Szabad Földműves, 1962. július-december (13. évfolyam, 52-104. szám)
1962-08-26 / 68. szám
KRISTA BENDOVÄ: UCedoes ismere fdnvjal Koväcsovä, 1962. augusztus 29. Nem tudom, hogyan magyarázzam meg Neked, miért írom e levelet. Hiszen sohasem* találkoztunk még, nem is láttuk egymást. Ügy hiszem a fájdalom adott tollat a kezembe. Te nehezen érted ezt meg. Teljesen talán nem is értheted meg soha. Lehet, hogy most éppen vacsorát készítesz munkából hazatérő fiadnak, vagy talán a ruháját vasalgatod. Az is lehet, hogy éppen ébresztgeted, nehogy elkéssen a munkából. Te hogyan szoktad a fiadat felébreszteni? Én mindig a talpát csiklandoztam meg . . Ö nagyokat rúgott a levegőbe, aztán zsupsz ki az ágyból, ölbe kapott és forgatott körbe-körbe. Ezen olyan jókat tudtunk nevetni, meg azon is, hogy izmos karjáról a hideg vízcseppeket rám szöcskelte, amikor elébe tartottam a törülközőt... Én tudom, hogy Neked is szép, erős fiad van Te se szoktál lefeküdni addig, amíg nem tér haza? Persze, hogy nem! Az Anyák nem oltják el a villanyt, amíg a fiuk nem tér haza. Napközben bizonyára sokszor elmélázol, mit is főzzél neki vacsorára. Be-bekukkantasz, a szekrényben vajon rendben van-e mindene, nem gyürött-e a nadrágja. Aztán elnézegeted kedvese fényképét, letörülgeted a fényképtartóról a port, elmosolyodsz magadban. Közben az is megfordul a fejedben, hogy kihurcolkodsz a hátsó szóbába s így fiadnak, ha megnősül, lesz szép lakása. Látom boldogságtól sugárzó arcodat, amikor a fiad ajándékot hoz Neked. Ugye, ha fizetést kap, mindig hoz valamit? Ha felveszed a ruhát, amit tőle kaptál, elnézegeted magadat a tükörben. Örülsz, hogy milyen jól áll. És látod fiad arcán a büszkeséget, ha ebben a ruhában végig sétálsz vele az utcán? Figyeld csak meg, nézzél csak egyszer büszke-boldog szemébe... Látod, én mindent tudok a fiadról. De most hadd meséljek Neked az én Ondrejomról... ~ Amikor elment... Igen, emlékszem, zimarikós januári szél fújt. Nem mondta, hova megy. Ügy ment el, mintha csak a szomszédba menne. Én nem tudtam, hogy a hegyekbe megy. Azt se tudtam, hogy a falu végén batyut vesz a hátára. Mindezt nem mondta el nekem, pedig hidd el, mindig mindent elszokott mondani. Azt ugyan tudtam, hogy a hegyekben éheznek a partizánok, hiszen én is szívesen megvontam magamtól a falatot, ha arról volt szó... Nem is sejtettem, hogy az én Ondrejom feljár hozzájuk. Amikor utoljára elment, vidáman, mosolyogva búcsúzott el. Valami olyasmit mondott, hogy menjek be, mert nagyon hideg van. Ezután hetekig vártam. Semmi hír nem jött fiam felől. Keresték őt is, meg barátait is a németek. Éjjel-nappal vártam öt. Hányszor riadtam álmomból. Hányszor dobbant meg a szívem a kutya vakkantására!... Amikor megmondták ... Nem hittem el... Tudod, nagyon nehéz erről írni. És nem lehet azt leírni, nincs toll, mely leírná, mit éreztem, amikor a hegyekben kerestük őt. Két hónapjára találtunk rá. A hegyekben már tavaszodon. Kevés harasztot és pár lapát földet tettek rá. Ruhája csupa vér és sár volt. 6, én mindjárt felismertem. Melyik anya nem ismeri meg gyermekét?... Lőtt sebére keményen ráalvadt a vér ... De láttam az arcán... láttam, hogy rám gondolt. Én nem tudtam őt megszidni, hogy miért ment el hazulról kérdezés nélkül. Én csak szeretni, nagyon szeretni tudom öt. Tizennyolc éves volt. Olyan szép, izmos, mint a Te fiad. Nekem több gyermekem nem volt. Csak ö egyedül. Látod, ez az én fiam története. El kellett mindezt mondanom Neked. Tudnod kell, hogy sók-sok fiúnak hasonló a története, akik szintén a hegyekben haltak meg. Ők rryind a mi gyerekeink. Dalos szívű, bohókás gyerekeink. S tudnod kell azt is, hogy a világon sok ezer, hozzám hasonló anya él. Anyák, akiknek meggyilkolták a fiát. Anyák, amelyek fiainak a holttestét durva katonabakancsok tiporták a sárba, s méltatlan kezek húzták rájuk a harasztot, a pár lapátnyi földet. Sokszor megtörténik az, hogy öntudatlanul is hazavárom. Éjjelente még mindig gyakran vakkant a kutya... Hajnalban, amikor megfejem a teheneket s a nagy istállóban a tej friss szaga terjeng, rá