Szabad Földműves, 1961. január-július (12. évfolyam, 1-53. szám)
1961-05-14 / 39. szám
peszes, görcsösen megmerevedett tartással, térdreszorított kézzel ülni a Petschek-palota „házi fogdájában“, szinte belevakulva a kopott, sárga fal szüntelen nézésébe — ez bizony nem a legalkalmasabb állapot a gondolkodásra. De ki vezényelhetne a gondolatnak feszes tartást, vigyázzt? Valaki egyszer — nem tudni, hogy ki és mikor — a Petschek-palota házifogdáját „mozinak“ nevezte el. Zseniális ötlet. Tágas helyiség, melyben hat hosszú pad sorakozik egy.jnás mögött, rajtuk a merev tartású vizsgálati foglyok, s előttük a csupasz fal, mintha vetítővászon lenne. A világ valamennyi filmgyártója sem forgatott annyi filmet, amennyi ezen a falon lepereg, az új kihallgatásra, kínzásra, halálravált vizsgálati foglyok lelki szemei előtt. Egész tönkretett életük filmje lepereg előttük, a legapróbb részletekkel.; anyjuk, feleségük, gyermekeik, elpusztult otthonuk, becsületes elvtársak és árulók képe; annak a képe, akinek a kapott röpcédulát továbbították; az egyre újra élő vér, az erős, elkötelező kézszorítás filmje és más képek, telve iszonyattal és elszántsággal, gyűlölettel és szeretettel, szorongással és reménnyel. Itt, az életből kiszakítva, mindenki naponta meghal és végigéli saját halálát. De nem mindenki születik újra. Százszor láttam itt én is életem filmjét, ezerszer egyes részleteit, most megpróbálom egyszer leírni. Ha a hurok előbb szorul össze a nyakam körül, mintsem befejezném, milliók maradnak még, akik majd megírják „happy-end“-jét. HUSZONNÉGY ÖRA öt perc múlva tízet üt az óra. Szép langyos tavaszi este van 1942. április 24. Sietek - már amennyire egy ilyen Idősebb, sánta úr, akinek álcázom magamat, siethet. Sietek, hogy még kapuzárás előtt érjek Jelínekékhez. „Hadsegédem“, Mirek vár ott rám. Tudom, hogy ezúttal semmi fontosat nem mond majd nekem, és nekem sincs mondanivalóm számára, de ha nem megyek el a megbeszélt találkozóra, azzal pánikot idézhetek elő, főleg pedig házigazdáinknak, ennek a két jótét léleknek nem szeretnék fölösleges gondot okozni. Teával kínálnak. Mirek már valóban vár — s vele együtt a Friedházaspár. Ismét elővigyázatlanság. — Elvtársak, szívesen látlak titeket, de nem így együtt. Az ilyesmi a legbiztosabb út a börtönbe és a halálba. Vagy betartjátok a konspiráció szabályait, vagy hagyjátok abba a munkát, mert így veszélybe döntitek magatokat, és másokat is bajba sodortok. Megértettétek? — — Meg. — No, és mit hoztatok? — A Rudé Právo májusi számát. — Nagyszerű. Hát te, Mirek? — Megvagyok. Semmi újság. A munka jól megy... — Akkor mára be is fejeztük. Most már csak május elseje után találkozunk. Ez az utasításom. A viszontlátásra! — Szabad még egy csésze teát? — Nem, nem, kedves Jelínekné, túl sokan vagyunk itt. — Legalább egy csészécskével, nagyon kérem. A frissen betöltött tea erősen párolog. Csengetnek. Most, éjnek idején? Ki lehet az? A látogatók nem valami türelmesek. Döngetik az ajtót. — Kinyitni! A rendőrség! —' Gyorsan az ablakhoz! Meneküljetek! Van pisztolyom, fedezem a szökéseteket. K éső! Az ablak alatt ott állnak a Gestapo emberei, s pisztolyukat a szobának szegezik. A folyosó felöl a kifeszített ajtón __ át titkos rendőrök tódulnak a konyfiába, s onrfan a