Szabad Földműves, 1961. július-december (12. évfolyam, 54-104. szám)

1961-12-24 / 103-104. szám

fehér, tündérmesébe-der­­medt ablakok mögül fény­lő gyermek-szemek lesik az ásító, szürke ég végtelenjéből aláhulló, csillogó-szárnyú, kó­cos hópihék bohó fogócskáját. Álmos a falu. Az utcán csiko­rogva baktat jég-csizmájában a december. Zúzmarás bajusza mögött szélesen mosolyogva pillant be a fenyőillatot sejtő, pattogó tűz barátságát őrző házakba. Benn a szobában virgonc, pizsamás lurkók hancúroznak. Anyu nincsen idehaza. El­ment ... — Galántára ment. — Galántára? Te honnan tudod? — Tudom. Este mondta az apunak, hogy oda megy. — Ki tudja mit hoz? — Ki tudja ... Egészen biz­tos ... Süvölt a szél. Süvöltsön! Me­leg szobákban boldog gyer­mekek várják haza ajándékot­­hozó édesanyjukat. Repeső­­szívű, boldog gyermekek. Anyu elment. Ki tudja mit hoz ? ... Ki tudja... I. Seregnyi mesekönyv közül válogat a könyvesboltban Hor­váth Józsefné. Látni az arcán, teljesen belemerült a könyvek nézegetésébe. Mesekönyv — mind-mind egy ország. Gyö­nyörű meseország, ahová majd a kisfiú — aki karácsonyi ajándékul kapja — képzeleté­ben elvándorol. Horváth nénit két unokája várja haza, Felsőszelibe. Re­zsike és Tibor. Övék lesz a könyv, a csodálatosan szép mesekönyv. A nagymama vá­lasztja. Bele-bele olvas, lapoz­gatja. Tetszik neki. Majd ö is elolvassa bizonyára. Most, tél­víz idején ilyesmire is futja az idejéből. Különben a férjé­vel együtt serénykedik a szö­vetkezet földjein. 4» — Évről-évre szebb, gazda­gabb a karácsonyunk — di­csekszik örömmel Horváth nagymama. — Hiszen ezért küzdünk, dolgozunk. A szép boldog karácsonyokért. A gyer­mekekért ... Igen, ezért. Igaza van Hor­váth néninek. Az ajándékot­­szorongató, megilletődött-arcú, ábrándos-szemű kisfiúkért... S az idő. az ember — mek­korát lépett. Fekete kendős, falusi néni nagy szakértelem­mel választja ki unokájának a könyvet. Könyvet! Nem meleg harisnyát, sálat, sapkát, pót... A ruhanemű az nem ajándék. Az új se! A könyv, a szép könyv, az igen! II. „Gyi te fakó, gyi te szürke!" i — Lesz itt öröm! — Az lesz, de még milyen! — nevet Lengyel Jánosné, egy jókora hintalovat cipelve hóna alatt. Meg is kell pihennie egy keveset, mert sok a csomag, rengeteg, ki bírja azt. — Tessék mondani, hová vándorol az a ló? Vajon ki lesz a „gazdája"? — Tallósra. Laci fiam nyer­gek majd. Hű, de boldog lesz ez a Laci gyerek. Persze nemcsak ő, de a többi hat testvére is. Len­gyel Jánosné hétgyermekes családanya. Két katona fia is van már, a legkisebbik négy esztendős, a hintaló boldog várományosa. — Már másodszor kellett bejönnöm Galántára — meséli mosolyogva — egyszerre nem bírtam volna hazavinni min­dent. A kislányomnak babako­csit, babát vettem. Mind nagy csomag ... Elnézem Lengyelné arcát. Egyszerű, falusi asszony. Ne­vetésében őszinte öröm csilin­gel. Valamikor régen, jaj de nagyon régen sommás volt a férje. Aratni, csépelni, gürcöl­ni járt a gazdákhoz — kenyé­rért. Hintaló, babakocsi kará­csonyra — nem volt az akko­riban „szokás". Lengyel Jánosnak, a Tallósi Állami Gazdaság egyik üzem- * egysége vezetőjének ma is rengeteg a gondja. Hiszen óriási feladatokat kell teljesí­tenie. Talán még karácsony este is valamilyen probléma motoszkál majd a fejében. De megéri! Pirosló arccal, remegő han­gon köszönik meg a gyermekek az ajándékokat. S bizonyára nem jut az eszükbe, nem ve­szik észre, hogy szüleik réve­dező tekintetében régi-régi