Szabad Földműves, 1960. július-december (11. évfolyam, 53-104. szám)
1960-07-27 / 60. szám
Ne hagyjuk veszendőbe menni az elejtett ragadozó madarat Л természet szépségeit áhítva kereső vadászember lelkében az élmények és tapasztalatok mély nyomokat hagynak. Élményeink tudatos fejlesztése révén idővel természetismeretté kristályosodnak, hogy aztán egyre növekedő távlatokban bontakozzék ki előttünk ez a csodálatos és örök szépségekben gazdag világ. A természet igazságai íratlan törvényekbe foglalva határozzák meg minden lény szerepét és jelölik ki helyét a természet háztartásában. Bár ősi jogon minden élő lénynek joga van az élethez, mégis életéért örökösen harcolnia kell. A küzdelemből mindig az ügyesebb, a tökéletesebb kerül ki győztesen. Sok esetben látszólag egyenlőtlen küzdelem folyik támadó és megtámadott köpött, holott a természet bölcs elrendezése folytán mindkét félnek megvannak a jól megválasztott fegyverei. Ha az egyiknek erőt és támadófegyvert adott, akkor a másiknak az alkalmazkodás, alakoskodás és éber figyelem képességét juttatta osztályrészül, s ezáltal kiegyenlítette az erőviszonyokat. Általában ez az egyensúlytartásra irányuló törekvés jellemzi a természet törvényeit. Helyenként — főleg emberi beavatkozásra — ez a biológiai egyensúly néha megbomlik, és egymást követik a pusztulás vagy a túlszaporodás jelenségei. Vadászember számára nem lehet közömbös a jelenségek helyes értelmezése már csak ezért sem, mert reánk is érvényes, hogy a küzdelemből mindig az ügyesebb kerül ki győztesen. Vadászat közben érzékeink a jelenségek tömegét továbbítják értelmünkhöz, amelyekből mindig csak a pillanatnyilag legszükségesebbet használjuk fel, de később, amikor az élmények megőrzése érdekében újra emlékezetünkbe idézzük a látottakat, akkor igyekszünk magyarázatot találni problémáinkra is. A természetjáró vadász otthonosan mozog minden területen, akár erdőben, akár nádasban vagy réteken űzi kedves sportját, hiszen mindenütt jó ismerősre talál. Ismerősei az állatok, a fák, a susogó nádas egyaránt. Néha azonban összeakad számára ismeretlen olyan ténnyel is, amelyet okvetlen meg akar ismernie, és addig nincs nyugalma, amíg az előtte addig ismeretlen ismertté nem válik. Különösen a vélt vetélytársakat veszi azonnal észre. Ezek közül is elsősorban a szárnyas ragadozókat. Minden görbecsőrű és karmoslábú teremtményt a haszon és a kár elvének latolgatásával szemlél. Amikor megpillantja, első gondolatával a repülőmüvész ügyességének adózik. Ha zsákmányolás közben látja meg, lélegzetfojtva lesi a szárnyas vadász minden mozdulatát, végül pedig, amikor a zsákmány karmai között van, önkéntelenül is az elismerés szavai tódulnak ajkára, mert abban a fergeteges lendületben olyan tökéletes a szépség, amelyet csak a vadász-szív képes igazán értékelni. A haszon és a kár fogalma ma már igen szűk keretek közé szor.ul; pusztuló értékeink sorába kerültek a ragadozó madaraink. Természetvédelmi törvényünk mindaddig írott malaszt marad, amíg a vadásztársaságok tagjai és vadőrei nem érzik annak szükségét, hogy a számukra ismeretlen ragadozó madarakat megismerjék, mielőtt arra fegyvert emelnének. Ismerjük meg őket, hogy megszerethessük valamennyit. De ne feledjük, hogy a természetvédelem szép eszméje minden nemeslelkű vadászt az eljövendő utódok nevében is kötelez. Apróvadunkat nem a ragadozó madaraktól kell félteni, hanem a kóbor kutyától, a mezőn bitangoló macskától, szürke varjútól, szarkától, s nem utolsósorban a vadorzótól meg a fészekszedő suhanctól. Az utóbbi kettőre illik legjobban a „kártékony“ jelző. Egy-két fészkező, tojásszedo gyerek pár őrá alatt többet árthat, mint jó néhány ragadozó madár az egész esztendőben. A világszerte mindjobban erősbödő természetvédelmi törekvések már odáig jutottak, hogy az 1947 júniusában Londonban megtartott madárvédelmi kongresszuson a lődíjak eltörlését javasolták. Egyes államokban a „vérdíj" véddíjjá szelídült. Ez ma már annak a vadőrnek jár, aki bizonyítani tudja, hogy védterületében valamilyen ragadozó madár fészkelt is fiait is sikerült felnevelnie. Ezek után — ha fejlett vadászkultúránkra akarunk hivatkozni — számot kell vetnünk ezzel a ténnyel és, mi sem természetesebb, lépést kell tartanunk vele. Ide kívánkozik az elejtett ragadozók