Szabad Földműves, 1961. július-december (12. évfolyam, 54-104. szám)

1961-08-27 / 69. szám

JÄN PONICäN: Az a szomorú szürke szempár JAR.MIL A URBÄNKOVÄ: Csak amikor a lövés eldördült, eszmélt rá tettének oktalanságára. A dombtetőn feküdt a falu mögötti A falucska ott terült el alatta csen­desen megbújva, mintha csak valami sűrű borulat terjengene fölötte és el­fojtana benne minden mozgást és hangot. És valóban úgy volt. A falut a németek tartották megszállva. A partizánkülönítmény parancsnoka, a szigorú, de emberséges Dobrík kapi­tány küldte őt felderítő útra. Azért őt, mert tudta, hogy jól ismeri az egész vidéket és mindenkinél jobban a falut. Hiszen szülőfaluja, és... Er­ről Dobrík kapitány nem tudott, de Hrtúsz Janó egész úton, hegyen-völ­gyön lefelé csak erre gondolt. ‘Még inkább pedig akkor, amikor kibonta­koztak előtte a jól ismert, szegényes házacskák a karcsú, kis torony tövé­ben, amely úgy strázsálta a falut, mint valami éber kakas. Hisz talán ezért nyomta le a ravaszt is orosz ismétlöpuskáján, amelyhez a felkelés harcai óta úgy hozzánőtt, akárcsak valami jó baráthoz. Pontos kis fegy­ver volt, szófogadó. Most is - pedig ugyancsak messziről — talált. A né­met elesett. Tisztán látta ezt, pedig a láthatár felett már ott settenkedett az alkony. A puskalövésre ijesztő csend következett. Mintha még a fák is elnémultak volna, nem hallotta többé viharverte koronájuk között a bújkáló fuvallat finom súgását, amely az imént még tisztán kivehető volt. De hogyan hallott volna bármit is, amikor minden figyelme ótt feszült felajzott húrként szemében, és leste, mi történik most? S a forró fejében egymást vadul kergető gondolatok csak annál inkább fokozták izgalmát, mert mozdulatlanságra kárhoztatva tudta, hogytpillanatok múlva rohannia kell innen, máshová, tovább, el, va­lamerre. ahol nem keresik. Az törté­nik majd, hogy egyszer csak kironta­nak a házakból a zöldegyenruhás fegyveresek, és vad lármájuk felveri a falut. — De hát miért is tette meg ? Hiszen Dobrík kapitány felderítő útra küldte. Meg kellett volna tudnia, mennyi német van a faluban. Kérde­zősködnie kellett volna, milyen fegy­vereik vannak és mi a szándékuk. Ö pedig ... De hát mikor a szeren­csétlen flótás — talán.csak nem saj­nálja, nem, azt nem, legfeljebb bánja, ami történt, ez most már bizonyos —; miért kellett neki éppen a felé a ház felé ... Gondolatban megjelent előtte a leány szomorú, szürke szeme, ami­kor elbúcsúzott tőle: — Vigyázz magadra! És gyere visz­­sza. Igen, így, ezt mondta, és ő úgy érezte magát, mintha az utolsói pil­lanatban mellen ragadta volna valami és nem akarná elengedni a messze ismeretlenbe, a bizonytalan sors elé­be, bajtársai közé, akik harcba száll­tak a megszállók, a nép gyilkosai ellen. De az egész mindössze egy pil­lanatig tartott. Kiegyenesedett és ment. Most pedig ... Hogy annak éppen arra kellett tartania! De hát, most már hiába minden töprengés. Lám, ott lenn már megindult a nyüzsgés, a dombon, ahol az előbb feküdt, ahon­nét a lövést leadta. Hát mégis rájöt­tek. Jó helyütt keresték. A legfőbb ideje volt, hogy eltűnt onnan. De mit tegyen most? A rábízott feladatot még nem teljesítette. Ez pedig hiba, megbocsáthatatlan hiba. Dobrík kapitánynak tudnia kell, há­nyadán áll. Nemcsak a vakmerő kis partizánkülönítmény sorsa az ő gond­ja, mögöttük nyomul már a győze­delmes Vörös Hadsereg, s azt neki tájékoztatnia kell. Hrtúsz Janó apró kereke volt egy gépezetnek, amely­nek pontosan .