Szabad Földműves, 1960. július-december (11. évfolyam, 53-104. szám)
1960-10-19 / 84. szám
A belterjes gazdálkodás az önköltségcsökkentés útja Mezőgazdasági üzemeinkben még mindig elég gyakori jelenség, hogy az egyes előállított termékek önköltsége magasabb mint az értékesítésük útján nyert összeg. Ez főleg azzal magyarázható, hogy csekélyek az átlagos hektárhozamok és sok esetben a termelés nem éri el a tervezett színvonalat. Márpedig mennél kevesebb részre oszlanak meg a ráfordított költségek, annál több jut belőlük egy termékegységre. így, ha önköltségcsökkentést akarunk elérni, mindenekelőtt a hozamok növelését kell szorgalmaznunk. Ez a tény a harmadik ötéves terv feladatai között is első helyen áll. Mi azonban nemcsak a tények megállapítására szorítkozunk, hanem utat is mutatunk a cél elérésére. Ez az út pedig a belterjes gazdálkodás útja. NÉZZÜK HÄX KÖZELEBBRŐL, mit jelent a belterjesség fogalma. Lényege az, hogy a nagyobb hozamok elérése érdekében fokozzuk az egy területegységre eső anyag- és munkabefektetést. A ráfordítások fokozásának azonban feltétlenül kifizetődőnek, illetve jövedelmezőnek kell lennie. így például ha nagyobb mennyiségű műtrágyát használunk fel, nagyobb lesz a hektárhozam is, vagy ha öntözzük a cukorrépát, növekedik a terméshozam. Ha a rozsnál pótbeporzással fokozzuk a költségeket, néhány mázsa többlettermést érünk el. A mezőgazdasági termelés belterjességének fokát elsősorban a talaj termőerejének fokozására befektetett anyag- és munkaköltségek mennyisége mutatja. Annál belterjesebb a gazdálkodás, minél jobban tudjuk fokozni a talaj termőképességét. Viszont a belterjesség hatékonysága a hozamok növelésében mutatkozik, mégpedig abban, hogy mennyivel emelkedett az egy koronás befektetett költségre eső kitermelés. Ez tulajdonképpen az intenzitás hatékonyságának a mutatója. VEGYÜK A BELTERJESSÉG vizsgálatának gyakorlati oldalát. Vázoljunk le egy általános sémát, mely szerint megállapíthatjuk, milyen fokon áll saját üzemünk. Mindenekelőtt meghatározzuk a vizsgálatunk tárgyát — mondjuk a cukorrépa termesztését. 1. Összehasonlító módszerről lesz szó, tehát kiválasztunk két vizsgálati évet. Legyen az például az 1959 és az 1960-as év. A nyilvántartás és a számvitel adataiból megállapítjuk, mennyi volt egy hektár önköltsége 1959-ben és mennyit tett ki 1960-ban. Ha a belterjesség útján haladunk, akkor a hatvanas évben magasabb lesz az önköltség, mert esetleg öntözőrendszert vezettünk be, vagy fokoztuk a műtrágya adagolását, vagy vegyszeres gyomirtást végeztünk stb. 2. Másodszor vizsgálat alá vesszük az önköltség összetételét. Mennyi esik az anyag és mennyi a munkaráfordításra. Továbbá a munkaráfordításnál milyen részesedése van a holt-gépimunkának, az eleven-emberi munkával szemben. A belterjes gazdálkodás jele, ha a többletköltségek bizonyos része a talaj termőképességének fokozásával függ össze. A gépi munkának viszont túlsúlyban kell lennie, még akkor is, ha a cukorrépa fokozott igényt támaszt az emberi munkára. 3. Végül megállapítjuk, hogy hány munkaórát igényelt egy hektár cukorrépa termesztése vL959-ben és mennyit 1960-ban. Ez a munkálatok gépesítésének fokát is mutatja. AZ EDDIGIEK SORÁN arra kaptunk feleletet, hogy valóban fokoztuk-e a nagyobb hozamok érdekében a befektetést, most pedig vizsgáljuk meg, hogy a költségek fokozása kifizetődött-e. 4. Mindenekelőtt megállapítjuk az elért hektárhozamot 1959-ben és az 1960- as évben. Ez a körülmény valójában megmutatja, hogy gazdálkodásunk fejlődő irányt mutat-e, vagy a régi módszerek őrzője maradt. 5. Vizsgálatunk további tárgya, hogy mennyit tett ki 1 kg cukorrépa önköltsége 1959-ben és mennyibe került 1960- ban. 6. A végén megállapítjuk, hogy egy korona költség hogyan kamatozott a termelésben és hány korona értékkel növelte a bevételünket. Ez a kis vázlat csupán néhány számadat behelyettesítését kívánja meg, s máris előttünk van gazdálkodásunk mérlege. A BELTERJES GAZDÁLKODÁSÉ a jövő, maradjunk hát csak e kérdés fejtegetésénél. A polgári közgazdászok a belterjességet aszerint számították, hogy mennyi emberi munkabefektetést igényelt a termelés. Eszerint megkülönböztettek: belterjes — intenzív (sok emberi munkát igénylő), és külterjes — extenzív (kevés emberi munkát igénylő) gazdálkodást. Ez a meghatározás hiányos, mivel nem veszi figyelembe a holt munkabefektetés méreteit, például a gépesítés fokát, a műtrágyázás menynyiségét stb. A mezőgazdaság belterjessége állandóan fejlődő folyamat, amely a termelés színvonalát is mutatja az egyes rendszerekben. Fejlődése a földművelési rendszer fejlődésével kapcsolatos. 