szobába. Egy, kettő, három — kilenc ember. Engem nem látnak, mert a hátuk mögött állok s eltakar a sarkig kitárt ajtó. Nyugodtan lőhetnék hát. De kilenc pisztoly mered két asszonyra és három fegyvertelen férfira. Ha elsütöm fegyveremet, ők előbb esnek el, mint én. Sőt még akkor is áldozatul esnek, hacsak magamra lövök, társaim leülnek egy fél évet, vagy egy évet, s a forradalom kiszabadítja őket. Csak Mirek és én nem kerülhetünk ki ebből ép bőrrel. Megkinoznak majd minket. — Belőlem ugyan semmit ki nem szednek, de mi lesz Mirekkel, hogy tartja majd magát? Ez az ember Spanyolországban harcolt, két évet élt francia gyűjtőtáborban, s a háború kellős közepén illegálisan jutott el Franciaországból egészen Prágáig. — Nem, ilyen ember nem lehet áruló! Két másodpercem van a gondolkodásra. Vagy talán három másodperc is? Ha főbelövöm magam, senkinek sem használok: én magam megmenekülök ugyan a kínzástól, ezzel szemben négy elvtárs életét áldozom fel fölöslegesen. így van ez? Így bizony! Döntöttem. Kilépek rejtekemből. — Hohó, még egy! 1961. május 14. (RÉSZLET) Az első ütés arcomba sújt. Talán knock-outolni akart. — Hände auf! Mégegy ütés. Aztán még egy. így is képzeltem. A példás rendben tartott lakás helyén szana-széjjel hányt, feldöntött bútorok, cserepek, törmelékek. Megint ütnek, rúgnak. — Marsch! Autóba tuszkolnak. Pisztolyuk állandóan rám mered. Ütközben megkezdődik a kihallgatás. — Ki vagy? — Horák tanár. — Hazudsz! Vállat vonok. — Maradj nyugton, vagy lövök! — Lőjön! Révolverlövés helyett csak ökölcsapás. Villamos megy el mellettünk. Ügy rémlik, fehér virágfüzérek díszítik. Lakodalmas kocsi, ilyenkor, éjszaka? Alighanem láz kezd elhatalmasodni rajtam. A Petschek-palota. Sosem hittem volna, hogy valamikor élve ide kerülök. Most futólépésben fel, a negyedik emeletre. Ahá, a hírhedt II-A 1, a kommunistaellenes osztály. Még kíváncsi is vagyok. A hosszú, sovány rendőrbiztos, a rajtaütőosztag vezetője, pisztolyát zsebrevágja és bevisz az irodájába. Cigarettával kínál, tüzet ad. Ki vagy? —Horák tanár. — Hazudsz! Csuklóján a karóra tizenegyet mutat. — Motozzátok meg! r Kezdődik a motozás. Levetkőztetnek. — Van igazolványa. —: Milyen névre szól? — Horák tanár névre. —! Nézzetek utána! Telefon. — Hát persze, nincs bejelentve. Az igazolvány hamis. — Kitől kaptad ezt az igazolványt? — A főkapitányságtól. Az első botütés. A második. A harmadik. Számoljam? Minek? Ezt a statisztikát már úgysem adhatom át soha senkinek. — Hogy hívják? Beszélj! Hol a lakásod? Beszélj! Kikkel érintkezel? Beszélj! Azok hol laknak? Beszélj! Beszélj! Beszélj! Ha nem beszélsz, agyonverünk! V ajon hány ütést bír ki egy életerős ember? A rádió éjfélt jelez. A kávéházak bezárnak, az utolsó vendégek hazamennek, a szerelmespárok ott járnak le s fel a kapuk előtt, nem bírnak elválni egymástól. A hosszú, sovány rendőrbiztos kedélyesen, mosolyogva lép a szobába. — Nincs semmi baj — szerkesztő úr? Ki árulhatott el? Jelínekék? Friedék? Hiszen ők nem is tudják a nevemet. — No látod, mindent tudunk. Beszélj már! Legyen eszed! Különös szótár! „Legyen eszed!“ itt annyit jelent, mint „légy áruló!