Szabad Földműves, 1960. július-december (11. évfolyam, 53-104. szám)
1960-10-19 / 84. szám
Téli legelőt teheneinknek Egy német szaklap felvetette azt a gondolatot, hogy télen is ki kellene hajtani a teheneket a rétekre és legelőkrei hogy ott a friss levegőn némi táplálék után böngésszenek. Ezt a gondolatot bizonyára minden guzdász elveti, mert ez tönkretenné a gyepek tavaszi és nyári sarjadzását. Ellenben ennek nyomán felvetődött az a gondolat, hogy szarvasmarhatenyésztőink miért ne vehetnék át juhtenyésztöinktöl a téli legelők vetésének és használatának elvét. A téli legelő készítésére tudvalevőleg mindazok a növények alkalmasak, melyek kora ősszel, sőt a nyár végén elvetve a szigorú tél beálltáig jelentékeny levéltömeget fejlesztenek és fagy nélkül áttelelnek. Alkalmasak erre: a rozs és őszi árpa, rozs és repce keverék (buja talajon káposztarepce, gyengébb talajon réparepce), rozs és bükköny (homokon szöszös kötöttebb talajon pannonbükköny). A legelőnek kellő bujaságára természetesen csak akkor számíthatunk, ha a megtrágyázott, legalább féltrágyás talajba és a szokásos augusztus közepei esők után azonnal, de legkésőbb szeptember első napjaiban a földbe kerültek. A vetés homoktalajokon a tél egész folyamán legeltethető, még akkor is, ha a talaj nedves. Itt nem kell aggódni, hogy a legelő állatok lábnyomaitól öszszetömődött talajt majd nem lehet tavasszal jól megmunkálni és így a főterményben elveszítjük, amit a téli legelő útján nyertünk. A repce okozta felfúvódást elkerüljük, ha nem egészen éhesen bocsájtjuk rá a jószágot. Sokkal óvatosabban kell eljárni természetesen a kötött talajok legeltetésével. Ezeket csak akkor szabad legeltetni. mikor a talaj fagyos vagy száraz. A helyi ismeretek birtokában bizonyára minden növénytermesztő megtalálja a helyes középutat a talajszerkezet megőrzése és az időnkénti legeltetés lehetősége közt. Bizony megtörténhetik, hogy télen — bizonyos okokból (magas hó, nedves talaj) — 1 — 2 hétig is elmarad a legeltetés. Az ilyen kényszerszünetek miatt azért kár volna a gondolattól elzárkózni. A téli legeltetés nem olyan rendszeres táplálékgyüjtésre hivatott, mint például a nyári legeltetés, hanem a fehérjék, ásványi tápanyagok, vitaminok azon mennyiségének az esetről esetre történő kipótlására, amit a szalmára, pelyvára, kukoricakóróra, cukorgyári szeletre és legfeljebb pár kilogramm répára utalt jószág az egész télen nélkülöz. Az az aggodalom, hogy így az esetről esetre felvett tápanyagok nem érvényesülnek — alaptalan, hiszen a szervezetnek ezekre a tápanyagokra vonatkozólag van bizonyos „raktározó-képessége“. És ha kivételesen olyan tél következne be, hogy a legelőt a tehenek tövig nem rághatták le, a tavasz kezdetén lekaszálhatjuk zöldtakarmánynak vagy silónak, így semmi se ment veszendőbe. Természetes, hogy a „téli legelőt“ akkor szántjuk ki, amikor az utána következő növény vetése, illetőleg földmunkája ezt kívánja. Eddigi tapasztalatok bizonyítják, hogy a „mesterséges téli legelő“ kultúrája gazdaságos módszer. Hiszen a talajt egész esztendőre nem foglalja le. Tavasszal már bármely főtermény vethető bele; így csak azt az időt használja ki, melyet bizonyos növény termesztésére nem vettünk volna igénybe. Előállítása csak a vetőmagba és a vetési munkába kerül, de ellenértéke a legelő állatok egészséges volta és jobb termelése. ■ Nagy értéket képvisel az a fehérjemennyiség. melyet teheneink nagy része télen nélkülözni kénytelen. Nem kevésbé fontos az így felszedett karotinmennyiség, mely a tél közepére már kiürül a tehén szervezetéből akkor, ha télen nem kap elegendő zöldsilót; így a tej és a vaj is nélkülözni fogja _ezt az emberi táplálkozás szempontjából is fontos anyagot. Nem lebecsülendők az ásványi és az ízanyagok sem, amelyeknek a tehén így birtokába jut. Ha a legelőn összeszedett, bármilyen csekély mennyiségű zöld táplálék keveredhet az istállóban felvett száraz, legtöbbször ízetlen takarmánnyal, kedvező diétás hatás érvényesül a szervezetben és emezeknek emésztését is javítja. Ahol a tehenek jártatása még nincs bevezetve, ott a téli legeltetés, a mozgás és — esetről esetre — a napfény kedvező hatásait is magával hozza. Bizonyára a téli takarmányban külön is szűkölködő homoktalajokon lesz a legnagyobb jelentősége a mesterséges téli