Szabad Földműves, 1960. január-június (11. évfolyam, 1-52. szám)
1960-03-26 / 24-25. szám
Személyek: Kovács, 50 éves vidéki ember Kovácsné, a felesége, 45 év körül Intéző úr, 60 éves. Szín: Konyha, lehetőleg minél gazdagabban berendezve. Amikor a függöny felmegy, Kovácsné az utolsó simításokat végzi az asztalon. Kovács pedig újságot olvas. Kovács (megelégedett): Hej, de belaktam ! Kovácsné (csipkelődve): Attól tartok István, hogy olyan pocakod nő már, mint annak idején az intéző úrnak. Kovács: Ha meghő, akkor a te bűnöd asszony, mert olyan finom falatokat raksz naponta elém, hogy még az angol királynő is megnyalná az ujját, fittyet hányva az Udvari illendőségnek. Kovácsné: Tudod, apjuk, könnyű ott főzni, ahol van miből. A mondás is azt tartja, hogy üres konyhának bolond a gazdasszonya. Kovács: Hát nem mondom, ebben van igazság ... Emlékszem, amíg az uraságnál szolgáltál, mindig azt mondogatták, hogy a főzőkanál mestere vagy, s amikor egybekeltünk ... Kovácsné: Akkor művészetemből csak hamisguiyást vagy a kukoricakását „élvezhetted“. Kovács: Éppen azt akartam mondani, hogy csak az utóbbi esztendőkben tapasztalhattam ki, milyen művész az én Juliskám a tűzhely mellett. Kovácsné: Jól van, jól van. Elég legyen a dicséretből, István! Inkább pihenj le egy kicsit, én meg átnézek Giziékhez. Kovács: Aztán siess vissza és hozd magaddal a gyerkőcöt... Szép mesét közvetítenek ma a televízióban... (lágyan) Ügy tudom élvezni, ha Janika ragyogó szemmel motyogja: „Nagypapa, nagypapa! Milyen pici emberkék ... Ezek tölpék?“ Kovácsné (mosolyogva): Magammal hozom őt... (már az ajtóból). A tüzet ne hagyd kialudni! Legyen gondod rá!... (el). Kovács (bort tölt a pohárba, megkóstolja): Ez már igen! Csuda jó bora termett a szövetkezetnek... Na lekushadok egy kicsit... (indul a szobaajtó felé) Ja, a tűz! Jó, hogy eszembe jutott. Először jól megrakom a kályhát, s azután... (nyújtózik, ásít és szenet dob a tűzre). No, a végén még bedöglik. Adna nekem Juliska ... Amíg magához nem tér, leülök ide a karosszékbe, s majd azután lefekszem... (leül, ismét ásít). Igaz, az urak is így szoktak szunyókálni, az a nyavalyás intéző is... (elalszik). Intéző (rövid szünet után, forgolódva, bámészkodva be; a kabátja rongyos, az inge rojtos, foltostérdü nadrág és ócska bakancs van rajta; szőrös, megtört, sovány ember): Jó napot Kovács István!... Megismer-e még ? Kovács (lassan felnéz): Nem... Azaz hogy... ismerősnek ismerős. . Hű, az áldóját! Maga a volt intéző!... (felugrik, fölemeli az öklét). Hogy az a hétfán fütyülő boszorkányos... széttaposom, gazember! Intéző (kajánul vigyorog): Ne fáradjon Kovács István, hiszen maga most alszik, én meg csak álomkép vagyok. Márpedig álomképet nem lehet széttaposni, sem agyonütni... Na, üljünk csak le szépen ... haha-ha ... Régen nem láttuk egymást... hahaha. Kovács (lassan visszaül) r Régen? Hát az igaz. Már tizenöt éve, hogy uraságod gyors tempóban szedte az irháját a falunkból. Hej, de ha akkor a nép kezébe kerül!... Intéző: Ne heveskedjék már, inkább kínáljon meg ülőhellyel... Nagyon fáradt vagyok__(leül). Hosszú az út Ausztriából idáig. Kovács: Aztán minek köszönhetem ezt a látogatást? Csak nem az „adósságért“ jött? Intéző: Nyugodjék, Kovács! Már mondtam, hogy csak álomkép vagyok, s annak „fizetni“ nem lehet... Hogy miért jöttem? Hát a kíváncsiság hozott el a faluba. De amióta átléptem a határt, úgy látom, hogy ruhát cseréltünk... De nicsak! Most látom, hogy nemcsak a ruhám, hanem a pocakom is átvándorolt magához. S micsoda úrimódi ruhában van?! Csak nem lopta a kastélyból? Kovács: Először is, ha így beszél, akkor álomkép ide, álomkép oda, de megtanítom kesztyűbe dudálni! S másodszor, a magamfajta embernek ma- áraimé 4 Földműves_________ I960, március 2i. Iwk&zá át, íau éUutk... több van, mint azelőtt az ilyen magafajta csirkefogónak. Intéző: Jól van! Hagyjuk az ilyen hangnemet, nem veszekedni jöttem; inkább mondja el, hova lettek a cselédlakások! Kovács: A cseiédlakások? Hát kegyes engedelmük nélkül leromboltuk, s maguk után küldtük, mert még istállóknak sem feleltek meg. Intéző: Ejnye már, be megnőtt a pór nép igénye! Kovács: Megnőtt, nem nőtt, de ma már a teheneink különb istállókban heverésznek, mint annak idején az intéző úr tanyája volt. Intéző: Csak nem azokról a falu végén húzódó szép fehér házakról beszél... Ne tartson bolondnak! Kovács: Tartja kendet a fene bolondnak ... Visszafelé menet győződjék meg róla!... (gúnyosan). Hiszen, ha álomkép, a kulcslyukon is befér. Intéző: Hát meg is nézem. De mondja, Kovács! Mi van a gróf úr kastélyában? Amikor arra jöttem zsivajgást, kacagást hallottam. Kik vannak ott? Kovács: Hogyhogy, kik?... A gróf úrnak szűknek bizonyult húsz szobában bölcsődét, óvodát, meg tanítói lakásokat rendeztünk be. Intéző: Ahá! Szóval az állam elvette maguktól a gyerekeket... Kovács: Elvette? Hogyhogy, elvette? Ja! Hát hisz maga Ausztriából jött. Tudja, intéző úr, mindig azt hittem, hogy kicsit okosabb ember. S csak most látom, hogy a kis unokámnak is több esze van magánál__ Most jól füleljen, mit mondok. Képzelheti, milyen erőszakkal vitte el az állam a gyerekeket, ha az anyák azért harcolnak, hogy bővítsék ki a kastélyt, mert a napközi otthon már kicsi. Érti? Intéző: Nemigen értem, mert hát azelőtt a kölkeiknek az udvar is jó volt, és most meg a kastély is kevés. Kovács: Hja, azelőtt!... A maguk „jó szívétől“ fölfordultak gyermekeink az éhségtől... (fájdalmasan). Nekem is kettőt söpört el a tüdővész.,. S ma? Csak egyetlen egy tüdöbajos van a faluban, az is a régi világtól örökölte, de már több mint egy éve a Tátrában kezelik sza-na-tó-ri-umban! Intéző: Hallatlan! Hát, az igazat megvallva, mindez úgy tűnik, mint egy dajkamese. De mondja csak Kovács (körülnéz), ez a ház is az államé? Kovács: Ez-e? Hát már hogy lenne az államé? Ez a saját tulajdonom! Intéző: Talán csak nem azt akarja mondani, hogy az a sok új, villaszerű ház, amelyet idejöttömben láttam, mind a cselédeimé ... Kovács: Hogy ne essék, tévedés a volt cselédeké. Ügy bizony!... Az enyém a legegyszerűbb, mert előttem még nemigen volt példa. Elsők között építkeztem a faluban, mert fejemre szakadt a gróf úrék híres cselédszobája ... Állami kölcsönt kértem és felépítettem ezt a kis vityillőt, már le is törlesztettem az utolsó fillérig, így ház az enyém ... Intéző: Képzelem, mennyi kamatot szedtek a kölcsön után, haha ... Kovács: Ne képzelgessen, intéző úr, mert olyan keveset, hogy azt a magafajta szőrösszívűek úgysem hiszik el. Intéző: De mondja csak. Kiovács (legyint), hagyjuk a házat házaak, de mi lett a birtokkal?... Persze szétfaricskálták, kaptak rajta, mint éhes kutya a koncon. Kovács (nyugalmat erőszakolva): Elejével szétfaricskáltuk, az igaz, és kaptunk is rajta, mint a sokat koplaló, éhes ember a puhább kenyéren. De már öt éve annak, hogy újra egyben van az egész... Intéző (gúnyosan): Szóval, kolhozban élnek? Gyönyörű lehet naponta kétszer csajkával a kézben sorakozni a közös konyha előtt. Hahaha__ Kovács (saját magának): Hogy minek pazarolom a pihenési időmet erre a tökkeliitöttre, igazán nem tudom. Az ember azt sem tudja, hogy a napnál világosabb dolgokat is hogyan magyarázzon meg ennek a fajankónak... (az intéző felé). Ennyi butaságot még együltömben sohsem hallottam. Hát ide figyeljen! Mit szól ehhez? A szövetkezetben dolgozó asszonyok a múlt gyűlésen pontosan azt követelték, hogy mihamarabb indítsuk meg ,a közös étkezdét. S tudja-e, mivel érveltek? hogy nem akarnak a háztartás rabszolgái lenni, mert ők is tanulni, olvasni, művelődni szeretnének, mint a férfiak. Érti? Intéző: Nem. Ezt végképp nem értem. Tán csak nem akarja nekem bebeszélni, hogy mozi, könyvtár, televízió és ... Kovács: Sőt! Üj kultúrház, parkettás termekkel, hatalmas könyvtárral, klubhelyiségekkel... Intéző (idegesen): Ügy látszik, Kovács, most én álmodom! Méghozzá nagyon rossz az álmom. Kovács (nevetve): No térjen csak magához és igyák egy kis bort. Intéző: Mi az, még bora is van? Kovács: Ne tréfáljon már, hát miért ne lenne?... Minden házban talál néhány akót. Intéző (megkóstolja): Ez már aztán bor! Még a gróf úrngk sem volt ilyen. Kovács: Azt meghiszem. Sok olyasmije nem volt a gróf úrnak, ami már nekünk van. Intéző: Tudja, Kovács, maga borzasztó dolgokat mesél itt nekem. In-' kább haza sem jöttem volna. Kovács: Hát instállom. ezt a földet ne nevezze hazájának, mert itt egy talpalatnyi hely sincs a maguk fajtájának. Intéző (csillapítva): Ne harciaskodjék!__Szóval, sokat hallottam Csehszlovákiáról, kedvemrevalót is, meg nem is, s úgy gondoltam, eljövök, meggyőződöm magam az igazságról. Kovács: No lám, az úr meg akar győződni! De tudja mit, ha már így összejöttünk ebben az átkozott álomban, akkor hadd dicsekedjem egy kiegyszer csak megfordul a kerék és visszatérek jó sorsomba. De most, amikor mindezt . látom, hát bevallom őszintén, nagyon cudarul érzem magam. Kovács (büszkélkedve): Énnek igazán szívből örülök, mert ez azt jelenti, hogy az elmúlt tizenöt esztendő alatt a nép nagy eredményeket ért el, hogy úgy mondjam, felemelkedett, megerősödött. »S» Intéző: Borzasztói Ha most visszamegyek, azt kell hírül adnom, hogy a mi világunknak ezen a vidéken végérvényesen befellegzett. Kovács: Bizony megmondhatja odaát, hogy a szép lakásokon és a jóléten kívül a magamfajta gyereke iskolába jár, a fiam például mérnök lesz, aztán Faragó Jánosé, a volt parádéskocsisé viszont orvos ... Egyszóval, a falu gyerekei között akadnak tanítók, mezőgazdászok, könyvelők, mindenféle igényes mesterséget űző szakemberek. Intéző: De mondja, Kovács, mi az ellenszolgáltatás mindezért? Kovács: Hogy mi? A becsületes munka. Azzal a különbséggel, hogy most magunknak dolgozunk, s nem robotolunk látástól vakulásig, mert a földeken nem az ekeszarva mögött kínlódik a paraszt, hanem gép, sokféle ügyes masina végzi a munkát, illetve a munka nehezét. S ezért aztán jut idő bőven a pihenésre, szórakozásra, művelődésre. Intéző: Nézze, Kovács! Nem vagyunk már fiatalok; de mondja csak,, mi lesz aztán, ha majd kiöregszik? Kovács: Nagyon egyszerű. Tisztességes nyugdíjat kapunk. Intéző: Paraszt? Nyugdíjat? Hát ez nevetséges! Kovács: Akár nevetséges, akár nem, így van. Itt van például az édesanyám, aki annyit meg tudott belőle takarítani, hogy nemrégiben gyönyörű órát vásárolt a fiamnak. No de menjünk csak tovább. Ne csak az öregekről beszéljünk. Mit szól ahhoz, hogy a legutóbbi szövetkezeti ülésen megszavazták a kéthetes fizetett szabadságot valamennyi szövetkezeti tagnak. A betegek egyszeri segélyt kapnak, üdülésre küldjük a jó dolgozókat, s hirtelen nem is tudom