Szabad Földműves, 1960. január-június (11. évfolyam, 1-52. szám)
1960-03-13 / 21. szám
A nyám a jelkelés elnyomása után bizonyára alatta is, csak nem tudtam róla - sohasem aludta át az éjszakát. Végtelennek tűnő álmatlan vergődéseinek szívszaggató sóhaja és zokogása töltötte be. Hasztalanul vigasztaltam, hogy az erdőben rejtőző, harcoló fivéreim nemsokára visszatérnek, s ismét együtt lesz a háború által szétvert család. Aggódó szívét nem tudtam megnyugtatni, a hálával telt szürke szempár mély fájdalmat sugárzott felém.- Érzem, fiam - suttogta reménytelenül nem leszünk mi már sohasem együtt... De legalább te - tört ítl belőle —, te megmaradtál nekem.- Megmaradtam?! — kiáltotta bennem valami elfojthatatlanul. — En is csak azért, mert váratlanul lepték meg falunkat ezek az átkozott németek. Mint összekötő éppen otthon jártam, amikor az a fancsali képű benyitott a konyhába és rám ripakodva kérdezte: - Wo sind die Partisanen? Riadtan néztem szúrós szemébe, majd magamhoz térve szemrebbenés nélkül tagoltam:- Itt partizánok? Sohasem voltak - s közben tagadólag ráztam a fejem. Ekkor már tudtam, hogy itthon kell maradnom, nem követhetem társaimat, mert megtorolnák szüléimén, halálra kínoznák anyám és apám. Még a verejték is kivert, ha eszembe jutottak azok a borzasztó jelenetek, amikor a fasiszták az anyákon, feleségeken és gyermekeken töltötték ki bosszújukat, a partizánoktól való félelmüket.- Nem mehetek! - hörögtem szüléimre nézve, s maradtam. Állandó idegességben, tépelödésben múltak napjaim, s közben feszült figyelemmel kísértem a vöröshadsereg előrenyomulását. Egy ilyen vergődésekben átvirrasztott decemberi éjszakán csendes kopogásra lettem figyelmes. Anyám is, én is felültünk az ágyon és lélegzetfojtva hallgatóztunk. A kopogás megismétlődött. Anyám szinte nesztelenül surrant az ablakhoz, egy röpke pillanatig nézelődött, majd óvatosan kinyitotta.- Tetuska - ismertem rá bátyám menyasszonyának hangjára —, megjött Palkó, nálam van ... Nem akar hazajönni, de nagyon szeretné magát látni... Anyám némán bólintott, s a fehér téli éjszaka fényében ott láttam korán megöregedett arcán a csillogó, kövér- könnycseppeket. Gyorsan magára kapta ráncos szoknyáját, beburkolózott vastag, fekete kendőjébe, s szaporán szedve lábait, nagy sietséggel elhagyta a szobát. Pillanatok alatt felöltözködtem, s óvatosan követtem, nehogy felébresszem a másik szobában horkoló németek egyikét. Szavakban nem fejezhető ki anyám találkozása hónapok óta nem látott fiával. Remegő keze állandóan simogatta Palo megtört, borostás arcát, s úgy tűnt, mintha a forró anyai szeretet minden pillanatot tízszeresen kívánna kihasználni. Tlyen hangtalan, de idegfeszítö éjszakai találkozások töltötték ki következő napjainkat. Anyám kissé fölelevenedett, azonban szeme titkos tükrén ott láttam ragyogni Josko, a legidösebbik fia utáni vágyát, sorsa iránti aggodalmát. Ezt az aránylag boldog légkört karácsony éjszakája, jobban mondva a karácsony eseményei zúzták darabokra. Anyám egész nap készülődött a nagy ünnepre, a hónapok óta takargatott maroknyi mákból kalácsot sütött, mert nagyon szerettük. Az est beálltával gondosan becsomagolta, apámat és engem sürgetve tipegett előttünk.