karácsonyok sápatit-arcú fénye dereng fel. III. A fehér babakocsiból, nagy, barna szemű fiúcska tekintget szét a „nagyvilágba“. A fiatal­­asszony lassan, kirakatokat nézegetve tolja a kocsit. Ami­kor hozzálépek, hogy megszó­lítsam nem is sejtem, hogy az egyik legjobb gyermekkori barátom felesége. Mosolygós, szelíd tekintetű, modernül öl­tözött, fess fiatalasszony. Szilvási Antalné, Tósnyárasd­­ról. Most Antira gondolok. A jó pajtásra. Jóban, nadrágszíjas­­rosszban, mindig egyek vol­tunk. Vajon hol van, merre jár? — Moston tanul, már várom haza. Anti vegyész. A selyei „Dusló“-ban dolgozik, onnan küldték továbbképzésre, ta­pasztalatszerzésre. Lám, mennyire messze és mégis mennyire közel vagyunk egymáshoz. Antival egy falu­ból indultunk el. ö vegyész lett... Milyen szép volt ilyen­kor télen, karácsony előtt a falunk. Kedves, meleg falu. Iiigylem Antit, ő most kará­csonyra oda tér vissza. Nem­régen rakott családi fészkébe, feleségéhez, kisfiához. S a karácsonyi ajándék ? — Nem is tudom mit ve­gyek. Ilyen nagy gyereknek!... Bizonyára ilyen „nagy gye­reknek“ is akad valami az üzletekben. Valami, ami a szíve vágya. Antinak gyönyörű karácsonya lesz. Csendes, tósnyárasdi ka­rácsonya. IV. Pannival is egy üzlet előtt találkoztam. Falusi leány, Hor­váth Panni. Vajon neki mit hoz a télapó? És főleg ki lesz az a „Télapó"? Panni elpirul. Ki lesz? Ki lesz? — Hozzánk nem jön a tél­apó. Semmilyen télapó sem jön. — Nem ? — Nem bizony! Persze nem hiszem el. Panni elpirult, s ez sokat árul el. — A falujából való? — Nem ... — No lám. Akkor biztosan a szomszéd faluból. — Nem, nem — kacag han­gosan. — Szóval mégis a falujából? A leány a kirakat felé for­dul. Kutató szeme fürgén siklik végig a fagyos üvegen. Bizo­nyára a télapó is kap valami­lyen ajándékot. — No, mit? . — Nem tudom... Valamit! Panni még nem tudja, hogy mit vesz. Az is lehet, hogy tudja, csak nem akarja el­mondani. Pirosra gyűlt arcáról boldogan ragyog le húsz éve. Panni húsz éves ... * * * Fenyőgallyak. Az utcán fe­nyőfát cipelő sugárzó arcú emberek. A szemek meleg su­garában rejtelmes fények, tit­kok. Ajándékot vásárolnak az emberek. POLÄK IMRE Gondtalan öregség A fiityörésző fagyos téli szél mint egy erőmüvész veri össze a búslakodó fák ágait. Erejéből még arra is futja, hogy megkocogtassa a tarkafödeles házak abla­kait. Ilyen ítéletidőben mindenki szívesen húzódik a kályhához olvasni, beszélgetni. Kosút utcáin csupán egy-két ember — fejét a nyaka közé húzva — igyekszik az autóbuszmegálló felé. Az egykori kastély füstölgő kéményei dacolnak a zord időjárás szeszélyével. A kastély falai között 50 öreg nyugdíjas melegszik, élvezi élete őszének utolsó napjait... Az ebédlőben ontja melegét a hatalmas vaskályha. Az öreg nyugdíjasok békésen pipázgatnak. Föl-fölmerül előttük fiatal életük ezernyi gondja, baja a munkanél­küliség, a megaláztatás, amely osztályré­szük volt. A 80 éves Gálfy Gyula bácsi élete nem volt könnyű. Kora reggeltől késő estig kellett dol­goznia, hogy megkeresse a mindennapi betevő fa­latra valót. — Alig múltam el há­rom éves, amikor meg­halt az apám — emlék­szik vissza — aztán ké­sőbb anyáin férjhezment egy hétholdas nagyme­gyeri gazdához. Mikor felnőttem, mostohaapám otthonfogott munkára, s ha az elfogyott, a Csicsai gróf majorjában kötöttem ki. Elhallgat. Megszívja égő pipáját, s a dohány kékes füstfelhőjében folytatja: — Ki emlékszik vissza, hogy mikor, hol, s kinél dolgozott. A