Szabad Földműves, 1960. január-június (11. évfolyam, 1-52. szám)
1960-06-29 / 52. szám
VADÁSZATI SZEMLE A szlovákiai .vadaszvédecyesületek országos szövetségének HIVATALOS MELLÉKLETE Bizonyos egyedek bizonyos helyekhez, amelyek külsőleg semmiben sem térnek el jellegükben az erdő többi részétől, napokon át következetesen ragaszkodnak, még ismételt zavarásuk esetén is. Ha az időjárás nem készteti őket, hogy táplálékuk megszerzése miatt délebbre vonuljanak, őszi utazásuk nem sietős^ Amíg a vadászatilag számbajövö többi szárnyasvadnál a kakas a tojótól (talán az egy vadlibától eltekintve) testalkat, nagyság, tollazat, szín stb. által többékevésbé jól megkülönböztethető, addig a szalonkánál a felismerés külső jelei, sajnos, teljesen hiányoznak. A meghatározás csak a már elejtett vad felbontása után lehetséges. Tavaszi húzás idején némi támpontot ad az a megfigyelés, hogy több darab együttrepülése esetén az első rendszerint tojó, továbbá hogy a korrogő hangot csak a kakas adja. Egy régebbi angol szaklap, a The Gamekeeper a szalonka neme megállapítható az első vezérevezőtoll alsó rajzáról. Saját tapasztalatom több szúrópróba alapján eddig igazolta azt a meghatározási módot, szerintem azonban ez sem megbízható. V. G. Szalonka a márciusi erdőn Kedves vándormadarunkról, erdeink vendégszereplő primadonnájáról sok cikk jelent meg már szaklapjainkban. Mondhatom úgy is, hogy párhetes vendégszereplését évtizedek óta nem csökkenő, lelkes érdeklődéssel várja a szenvedélyes vadászemberek tábora, szinte egész földrészünkön. Mi ennek a nagy, varázsnak az oka? Ezek a bűvös, bájos, kiszámíthatatlan, szeszélyes, rejtélyes kis primadonnák sohasem vénülnek meg. Évről évre az újdonság varázsát a „premier“ lázas izgalmát keltik rajongóikban, s elcsábítanak az ébredő, földszagú tavaszi erdőbe akkor is, amikor még puska helyett csak az öreg vadászszéket, a séta-Minden szalonkakedvelő vadász tudja, hogy tavasszal az erdő bizonyos részeit jobban kedveli. Hányszor előfordult, hogy az erdő nagy részében egy darabot sem találunk, azután egy helyen rájuk bukkanunk. Tény, hogy tavasszal, még a számukra kedvezőnek minősülő erdőben is válogatnak, de hogyan? Kiszámíthatatlanul. A leggyakorlottabb ismerők sem tudják megmondani, miért nincsenek ott, ahol lenniük kellene; és miért vannak másutt ? Ezzel szemben ősszel ? Parkban, kukoricásban, ligetekben, ahol tavasszal soha nem láttuk őket, összetalálkozunk velük, húznak is, hangtalanul, sebes, cikázó repüléssel. „Halál és feltámadás": szalonka hóvirágok között Hollóinvázió botot és az emléket visszük magunkkal. Rejtélyes dolog mindjárt a vonulásuk is. Diszkréten, finoman, feltűnés nélkül csinálják, annyi bizonyos. Más vándormadarainkról e tekintetben sokkal többet tudunk. Alig találkoztam vadászemberrel, aki pozitív és kétségtelen adatokat mondott volna vonulásukról. S ezek az adatok is sokszor egymásnak ellentmondottak. Érdekes különbséget láthatunk kedves madarunk viselkedésében tavaszi és őszi vonulása alatt. Az természetes, hogy a tavaszi vonulás lefolyására, illetve a madár viselkedésére rányomja bélyegét a mindenekfölött diadalmaskodó ösztön — emberi nyelven úgy mondanók: a szerelem —, a fajfenntartás, fészkelés, szaporodás ösztöne. j£hhez viszonyul a vonulás mikéntje, a táplálkozás, a nászrepülés, majd a fészekrakás és kottás természetdiktálta, meg nem változtatható, örök törvényszerűsége. A jelszó: vonulás idejében a természet viszontagságai ellenére az e célra alkalmas fészkelő-, költőhelyre. Bármilyen alkalmas, kedvező számukra ilyenkor az idő, eltűnnek. Ha a tojóban érett a tojás és fészkelnie, illetve költenie kell, indokolt és érthető, hogy a tovavonulást megszakítja és nálunk marad, lefészkel. A Szabad Földműves január 27-i és március 2. szakmellékletben közölt „hollós“ közleményhez szeretnék hozzászólni. Tegyük föl a kérdést: — Tényleg ritka madár nálunk a holló? Felelet: — Nem, ma már nem! A holló (Corvus corax) a múlt század végén a farkasok sztrichnines irtása révén vált ritkává. A gyorsan ölő mérgek akkor nemcsak a farkast, de a hollót is, sőt a szirti sast is alaposan megtizedelték. A holló újramegjelenése hazánkban, Kelet-Szlovákiában a második világháború utáni évekre tehető. Megjelenése utal a farkasok garázdálkodásaira, amelyek szintén a háború végeztével kezdtek számosabban jelentkezni. Ma már a holló hazánk keleti részeiben helyenként meglehetősen gyakori, sőt az utóbbi teleken Eperjes környékén inváziós jellegű százas csapatai is megjelentek. Ahogy a farkas hegységeinkben nyugat felé vonul, úgy halad nyomában a holló is. Farkasok jelentek meg a Tátrai Nemzeti Parkban, ott a holló is költött. Ugyanúgy az Alacsony-Tátrában, Liptóban, sőt a túróéi havasokban és Fátrában is a farkasokkal egy időben jelentek meg ezek a dögevő madarak. A hiúz elszaporodása is minden bizonynyal fontos szerepet játszik ebben az érdekes biológiai tényben. A holló egészségügyi szempontból kimondottan hasznos madarunk. A farka-' sok, hiúzok stb. által leütött vad maradványait takarítják el, s ezzel fontos szanitée-szerepet töltenek be a természetben. Fiókáikat férgekkel, pockokkal, egerekkel táplálják; ilyen ténykedésük mezőgazdasági szempontból is hasznosnak tekinthető. Stollmann András ' Mw^A^AÍA// 95 I960, március 26.