- Gyertek már, hiszen Palkó és Anicska biztosan türelmetlenül várnak ... Be sem fejezte a mondatot, s máris kifordult az ajtón. Pár lépés választott el tőle, amikor a falu jelöl jövő távoli sürgés-forgás, káromkodás ütötte meg fülemet. Ugyanebben a pillanatban láttam, amint anyám megtántorodik és kertünk hátsó kapujába kapaszkodik. Odaugrottam, akkor vettem csak észre Palo zilált arcát, félig meztelen testét.- Elárultak... — lihegte —, menekülnünk kell, érted jöttem!... Apám, megőrizve lélekjelenlétét, visszasietett a házba, s báránybéléses bundájával, pokróccal és egy darab kenyérrel tért vissza.- Siessetek! - szólt felénk, s látva bátyám mezítelen lábát, szó nélkül lehúzta szűr csizmáit, s elé tette a'hóba.- Ne vesztegessétek az időt! — noszolt türelmetlenül. Anyám még mindig mozdulatlanul állt a kertajtónak dűlve, s úgy láttam, hogy ajka mozpg, de hang nem jött ' ...A zvoleni erdőkben Szlovákia szívében tüneményes természet', hegyek, völgyek, fenyvesek és kristályos patakok tarkasága öleli körül egyik legrégibb városunkat, Zólyomot. A történelem már porlepte lapjai bizonyítják Zvolen hajdani hírnevét. I. Lajos 1350-ben építette a várat, amely a királyok kedvelt tartózkodási helye lett, sőt közel száz év múltán Ján Jiskra egy rövid ideig Szlovákia fővárosának rangjára emelte. A helyi krónika bejegyzéseiben találhatjuk Mátyás király és néhány főúri nemes nevét, mint Zápolya, Bocskai, Bethlen, továbbá Balassi Bálint, a magyar költészet bölcsőjének ringatóját. Ogyszintén a vaskos könyvből kitűnik, hogy ez a város választotta meg képviselőjévé Ludovit Stúr, a szlovák nemzeti öntudat nagy ébresztőjét és a nép felvilágosítóját. Ezek a hatalmas, de nem mindig a legdicsőbb fejezetei a krónikának egyben a tanúvallomásai a feudálista rendszer sötét korszakának, amely végtelen szenvedésbe és nyomorba sodorta a vár falai alatt élő népet. Végül a kegyetlen sorsban tengődő ember hosszú évtizedek után fegyvert ragadott, hogy harcoljon a szebb életért. A második világháború alatt Zvolen az antifasiszta mozgalom egyik központjává vált, itt székelt a második partizán-brigád parancsnoksága, amelynek élén a szovjet hadsereg őrnagya, Makarov elvtárs állott. A harcos hagyományokhoz híven, a kommunisták kezdeményezésére a felkelés kirobbanása előtt, 200 tagú fegyveres népi milícia alakult. A helyi vasutasok három páncélvonatot állítottak Össze és indítottak az SS- alakulatok ellen. Nem kevésbé önfeláldozóan harcolt a fasizmus ellen a neves „Zólyomi repülőezred“, valamint a felkelők sokasága. Ismeretes, hogy ez a város vált a magyar partizánok központjává. Ez a vidék, katonai szemszögből vizsgálva, nagy szerepet töltött be, mert az öt vasútvonal kereszteződése fontos gócponttá emelte, így tehát aki Zólyomot uralta, kezében tartotta a Közép-Szlovákiához vezető út kapujának kulcsát. S ezért törekedtek a németek, hogy a partizánoktól mindenáron visszaszerezzék a várost. Ezután sikerült is neki a felkelés elnyomásakor, azonban már csak rövid időre, mert 1945. március 14-én a szovjet hadsereg súlyos csapás után felszabadította a várost. Hogy milyen önfeláldozóan harcolt és segítette elő a nép a vörös lobogó mihamarabbi kitűzését a zvoleni várra, erről tanúskodjon Ján Pavlik, a járási nemzeti bizottság dolgozójának borzasztó és felejthetetlen élménye. íme a vallomásszerű történet: Amikor kissé lábraálltam, megerösöd* tem, anyám kérésére megindultunk az erdőbe, megkeresni bátyám holttestét. Eközben már Josko is hazaérkezett, s így március utolsó napjaiban elindultunk erre a szomorú útra. Hosszú keresgélés után megtaláltuk Palo holttestét. Kövéfagyott arca olyan volt, mintha élne. ki a torkán, Palo szenvedélyesen megölelte, apámmal keményen kezet fogott, s engem fejbiccentéssel indulásra intett. Alig tettünk néhány lépést, amikor anyám kétségbeesett hangja ért utol.