és szabályszerűen kell működnie, mert különben megáll az egész. Hrtúsz Janó, gyászvitéz, de nagyot vétettél! Azzal a könnyelműen kilőtt golyóval egész különítményed tevékenységének sikerét kockáztatod. És mi az, amit most teszel? Hogyan merészelsz belopakodni a faluba, amely olyan most már, mint a felzak­latott hangyaboly? — Mi ez? A né­metek az utcára kergetik az embe­reket, szedik a férfiakat. Hrtúsz Janó már a domb alján kúszik, a réten, a bokrok között, amelyek azonban oly kevés biztonságot nyújtanak, hiszen csupaszok még, ágaik tarlottan me­­redeznek az estbe. De talán a sötét­ség, majd az veszi oltalmába. Keresz­tülgázolt egy sekély árkon és beug­rott egy kertbe. Vigyázva surrant beljebb az udvar irányába. Az meg mi, ami ott mozog? Ah, persze, a kutya. — Maradj, Lapaj! Itt. így. Lapaj inkább a kézmozdulatot ér­tette, semmint a szavakat. Lapult és csak csillogó szemmel kísérte a szé­­rűskertből az udvar felé lopakodó alakot, amely végül eltűnt egy ajtó­hajlatban. Az istálló ajtaja volt, és Janó szerencsével járt. Benedík Palo éppen etette az állatokat. — Palo! Benedík éppen egy nyaláb szénát vetett a saroglyába és a hangra meg­lepette fordult hátra. — Janó! Úristen. Mit keresel te itt? Most! Nem volt vesztegetni való idő, Janó erélyesen a tárgyra tért: — Mennyi német van itt? Hogy vannak felszerelve? Palo megértette. Röviden, de kimerítően és pontosan tájékoztatta Janót. — Hanem az az égy lövés felbőszí­tette őket. Azt mondják, halott. Osto­ba dolog volt, ki tudja mit forralnak most. Janót mintha arcul ütötték volna. Uralkodott magán. — Ne féljetek, közel vagyunk. Meg­segítjük a falut. Azzal már ment is. Alig jutott ke­resztül a kerten, amikor hallotta, hogy az udvarra egy csapat katona ront be. Ráismert csizmáik és bakancsaik dobogására meg a kemény, rövid né­met kérdések szaggatott torokhang­jára. Megszaporázta lépteit. Át ismét árkon, réten, domboldalon, bokrok között, fenn befordult balra, egyene­sen a hegyeknek. Tíz perc múlva a fenyves suhogó, tömött ágai takarták. Ügy sietett, mint akit kergetnek. Gépiesen, atumatikusan haladt, mint a kilőtt golyó, amely nem ura önma­gának, nem képes sem irányát, sem sebességét befolyásolni. És mégis, mikor elhaladt az őrség mellett, amely a jelszót kérdezte, egyszerre meglassította a lépteit, s fejében dü­hös darazsakként kezdtek keringeni a gondolatok. — Miért megy fel? Miért nem maradt a faluban, hogy elpusztuljon azokkal, akik azóta ta­lán ... Nem. A lövéseket útközben is hallotta volna. De mi vár rá itt? Bün­tetés. Igen, az elől nem menekül. Hisz megszegte az íratlan •parancsot. Nem volna-e jobb elbújni valahol a közelben, hogy maga megtegye, ide­gen beavatkozás nélkül? — Rettene­tes gondolat. De még szörnyűbb volt magát látnia bajtársainak puskacsövei előtt, habár a kivégzés partizánok között nem szokott éppen szertartá­sos lenni. Félreviszik az embert vala­hová és észre sem veszi, hogy már pontot is tett élete után egy revolver vagy géppisztoly dörrenése ... Minek hát ide visszatérni •a biztos halálba ?... Nem, mégse! Hibát követett el, de árulóvá lenni nem szabad. Jelentést kell tennie. Kihúzta magát, lábával nagyot dobbantott és megkettőzte a lépést. A bunker felől — a lejárat nyílása úgy ásított, mint valami ragadozó állat kivilágított torka — felhangzott a jói ismert határozott hang: — A, Hrtúsz. No, mi újság? Hrtúsz röviden jelentette, amit Benedík Palótől megtudott. Dobrík kapitány nyugodtan végighallgatta. — Rendben van. De valami hiány­zik a