Szabad Földműves, 1962. január-június (13. évfolyam, 1-51. szám)
1962-04-08 / 28. szám
Ezerkilencszáznegyvenöt. A Garam alsó folyásánál makacsul ellenálltak a németek. Hóhullástól a tavaszt hirdető hóvirág nyálásáig folytak a kisebb-nagyobb csatározások.» A kegyetlenül fosztogató németek, nyilasok és az állandó belövések elől a hegyoldalon húzódó pincesorba menekült a falu népe. Több mint egy hónap óta az öreg szótlan hordók társaságában élt a Gál család is. Az oly sok vidámságot rejtegető hordók legtöbbje kongott az ürességtől. Nagyrészét elhordták a nyilasok és a vérszomjas SS-manok. Az öreg Gál minden alkalommal gyorasn tele töltötte vedrüket S) örült, ha már csak a hátukat látta. Eleinte ő is felhörpintett egy-egy pohárkával. Akkor még úgy érezte, hogy mámorosán elviselhetőbb az élet. Ez csak néhány napig tartott — azóta nem emelte szájához a poharat. Hárman gubbasztottak napről-napra a pislogó mécses mellett. A két feketeruhás asszony, egyik Gál István felesége. A másik? A ruhájáról ítélve akár hatvan esztendős is lehetne. De a szeme, szája mást mond. Őrák hosz. szat ülnek így szótlanul. A halálos, néma csendet néha-néha Gál néni sóhajtása töri meg. — Hol lehet a Mihályom? — teszi fel magában a kérdést a nap minden órájában. Kisebb fiáért reszket anyai szíve. — Legalább ő jönne vissza!... De újból és újból egy hivatalos értesítést lát maga előtt és e szörnyű sorokat: „Gál István honvéd, hősi halált halt a hazáért.“ Akkor a többit már ném olvasta. Elsötétült előtte a világ. Napokig sem élő, sem holt nem volt. — Bárcsak ne ébredtem volna fel soha — emlékszik most is s könnybe lábad a szeme. — Mi lesz velünk édes lányom — sírja el magát. — Nyugodjon meg édesanyám — vigasztalja a másik feketeruhás, a tizenhétéves Jutka. Gál bácsi nem szól egy szót sem, csak erősebben szívja pipáját s még összeráncolja barázdás homlokát. Mit mondjon, amikor ő is vigasztaló szót várna. Sokszor az ő szívét is vasmarokkal szorítja össze a fájdalom. Hangtalanul zokog a szíve, ha derék, szép szál fiára gondol. A másikra már gondolni sem mer. — Édesapám, mintha dörömbölnének az ajtón — riasztja fel gondolataiból Jutka. — Hogy az isten pusztítsa el őket, ilyenkor sem hagyják békén az embereket — indult el zsörtölődve az ajtó — Ne álljon ott, mint aki karót nyelt — szólt rá az öreg. — Ott van az az ötvenliteres, tegye rá magát. Aztán milyen névre hallgat? — Ne haragudjanak — pirult ,el —, Kovács László a nevem. Rimaszombat mellől származom. Szüleim most is ott élnek. — Akkor nekik már jó — sóhajtott fel Gál bácsi. — Nem tudom, mi van velük. A múlt év májusától semmit nem tudok róluk. — És most honnan hová? — érdeklődött tovább. Laci szótlanul bámulja a bakancsa oldalát. — Különben nekem mindegy - rándítja meg a vállát Gál bácsi. — Megmondjam, ne mondjam? — tépelődik magában. — De hiszen befogadtak. — Megmondhatom. Haza akarok menni. Elég volt az egészből. Engem élve nem visznek ki Németországba. — És csak így egyedül? — Egyedül. Ketten indultunk ugyan, de a barátom megrettent az útonűtfélén lógó akasztott emberektől. Az öreg köpött egyet. Laci félreértette. — Téved a bácsi. Nem gyávaságból tette. Hanem szülei iránti szeretetből. Azt mesélte, hogy bátyja halálhírét felé. Csak szófoszlányok hallatszottak két ember vitájából. Majd nyitódik és nyikorogva csukódik az ajtó. — Honnan tudjam én, hogy kicsoda maga. Nagyon jól tudja, hogy statárium van. Vagy azt akarja, hogy minket is felkoncoljanak. — Dehogy akarom, kedves bátyám. Legalább azt engedjék meg, hogy ezen az egy éjszakán meghúzódjam maguknál. Gálné nem bírta levenni szemét a katona sápadt, megviselt, arcáról. A sovány, megkínzott arcon csak a két meleg barna szem élt, ami nagyon, de nagyon hasonlított az ő Mihályuk szeméhez. — István, hát lenne szíved ebben az ítéletidőben kikergetni? — Nincs már nekem szívem. Különben — tőlem maradhat. Jutka kissé szégyenkezve mérte végig a tanácstalanul álló katonát. A fiatal „honvéd" köpenye csupa szenny, csupa sár volt. A különösen csillogó Szempáron ő is rajtafelejtette tekintetét. hozta a tábori posta, az édesanyja majd belepusztult bánatába. Ha még neki is valami