fölsorolni azt a sok jót és szépet, amit élvezünk. Intéző: Jobb is Kovács, ha már abbahagyja, mert már beleszédültem ebbe az egészbe. Kovács: Hát ha rosszul van, esetleg elhívhatom a falu orvosát, mert hogy megtoldjam a szavam, az is van. S ha már itt tartunk, a jövőben szülőotthont is építünk a faluban, hogy ne kelljen az asszonyoknak rázkódniuk a mentőkocsiban a városi kórházig. Intéző: Mondtam már. Kovács, hagyja abba, mert nem bírom tovább! Kovács: Hát akkor tűnjék el! Mert már én is meguntam válaszolgatni ezekre a buta kérdésekre. S különben is kinyílik a bicska a zsebemben, ha ilyen magafajta gazemberekkel állok szemben. Tudja, mi nem felejtettük el a múltat, s talán éppen ezért tudjuk értékelni a mát. Intéző (keserű mosollyal): Bocsánat a zavarásért... Aludjék csak tovább Kovács „úr“!... (kisomfordál). Kovács: Ajánlom is, hogy többé álmomban se kerüljön elő, Most is csak azért engedem el simán, hogy legyen aki a gróf urat meg a többi embernyúzót „megörvendeztesse" a látottakkal ... (leül a karosszékbe és ismét úgy, mint azelőtt, alszik). Kovácsné (bejön, majd férjéhez lép és gyöngéden megrázza): Ébredj István ! X. Ej, a tüzet is ki hagytad aludni? ... Kovács (megmozdul, májd hirtelen felugrik, felemeli az Öklét): Még mindig itt van? Takarodjék, átkozott! Kovácsné (ijedten hátrál): Mi a bajod, ember? Kovács: Semmi, semmi... (dörzsöli a szemét). Csodarossz álmom volt. Kovácsné: Ejnye, ejnye! Sokat ettél és ültödben összenyomtad a gyomrod, azért álmodtál olyan rosszat, hogy még a verejték is kivert. Kovács: Hallod-e, itt volt az az átkozott intéző. Azért vagyok dühös, ha álmomban is, de legalább megmondtam volna neki mindent. De így is láthatta, hogy mi lett belőlünk, hogyan élünk nélkülük... (nevetve). De azért majd megpukkadt az irigységtől. Kovácsné: Ezt nevezed, te István, rossz álomnak?... (ő is nevet). Hiszen ennél jobbat nem is álmodhattál volna. (Függöny) csit. Jöjjön, megmutatom a szobáimat! Tlát nem éppen fényűzők, de azért talán már vannak olyanok, mint a magáéi (bemennek jobbra, majd pár pillanat múlva ki). Intéző: Hát elismerem, hogy szép a berendezés, a fürdőszoba is ínyemre szolgál, mert bizony már régen nem áll módomban megfürödni, hacsak ugyan nem a bécsi zárt uszodában. Kovács (magának): Még szerencse, hogy álomkép, mert még különben megkérne, engedjem be a kádba ... (az intéző felé). Szóval, azt akarja mondani, hogy most a bőségben úszkáló nyugati pradicsomban ugyanolyan sora van, mint nekünk hajdanában maguknál. Hát, mondja csak, intéző Ur! Maguk akkor most olyan cselédfélék azon a tájon? Intéző: Ezt éppen nem mondanám, az úr a pokolban is úr ... Kovács: Még ilyen rongyokban is? Haha!... Cifra uraság ez, hallja kend! Intéző: Jól van Kovács, ne gúnyolódjék! Elég a bajom nekem amúgy is. Idáig sem éreztem magam nagyon jól, de abban reménykedtem, hogy majd Gondolsz-e rám? Helyetted csupán a távol hajol rám, szétlő csókolja cserzett arcomat; gondolsz-e rám e csöndes esti órán, amikor éjt fogan az alkonyat? Nem állhat meg az ember egymagában, a mázsás súlyú magány rám omol; megérted-e, hogy olthatatlan vágyam a távolból örökké ostromol? Ködként oszlik már közönye a télnek, a verőfényen megtörik a jég; feléd sodor a szín, a forma, ének: tilthatod-e, hogy megjöjjek ma még? .. .Visszajöttem. Fogadj! Ölelj! Hajolj rám! Add olvasation forró csókodat! Légy az enyém e csöndes esti órán; nézd, kint már éjt fogan az alkonyat. -Zala József I. díjas I JÁTÉK EGY FELVONÁSBAN • Irta: VÍGH RÓZSA j pályamű ______.________ I