jelentésből. Hrtúsz arcát elfutotta a vér. Ö, ál­dott sötétség, legalább attól a szé­gyentől megóvtad, hogy Dobrík kapi­tány ezt észrevegye rajta. De hangja nem remegett, amikor folytatta a jelentést.: — Igen, kapitány elvtárs! A lövés. Én lőttem. Megöltem egy németet a faluban. Most a németek vallatóra fogják az egész falut. Félő, hogy fel is égetik ... Vagy ... — Igen. Vagy agyonlőnek egy cso­mó embert. Beszédük elég hangos volt. Meg­hallhatták volna benn a bunkerben is. Körülöttük azonban nem volt senki. Dobrík kapitány lehalkította a hang­ját: — Hrtúsz Janó! Agyon kell. hogy lövesselek, ha ebből valami baj lesz. De hát miért tetted? Ah, itt most a keserves kérdés, amelyre Hrtúsz készített is felele­tet, s most mégis torkán akadozik a szó, a nyelve csak nagy nehezen bir­kózik meg vele. — Hát... a né­met a felé a ház felé ment, ahol... Itt megakadt. De Dobrík kitalálta a folytatást.- Ah, úgy. A szeretőd. Hogy az ördög bújna mind a kettőtökbe, te szamár. Hát, ha lehet, segítek. Hanem, senkinek egy szót sem! Hrtúsz Janó - nem mintha most már nekibátorodott volna, de üsztö- >> nözve az egész úton benne égő gon- » dóiéitól,amely a lövés óta egyre 8 kínozta — feljajdult: « — Kapitány elvtárs! Segíteni kell # nekik. Bocsásson vissza a faluba! — Persze. Most aztán szeretnél mindent jóvátenni, de addig... Várj! Jelentést teszek, utána beszélünk. Eltűnt a halványan megvilágított nyílásban, amely rézsűt vezetett le­felé. Hrtúsz tudta, hogy Dobrík kapi­tány telefonon tesz jelentést. Leült egy fatönkre a bejárat közelében és fejét tenyerébe fúrta. A homloka ned­ves volt a verejtéktől. Letépte sapká­ját, s arcát odatartotta a tavaszi szélnek. Ez megnyugtatta. Igen. Visszamegyek a faluba, aztán majd meglátjuk. Ha belepusztulok is. Visszatért a kapitány. Megfogta Janó vállát. — Hát pokoli szerencséd van. Haj­nalban megtámadjuk a németeket a faluban. Most pedig menj! — Köszönöm, kapitány elvtárs! Ekkor már talpon volt, sapkája a fején. Tisztelgett, sarkon fordult és nekivágott lefelé a völgynek, árkon­­bokron át, amerről jött. * * * A németek reggelre készültek elvo­nulni, és őrszemeik elhanyagolták a szokásos éberséget. Dobrík partizán­különítménye könnyen megközelítette a falut, és a falu feletti északi dom­bon helyezkedett el. A kapitány így (Folytatás a 6. oldalon.) vagy húsz német futott ki a környező házakból. Kezükben géppisztoly meg kézigránátok. Ott egy tiszt is pisz­tollyal a kezében. El kell innen tűnni. Kúszott lefelé a dombról. Mély völgy feküdt előtte. A másik út fel­felé vitt a hegyekbe. Egy pillanatig habozott, de azután gyorsan a völgy­nek fordult. Futott, amíg lélegzettel győzte. Talán öt percig tarthatott, mire megkerülte a falut és felmászott ismét hasöncsúszva, óvatosan a domb­ra, most már a falu túlsó vége felől. Halotti csend fogadta. Egy lélek sem mozdult itt. s pihentek a házőrző kutyák is. Hrtúsz feküdt és figyelt. A falu felső végén egyre tartott a zaj, de ide, hozzá csak tompa zörejek jutottak el. Aztán megpillantotta őket 4 Síréit riiuMPi/ff 1961. augusztus 27. JANÓ Ismerem a kunyhót a hegynek alján, az ajtaján retesz, apró ablakán csillag tekint be. Fehér csillag koppant üvegéhez éjjel? Vagy a meggyfa ága meglengett a szélben s megérintette? Ott az üveg mögött rozmaring van tán, és legény ijött kérni, hogy néki a lány pár szálat adjon? Hogyha lány alszik bent, az jól hali nagyon, egy koppantás elég kint az ablakon, s nyílik az ajtó. Nem alszik ott leány, de három legény, ritkán vannak otthon éjnek idején, azt suttogják róluk, az a vélemény: betyárnak mentek. „Ütött már az óránk, fel most, felkelők, széjjel kell osztanunk még hajnal előtt fegyvereinket! Kelj fel, Ondrej, Juro, szükségünk lenne lóra, azért jövünk sötét éjjelen, kaput nyissatok!