebb és gyakorlati példák alapján mondhatjuk, hogy csak két év után válik teljes értékűvé. A gyeptéglázás költségesebb ugyan, de feltétlenül nagyobb védelmet nyújt mégpedig azonnal, továbbá kevesebb gondozást kíván, és az időjárás viszontagságait jobban elviseli. Főleg olyan helyeken alkalmazzák, ahol a rézsű gyakran és hosszabb ideig kerül víz alá. A füvesítés előtt tanulmányoznunk kell a talajviszonyokat, az átlagos talajnedvességet, valamint a terület napsütötte árnyékos voltát, stb. Hogy jó ellenállóképességű gyaptakarót kapjunk, a kialakult gyakorlat szerint többféle fűmagkeverékkel dolgozzunk. A legjobb összetételt 50 — 60 % szálfű, 30 — 35 % aljfű és esetleg 10 — 15 % hereféle keveréke adja. Természetesen, ettől az esetleges helyi talajviszonyoknak megfelelően el lehet térni, és a keverésnek igen sokféle módozata lehetséges. A vetést megelőzően a tápanyagokban gazdag talajt aprómorzsás szerkezetűvé kell tenni, legalább 20 — 25 cm vastagságban. Az így előkészített talaj felületét azután simára hengereljük. A vetést legcélszerűbb március eleje és április közepe, illetve augusztus közepe és szeptember vége között elvégezni. Természetesen ügyelve arra, hogy a vetőmag egyenletesen kerüljön a földbe. Az így előállított gyeptakaró azonban nem korlátlan élettartamú, ezért szükséges annak további felfrissítése. Ez két módon történhet, mégpedig az újra végzett gyepesítéssel, vagy az általánosabban használt közzévetéssel. A gyeptakaró karbantartásakor nem szabad megfeledkezni a tápanyagok pótlásáról sem. Leginkább elterjedt műtrágyafélék a szuperfoszfát, ebből hektáronként kb. 300 kg és az osztravai salétrom, amelyből hektáronként kb. 200 kg szükséges. Végül meg kell említenem a gyomnövények elleni küzdelmet is, ami szintén egyik módja a helyes karbantartásnak. A fentiekkel a belvízlevezető csatornák, valamint az árvédelmi gátak állékonyságának füvesítés útján törT ténő biztosítását ismertettük, hogy ezzel minél szélesebb körű alkalmazását mozdítsuk elő. Décsi László mérnök, a Komáromi Járási Vízgazdálkodási Igazgatóság dolgozója íme egy követésre méltó példa. A Védonicei Tangazdaság a védőgátakat ésszerűen kihasználja takarmánytermesztésre,-ksz-
