Szabad Földműves, 1960. január-június (11. évfolyam, 1-52. szám)

1960-01-27 / 8. szám

IVAN ARAMILEV

11 údá$JZetÍG+t

3.

(II.) Pirkadt. A falu még aludt, az utca csöndes volt. Az Antonovka-almák erős illata úszott a levegőben. Lenin és Alabjev alig észrevehető csapáson mentek ki a földekre, a kertek alatt. Iván elöl haladt, Lenin időnként megállóit, körülnézett a vetésen, aztán utolérte a vadőrt

Fémesen suhogó szárnycsapások hallatszottak fölöttük: két hattyú húzott el a közelükben. Lenin megneszelte a hatalmas szárnyak távoli suhogását, keze önkéntelenül a puska után kapott.

— Nagyon messzi járnak, Lenin elvtársi

— Persze, nem érjük el — válaszolta Lenin mosolyogva -, aztán meg kár is lelőni őket, szép madarak.

Axai, a vörös szőrű szetter, mindenképpen előre igyekezett. Alabjev félhangú hívására az állat engedelmesen „láb mellett“ szaladt a vadőr oldalán. Langyos, illatos szellő lengedezett. A földeken halványult a sötétség, aztán észrevétlen eltűnt. Jobb felöl nyirfaerdő zöldéin, bal kézről mély vágásban felcsillant a folyó. Lövés durrant.

A vadőr megállott.

— Talán mennénk le a folyópartra, Vlagyimir lljics? Az idén sok a vadkacsa cs csónakom van odalenn.

— Szívesen — egyezett bele Lenin.

Lekanyarodtak a völgy felé. Gyönyörűség volt a harmatos fűben járni, mégis hosszúnak tetszett az út. Elragadta őket a vadászszenvedély.

Lövésre lövés dörrent a mélyből, a szakadék fölött ott köröztek a felriasztott vadkacsák.

— A falubeliek lövöldöznek - mondotta a vadőr. — Persze, ma telt le a tilalmi idő. Ilyenkor már kora reggel pufogtatnak; egyetlen vadász sem marad otthon, még a sánta meg a béna is cljő.

Leértek a vízfolyáshoz. Alabjev eloldotta az evezőket és furcsán szippantgatta a levegőt.

— Estére eső lesz!

A szetter egy ugrással benn termett a csónakban és szokása szerint leheveredett az aljára. Lenin leült a csónak végébe, a vadőr ellökte jármüvét a parttól; csöndesen siklottak a nyílt vízen. A csónak mögött habos nyom maradt, az evezők megcsobbantak a nehéz vízben. Lenin körülnézett; a jobb parti dűlőt vörösre festette a felkelő nap, a folyó szinte mozdulatlan volt a ritka, világosodó párában.

— Húzza fel a kakast, Vlagyimir lljics! - mondta a vadőr. — Körös-körül felriadtak a kacsák, mindjárt itt lesznek. A csónakom nem ingadozik, lőhet nyugodtan.

Lenin kinyitotta a závárt, betolta a töltényeket a csövekbe. A folyó kanyargóit a bevágásban, közepén sás burjánzott. Alabjev erőteljes evezőcsapásokkal a nádasba vitte a csónakot és kikötötte. A part bozótjában ott álltak a falubeliek, akiknek nem volt csónakjuk vagy kutyájuk.

Vasárnap is volt, első vadászati nap is; a vadászok bizony megkockáztattak egy-két kortyot. Valóságos hangzavar

32 '

I960, január 27.

lármázott át a vízen. Ha a kacsák arra felé szálltak, a zaj elcsöndesedett, a nádasban eldördült valamelyik puska, egykét madár lezuhant, a felriasztott raj elszéledt és a magasba röppent. Csak egyetlen palaszürke mellű sirályt nem zavart a lövöldözés. Fölfelé ívelt a'víz szintjérJől, hasított farkával irányt váltott a levegőben és merőlegesen lecsapott a zsákmányára; a víz csobogva hasadt meg és kört körre vont utána.

Láncban húzott el fejük fölött egy raj füttyös kacsa. Lenin kilőtte mind a két csövet. Az egyik kacsa a csónak mellett csapódott le a vízre, a másik elmaradt a raj mögött, leereszkedett.

— Azt is elintézte! - kiáltott a vadőr. — Jó szerencsét, Vlagyimir lljics!

A bozótból lövés dördült és a Lenin megsebezte kacsa lebukott a víz tükrére. A fűzfagallyak mögül nyomban előlépett Nyikita Pankov - ő puskázta le a kacsát -, elkapta a madarat és teljes lelki nyugalommal visszagázolt a leshelyére.

— Hát ez mi? — ordította a vadőr.- Hova viszed a kacsánkat?

— Ha a tiétek, mért nem vittétek el?

— kiáltotta gúnyosan Nyikita. — Szép kis vadászok!

Lenin hallgatta a civódásukat és jóindulatúan mosolygott.

— Hát tudod-e, kié a kacsa? — dühöngött a vadőr. — Tudd meg... 2

Lenin megrántotta a vadőr zekéjét és meleg pillantással rámosolygott.