- Fiaim! — zokogta. — Itt a mákos kalács... Palo visszafordult, a kis bátyút nyújtó kéz fölé hajolt, megcsókolta, s ismét utánam eredt. — Viggyázatok magatokra - rebegte megkinzottan, de a növekvő zsivaj és a lábunk alatt csikorgó hó elnyelte utolsó szavait. Tizektől a pillanatoktól kezdődött igazi golgotánk. Órákig, napokig jártuk az erdőket. A németek odáig nem mertek üldözni, mert borzasztóan féltek, rettegtek hegyeinktől. Bátyám útközben elmesélte, hogy a fasiszták vad zörgetésére Anicsküéknál párnák közé rejtőzött, azonban ezek az átkozott hóhérek olyan biztosra mentek, hogy pár perc alatt megtalálták. — Nem engedték, hogy felöltözzem, még Anicskát ól sem búcsúzhattam el — kesergett. — Kitaszítottak az ajtón és kísértek a parancsnokság felé. Luptákék háza előtt jeges volt az út, az egyik dög megcsúszott, elvágódott, s én a pillanatnyi zűrt felhasználva, átugrottam a kerítést s az udvarokon keresztül rohantam hazáig. Palo attól tartott, hogy helyette engem visznek el megtorlásként. Azért jött értem. Amikor már némi biztonságban voltunk, kínzott az aggodalom szüléink további sorsa iránt, s Palot nem kevésbé gyötörték az Anicskát féltő érzelmek. Virradatra elértük a Koriín csúcsát, ahol úgy tudtuk, az utóbbi napok értesülései szerint, hogy ott bújkálnak néhányon falunkból. Mivel úgy ismertük az erdőt, mint saját tenyerünket, rövid keresés után rábukkantunk az óvóhelyre. Elvtársaink szívélyesen fogadtak, s hozzátartozóik hogylétéról, de legfőképpen a front állásáról faggattak. Ezután elmesélték, hogy olyan százméteres távolságokra egymástól jónéhány bunker van körülöttünk. S hogy a németek lakóhelyünktől 500 méterre cirkálnak. Alappal a földbe temetkezve, s csupán éjjel kissé szabadabban lélegezve éltünk a hegyekben. Ez időben kétszer voltam otthon. Nagyszalatnán élelemért. Addig ültem fáskamránkban, amíg anyám ki nem jött. Az első alkalomkor, amikor megpillantott, azt hittem, nyomban elájul a boldogságtól. Megkönnyebbült, hogy mindketten megmenekültünk. Jól megrakott bátyúval a hátamon tértem vissza társaimhoz, s egész úton azon törtem a fejem, hogy milyen csoda folytán nem esett bántóiása szüleimnek. Igaz, Anicskát elhurcolták, s azóta sem tudnak felőle, ezt persze Palo előtt titkoltam. A szovjet hadsereg rohamos előretörése egyre jobban hajtotta a németeket visszafelé, s ezáltal valahogy sűrűbb lett tőlük a vidék körülöttünk. Már semmiképpen sem tudtunk élelmet szerezni, s ebben az időben napi étkezésünk főtt fakéregból és vízből állt. Később már tüzet sem mertünk rakni, mert az egyik reggelen közeli német párbeszédre ébredtünk. Négynapos koplalás után bátyám fáradt, de határozott hangon nyilatkozott.