“ ^ Szalad a két fiú s nyomukban Janó, tán egy perc sem telt el s nyergeivé a ló, ő is puskát fog. „VeRink te nem jöhetsz, Janó, gyerek vagy még!" „Nélkületek otthon hogyan maradhatnék! Csak szaporán, fiúk, a reggel közeleg!“ és a kapu sarka, a földet kaparta, Nyikorgott a retesz a két ló nyerített s a gazda megjelent. Apjuk elébük állt, arcán ott a harag, ha tudná, hajtaná vissza a lovakat. Anyjuk érti őket, csak kezét kulcsolja, legkisebbik fiát könnyezve csókolja: „Térj meg, Jancsikám!“ Befogadta őket az erdő sűrűje, mint mikor követ nyel a folyó gyűrűzve. Anyjuk hallgatózik, figyel minden neszre: „Hol vagy Jancsikám!“ S íme, puska dördül, lentről idehallik, visszhangja kóborol sziklafaltól falig, a légben remeg. Sír az éj s az anya. Janó hideg testét fenyőágból készült ravatalra tették, haza így tért meg. Hej erdő, erdő, zúgó fenyőfák, több barázdát Janó már nem szánt, nem pillantja meg már népe hajnalát, többé fel nem kel. Lova sem veszi már többé hátára, hogy öt harcba vigye, dicső csatába, testvéreivel. Fordította: Fügedi Elek) A hajnali szellő meg­­nirógatja a sírok herva­dó, bússzirmú virágait. Temető. Csend. Szliácsi sírok. Kel a nap, bíborló fénye parányi sugár fona­lakon lopódzik be a ko­morló fenyvesek örök ár­nyékába. Szikkad a har­mat, ezernyi sípon csen­dül fel a természet orgo­­nája. A domboldalon da­loskedvű pionírcsapat tör­tet előre. Fel a hegyekbe. A temető alussza mély álmát. Lakóiról csupán a kopott aranyú, esőmosta sírfeliratok adnak hírt a világnak. Olvasgatom a feliratokat. Az egyiken ez áll: ] KUJAN ONDRlK | 1939-1944 Mellette partizánok, re­pülök, katonák sírja. A felkelés áldozatai. Ondrík is az. Öt évet élt. Egy­idősek lennénk, ha ... Gránát, bomba szilánk­ja, vagy fasiszta golyója ölte meg? Nem tudom. Nem tudom mi ölte meg. En nagyon örültem, hogy iskolába mehetek, vidáman, gondtalanul paj­koskodtam a nyári sziin-Öt évet élt,,, Csak azt, hogy bizonyára szeretett játszani pajtá­saival... bizonyára. El­szaladtak az évek. Ond­rík nem lehetett pionír. Mit látott a világból? Semmit. Meghalt egy em­ber, gyerek, talán kezébe játékkal halt meg, talán éppen édesanyja meséjén gondolkodott, vagy arról hogy szeptemberben, igen szeptember elsején isko­lába megy, amikor... idők alatt, csodálkozva futottam az első kombájn titán a tarlón, vizet hord­tam az aratóknak, szív­szorongva vártam a ki­rándulás napját, én min­den jóból kivettem a ré­szem, amíg te, Ondrík... Tudod, aztán kamaszodni kezdtem. Első, nagy diák­­szerelmem varázsos nap­jaiban, a csókot ígérő es­ték félhomályában... Az élet örömében nem gon­doltam rád, pajtásomra, akit nem ismerek, de tu­dom, hogy pajtásom vol­tál, barátom vagy. Es hadd mondjam el, hogy most nagyon jó él­ni. Most nagyon jó gye­reknek lenni, most napok hosszat lehet játszani, jóllakotton, most az anyu­kák szép ruhában járnak, az édesapák nem rossz­kedvűek, nincsen háború. A nap eiöbújt a hegyek mögül. Vonatok füttye süvít a csendbe, emberek sietnek a munkába, s a domboldalon a pionírcsa­pat dala hallatszik. Elindulok. Ha erre já­rok, majd újból megláto­gatlak, Ondrík. Majd el­mondom, mi történik a világban, minek örülnek az emberek. Polák Imre

Next

/
Thumbnails
Contents