nyakatekert címzetes grófi neveket nehéz egy ilyen öreg embernek eszében tartani. Nem is gondoltam volna, hogy öreg napjaimat ilyen kellemesen tölthetem el. Láttam, amikor az úri rendszer megbukott, s a munkások vették kezükbe a hatalmat. Most 4 féínifatr 1961. deeember -24. amikor e szép korszak hatalmas fejlődésen megy keresztül, ezt sajnos már nem lát­hatom. Ugyanis 1957-től világtalan vagyok. Sóhaj hagyja el az ajkát. Ki tudja mire gondolt hirtelen. Egy bizonyos. Nem kell koldulva járnia az országutakat, kilincseim házról, házra alamizsnáért. Nem kell a hi­deg, jeges szél elől valahol egy kazalban meghúzódnia, s arra gondolnia, hogy a fagy vet véget életének. Nem. Semmire sem kell gondolnia, csak élveznie gondta­lanul öreg napjait. A társalgóteremben televízió,''rádió, az emeleten könyvek sokasága áll rendelke­zésükre. Füstölnivaló is akad. Telik az 50 koronás zsebpénzből. Ruhára, élelemre, szállásra nincsen gondjuk. Mindezek mellé még meleg szavakat is kapnak az otthon dolgozóitól. Tóth János bácsi 68 életévét meghazud­toló mozdulattal pödri meg bajuszát. Ke­zében újság. A televízió műsorát böngészi. Ö kezeli a készüléket. — Ha öregek vagyunk is, érdekelnek bennünket a nagyvilág hírei. A régi rend­szerben csak a robot volt a mienk. Rádiót nem is láttam. Ez a televízió jó dolog. Elszórakoztat bennünket. Alig akarjuk este itthagyni. Öregség, televízió, meleg szoba. Kint vad táncot jár a szél, bent vígan duruzsol a kályha. Régi kapitalista rendszer; nyomorgó öregek. A szocialista társadalom; mindenki számára békés, nyugodt megélhetés, bol­dog öregség. — Hát János, arról nem beszélsz, hogy harangozó is voltál? - szól rá barátjára Gálfy bácsi. — Hát bíz voltam az is, kerek 8 eszten­deig. Akkor már nyugdíjas voltam. Féltem az idejöveteltől. De most már bánom, hogy hamarabb nem szántam rá magam. Fliába az embert megtanították félni az urak. Napszámosként dolgoztam gazdáknál és földbirtokosoknál. A szava elakad. Öreg szemével homályo­san néz a távolba. Aztán hirtelen elmoso­lyodik, majd így folytatja: — Ha a bérünk emelését követeltük, az urak kommunistának tituláltak. Pedig ak­koriban még azt sem tudtam mi lén terem­nek azok. Hej, ha egy pár évet ledobhat­nák a váltamról... Elérkezett a vacsora ideje. Az Otthon szakácsnéja Csambál Júlia hozzálát a ki­osztáshoz. Az „étlapon“ szegedi gulyás, tej, tea és fehér foszlós kalács szerepel. Ki mit szeret, azt választ. Az öregek az asztalnál ülnek. Takács Erzsi néni 79 éve ellenére ügyes kiszolgálónak bizonyul. Nyolc éve van már az otthonban, minden­kit ismer. Még azt is tudja, hogy ki mit kér vacsorára. — Hazulról fiatal gyermekkoromban el­kerültem. Kilencen voltunk testvérek. Szol­gáltam Pesten, Bratislavában. A legtöbb időt, 25 évet Kubovics fogorvosnál töltöt­tem Bratislavában. Hej, ha arra a sok parkett-fényesítésre visszagondolok, mind­járt érzem lábaimban a fájást. Milyen lehetett a sorsa? Mint megannyi szolgálóé. Dolgoznia kellett akár egy gép­nek. Most is hiába mondják, hogy üljön le, pihenjen, hisz van aki széthordja az ételt. Nem, nem akar pihenni. „Csak nem fogok itt tétlenkedni?!