- Nem maradhatunk tovább, mert éhen döglünk. Át kell törnünk a fronton. A legyengült emberek nem ellenkeztek, nem vitatkoztak, csak bólogattak; belátták, hogy Falónak igaza van. így tehát március 11-én éjjel elindultunk az ágyúdörgés irányába. Hosszú, fáradságos menetelés után elértünk a Knazová Hóra tövéhez. Itt nagy akadályt kellett leküzdenünk, mert egy tisztáson, jobban mondva bokroson kellett áthatolnunk. — Én megyek elől — suttogta erélyesen Palo - és ti egymástól olyan tízméteres távolságra követtek. Parancsa szerint kúsztam utána. Amikor Palo a tisztás közepén haladt, egyszerre csak erélyesen felcsattant:- Halt! T áttam, amint bátyám felemelte kezét. Akkor még módomban állt visszajutni az erdőbe, de nem mozdultam, nem volt erőm megfutamodni, otthagyni ót. Ján Pavlik elvtárs, történetünk főszereplője Az SS-ek semmit sem kérdeztek, csak taszigálva, lökdösve hajtottak az őrszobára. Egy mészároslegény típusú őrmesterféle hátratett kezekkel néhányszor körülsétált minket, egyszer a bátyámmal, egyszer velem nézett farkasszemet, majd nagyot káromkodva a telefonhoz lépett. Nagyon rövid idő alatt intézte el ügyünket. — Marsch aufs Korpskommando! - sziszegte, s talán csak azért volt olyan dühös, hogy nem őrá bízták elintézésünket. Öt katona kísért a parancsnokságra, amely a geberanicai erdészlakban székelt. Megérkezésünkkor a tiszt lehordta kísérőinket, hogy a raktárak és fontos katonai állásokon keresztül vezetett idáig. Aztán felénk fordult. — Hol vannak a partizánok? — üvöltötte hirtelen. Bátyám erősen szorította kezem, nem válaszoltunk. A német égtelen dühbe gurult, s ütlegelni kezdett. Amikor látta, hogy törekvése hasztalan, akkor durvább eszközökhöz folyamodott. A hóhérok megszaporodtak és - egymást váltva — ismert módszereikkel kínoztak. Végül a tiszt parancsára bátyámat az ajtó felé hurcolták. — Tartsd magad, Janik!... Légy erős! - búcsúzott tőlem meggyötört hangon, s én a földön feküdve láttam, amint az egyik szöges csizma nagyot sújtott a fejére. Ezekután az események peregve követték egymást. Nyolc óra tájban engem is kivezettek az erdészlaktól olyan háromszáz méterre. Ereztem, tudtam, hogy utolsó utamra visznek. Állandóan szüléimre, hozzátartozóimra, Katkára gondoltam. Búcsúztam tőlük és az élettől. Amikor az erdőben megálltunk, a hitleristák legvadabbika cigarettával kínált. Nagyon furcsállottam figyelmességét, s sejtettem, hogy ezt valamilyen számításból teszi. Amikor társa rágyújtott, megértettem, hogy minek köszönhetem jóindulatát. Azzal, hogy rágyújtok, villant át agyamon, fényt vetek arcomra, s így jobban célba tud venni. Húztam, halasztottam az időt, s minden másodperc kincseket■ ért, nagyon szerettem volna élni, hiszen mindössze tizennyolc éves voltam. A németek azonban már nagyon türelmetlenkedtek, s én mégegyszer anyámra gondolva, rágyújtottam. Abban a pillanatban egy tompa ütést éreztem halántékomon, s elvesztettem eszméletemet. Nem tudom, milyen soká tartott ez az állapot, csak egyszeriben valami fény derengett előttem. Lassan visszanyerve eszméletemet, láttam, hogy a hóhérom gyufával égeti arcomat. Ügy gondolom, hogy meg akart győződni arról, vajon sikeres munkát végzett-e. Nem éreztem semmi fájdalmat, ezért még öntudatlanul sem mozdultam meg, s a német azt hitte, halott vagyok. Rövid tanácskozás után mindhárman elmentek. nyálán fél óráig feküdtem mozdu■*- lattanul, majd megpróbálkoztam lábra állni. Hosszú vergődés után sikerült is, s a fákba kapaszkodva indultam el erről a szörnyű helyről. Egyetlen vágyam az volt, legalább odáig jutni, hogy holttestemet enyéim találják