Szabad Földműves, 1960. január-június (11. évfolyam, 1-52. szám)

1960-02-10 / 12. szám

IVAN ARAMILEV

\J(idá&Z

C

dott

5.

(III.) Magasra lobbant a fenyőgallyakból rakott tűz. A vadőr vizet hozott és fazekat akasztott a láng fölé. Amíg a víz forrt, Iván vadászhistóriákat mesélt. Aztán a földről beszéltek. Lenin apróra kikérdezte, és a vadőr érezte: Leninnel őszintén kell beszélni, meg kell mondani az igazat.

Iván kezébe vette Lenin puskáját, megemelte, vállához kapta.

— Finom fegyver! Pontosan lő és nem szór nagyon!

Levette az előagyat, kiemelte a csöveket, gally közé csavart rongyocskával megtörölte őket, aztán keresztüinézett rajtuk.

— Micsoda acél! Ragyog, mint a tükör, egy karcolás nincs rajta, mintha most hozták volna a boltból.

— Ritkán lövök vele —, mondta Lenin.

Nem igen jut rá időm.

A vadőr hallgatott. Nem vette le szemét a puskáról.

— Muzsikálhatok egy kicsit, Lenin elvtárs ?

Lenin nem értette.

Muzsikálna? Mivel?

— A puskája csövével.

— Hát azt is lehet? — Lenin hitetlenül hunyorított. — Nem tudtam, hogy a puska hangszer is. Hát csak tessék; alig Várom!

Az öreg ajkához illesztette a puskacsövet, felfújta az orcáját. Előbb pár trillát fújt, aztán egy sor bizonytalan, tört hang harsant végig az erdőn. Hanem Utána tiszta hang zendült a csövekből. A vadőr arca kipirult az erőfeszítéstől. [Trojkával vágtató lovak csengői csilingeltek. A lovak csakúgy repültek a simára fagyott havas úton. A csengők csilingelősébe szói zúgása, jeges szántalpak csikorgása, valamilyen dal melódiája vegyült.

A trojka távolodik. A csengők mind messzebbről csilingelnek. Az utolsó hangok elvesznek a hófedte puszta némaságban.

— Pompás, Vasziljevics Iván! — mondta Lenin. — Hiszen maga valóságos művész. Ilyesmit sosem hallottam. Hol tanulta ?

— Ez családi hagyomány — felelte a vadőr. — Apám mindenféle muzsikát tudott a puskacsövön. Nekem is tetszik a dolog. Néha leülök az erdőben valami csonka fatörzsre és muzsikálok, hogy kicsordul a könnyem.

A nap melegen sütött, felszikkasztotta öz utolsó harmatcseppet is a fűről. A talaj száraz volt.

— Szép az idő, úgye, Vlagyimir Iljics? Valóságos gyönyörűség — mondotta Alabjev. — Szundítunk egyet?

— Nyújtózzék el nyugodtan, én elüldögélek — válaszolta Lenin.

Iván lefeküdt egy bokor tövébe és nyomban elaludt, mintha már jó pár éjszaka nem hunyta volna le a szemét.

Vlagyimir Iljics háttal neTdtámaszko- Sott a fának. A nap már meglehetősen nyugatra fordult, meleg világosság áradt »z erdőben, a madarak hallgattak.

I960, február 10.

48

Leninnek fürödni kerekedett kedve. Feltápászkodott. Végigment a közeli patak mentén, mélyebb vizet keresett. Hirtelen tóra bukkant. Olyan volt, mint a findzsa. Lenin levetkőzött és a meredek partról beugrott a vízbe. A víz hűvösen feszült testére, íze csípős volt és édeskés.

Lenin felbukkant a víz szinére, mélyet lélegzett, ismét alábukott, aztán erőteljes csapásokkal a tő közepének tartott, mint valamikor Szvijagában.

Aztán sokáig elüldögélt a homokban és a napon szárítkozott. Feketehátú, kerekszemű kárászok úsztak a part felé, lomhán megfordultak a sekély vízben, aranyos oldalukkal egymást súrolták. A szél zizzenése megriasztotta a halakat. Felzavarták a vizet és eltűntek a mélyben.

6.

A vadőr hangos beszédre ébredt. Lassan kinyitotta a szemét és oldalra fordult. Vlagyimir Iljics kis földhányáson ült. Körülötte az összetaposott fűben néhány gyerek telepedett le, szederrel teleszedett kosarakkal. Távolabb pár öreg ember ült. Alabjev ismerte őket: gombaszedők voltak, a szomszédai: Ribnyikov Fedot és Statrov Feoktiszt. Lenin az apsóságokkal mulatott:

— Bácsi, te is voltál kicsi? — kérdezte az egyik zöldinges, jól megtermett fiúcska.

— Hát persze — válaszolta Lenin. — Szimbirszkben éltünk. Sokszor ingerkedtem a libákkal; a libák arrafelé nagyok és nagyon mérgesek. Nekem estek. Mitevő legyek? Hátamra feküdtem és félrerugdostam őket, amennyire bírtam. Mit szóltok hozzá? A gúnárral nem jó tréfálni!

Az apróságok nevettek, a mesélő nevetése éppúgy szívből jött, mint a hallgatóké.

Ugyan honnan kerültek elő? Aludni se lehet tőlük! — gondolta bosszúsan a vadőr.