“ — mondogatja gyakran. Véget ért a vacsora. A férfiak legtöbbje a pipa után nyúl. Vacsora után jólesik elszívni egy pipa dohányt. Később a gyen­gébbek, fáradtabbak a szobába tartanak, hogy kipihenjék az egykori úri szobákban öregségük fáradalmait. Tóth János bácsi bekapcsolja a televíziót. Pár perc múlva felhangzik a bemondó kellemes hangja: „Kedves nézőink..." Tíz óra is elmúlt, amikor Czaník Júlia ápolónő az utolsó szobában is eloltotta a villanyt. Kint még egyre tombolt a rakon­cátlan szél. De ki veszi ezt észre, amikor belül az a jó érzés melegíti, hogy a mi rendszerünk gondtalan öregséget biztosít mindenki számára. NÉMETH JÁNOS Az egykori kastély ma az öregek boldog otthona (A szerző felvétele) MAKSZM RILSZKU: DAL A BÉKÉRŐL Kit egy szabad ország örömre nevel, jiern háborút áhít, békét követel! Dal, munka a vágyunk, s hol emberre süt, kívánjuk: ragyogjon a nap mindenütt. Halljátok, kapzsi szörnyek: az Ember nagykorú! Ma béke kell a földnek, múlté a háború! Ki azt hiszi, vérből vár rá nyereség, gazsága fejében eléri a vég. Ki rabságot szán a föld népeinek, bitótól az ördög se mentheti meg. Halljátok, kapzsi szörnyek: az Ember nagykorú! Ma béke kell a földnek, múlté a háború! Munkával a boldog jövőhöz ki hű, mind tiszteli ót, aki tisztaszívií, és mind, valamerre csak útja vezet, keményen, örömmel fog véle kezet. Halljátok, kapzsi szörnyek: az Ember nagykorú! Ma béke kell a földnek, múlté a háború! Kincs otthon, amelybe szavunk el nem ér: virradjon, oszoljon a fénytelen éj! Ragyogjon örökre a jók. nagy ügye: a béke, a munka s a népek frigye! Halljátok, kapzsi szörnyek: az Ember nagykorú! Ma béke kell a földnek, múlté a háború! GÁSPÁR ENDRE fordítása AZ ÚJ RUHA Az esti homályban úgy szállingózott a hó, mintha az égben egy óriási dunyhát szakítottak volna szét. Az udvarunk fehérlett. Anyámmal ruhavásárlásra készü­lődtünk. Karácsony közelgett... — No gyerünk íiam.jhátha szerencsénk lesz — szólt anyánk. Kézen fogott és elindultunk a városba. Megörültem. Nem is tudom minek örültem jobban, annak-e, hogy új ruhát kapok, vagy pedig annak, hogy megláthatom apámat. Ugyanis ő már hetek óta a főszolgabírónál vág­ta a fát. Késő este jött haza, s kora reggel távozott, így aztán már jó ideje nem láttam, s nem lovagolhat­tam a térdén ... A városba érve. először is őt kerestük fel. Elbeszél­gettünk egy kicsit, aztán apám vissza ment dolgozni. Mi pedig — nagy csodálkozásomra — továbbra is a kapu előtt ácsorogtur.k. — Mi lesz a ruhámmal? — fordultam anyámhoz. — Ne türelmetlenkedj — szólt rám idegeskedve. Az­tán valamivel halkabban hozzátette: — meg kell várni, amíg kifizetik apádat. Akkor az egészből nem sokat értettem. Nem tudtam, hogy a ruhavásárlás mily nagy „gonddal“ jár. Csak arra emlékszem, hogy anyám mily nyugtalanuL^hall­­gatta a református templom toronyórájának ütését. Attól tartott, hogy becsukják az üzletet* én pedig ruha nélkül maradok. Fél hat felé lehetett az idő, amikor apám kilépett a szolgabíróság kapuján, s keresetét egy fillérig átadta anyámnak. Elindultunk a ruhás-üzlet felé, apám pedig továbbra is ott maradt, fát vágni. Anyám gondosan vizsgálta a ruhákat. Nem tudom, mi érdekelte jobban, a minoség-e, vagy az ára. Ügy hiszem, az utóbbi. Hi­szen a ruha árán kívül alig maradt apám keresetéből valamire. Félszeg pillantásokat vetettem anyám gond­terhelt arcára és a reménytelenséget kifejező vonásai elhervasztották jókedvem, nem tudtam igazán örülni az új ruhámnak. * * * Jó pár év telt él azóta. Az üzletekben ma boldog emberek sokasága vásárol. Egyik gyermekét, másik kedvesét lepi meg ajándékkal. Mikor így elnézem őket, akaratlanul is eszembejut az új ruhám, amit akkor anyámmal vásároltunk. -nj-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents