Szabad Földműves, 1960. július-december (11. évfolyam, 53-104. szám)

1960-08-24 / 68. szám

A csordát legelőre hajtják

test be nem vezetik a gyakorlatban (mert már papíron létezik), addig csak átmeneti siker az említett eredmény, és az is, hogy a növendéküszők 90 °/o-a már egészséges és csak 10 %-uk kerül vágóhídra. A gazdaságnak ne csak annyi üszője legyen, amennyivel a kiselejtezett teheneket pótolhatja, (eddig főképpen vásárlás útján pótolta a hiányt), hanem annyi, hogy bátran elvégezhesse a tenyészkiválasztást is, mert ezen alapszik a termelékenység, ami magával vonja az önköltség csökkentését.

A tejtermelés önköltségét a következő tulajdonságok határozzák meg: a tejelőképesség, a tejzsír és tejfehérje százaléka, a Iaklációs görbe alakja, a íejhetóség, a testsúly, a hasznos élettartam (sok tej, minden évben borjú, örökítőképesség stb.), a takarmányozás hasznosítása.

Csukás professzor 1950-ban Hercegmalomban egy hosszúéletú tehenekből állő törzset állított össze, hogy a

magyar-tarka fajtából egy hasznosabb tájfajtát kitenyésszen. Ebben az állományban a Bárány nevú tehén volt a legöregebb, amely 50 éves koráig 25 borját ellett és a 20. borjával volt vemhes. Ez a nagy termelékenységű tehén

25. laktációjában 3693 liter tejet adott. Ez a szép eredmény komoly tenyésztői munkának az értékmérője. Ilyen hosszú idő alatt a többi tehén sem fertőződött meg fertőző betegségben. Ebben az esetben nem különleges fajtáról van szó, hanem kiváló gondozásról, a tenyészállatok megfontolt kiválogatásáról.

A Tornai Állami Gazdaságban már úgyszólván mindenféle fajta előfordult: szimmentáli, bonyhádi, pinzgaui, magyar fajta, cseh piros-tarka és számos korcs (tervszerűtlen kereszteződésből származó fajták), de 1957-ig mindegyiket utolérte a „végzet“ (a fertőző elvetélés). Ezért elsősorban az egészségvédelmet kell szilárdabb alapokra helyezni, ami csakis a legújabb módszerekben (mesterséges megtermékenyítés, természet* szerű tartás, az állattenyésztés gépesítése, tenyészkiválasztás stb.) gyökerezik.

Az állatok takarmányozása már megfelelő és az istállózás is jó úton halad, de ez csak egy része a korszerű állattenyésztésnek. Viszont dicséretet érdemelnek azért, hogy a rossz időjárás ellenére elegendő jó minőségű szálastakarmányt gyűjtöttek télire és a silótakarmányból terven felül is készítenek, csupán a takarmányszalma nem olyan minőségű, amilyenre számítottak. Az istállózás régimódi, de rendszeres szellőztetéssel, fertőtlenítéssel, az állatok karámozásával és újabban a villanypásztorral történő szakaszos legeltetéssel felszámolták a túlzott istállózás hátrányait: a napfény, friss levegő és szabad mozgás hiányát. Minden feltétel megvan arra, hogy mind a hús-, mind a tejtermelésben túlteljesítsék tervüket a haladó módszerek révén. A növénytermesztés, amely az állattenyésztés alapja, sokkal fejlettebb, sőt példás. A gazdasági udvartól nem messze elterülő lucernát már harmadszor kaszálják; a két kaszálás több mint 60 mázsát adott hektáronként, tavaszi árpából egyes területeken 35 mázsát értek el. A somodi részlegen például a múlt évben 65 mázsás átlaghozamot értek el réti szénából, mégpedig a rétek jó karbantartásával, a szakszerű műtrágyázással és kiadós trágyalevezéssel. Tornán a szántóföldi takarmányok az idén korán fejlődésnek indultak és így az esőzések beállta előtt begyűjtötték őket. A másodvetésű kukorica és napraforgó keveréke már rövidesen kasza alá érik. A takarmányalap tehát már megfelel annak, hogy a tehenek évi átlagos tejtermelése élősúlyuk 6 — 10-szeresére emelkedjék, és a harmadik ötéves tervet négy év alatt vagy még korábban is teljesítsék.

Csurilla József

A lucerna termesztésének kérdése az Ipoly környékén

Mezőgazdaságunkat az elkövetkező Időszakban igen komoly feladatok várják. Az állattenyésztésben 1965-ig 61,1 szarvasmarhát kell tenyészteni minden 100 hektáron. Úgyszintén növelni kell az állatok termelékenységét; a tejátlagot 2300 literre, a vágósúlyt 100 kg-ra kell növelnünk és 100 darab tehéntől legkevesebb 60 borjút kell felnevelnünk.