“ Nem, nincs eszem! — Kötözzétek meg és üssétek! Rajta! Egy óra. Az utolsó villamosok döcögnek a lassan elnéptelenedő utcákon, a rádió jóéjszakát kíván hűséges hallgatóinak. — Kik a tagjai rajtad kívül a Központi Bizottságnak? Hol van a leadótok? Hol vannak a nyomdák? Beszélj! Beszélj! Beszélj hát! Most már megint nyugodtabban tudom számlálni az ütlegeket. Csak szétharapdált ajkam fáj, más fájdalmat nem érzek. — Le a cipővel! Hát igen, a talpam még nem zsibbadt el a kínzástól. Ezt érzem. Öt, hat, hét, a bot mintha most egyenesen az agyamat csapkodná. Két óra. Prága alszik. Talán valahol felsír álmában egy kisgyerek, s egy férfi megsimogatja felesége domború csípőjét. — Beszélj! Beszélj! Nyelvem végigjáratom a számban, próbálom megolvasni, hány fogamat verték ki. Nem megy. Tizenkettőt, tizenötöt, tizenhetet? Nem, De legalább annyi itt a rendőrbiztos, aki „kihallgat“. Némelyik már láthatóan fáradt. És a halál még mindig nem jön. Három óra. Jön a hajnal, a külváros éled, zöldségeskocsik zörögnek a vásárcsarnok felé, utcaseprők mennek munkába. A végén talán még megérem a reggelt. Elővezetik a feleségemet. — Ismeri ezt az embert? Nyelem a vért, nehogy meglássa. Meddő erőlködés, hiszen arcom minden kis porcikájából és ujjaim hegyéből csurog a vér. — Ismeri? — Nem ismerem. Ezt mondta, s tekintete sem árulta el megrendülését. Drágám. Betartottad megállapodásunkat, hogy sohasem fogsz megismerni, bár ez most már fölösleges. De vajon ki köphette be a nevemet? Elvezették. A tőlem telhető legvidámabb pillantással búcsúztam tőle. Vagy talán nem is volt olyan vidám ez a pillantás? Nem tudom. Négy óra. Virrad már? Vagy még nem virrad? Az elsötétített ablakok nem válaszolnak és a halál még mindig nem jön. Menjek elébe? Hogyan? Valakibe belevágok és a földre esem. Belémrúgnak. Rámtaposnak. Igen, így most gyorsan vége lesz. A fekete rendőrbiztos szakállamnál fogva a magasba húz, és elégedetten nevetve mutatja a markában maradt szörcsomőt. Van ebben valami komikus. Fájdalmat már semmit sem érzek. Öt óra, hat, hét, tíz, tizenkettő, munkások mennek munkába és jönnek munkából, gyerekek mennek az iskolába és jönnek az iskolából, a boltokban árulnak, otthon főznek, anyám talán most rám gondol, az elvtársak talán már tudják, hogy lebuktam, s talán már meg is tették a biztonsági intézkedéseket arra az esetre, ha ... ha netán beszélnék... Nem, ne féljetek elvtársak, nem fogok beszélni, higgyétek el. Hiszen 3 vég sem lehet mér messze ... Mindez már csak álom, rossz álom, lázálom. Ütések zuhognak rám, aztán fellocsolnak, aztán megint ütnek és megint — „Beszélj! Beszélj! Beszélj!“, és én még mindjg nem tudok meghalni. Anyám, aparn, miért akartátok, hogy ilyen erős legyek? T"\élután öt óra. Már mindenki fáradt. Most ritkábban hosszú időközökben ütnek, szinte csak tehetetlen dühből. És egyszerre messziről, mérhetetlen messziről békés, csöndes hang hallatszik, kedves, mint egy simogatás: - Er hat schon genug! Aztán ülök valahol, s' egyszerre elsüllyed az asztal, majd megint felmerül, valaki megitat, valaki cigarettát ad, mely kihull a kezemből, valaki megpróbál cipőt húzni a lábamra, s azt mondja, már nem megy, aztán félig vonszolnak, félig visznek le a lépcsőkön, bedobnak egy autóba és elindulunk. Valaki megint pisztolyt szegez a mellemnek, nevetnem kell ezen; villamos megy el mellettünk, fehér virágfüzérekkel feldíszített lakodalmas kocsi, de talán mindez csak