baja esnék, biztosan nem élné túl. Így okoskodott és én egyetértettem vele. A szökésben lévő katonára mindig a halál les. Tábori csendőrök, nyilasok, SS-manok ... — Édesanyám, mi lelte — sikoltott fel Jutka. — A szívem — motyogja. — Én semmi rosszat nem akartam — mentegetődzik Laci. — A barátomat, Mihályt, csak azért említettem. — Mihályt? — hördült fel az öreg Gál. - Miféle Mihályt? — Gál Mihályt, a huszonhármasoktól. — Uramisten. — Azt mondta, hogy Párkány mellett élnek szülei és a húga ... — A fiam —, sikoltott fel szinte magán kívül Gálné. — Húga is van? — ölelte meg Lacit Gál bácsi. — Akkor tényleg a mi Mihályunk! Gyere Jutka, öleld meg te is ezt a derék embert. — Nem értem. Mihály azt mondta, hogy 17 éves a húga. Mutatta is a fényképét... — Dobd már le azt a fekete rongyot a fejedről, kislányom! Lekerült a kendő és egy csók cuppant Laci sápadt arcán. Kérdések sorozatával árasztották el Lacit. Végül is Gál bácsi kapott észhez. — Asszonyok, nemcsak szóból él ám az ember! Laci farkasétvággyal evett. Gyakran összekocantak a poharak. Gál bácsi megint zamatosnak érezte a rizlinget. — Nem mégy te sehová, fiam, ezek a jött-mentek nem soká tartják már itt magukat. Aztán nyugodtan hazamehetsz. — De én félek az oroszoktól is — vallotta be Laci. — Félsz? Ugyan már. Nem rossz emberek azok. Hat évig éltem köztük ... - Gál bácsi hosszan beszélt, mesélt a fogságról, az orosz népről és a forradalomról. Hajnalban kopácsolás verte fel a pince csendjét. Egy tizenhathektós hordónak verte ki a fenekét az öreg Gál. — Itt lesz a te fészked. Mi szépen ráágyazunk a hordókra, aztán kereshetnek a nyilasok meg az SS-manok. * * * Teltek a napok. A raziáktól eltekintve, amelyek elég gyakoriak voltak, Laci jól érezte magát. A Jutka fejéről is mind gyakrabban került le a fekete kendő. Az egyik hajnalon árra ébredt, hogy Gál bácsi keltegeti. — Belőttek — újságolta —, úgylátszik kezdődik a rumli — vélekedett az öreg tüzér. Valóban robbanások zaja hallatszott innen is - onnan is. Ahogy teltek az órák, a robbanások zaja egyre erősödött. A harci zajt dörömbölés zavarta meg. — A nyavalyások nem sajnálják a puskatust — indult ajtót nyitni Gál bácsi. Alig felfegyverzett tábori csendőrök és SS-manok jöttek vele. — Hol a veder? — kérdezte az öreg. — Nem borért jöttünk, fater. Ma estig el kell hagyniuk a pincét. — No de ... — Semmi de. Akit délután ötkör itt találunk, új nyakkendőt kap, méghozzá jó szorosát! — s ezzel elmentek. — Most mitévők legyünk? — Nézett tanácstalanul az asszonyokra. — Ezek állatok, Gál bácsi. Legjobb lesz, ha rögtön indulnak — bújt elő a hordóból Laci. — Mi az hogy indulnak? — Indulunk! — Az lehetetlen. Rögtön elfognának. — Velünk jössz és punktum! Laci szabadkozott. De amikor Jutka kérlelte, nem bírt ellenállni a két ábrándos szemnek. Laci egy kicsit furcsán hatott Gál bácsi ruhájában. De szükség törvényt bont. Gál bácsi még egyszer végigsimogatta tekintetével az öreg hordókat. Búcsúzott. Elindultak a szemerkélő esőben. Alig tettek meg néhány lépést, Jutka hirtelen felsikoltott. — Téged meg mi lelt? — szólt rá az apja. Jutka szó nélkül az akácfára mutatott. Két katonaruhás lógott az akácfa egyik ágán. Nyakukban jókora tábla. A táblán ez állt: „így jár minden bitang hazaáruló!“ Tanácstalanul néztek össze. — Egy tapodtat sem mehetek tovább. Még magukat is bajba keverhetném — döntött gyorsan Laci. Gál bácsi most már nem ellenkezett. — Itt a pince kulcsa, fiam — nyújtotta át reszkető kézzel. Laci elkeseredetten ült le egy hordóra. Rettenetesen egyedül érezte magát, mint valami elvarázsolt kastélyban. Most minden idegen itt. A tegnap még barátságos hordók olyan sivárak, mint a kriptában elhelyezett koporsók. Végül is belefáradt gondolataiba. Kegyetlen dörömbölésre ébredt. Ilyedten húzta beljebb lábait a hordóba. Nemsokára hatalmas zuhanás hallatszott. — Betörték az ajtót — futott át az agyán a gondolat. Németül beszélők jöttek lefelé. Lacinak torkában kalapált a szíve.