gondolok. Rá, amint huncut szemmel kortyint fel úgy félliternyi tejet s utána ezt monclja: „no, mamuska, most már adhatnád a reggelit..." Fiam, Ondrík!... Nem ... Nem tudok tovább írni. Nagyon fáj. Tudom, megértettél sok mindent... Te is nagyon szereted a fiadat. Egy fényképet is küldök. Látod, én már csak így találkozhatok, beszélgethetek Ondríkkal. Nekem már csak a virágok maradtak. Virágok, amelyek a sírján nőttek, a sírján nyílnak. Ügye, Neked mindig hoz a születésnapodra a fiad egy csokor virágot? Trebuíová Anna, fejőnő Fiiityenieii Jánosík Kis leányka lábát szedi, erdőbe megy málnát szedni. Szép festett korsó van egyik kezében, a másikban batyu lépdel vele szépen. Bogárszemű lányka még énekel is, lám: — Füttyentett Jánosík fent a magas sziklán. Füttyentett Jánosík fent a magas sziklán. Felfigyelt hirtelen erre az a kislány. Ennivaló lányka szétnézett, megállóit: — Ennivalót hoztam nektek, partizánok! Batyuját kioldja, s micsoda földi jót emel ki belőle? Két szép puha cipót. Leteszi a fűbe, s ezt sottogja szája: — Eljövök én ismét holnap ilyentájban ... S lehet, hogy csak madár énekli, csicsergő, vagy lehet, hogy csupán zúgja a mély erdő, de a kislány hallja, ahogyan ott lépked: — Köszönjük, köszönjük, bajtársunk, néked! (Fordította: Fügedi Elek) * * * Anna mindig vár... Már estébe nyúlik a szombat délután s Dorot Márton még mindig íróasztala fölé hajolva dolgozik. Rendszerint ő hagyja el utolsónak á nemzeti bizottság épületét. Sokat töpreng, hányja-veti a falu gondját, nagyon szívén viseli az ocsovaiak sorsát. Nem könnyű a dolga, hiszen , ő is felel értük, ő, az elnök. Soha, sem dönt elhamarkodottan, mindig az igazságot keresi, s mellette emeli hangját. így tette egész életében. Bátran állt ki érte akkor is, amikor életét kellett kockáztatnia. Igen, akkor, akkor régen, amikor darabokra marcangolták hazáját, ő is odaállt a gátra. Majd százakkal, ezrekkel kiáltotta: „Mór ho! Üsd, vágd!“ Már estébe borult a szombat délután, Dorot Márton szeme a napi jelentés dátumára akadt. — Ezerkilencszázhatvankettő augusztus ... augusztus 19 — ismétli fennhangon és lassan összefutnak a számok, még egészen el nem tűnnek és helyükbe az emlékek lépnek. Igen, akkor augusztusban. Egy este, egy ugyanilyen fülledt nyári estén Huliák József zörgette meg ablakát. — Gyere ki, Márton — suttogta — nagyon fontos! Kiment. Barátja arcán nagy feszültség ült. — Tíz nap múlva, 29-én elkezdődik a felkelés, most kaptam a hírt a parancsnokságról... készülődnünk kell, s a többieket kiértesíteni... Márton fejébe nyomta kalapját és nekiindult az éjszakának. Megszervezték az embereket, fegyvereket gyűjtöttek és várták a további parancsot. Három nap múlva meg is érkezett. — Azonnal álljátok el az utakat! Mindenkit igazoltatni, németekre tűz! Mártonék elvágták a Zvolen felé vezető országutat. A németek őrjöngtek a dühtől. Tüzet nyitottak, de Mártonék nem hátráltak egy talpalatnyit sem. Tűzzel válaszoltak. Nem engedtek háromszoros, négyszeres túlerőnek sem. így ment ez néhány napig. Az események gyorsan peregtek egymás után. Lefegyverezték a falu csendőrségét, megszállták a községházát, kitűzték a vörös zászlót — átvették a hatalmat. Huliák József lett a forradalmi nemzeti bizottság elnöke. Dorot Márton meg a helyettese. Tengernyi lett a munka: fegyvereket, élelmiszert gyűjteni, átszállítani azt a 32 vagon gabonát és 100 szarvasmarhát, amelyet a falu a felkelésnek adott, gondoskodni a sebesültekről, előteremteni a gyógyszert, fegyelmet, rendet tartani a községben. Nem volt idő pihenésre, nem volt ember, ki pihenni kívánt. Hiszen vörösre izzott már a levegő a hegyek alatt. A felkelés visszanyomása után, a partizánok a hegyekbe húzódtak. Márton is velük tartott. Heteken keresztül szinte étlen-szomjan bújták az erdőket, de a Itt értük meg a felszabadulást legkegyetlenebb fagyok beállta után az emberek lekényszerültek a falvakba. Márton is hazament. Elbújt a fészerben három társával együtt, ott várta be a szabadság napját. Az első örömkönnyek letörlése után munkába parancsolta az idő Mártont is. A harc folytatódott. A belső ellenség kidugta szarvát és ismét nyomorba akarta dönteni a népet. 