— Ne izguljon, Vasziljevics Iván! Én ráhibáztam, ő meg lelőtte; hadd vigye a kacsát. Marad nekünk is elég.

Alabjevnek az járt az eszében, hogyan kiabált ez az utálatos Nyikita az uradalmi földek felosztásakor:

— Alabjev egy húron pendült a hatóságokkal, most meg földet akar! Ellene szavazunk!

Azok a parasztok, akiknek már volt valami földjük, bólogattak Nyikita szavaira. A vadőr belérekedt a káromkodásba, és azzal fenyegetőzött, hogy egyenesen Leninhez megy panaszra. De a falubeliek végül is belátták, hogy igazságtalan dolog lenne Alabjevtól megtagadni a darab földjét csak azért, mert vadászni járt az uraságokkal. Amikor a lárma elült, a szomszédok elvetették Nyikita indítványát.

Alabjevben újult erővel támadt fel a régi harag. Eltorzult arccal, felborzolt szemöldökkel dühösen morogta:

— Hát ez hallatlan, Lenin elvtárs! Még csak az kell hozzá, hogy az ember orra elől lopja el a vadat! No majd én...

— Halkabban! — mondta Lenin. — Jönnek a vadkacsák.

Alabjev lelapult a csónak szélére. Lenin a vállához emelte a puskát, megcélozta a kacsákat és lőtt. Egy kacsa kanyarodva hullott a víz tükrére.

— Axai, ide vele! — kommandírozott a vadőr.

A szetter kiugrott a csónakból és a kacsához úszott.

Lenin szeme felcsillant. Nagyszerű volt a reggel itt a folyón. Felidézte gyermekkorát és ifjú éveit. Visszaemlékezett Kukuskino falura, Kazán mellett, ahol Mitya bátyjával először ment vadászni. Gyakran üres hátizsákkal tértek haza, holtfáradtan, de boldogan. Ha megkérdezték tőlük, mit ütöttek agyon, Mitya rendesen nevetve felelte:

— Az időt!

A szetter a kacsával a •foga között a csónakhoz úszott. Alabjev megfogta a kutya nyakörvét és óvatosan kivette szájából a kacsát. A víz patakokban csűr-, gott a szetter aranyosvörös oldaláról...

4.

Nyírfaerdő szélén ballagtak. Jobb felől mohával benőtt ingovány húzódott. A zsombékokon már rózsaszínre érett az édes bogyó. A vadőr elindította a szettert: hadd kutassa át a bozótot! Axai hamarosan nyomra akadt, szimatolt, la-, pulva közeledett két fiatal nyírfához és megállt a tövében.

Lenin vállához kapta a fegyvert.

— Ez az! - mondta Alabjev.

A szetter mozdulatlanul állott, bal mellső lábát kissé megemelte és befelé görbítette. Itt kellett rejtőzzék a madár, közvetlen közelben. A vadőr Leninre nézett és biccentett. Ez azt jelentette': „Most vigyázzon!"

Lenint elfogta a vadászat jól ismert láza, gyorsabban lélegzett. A bokrokban zizegett a szél, a nyírfákon fiittyentettefc a madárfiókák. Lenin felemelt fegyverrel állott, csak a szíve dobbanását hallotta.

A nap magasan állott, az ég tiszta kéken ragyogott, a levegő olyan átlátszó volt, hogy a fák, mintha nem is lettek volna igaziak, hanem csak úgy lebegtek szem előtt az üres térben, mint valami enyésző álomkép.

A vadőr halkan elkiáltotta magát, kettőt lépett a nyírfák felé és az álomkép eloszlott. A madarak zajongva röppentek a magasba és eltűntek a száraz, mohalepte láp mögött.

Lenin leeresztette a puskát, nevetve hunyorgott a vadőrre, felsóhajtott és keszkenőjével megtörölte az arcát.

— Elszalasztottá, Vlagyimir lljics! — kiáltotta az öreg sajnálkozva. — Szabad volt az út, a két csövei könnyen leszedhetett volna kettőt.

Lenin bűntudattal mosolygott:

— Fehér fácánok voltak.

A vadőr mogorván nézett rá:

— Istenkém! Ugyan ki látja, Vlagyi-, mir lljics?

— Nekünk bolsevikoknak példát kell mutatnunk. Maga meg arra akar ráven-. ni, hogy vadorzó legyek? Hát ez igazán nem szép magától, Vasziljevics Iván!

Lenin szeme pajkosan villant az öregre. A vadőr megzavarodott. Miféle ember ez a Lenin? A nagyurak azelőtt, ha az erdőbe jöttek, válogatás nélkül lepuffantottak mindent, amit láttak. Lenin meg elszalasztja a fehér fácánt.

Benn jártak az erdő mélyén, az árnyékban tenyésző páfrányokon és bozótokon még csillogott a harmat. A fűből mézes illat áradt, a mohaszőnyegen oly gyöngéden pislogott a bogyó, hogy sajnáltak rálépni. Lenin a vadőr nyomában lépkedett: Örvendett az erdő csöndjének, szerette a nyár tarka színeit.

( Folytatjuk.)