álom, vagy láz, vagy haldoklás, vagy talán már maga .a halál. Hiszen meghalni nehéz, de ez most már egyáltalán nem nehéz, inkább olyan semmilyen, könnyűcske, pihécske, egyet lehelek még és mindennek vége. Mindennek vége? Nem, még mindig nem. Hiszen már megint állok, igazán állok, egyedül, idegen támasz nélkül, szorosan előttem mocskos, sárga fal, telefröcskölve — mivel? Ügy rémlik, vérrel... Igen, ez vér, ujjammal megpróbálom szétkenni... megy, igen, friss vér, az enyém ... Valaki hátulról fejbevág és rámparancsol, hogy emeljem fel a kezem, és végezzek térdhajlítási gyakorlatokat. A harmadiknál elvágódom. Egy hosszú SS-katona, aki mellettem áll, belémrúg, hogy keljek föl. Hasztalan. Valaki megint felmos, ismét ülök, egy asszony orvosságot töm belém és megkérdi, mim fáj, s akkor egyszerre úgy érzem, minden fájdalom a szívemben sajog. S ismét messziről, mérhetetlen messziről, békés csöndes hangot hallok, amely kedves, mint a simogatás: — Nem éri meg a reggelt. Öt perc múlva tízet üt az óra. Szép, enyhe tavaszi este van. 1942. április 25. ZALA JÓZSEF: VUftyvßH év tncufyáiáea Fellázadt a tenger. Iszonyatos harag festette vörösre a roppant elemet. Hullámok törték a mesterséges gátat, szüntelen gyűrűzve szomjazták a távolt. Munkás-erő tört a világtájak felé, s talpraállt az eddig térdrekényszerített. Nyomor-örökösök, bús számkivetettek ki tudja mióta vártak e viharra? Rombolt a vérszín ár? Rombolta a régit: nyomort, megalázást, durva zsarnokságot, léha örökösök érdemtelen jogát, pór-agyakba fojtott sötétség kölöncét, s a reménytelenség végnélküli útját. S ez az ár, mely rombolt elemi erővel, parlagra, ugarra bő humuszát hozta, lankadó karokba újult erőt öntött, munka forrásait tárta fel, amelyek örökké buzognak, sohasem apadnak. Sorozatban gyúltak mindenütt a fények; sötétség kölöncét ugyan ki keresné? És a természetnek ember-koronája? Rájött: egy az élet, éspedig e földön! A fellázadt tenger ifjabb testvére negyven éve tanít úgy élni és tenni, hogy e földi létben, az egyetlenegyben, erőnk, tehetségünk szenteljük a köznek; kinek több adatott, adjon szintén többet! A jogos büszkeség csillog szemeinkben, ha visszapillantunk. Ha előrenézünk, szemünk fénye lobban, mert utunknak célja nem megfoghatatlan, nem ködként gomolygó: emberség és béke, békességes ember! PETRUSZ BROVKA: o4 pdhtAoiz Mélységes, végtelen, emberi tetteid óceánja. Bölcs szóval szóltál s a gyűlés új Terved megcsodálta. Nem könnyű, éreztük, de a szív szárnyakat kapott tőle. S feszíti mellünk új csúcsok mámoros levegője. Nagy tettek heve lelkesít s fog össze szállani egyre magasabbra. Fölöttünk zászló, a zászlón Lenin, s ragyog a jövendő büszke napjai Fordította: Kányádi Sándor MARIA BANUS: Az első találkozás Volt-e dicsfénye? Volt. Mi láttuk jól. Keveset beszélt, lassan megfontolva, De a többit a szíve kidobogta Szürke, porlepte köpenye alól. Ember volt s kommunista. Ki ahol A vár bezárul, kintről ostromolja, Egyszerűen, bízón, kardot kovácsolva Az életéből, szép napjaiból. Rég volt. Tán évtizedek, nem is évek Teltek el, de az emlék újjáéled, Akár az érzés, egyre élesebben. Ö az. Ismerd fel. Hallgass hát a szóra, Mely harcos, tiszta és legyőzhetetlen. Öh, áldott legyen az az első óra... s jí s s 1 £ I I ■se I ss 1 v** I *0 I