1948 február. Márton a parasztok képviseletében Prágába utazott. Ott érte a győzelem. A munkásosztály vette át végleg a hatalmat és így Dorot Márton ismét a falu élére került. * * * Nagyon későre jár már az idő. Az elnök lassú mozdulatokkal rakja az aktákat fiókjába. — Haza kell már menni — villan át agyán — Anna vár. Igen, Anna vár, már évek óta az a sorsa, hogy várja őt... BSG „Major képviselő május 25-én a gyülekezési tilalom ellenére kísérletet tett Kosúton... A gyülekezetét a törvény nevében többször felszólították... Major képviselő támadásra uszított... Kövek repültek, sőt egy lövés is eldördült. Néhány csendőr megsebesült... Az eset után Major képviselőt letartóztatták. A mentelmi bizottság az üggyel foglalkozván arra a meggyőződésre jutott, hogy Major képviselő letartóztatása a bűncselekmény helyszínén történt tettenérésnek minősíthető. A bűncselekmények tényállását... hiteles tanúvallomások is igazolják. A mentelmi bizottság ennél fogva azt javasolja a képviselőháznak. hogy beleegyezését adja Major képviselő további fogvatartásához, valamint az ellene folytatandó büntető eljáráshoz.“ „Képviselők vagyunk, nem járási biztosok! Nem vagyunk kíváncsiak gyilkos csendőrök hc,mis jelentéseire!“ „Képviselő úr, hiszen maga sem hiszi ezeket a hazugságokat!“ „Halljuk az igazságot Kosútról!“ „Halljuk Zsabka, Gyevát gyilkosainak a nevét!“ „Ki szúrta le Thurzót?!" „Kinek a parancsára lőttek a tömegbe?!“ Mivel a kommunista képviselők zajos felháborodása már túl sokáig tartott, a Nemzetgyűlés elnöke a csengőt rázva hangosan kiáltja: — Képviselő urak, csendet kérek! A tárgyhoz további felszólalók iratkoztak fel. Megnyitom tehát az értekezést. Az elnökség határozata alapján minden felszólalónak 20 perc beszédidőt javasolok A mentelmi.jog .felfüggesztése ellen Kopecky, Kubac, Zápotocky, Krosnár képviselő urak, Hodinová képviselőnő, Dr. Stern, Dvorak, Való, Hruby, Steiner, Hádek, Jurán, Haiblick, Novotny és K. Procházka képviselő urak jelentkeztek felszólalásra. Átadom a szót tehát az első szónoknak, Kopecky képviselő úrnak. „Tisztelt Nemzetgyűlés! Krompachy, Trencsín, Köröskény, majd Hlohovec, Vráble és a szlovákiai községek egész sora után, ahol a földet könyörtelen kizsákmányolok által ontott munkásvér festette vörösre, újabban Kosút következett. Egy békés falu utcája néhány perc alatt megvadult csendörfalka véres vadászterületévé vált, munkások rogytak a földre és patakokban folyt a vér...“ , A házközépen és a jobboldalt ülő, gúnyos mosolyba vagy halotti merevségbe torzúlt arcú képviselőket úgy égették Kopecky vádló szavai, mint az ostorcsapások. „Kosút örökké lángoló vád marad azok ellen, akik a mezőgazdasági munkásokra lövettek csak azért, mert napi öt koronáért nem akartak dolgozni és sztrájkba léptek komisz kizsákmányolóikkal szemben. A munkaadó földbirtokosok ezért csendőröket küldtek a nyakukra, hogy három elv-'" társ halálával, munkások kiontott vérével ízét vegyék annak a nehezen kiharcolt nagyobb karéj kenyérnek, amelyet sikeres sztrájkjukkal szereztek maguknak. S hogy így őket és az egész mezőgazdasági munkásságot további jogos harcuktól elrettentsék. Ez a kosúti események magyarázata! A munkásság és Csehszlovákia egész dolgozó népe így értelmezi ezt a vérengzést és mi itt az ő nevükben kiáltjuk: Hazudtok, ha Kosútot másképp magyarázzátok! Hazudtok, ha tagadjátok, hogy Kosúton azért lövettetek, mert a munkások sztrájkjukkal magasabb bért harcoltak ki maguknak! Hazudtok, ha a néppel azt akarjáok elhitetni, hogy a kosúti vérontást nem ti rendeztétek, hanem a kommunisták okozták! A képviselőháznak ezzel a mai ülésével és Major képviselő kiadatásával nem intézhetitek el Kosútot, amíg Csehszlovákia dolgozó népe igazságos ítélkezés elé nem kergeti a kosúti vérontás igazi tetteseit! Mi az igazság Kosútról? Ez a vérengzés nem volt a véletlen müve. Akkor zajlott le, amikor nemcsak Szlovákiában, hanem a gazdasági válság következtében egész Csehszlovákiában, sőt az egész kapitalista