Ezeket a feladatokat csak akkor teljesíthetjük, ha a növénytermelésünk is biztosítja erre a kellő feltételeket, mert az állattenyésztés termelésének emelése nemcsak a zootechnikus gondja — ahogyan ez, sajnos, még ma is így van a gyakorlatban —, de szükséges, hogy a jövőben a mezőgazdászok is kellő érdeklődést nyilvánítsanak az állattenyésztés iránt, mégpedig a bő takarmányalap megteremtésével.

Járásunk a múlt évtizedek folyamán híres volt a szarvasmarha, de főleg a tehén tenyésztéséről. Hiszen az 1930 — 1939 .években nagyon keresettek voltak az ipolymenti szimentáli fajta tehenek, még Csehországban is.

Jelenleg ilyen magas termelékenységű tehenet szövetkezeteink istállóiban már keveset találunk. Esetleg a „háztájin“ még találkozunk egy-két ilyen tehénnel. Ennek oka szerintem abban rejlik, hogy az EFSZ-ek keveset törődnek a takarmányalap biztosításával.

Ugyanis a szövetkezetek megalakulása után az összpontosított szarvasmarha részére igyekeztünk mindent biztosítani, csak egyről, a leg fontosabbról, megfeledkeztünk, mégpedig a szükséges takarmányalap biztosításáról. Felszántottuk a mezsgyéket és velük együtt kiszántottuk a többéves takarmányokat, a lóheréket és a lucernásokat is. Ez végeredményben nem lett volna baj, ha a kiszántott takarmányterületek helyett vetettünk volna ugyanannyi lucernát egy nagy táblán. Sajnos, erről megfeledkeztünk, vagy csak csekély mennyiségben vetettünk ilyeneket.

Ha visszatekintünk falvaink „vetésforgóira”, láthatjuk, hogy a szántóterület mintegy 20 — 25 */»-át évelő takarmányok foglalták el. Legnagyobb mértékben a lucernát termelték és csak kisebb mértékben a hereféléket.

A szövetkezetek megalakítása után a lucerna háttérbe szorult, és csak nagyon kis mennyiségben termeljük. Erről a kérdésről többször folytattam eszmecserét szövetkezeteink mezőgazdászaival, akik annak idején azzal érveltek, hogy a lucernát az adott viszonyok között nehéz besorolni a vetésforgóba, mivel a lucerna a területet 3 — 4 évre lefoglalja és így nem jut elegendő terület az állami terv által előírt növények termesztésére.

Ma már a helyzet lényegesen megváltozott, mert már nem szükséges minden növény termesztésével foglalkozni, hanem csak azokkal, amelyek az adott viszonyok közt a legjobb eredményt biztosítják. Tehát van rá remény, hogy a lucerna ismét az első helyet foglalja el a takarmánynövényeink között

A környékbeli idősebb földművesektől

sokszor halljuk: „Nálunk a here vagy annyi, hogy a fele elrohad, vagy semmi sincs." Ez a mondás megfelel a valóságnak, mert nálunk az évi csapadék nagyon egyenlőtlenül oszlik meg. A csapadék nagy része az őszi, téli és a tavaszi hónapokra esik, a nyári hónapokban pedig általában nagy az aszály. Ezt a lucerna sokkal jobban bírja, mint a lóhere, ezért földműveseink a múltban a lucernákban látták a biztosabb takarmányt.

A lucerna termesztésének előnyei:

1. Amíg a lóherét évente legfeljebb csak kétszer lehet kaszálni, addig a lucernát 3 — 4 ízben. Tehát egységnyi területen kétszer akkora takarmánymennyiséget érhetünk el vele.

2. A lucerna tápértéke is nagyobb, mert amíg a lóhere virágzás előtt 7 — 7,5 százalék emészthető fehérjét tartalmaz, addig a zsenge lucerna 9 — 9,5 százalékot.

A lucerna annyi meszet és foszfort is tartalmaz, hogy a lucernát télen a vitamin és ásványi anyagok hiányában szenvedő állatok gyógykezelésére használhatjuk.

Ha ipolymenti szövetkezeteink a harmadik ötéves tervet négy év alatt akarják teljesíteni, akkor a fő súlyt a bőséges taLarmányalap megteremtésére kell fektetniük. Minden feltétel megvan arra, hogy a takarmányalap döntő hányadát a kukorica és lucerna képezze. Ezek nemcsak nagy mennyiségű zöldanyagot, de kellő mennyiségű tápértékét is tartalmaznak és nagyszerűen kiegészítik egymást. BALLA L. mérnök