Szabad Földműves, 1960. január-június (11. évfolyam, 1-52. szám)
1960-06-29 / 52. szám
VADÁSZATI SZEMLE A SZLOVÁKIÁI .VADASZVÉDECYESÜLETEK ORSZÁGOS SZÖVETSÉGÉNEK HIVATALOS MELLÉKLETE Érdekességek az elefántról Közel 80 éves, hófehér hajú, de még rugalmas járású a modori Harmóniatelep közismert lakója. Napsütéses időben egyedül rója a sétányokat távolba merengő tekintettel. A valóságban azonban nincs egyedül, hiszen annyi tarka emlék, annyi színes kép elevenedik meg lelki szeme előtt, hogy felér a legszórakoztatóbb társasággal. Ma tisztességes járadékot élvez ez az aggastyán, aki egy emberöltőn keresztül mint állatbevásárló dolgozott sok világhírű cirkusz kötelékében. Bejárta a félvilágot; mozgó otthona, a döcögő cirkuszkocsi, társai a ke; ményen dolgozó, minden este életüket kockáztató artisták és állatidomítók vol: tak. Az öreg nagyon szerette az állatokat, főleg az elefántokat, amelyekről ma I is szívesen elmesél egy-egy érdekes történetet. Társulatunk éppen Kairóban vendégszerepeit, amikor a cirkusz vezetője rajtakapott egy indus éllatápolót, amint vasdorongjával csupa kedvtelésből öszsze-vissza szurkálta az egyik elefántot. Az eset annyire felbőszítette a vállalat vezetőjét, hogy azonnali hatállyal elbocsátotta az alkalmazottat. Nem kevesebb, mint hat év múlva Stockholmban ütöttük föl sátrunkat. A megnyitó előadás előtt a szokásos parádés menetben végigvonult a városon a jelmezes cirkusznép, élén az említett elefánttal. A derék állat békésen baktatott, ő volt különben legjámborabb vastagbőrünk. De egyszerre csak szimatolni kezdett, felkunkorította ormányát és vésztjősló trombitálásba fogott. A következő pillanatban pedig irányt változtatott, és mintegy vakon nekirontott a járdán bámészkolő tömegnek. A nézők soraiban leírhatatlan, zűrzavar keletkezett. Mindenki hanyatt-homlok menekült, ki merre látott. A porfelhőből azután kibontakozott a hatalmas állat, amint ormányával átnyalábolt egy embert és labda könnyedséggel a ház falához hajította. A kiszálló hatósági bizottság már csak a bekövetkezett halált tudta megállapítani. Mi pedig • meglepetten láttuk,' hogy a szerencsétlen azonos a mi elbocsátott Indus alkalmazottunkkal. Azt is megtudtuk, hogy állandó kegyetlenkedései' miatt sehol sem tűrték hosszabb ideig. Alighanem abban reménykedett, hogy újból elszegődhet társulatunkhoz, s úgy vélte, ennyi idő után bajosan fogja valaki felismerni, méghozzá a világ másik sarkában. De annál biztosabban felismerte és megbosszúlta kínzóját az állat! * * » Egy Bécsben állomásozó másik cirkusznak volt egy Baby nevű, három méter magas alamuszi afrikai elefántja. Idomításáról sző sem lehetett, mert kiszámíthatatlanul szeszélyes állat volt. Még etetője Is csak félve közeledett hozzá. Mivel azonban vevő nem akadt rá, a. vállalat vezetője kénytelen volt egyelőre tovább hizlalni az „ingyenélőt“. Egyszer aztán nagy riadalom támadt a sátortáborban: eltűnt a vezető hat- és nyolcéves fiacskája. Tűvé tettük értük az egész telepet, de csak nem akadtunk nyomukra. Az istállókhoz érve vidám gyermekkacagásra figyelt fel az aggódó apa, de csakhamar dermedten megtorpant Baby „hálószobája“ előtt; a nagyobbik fiú éppen azon fáradozott, hogy az elefánt őriásfülén feltornássza magát az állat hátára, a hatéves meg kedélyesen hintáztatta magát Baby ormányán. A mulatságos, de veszélyes helyzet úgy állott elő, hogy a fiúk már régen megszokták a hancúrozást a jámbor elefántokkal, s a változatosság kedvéért Babyt is ki akarták „próbálni“. Bajos lenne eldönteni, miért nem bántotta a különben veszélyes vastagbőrű a kisfiúkat. • * * Ilyen kivételektől eltekintve az elefántok javarészt jó indulatú, értelmes és szó fogadó állatok, ha egyszer megszokták a fogságot. Afrika egyes vidékein, de főleg Indiában a legnehezebb munkát is elvégzik az