Szabad Földműves, 1960. július-december (11. évfolyam, 53-104. szám)
1960-10-19 / 84. szám
A mezőgazdaság belterjesebb irányú fejlődésével az állattenyésztésnek egyre nagyobb az igénye a takarmánytermesztéssel szemben. E tekintetben a szálas takarmányfélék közül főleg nagy fehérje- és vitamintartalma miatt a lucernának van a legnagyobb jelentősége. Termőterülete évről évre növekszik, a betakarítás technikája is javul. A korszerű és gondos agrotechnika azonban megfelelő, bővebben termő nemesített lucernafajták termesztésével válik igazán eredményessé. A termesztés technikájának javulásával előtérbe kerül a korábbi fajtáknál fehérjében, vitaminokban gazdagabb, egyes betegségekkel szemben ellenálló lucernafajták kinemesítésének szükségessége. Magyarországon a lucerna nemesítése nem rendelkezik nagy múlttal. Ennek főoka az volt, hogy a szélsőséges éghajlati adottságok következtében olyan, korábban világviszonylatban is kiváló ökotípusok (lucerna-fajták) alakultak ki, amelyek a termesztési technika eddigi színvonalát lényegében fajtaigény nélkül is kielégítették. A világhírű lucerna magja mindenkor keresett volt a külföldi piacokon. A második világháború folyamán azonban visszaesés történt a lucernafajták minőségében, főleg a fajták keveredése miatt. A hazai lucernatermesztés tekintélyének visszaszerzése céljából, de a termelők érdeke is megkívánta, hogy az eredeti magyar tájfajtákat felkutassák, összegyűjtsék és közülük megfelelő ellenőrzés után a legjobbakat átadják a köztermesztés céljára. Ezt a nagyarányú fajtakiválogató és összegyűjtő munkát a Magyar Tudományos Akadémia Martonvásári Kutatóintézetében kezdték el 1950-ben Bojtos Zoltán tudományos kutató irányításával. A Nemesített lucerna legjobb tájfajta lucernákat nemcsak összegyűjtötték, hanem kísérletbe állították, s az arra alkalmasakat pedig állami gazdaságokban és termelőszövetkezetekben nagyüzemi termesztéssel elszaporították. így az Országos Növényfajta Minősítő Tanács a négy legjobb tájfajtát minősítette és forgalombahozatalra, köztermesztés céljára engedélyezte. Ilyen tájfajta a Nagyszénási, a Bánkúti, a Szarvasi és Békésszentandrási lucerna. Legnagyobb értékük, a bőséges termés mellett, a szárazságtűrő képesség és a téli fagyállóság. Az állam különböző vetőmagtermesztési akciókkal elősegítette, hogy az állami gazdaságokban és termelőszövetkezetekben főleg ezeket a fajtákat termesszék. A lucerna nemesítésének tapasztalatai A tájfajták ilyen gyors kiválogatásával és felszaporításával egyidejűleg felmerült annak a szükségessége, hogy a nemesítők a korszerű termesztés követelményeinek még jobban megfelelő, még nagyobb fehérjetermésű, levélbetegségeknek jobban ellenálló, dúsabb levélzetű lucernafajtákat állítsanak elő, nemesítsenek ki, megtartva, illetve fokozva az eredeti tájfajták értékes tulajdonságait, mind azok szárazságtűrő képessége és fagyállósága. Közbevetőleg megjegyezzük, hogy világviszonylatban is egyre inkább a nemesített lucernafajták kerülnek a termesztésben előtérbe, s mindinkább háttérbe szorítják a tájfajtákat. A lucerna nemesítése tekintetében két lehetőség kínálkozott: 1. A gyakorlati termesztés fajtaszükségletét minél gyorsabban kielégíteni, még akkor is, ha ez a módszer átmenetileg kevesebb eredménnyel jár. 2. Ezzel párhuzamosan a hosszabb időt igénybe vevő, nagyobb teljesítményű fajták előállítása, amelynek eredményeképpen a kinemesítésre kerülő új fajta a jelenlegi tájfajtáknál jelentősen többet terem. Az első módszer lényege: a legjobb tájfajtákat a Martonvásári Kutatóintézetben különösebb kiválogatás (szelekció) nélkül összehasonlító kísérletbe állították. Három-négy évi megfigyelés után közülük a legjobbakat váltakozó sorokba ültették ki, hogy a vadméhek megporzó munkájukkal ezeket a tájfajtákat összekeresztezzék. A keresztezésből származó fajtahibridmagvak szolgáltak a