Morcos képet vágott és intett a kezével. A gyerekek megértették és elbúcsúztak. A gombaszedőknek eszük ágában sem volt, hogy távozzanak.

— Ügy látszik, nem vagy idevalósi? —> kérdezte Ribnyikov Fedot és fürkészőn nézett Leninre.

— Moszkvából jöttem — felelte Lenin.

— Milyen az élet Moszkvában? Még a régi helyén van?

Lenin mesélni kezdett. Az öregek hallgatták. Lenin elmondta, hogy a bolsevikok erőművek egész hálózatát tervezik országszerte, hogy árammal lássák el a gyárakat és az új városokat. Az öregek helyeslőn mormogtak.

A vadőrnek nem tetszett ez a társalgás.. Hiszen éppen ettől óvta a kerületi szovjet elnöke. Ha ez kitudódik a városban, lesz majd nemulass! — gondolta. De hát tehetek róla? Én bizony nem hívtam őket. Vasárnap mindenki az erdőt járja, őrizheted, akár a juhászkutya, nem ér semmit.

Alabjev fölkelt, gallyakat hozott és fölélesztette a tüzet, hogy teát főzzön.

Lenin megkérdezte az öregeket:

— Hát kendtek hogyan élnek?

— Hát szó, ami szó, egyelőre nem mondhatni, hogy éppen jó lenne. De úgy látszik, a parasztnak könnyebb a sora — válaszolta Fedot. — Én, kedvesem, három

cár uralmát éltem végig, ettem keserű kenyeret is, meg édeset is, én tudom, mit beszélek. Az új kormány megvetette a lábát, a néppel tart; a paraszt elégedett. Csak még sok baj van: a boltban nincs só és petróleum.

Lenin fölfigyelt. Tenyerét végighúzta a homlokán, kérdezősködött az iskoláról, a szövetkezeti boltról, a falusi szovjetről. Az öregek részletesen válaszoltak, minden szavukat megfontolták, példákkal huzakodtak elő.

— Elmondok egy esetet — kezdte rá Satrov Feoktiszt —, amiből láthatod, miképpen segített Lenin Uljanov egy, asszonyon.

— Igazán? Segített? — Lenin mosolyogva hunyorgott.

— Isten uccse! Figyelj csak ide! Van itt a falunkban egy bizonyos Telegin Afonya. Nem buta és nem is rossz ember, ami azt illeti. De ha berúg, kékre, zöldre veri az asszonyt. A Lyukerja már vagy tíz esztendeje tűrte ezt a csihipuhit. De amióta a szovjethatalom intézi az ország dolgát, úgy látszik a Lyukerjünak is kinyílt a szeme és egyszeribe azt mondta az emberének: „Te, hadd már abba ezt a mókát, mert ha nem, panaszra megyek Lenin Uljanovhoz!“ Na mit szólsz hozzá? Áfonyának, isten tudja hogyan, de megjött az esze.

— Félnek Lenintől ?— kérdezte Vlagyimir Iljics.

— Van, aki fél tőle; van, aki tiszteli, becsüli — mondta Ribnyikov Fedot. —> Mindenféle ember van a világon. Nem lehet mindenkinek a kedvére tenni. Egyikre csak rá kell pislogj, és mindent megtesz, a másikat még a paradicsomba is bottal kell kergetned.

Feotiszt a felcserre panaszkodott:

— Egész nap a biciklijén csatangol, halászik a tóparton, de a betegekre egy órácskát se szán. Minek fizetik az ilyen naplopót?

Lenin arca elborult.

— Voltatok a kerületi szovjetnél?

— Jő vicc! — csúfolődott az öreg. —i Hát aztán: elkergetik, de másikat nem küldenek. Akkor mihez fogjunk? Suklovo faluban is volt egy ilyen doktor: pálinka nélkül nem ment a beteghez. A parasztok bepanaszolták. Az orvost nyomban elkergették, de máig sem kaptak másikat' a helyébe. Azt mondják, nincs elég orvosunk. Erről mintha megfeledkeznék a szovjethatalom.

— Nem lehet mindent egyszerre —> mondta Lenin szigorúan. — Ez nehéz kérdés. Igaz, nincs elég orvosunk, technikusunk, mezőgazdászunk. Egy év leforgása alatt nem is tudjuk őket előteremteni. Ehhez idő kell. A parasztok és munkások gyerekeiből nevelünk szakembereket a falu számára.

— Az bizony nem lenne rossz! hagyta helyben Statrov.

A teavíz felforrt. A vadőr földre terítette a köpönyegét és rátette a kosarat, amelybe Marja Petrovna az elemózsiát pakolta. Lenin meginvitálta a gombaszedőket is, teázzanak és egyenek velük. A két öreg szívesen elfogadta a meghívást.

Fedot hirtelen megkérdezte:

— Mondd, jó ember, Moszkvában nem találkozol néha Lenin-Uljanovval?

— Előfordul — felelte Lenin.

— Hát talán nem esnék nagyon terhedre, hogy elvidd neki ezt a kosárka gombát, ajándékba. Mondd meg, hogy az öreg Fedot küldi neki. Vahonino faluból.

— Megtehetem, de nem szükséges. Aztán meg addig meg is puhul és megposhad.

— Nem lesz semmi bajuk! .— mondta az öreg határozottan. — A mi erdőnkben keményhúsú gomba terem. Szibériába is elviheted, eláll.

(Folytatjuk)