úgynevezett dolgozó elefántok. Erdőirtésnál például a traktort, az emelődarut és a teherautót pótolják. Eltartásuk egy adag nádcukron kívül jóformán semmibe sem kerül, mert mind növényevő állatok legeléssel szerzik meg táplálékukat. A reggeli sípjelre azután engedelmesen felsorakoznak munkahelyükön. * * * Mivel az elefánt agyara, az úgynevezett elefántcsont keresett portéka, egyes bennszülött törzsek embertelen ’kegyetlenséggel vadásztak a szegény állatokra. Ügyelve arra, hogy az elefánt ne kapjon „szelet“, a sűrű bozótban leskelődő néger egyetlen csapással lenyisszantotta ormányát egy különleges bérddal. A fájdalomtól félőrült állat erre egy helyben taposta a földet, mialatt a többi bennszülött átvágta hátsó lábainak inát. Az így lesántult és veszedelmes ormányától megfosztott hústömeggel azután könynyen elbántak. Ma már vadászati tilalom áll a kihalófélben levő vastagbörüekre. • * • A vadon élő elefántok legszomorúbb fejezete éltük alkonya, haldoklásuk. A csorda .kilöki“ a vénülő, beteges elefántot, amely esetleg önszántából indul el utolsó útjára. A kutatók soká törték fejüket, hová lesz az elefántok csontváza és agyara, amíg végre fölfedezték az „elefánttemetőt“ Afrika kellős közepében. Megállapították, hogy a kivénhedt állatok gyakran többszáz mérföldnyi távolságból is ebbe a temetőbe vonszolják magukat, elgyengülten vagy halálra sebzetten. Ott várják be a nemes állatok szenvedésük megváltását, a kérlelhetetlen véget. K, E. A fekete vándor Ehrenheim Gábor az „Ordasokéban felhívta a természetbarátok figyelmét a farkas és a holló közt fenálló asztaltársaság! viszonyra. Az ott felsoroltakhoz a farkasjárásos vidékről most még a következők sorakoznak; Weisz a budapesti Aquila madártani évkönyvben Bártfa vidékéről közölt adatokat. Lőcsei megfigyelő több éven át a „Vefká Krásna“ nevű erdörész fölött látott hollókat keringeni. Zárt területről lévén szó. fészkelésüknek pontos helyét nem állapíthatta meg. Mercsák János podolini erdőmérnök a leibici völgyben közvetlen közelről látott hollót. Farkasra kitett dög mellett egy darab csapóvasban fogódzott meg. A Magas-Tátrában Somora erdőmérnök figyelt fel a holló megjelenésére. Stollinann András múzeumör a következő adatokkal bővíti a sorozatot: A holló kelet-nyugati irányú mozgása szinte hagyományos formákat öltött az utóbbi időben. Ehrenheim idejében még ritkaság volt a fekete vándor, azóta azonban már Kelet-Szlovákiában gyakorivá vált, sőt Kassa közvetlen közelében fészkel. Tavaly, 1959-ben dr. M. Daliának sikerült a Bélái Mészkőhavasokban fészkelését bebizonyítani. Ugyanebben az évben az Alacsony-Tátrában, Maluzsina fölött találtam egy párt fészkelni. E télen a Nagy-Fátrában bolyongva egy erdésszel beszéltem, aki azt állította, hogy Blatnica és Gader-völgy valamelyikében, a kirepült fiókák után ítélve, a hollók biztosan költöttek. Ez lenne az első pár a Nagy-Fátrában. Ezt alátámasztja téli megfigyelésem is. . Januárban ugyanis Blatnica és Mosovce között két hollót saját szememmel láttam. Ez az immár hagyományossá vált nyugati irányba tartó mozgás nyilván kapcsolatban áll a farkasok és a hiúzok elterjedésével. Az ordasok a Nagy-Fátrában 1959-ben jelentek meg. Eddig tartanak a folytatólagos megfigyelések. A Kárpátok két vándorának baráti viszonyát Eperjesen egy szőrmekirakatban láttam dramatizálva. Karácsony előtt egy havas fenyőfácska elindult a Nagyőrhegyről a városba, kísérőnek maga mellé vette az erdők nagyfogú farkasát, s annak asztalvendégét: a fekete hollót. Az egyiket a kirakat jobb sarkába tolta, a másikat a száraz ágon a baloldalon helyezte el. Sok városi és vidéki bámulta e ritka, tanulságos és finom kivitelű „csoportképet“. Készemre pedig karácsonynak ez volt az első sugárzó nagy meglepetése! Jurán Vidor ' (hm/fíí^ASK/f T9 1960. március 9.