kérdése. Tudásunk gyarapításán minden vadásznak egyetemlegesen munkálkodnia kell. Apró, jelentéktelennek tűnő, de jó értelmezett megfigyelések — mint a mozaik kockák együttese — formálják ki előttünk a természet íratlan törvényeit és sokrétű szépségét. Az adatok egymást kiegészítik és erősítik. Ezért kívánatos, hogy ne hagyjuk veszendőbe menni az elejtett madarat, hanem juttassuk olyan helyre, ahol tudásunk épületének tégláit rakják egymásra. Ne lőjünk madarat azért, hogy ügyességünket kipróbáljuk és életét kioltva otthagyjuk. Az illetékesek minden madarat vizsgálati és múzeumi anyagként felhasználnak, minden megfigyelési adatot megőriznek és tovább adnak, hogy szolgálják a tudományt és a vadászok ügyét. Tenyésszünk prémes állatokat A „Virágzó Mezőgazdaság“ 24. számában ismertettük a prémes állatok tenyésztését, Ezzel kapcsolatban levelezőink több kérdéssel fordultak hozzánk. Ezekre általánosságban a következőkben válaszolunk: A prémes állatok tenyésztése nálunk a kerületi állami erdőigazgatóság hatáskörén belül az egyes állami erdőüzemek feladata. Ezeknél beszerezhetők a szükséges tenyészállatok. A Rimavská Sobota-i Állami Erdőüzem például kizárólag csak nutria (hódpatkány) tenyésztésével foglalkozik. Ennek tenyésztése nagyon ajánlatos a szövetkezetek keretén belül is, ahol sok a kerti hulladék és elegendő a víz. A nutria nem igényes növényevő állat. Nagyon szapora és könnyen tenyészthető. Az évi hazai kereslete nálunk körülbelül 70 000 darab. De jelenleg csak hét ezer darabot tenyésztenek a Rimavská Sobota-i nutria-telepen. Itt 70 — 280 koronáért árulják darabját, mégpedig a becsértéke szerint (nagy, öreg, fiatal, hím, nőstény stb.).' Nagyon keresett nálunk a nerc prémje is. Amennyiben tenyésztése igen körülményes, keveset foglalkoznak vele, pedig a bőrért átlagosan 700 koronát fizetnek. A nerc nagyon igényes a friss, zsírtalan és nem konzervált halra vagy húsra. Az állott vagy konzervált hústól könnyen pusztul, mert például két dekagramm sómennyiség azonnal tönkreteszi. Csak olyan helyeken tenyészthető, ahol halastavak és baromfitelepek vannak. Tenyésztésével nálunk a Banská Bystrica-i és a Piestanyi Állami Erdőüzemekben kísérleteznek. Az ezüst- és platinaróka tenyésztésével jelenleg már csak a Banská Bystri-Ez is állatkínzás! Kassán a Hernád és a liget között a dolgozók egy gyönyörű tavacskát készítettek. Olyan szépen belesimul a város szépségébe, mintha nem is emberkéz, hanem maga a természet alkotta volna. A tóban temérdek halacska úszkál. Vígan kergetőznek a bedobott kifll- és kenyérmorzsáért. Nagyobb darab eleségre nagyobb halak jönnek, egészen a part széléhez úszva. Ha pedig egy léi kiflit bedob valaki a vízbe, azt a tó nyalka lakója, a hosszúnyakú hattyú is észreveszi. Odaúszik simán, méltóságteljesen és csipegeti az eleséget. Ha előzőleg jól lakott, otthagyja a kiflit, de a háláról nem feledkezik meg. A partszélen álló jótevője lábához úszik és fejét a vízig hajtja előtte. Órák hosszat ca-i Állami Erdőüzem foglalkozik. Tenyésztése a legegyszerűbb az összes prémes állatok tenyésztése között. Darabját 400 — 600 koronáért adják. Országos viszonylatban a prémes állatok tenyésztésében még csak a kezdet kezdetén állunk, és ezért nem vagyunk képesek még a hazai keresletet sem fedezni. Megjegyzendő, hogy ezek tenyésztésével főleg Csehországban foglalkoznak. Nálunk a Rimavská Sobota-i nutriatelep állami jellegű, mert ezt Csehországban eddig még nem tenyésztik. bólogat, úszkál, tetszeleg az ember barátságáért. De két hattyú van a tóban; amíg az egyik ezt teszi, a másik moccanás nélkül ül a fészkén. Már két hónapja‘felváltva ül egy tojáson a szerencsétlen hattyúpár a tó közepén levő szigetecskén, egy szomorú fűzfa alatt. Ä többi tojást ellopták a „jó emberek“, csupán szolidaritásból, hogy ne kelljen a boldog párnak sok hattyúgyerekkel bajlódnia. A megzápult tojást viszont senki sem távolítja el a fészekből, még az sem, aki a hattyúgondozásért fizetést kap. Márpedig ez is állatkínzás. (Ugyanis a hattyú egy hónapig üli tojását, mint a lúd vagy a kacsa.) Lehet, hogy a hatytyúgondozó prémiumra vár azért, hogy a gondjaira bízott jószágokat úgy megidomította, hogy nem egy, hanem két, esetleg három hónapig is ülnek egy záptojáson. Cs. 1960. július 27.