1. Az ősközösségi társadalmi rendszerben a parlagos földművelés- volt túlsúlyban, vagyis amikor egy terület termőereje kimerült, 15 — 20 évre beszüntették művelését és megvárták, míg a talajszerkezet valamennyire magától helyreállt. Addig pedig gyom és gaz nőtt rajta, úgyhogy a megújított művelése körülményes lett és a termelés igen alacsony fokát jelentette. 2. A rabszolgatartó társadalmi rendszer fejlődést jelentett a földművelési rendszerben is. A parlagos. rendszert az ugaros rendszer váltotta fel. Ez azt jelentette, hogy a kimerült földeket már nem adták át a bozótnak, hanem rendesen művelve ugaron hagyták. így megakadályozták az elgyomosodást, könnyebbé tették az újraművelést és javították a talajszerkezetet is. 3. A feudalista társadalmi rendszer módosította az ugaros rendszert, amikor bevezette a földművelés háromnyomásos formáját, mégpedig úgy, hogy a terület egyharmada maradt csak ugaron, a két harmadán termelést folytattak. Ez a rendszer csaknem 1000 évig tartotta magát, de a növekvő igényekkel nem tudta párhuzamba állítani a hozamok növekedését, mert a talajerő visszapótlásának kérdését alapjában nem oldotta meg. 4. A feudalizmust felváltó tőkés rendszer a földművelés rendszerének is új jelleget adott, mégpedig a váltógazdálkodás rendszerének jellegét. így az ugar helyére kapásnövények, lóhere vagy ipari növények kerültek. Ezek már nagyobb igényt támasztottak a talajelőkészítésre, sorközötti művelésre, trágyázásra, s így a talaj termőképessége is fokozódott. A tőke bevándorlása folytán a kapitalizmus válságának jelei mutatkoztak a mezőgazdaságban is. A termelés a tőkések haszonnyerésének eszközévé vált, s így a növények egymás utáni sorrendjét a vetésforgóban nem a talajerő visszapótlás követelményei határozták meg, hanem a piac. HA A KERESLET ÜGY KÍVÁNTA, egy növényt hat évig is termeltek egy parcellán. Kialakult az ún. monokullúrális gazdálkodás (egyneműek termelése), ami a talajszerkezet kialakítása technikáját háttérbe szorította. Ez az egyoldalú talajzsaroló gazdálkodás sok’ földet tett terméketlenné. Kezdetben, ha a belterjes gazdálkodás fejlődésnek indult is, de a föld magántulajdona, a piactól való függés és a haszonhajsza gátat vetett eléje. A kisparcellák tulajdonosainak álmodni sem lehetett belterjességről, hiszen a kevés megtakarított pénzecske földvásárlásra volt szánva, nem pedig talajjavításra és gépesítésre. 5. A szocialista mezőgazdaság kialakulásával a belterjes gazdálkodásnak korlátlan lehetősége nyílt. Ezt elsősorban a föld társadalmi tulajdonba való tétele eredményezte. Ez biztosította a belterjes gazdálkodás első feltételét, a szocialista nagyüzemi termelés kialakulását. A szocialista ipar pedig anyagi alapot teremtett a belterjes gazdálkodáshoz, amikor gépekkel, eszközökkel, műtrágyákkal stb.-vel látja el a mezőgazdaságot. További jelentős körülmény a tudomány és a gyakorlat szoros kapcsolata is. Ez tette lehetővé, hogy a mezőgazdaságban olyan tökéletes módszereket, eljárásokat honosítsanak meg, amelyek elősegítik a termelés nagyarányú fejlesztését. NEM LENNE TELJES E CIKK, ha néhány mondatban nem foglalkoznánk azokkal az eszközökkel is, amelyek a belterjesség útját jelentik. 1. Egyik legfontosabb eszköze a belterjes gazdálkodásnak: a technika haladásának megfelelő gépesítés, vagyis állandóan fokozni az egy egységnyi területre eső gépek és eszközök számát. A termelés nagyarányú gépesítése és automatizálása növeli a termelés méreteit, tökéletesíti a talajerőgazdálkodás technikáját, munkaerő megtakarítást eredményez, emeli a termelékenységet és csökkenti az egy egységnyi termék önköltségét. 2. Továbbá meg kell említeni a fejlett agrotechnikai módszerek alkalmazását, amelyek egy területegységre nagyobb befektetést jelentenek, de ugyanakkor a magasabb hozamok elérésének alapját képezik. 3. A belterjes gazdálkodásnak eszközei még: a termelési ágazatok összhangba hozatala, vagyis az állattenyésztés hasznosításának fokozása, a szerves és műtrágyák fokozottabb alkalmazása, az öntözéses gazdálkodás bevezetése, meliorációs intézkedések végrehajtása, szilárd vetésforgórendszer kialakítása és az ipari növények kellő arányának növelése a vetésforgóban, valamint a herefüves vetésforgó (zöld futószalag) létesítése. Sárogh Endre, tanár 1960. október 19.