meg. Lassan haladtam előre, erőm fogytán volt, s így egész éjszaka hol másztam, hol gurultam a front felé. Még kétszer találkoztam német őrökkel, egyszer az mentette meg életem, hogy a patakba zuhantam és sebes folyása tíz méterre sodort a bokrok mögé, másodszor viszont a német katonát megtévesztette a fák árnyéka, ezért nem ért el golyója. Virradatra elértem a semleges szakaszt, s mindenre elszántam megindultam az orosz sáncok felé. Ma is csodálom, hogy élve kerültem a szovjet katonákhoz, akik azonnal első segélyt nyújtottak. Egy szovjet őrnagy operált meg. Művészi munkát végzett, mert nemcsak megmentette életemet, de a golyónak szinte nyoma sincs az arcomon, pedig az orrom cafrangokban lógott. Amikor ez az orvos elvégezte a műtétet, megsímogatott és azt mondta: — Hátha valahol az én fiamon is segít így valaki! Megkérdeztem, hogy meddig élek, amire ezt válaszolta:- Lehet, hogy egy napig, egy évig, de akár tíz esztendeig is. Az egy pár napért is nagyon hálás voltam, mert reméltem, hogy viszont látom anyám, barátaim, s elmesélhetem nekik szörnyű élményemet és Palkó halálát. A mikor kissé felépültem, a szovjet tiszteknek sorjában elmeséltem a történteket. Láttam, hogy egyike nagyon figyel és jegyzetel. Hirtelen felkelt és rövid időn belül egy magasrangú tiszttel tért vissza. Ez előhúzta térképét és kérte, hogy pontosan jelöljem meg a németek állásait. Amint már mondtam, az erdőt nagyon jót ismertem, s így — összeszedve emlékezetemet — pontosan tudtam válaszolni a feltett kérdésekre. Három nap múlva a szovjet hadsereg felszabadította Zólyomot és rohamosan tört Berlin felé. Anyámmal is találkoztam ugyanazon a napon. Hogy mit éreztünk mindketten, azt nem tudom szavakba foglalni. Az ölelések, a meghitt percek után elmeséltem Palo sorsát. Anyám nem zokogott, nem voltak már könnyei. A szovjet hősök emlékműve Zvolenban Anyám némán ráborult, állandóan csókolgatta, simogatta; borzasztó volt ezt látni, s ezért Joskóval együtt el-< választottuk tőle és a magunkkal ho-1 zott hordágyra tettük Palot. Megindultunk hazafelé. Saját kezemmel ástam bátyám sírját, saját kezünkkel temettük el. Nemsokára befejeződött a háború, de anyám csak két héttel élte túl e boldog napokat. Áfa már két nagy fiam van, s úgy nevelem őket, olyan emberekké, akik minden erejükkel harcolnak majd az ellen, hogy az ilyen múlt soha többé ne ismétlődjék meg. Nehezemre esett ez a vallomás. Érthető, mert a múlt nagyon fáj, de ezért emlékeztem, hogy emlékeztessek. ^Emléknapoké ALOIS JIRÄSEK- Jirásek megtanít bennünket helyesen értékelni a múltat, erősíti nemzeti öntudatunkat és a nép alkotó erejébe vetett hitünket — mondotta Gottwald elvtárs, a cseh irodalom kimagasló alakjáról, a történelmi regények nagy mesteréről. Jirásek írói tevékenységét versekkel kezdte, később történelmi elbeszéléseket és regényeket írt. Legfontosabb műveinek tárgyát a cseh történelemből merítette, leginkább ennek fénykorából, a huszita mozgalomból. A napokban emlékezünk meg kegyelettel a nagy mester halálának 40. évfordulójáról. Az elmúlt héten mutatták be Tornaiján a „Majd a papa“ című zenés Vígjátékot. A darabot a járási kultúrotthon színjátszó csoportja adta elő Egenhofer Ferenc rendezésében. Felvételünkön: a papa (Jokman László) és Borilka házvezetőnő (Egenhofer Ferencné). Jta'své _ Földműves 5 I960, március 13.