- Vajon mit akarhatnak? Talán csak bort jöttek inni - reménykedett. A csörgésből, zörgésből azt állapítja meg, hogy a németek nemcsak bort akarnak inni, hanem itt akarnak megmagátől. Nem sokáig gondolkodott Kezét véresre marta a sok éles kőtörmelék. Ezzel most nem sokat törődött. A nagy hordó lassan megtelt földdel, majd érezte, hogy keresztültört a pince beomlott mennyezetén. Nem tudni hány órát vályta a földet, amikor úgy érezte, mintha friss levegő áramlana keresztül az omladékon. — Talán sikerül - állt meg egy pillanatra, hogy megpihentesse halálra fáradt testét. Hosszan hallgatódzott. Semmi nesz. Ügylétszik, visszaverték az oroszokat. — Akkor miért ez a sok kínlódás? — villant át az agyán. - Hogy egy táblával több kelljen a hóhéroknak? Nincs értelme az egésznek —, ezt diktálta az agy, az ösztön azonban mást. — Ki innen, ki ebből a fojtogató fekete földből, ki ebből a tömegsírból! • * * A szovjet csapatok hajnalban foglalták el a hadászati szempontból Igen fontos magaslatot. A német egységek nagyrészét megsemmisítették, az életben maradottak fejtvesztetten menekültek. Vaszilij Kuznyecov, a szovjet hadsereg hadnagya távcsővön keresztül figyelte az eszevesztett menekülést. A győztesek mosolyával tette táskájába távcsövét. Most nézett csak alaposan körül. Alig ismert rá a távcsővel annyiszor megnézett magaslatra. A pincesorok eltűntek. Egy-egy gödör, földbomlás, szétszórt deszka, cserép és kődarabok jelzik, hogy itt valamikor épületek álltak. — Jő kedvű, vidám emberek tanyája volt — sóhajtott fel Kuznyecov. — De mi az ott? Mintha mozogna a föld. .. — Vett észre valami gyanúsat az egyik összeomlott pincegödörben. Közelebb ment és onnan figyelte a furcsa jelenséget. Ügy látszott, mintha belülről sok-sok vakond bújni az oroszok mindent elsöprő tüzelése elől. A betört ajtó nyílásán még jobban lehetett hallani a pokoli harci zajt. Az aknavetők, sztálinorgonák ontották a tüzet, robbanás robbanást követett. Lacinak most jól esett, hogy a robbanások zaja egy-egy pillanatra elnyomja a fritzek hangját. — Mi lesz most, mi lesz velem? Ezt a mozdulatlanságot nem bírom sokáig — rémüldözött. Laci nem tévedett. A kellemetlen vendégek szintén a pincében ütötték fel tanyájukat. Lerakták cókmókjukat, majd az egyikük belelött egy kétszázliteres hordóba, amelyből éles sugárban szökött ki a szőlő leve. Sajkából itták a bort. Egyre hangosabbak lettek, de nem jókedvűek. Amikor alaposan berúgták, elkezdték sorra lövöldözni a hordókat. Laci kétségbeesetten kuporodott össze hordójában. Lábai egész meggémberedtek, rémület szorította össze szívét. Amikor az első golyó keresztülfúrta hordóját, idegei felmondták a szolgálatot. — Ki innen! Ki a hordóból! — diktálta a halálfélelem. Megmozdult. Abban a pillanatban hatalmas nyomást érzett és elvesztette eszméletét. Amikor magához tért, koromsötét volt körülötte. Kábult volt, de nem érzett semmi fájdalmat. A hordó megvédte a szilánkoktól és a leszakadt mennyezettől. Körültapogatta a hordót és érezte, hogy a bejáratot teljesen elzárja a beszakadt törmelék. — Most mi lesz? — kérdezte önfúrná, vájná a földet. Egy darabig ki. váncsian figyelt, majd belépett a gödörbe és elkezdett ásni. Nem sokáig. Mert keze emberi kézzel találkozott, amely görcsösen ragadta meg az övét. Kuznyecov minden erejét megfeszítve egy embert húzott ki a pinceomladékböl. A meglepődött hadnagy talpra akarta állítani a furcsa jövevényt, de az újból és újból lerogyott a fáradságtól. Laci a szemében lévő sáros földtől és a hirtelen fénytől jóformán semmit sem látott. Csak azt érezte, hogy tüdeje megtelik friss levegővel és hogy valaki beszél hozzá valami furcsa érthetetlen nyelvén. Csak annyit értett az egészsből, hogy nem németül beszél és hogy állandóan ismételgeti a german és venger szót. — Ez orosz! — ijedt meg Laci. — De hiszen akkor ... A tiszt tovább kérdezgette. Laci kinyögte az egyetlen szót, amit oroszul tudott: — Venger. — Magyar? Harasó —, veregette meg Laci vállát és leült melléje. Kuznyecov cigarettát sodort mindkettőjüknek. Laci csak most nézett körül. A nemrég még kopár dombláb szép zöld köntöst öltött. Lábuk előtt ittott kidugta üde fejecskéjét egy-egy szerény kis ibolya. Előttük kígyózott a hólétől megduzzadt Garam. A túlsó partján szelíden húzódott meg a kis falucska, ahonnan a sötétség komor felhőit örök időkre elűzték.