továbbszaporítás alapjául. Ez az eljárás 5 — 6 évig tartott. Eredményképpen olyan fajtahibrid lucerna született, amely 3 %-kal többet terem a korábbi fajtáknál. Ez az 5 %-nyi terméstöbblet nem lebecsülendő eredmény, mivel ezzel a módszerrel hasonló eredményt értek el számos ország lucernanemesítői. Ennek az új fajtának a továbbszaporítása és nagyüzemi kipróbálása országosan folyamatban van. Mivel a lucerna nemesítöjét, Bojtos Zoltán tudományos kutatót ez az eredmény már eleve nem elégítette ki, egyidejűleg egy másik, hosszabb ideig tartó módszerrel: az ún. policross (tömeg - keresztezéses) módszerrel is megkezdte a nemesítést a hibridizációban levő nagyobb életerő kihasználására. Ennek a módszernek a lényege a következő: A tájfajtákból (populáció) olyan egyedeket válogatott ki, amelyek nagyobb fehérjetartalmúak voltak, ellenállóképességük nagyobb az egyes levélbetegségekkel szémben, jellegzetes élettani típust képviseltek, természetesen szárazság- és fagytűrők. A kiválogatott önsteril (saját virágporával kevésbé termékenyülő) lucernaegyedek között a keresztezést a vadméhek végezték el. aminek következtében a legnagyobb mérvű hibridhatás érhető el. Ezzel a nemesítők körében különben ismert policross tömegkeresztezéses ne-I.ucerna törzsek szántóföldi összehasonlító kísérletben mesítési eljárással 8 év alatt született meg az első eredmény, s 1958-ban megszületett az első martonvásári szintetikus lucernafajta. Az új íajtajelölt lucerna jellemzője a finom szár, dús, sötét színű levélzettel. Hektárra vonatkoztatott fehérjetartalma 7 —10%-kal nagyobb a tájfajtákénál ugyanazon betakarítási agrotechnika alkalmazásával. Ezt a fajtát most már az állami gazdaságokban és egyes termelőszövetkezetekben nagyüzemi kipróbálásba is bevonták, 1960- ban pedig 8 országban is megkezdték kipróbálását, illetve az összehasonlító kísérletét hazai és külföldi fajtákkal. A lucerna egyik igen veszedelmes kártevője a fonálféreg. Ezért néhány évvel ezelőtt a nemesítést kiterjesztették abban az irányban is, hogy a nagyobb termőképességű lucerna fonálféreg ellen is ellenálló legyen. A már említett lucernanemesítő többéves munkája eredményeképpen rendelkezik olyan lucernatörzsekkel, amelyek az ilyen irányú követelményeknek is megfelelnek, tehát ellenállók a fonálféreggel szemben. A magyar lucernanemesítés eddigi eredményei tehát biztatók, s reményt nyújtanak ahhoz, hogy az állattenyésztésben a fehérjehiány mindjobban csökkenjen, és egységnyi területről hektáronként minél több fehérjét és vitamint takaríthassunk be lucernatermesztéssel. Fehér Gyula, mezőgazdasági mérnök, Budapest A magrépa betakarítása és gondozása A magrépa betakarításakor ne hagyjuk a kiszedett répát soká száradni. Elsőnek a takarmányrépát kell betakarítani, mert igen érzékeny a fagyra. A kiszedett magrépát a legrövidebb idő alatt földeljük el, mégpedig legyező alakba rakva, úgyhogy levele kifelé, gyökere pedig befelé legyen, s így kéményszerű szelőztetőt alkosson. Ezután 1 %-os boraxoldattal meglocsoljuk olyképpen, hogy ne csak a répa, hanem a verem alja is nyirkos legyen. Utána földdel hintjük be, s a répakupacot repce- vagy gabonaszalmával befödjük. Az így tárolt répát különösen kezdetben kísérjük figyelemmel, illetve ellenőrizzük annak hőfokát, nehogy az nagyon felmelegedjen. Ha a fagyok beálltával a belső hőmérséklet 5 fokon állandósul, a kupacot már télire takarjuk be, mégpedig olyképpen, hogy a kupac aljától —; ahol a téli takarás 70 cm-es - felfelé a takaróréteget fokozatosan gyengítjük, hogy ez a kupac csúcsán 9 cm-es legyen. A répakupac belső hőfokát ki- és be- a takarással szabályozzuk, hogy az ne haladja meg a 3 — 4 fokot. A 4 foknál magasabb hőmérséklet a répát hajtásra serkenti, esetleg a répa befülledését is okozhatja. Ügyeljünk azonban arra, hogy a répa hőmérséklete ne süllyedjen 1 fok alá, nehogy fagykár érje.