legelőnek. Akik csak a gazdaság növénytermesztő hivatását mérlegelik, a tervezett „téli legelő“ ellen esetleg felvetik, hogy termőerőt vesz ki a talajból s így a következő föterményt megkárosítja. Ezzel a megállapítással szemben talán fontoljuk meg. hogy az állatok által legeltetés közben elhullatott trágya, valamint a legelt növények gyökér-, sarjúmaradványa is képvisel bizonyos termőerővisszapótlást. Ha az elmondottakat érvényesítjük, nem találunk tavasszal a legelőn támolygó jószágot, mely télen nélkülözte volna a fehérjéket, karrotint és az ásványi tápanyagokat. A tej zsírtartalma növelésének lehetősége A közhasználati és fogyasztási cikkek termelésének fokozására, valamint az életszínvonal emelésére irányuló békés versenyben különös gondot fordít a Szovjetunió a tejtermelésre. Bár e téren már megelőzte az Egyesült Államokat, nem éri be csupán a tej mennyiségének növelésével, hanem a zsírtartalom fokozására ' is törekszik. Hiszen, hacsak egyetlen százalékkal emelkedne minden tehén tejének zsírtartalma, óriási mértékben gyarapodna évente a lakosság vajellátása. Eddig azonban nem sikerült a szovjet állattenyésztőknek a teheneket „rávenni“, hogy zsírosabb tejet adjanak. Egyedül Liszenko szovjet akadémikus nem adta fel a harcot. Okulva az eddigi balsikereken eltökélte, hogy olyan teheneket tenyészt ki, amelyek nemcsak jó tejelők lesznek, hanem az átlagosnál zsírosabb tejet is adnak. Sőt, ami ennél is fontosabb, hogy ezen „jótulajdonságukat“ utódaik is örököljék. A feladat nem volt egyszerű, mert az eddigi keresztezések többé kevésbé csődöt mondtak, s a hibridállatok gyakran híján voltak szüleik jeles tulajdonságainak. így például a kistermetű, zsíros tejet adó szibériai tehén és a nagytermetű, de kevésbé zsíros tejet adó keletfríz fajtakeverék utódai elvesztették a szibériai tehenek tejének zsírtartalom bőségét. Liszenko és munkatársai oly módszert dolgoztak ki, melynek segítségével előrelátható a magas zsírtartalmú tejhozam elérése. Az elméleti és módszertani alapfeltételek megteremtése után hozzáláttak a kísérlet gyakorlati megvalósításához. E célra nagytermetű, több mint 500 kg súlyú, magas tejhozamú, ha nem is magas zsírtartalmú tejet adó egyedekböl álló csordára volt szükség. E célra a kostromai, keletfríz és másfajta szarvasmarha keresztezésével tenyésztették ki a szükséges állatállományt. Az így keletkezett hibridtehenek kitűnő tejelőknek bizonyultak, tejhozamuk meghaladta az évi 6000 litert. Nagyi testalkatuk és tejelő képességük öröklővé vált, de tejük zsírtartalma nem fokozódott. Ezért ezeket dzserzsejszki fajtával tovább keresztezték, s így sikerült létrehozni a kívánt tulajdonságot. Az új hibridtehenek tejének zsírtartalma ugyanis meghaladta az öt százalékot. Ez a fényes eredmény nemzetközi viszonylatban is nagyjelentőségű. A Liszenko-csoport fáradozását további siker is koronázta, mert a második nemzedék tejének zsírtartalma sem száll 5 alá. Feltételezhető tehát, hogy a további nemzedék sem fog „szégyent vallani". Megállapították azt is. hogy a dzserzsejszki bikák unokái még azzal a jó tulajdonsággal is rendelkeznek, hogy nagyon kevés takarmányt fogyasztanak. Liszenko kísérleti állomásán kitenyésztett növendékbikákat ma már a Szovjetunió legkülönbözőbb. tájaira szállítják. A végleges eredményt persze fhajd csak a jövő dönti el. A biológusok azonban egyáltalán nem kételkednek a tartós sikerben. (K. E.) az Állatok életkora A leghosszabb életű élő lény a grönlandi bálna, amely állítólag 800 évig él. Utána messze elmarad százéves korral az elefánt, teknősbéka, ponty, csuka és a papagáj. A holló 80 évig él. A gémek és az oroszlán életkora 50 év, a szalamandráé 40, a tevéé és a szarvasé 35 — 40, orangutáné pedig 40 év. A ló 20 — 25, az ökör 25, a kutya 10 — 15, a farkas 12, a juh 10, a vipera és a sündisznó 10, stiglinc 18, a macska és a béka 15, a mezei nyúl pedig 5 — 10 évig él. Rövidéletűek a rovarok. Az erdei hangya például csak fél évig él, a házilégy négy hónapig, a nappali lepkék 2 hónapig, a cserebogár 1 és Vt hónapig, a kérészek pedig csak egy napig élnek. Meg kell azonban említeni, hogy a rovarok életkorához hozzá kell számítanunk az álca- és a bábkori életüket is, amely gyakran soká tart. Például a cserebogárnál teljes 4 évig. 1960. október 19.
