Szabad Földműves, 1960. január-június (11. évfolyam, 1-52. szám)
1960-03-09 / 20. szám
A felsőcsenkei vendéglő nagytermeben közös vacsorához készülődnek a vadászok. Pirosra gyűlt arccal, csillogó szemekkel, de fáradt végtagokkal ülnek a megtérített asztalok köré, majd nagy zsivajt csapnak a teremben. Mindenkinek van élménye, mondanivalója. A napi események felelevenítése vacsora alkalmával a legalkalmasabb. Ilyenkor aprólékosan el lehet dicsekedni a napi eredménnyel, a biztos lövésekkel. A fiatalja és a túlbuzgók igyekeznek nagyot mondani, sőt akad olyan is, aki szinte hihetetlen tettekről ad számot. A hangzavart csak az asszonyok bevonulása akasztja meg. Kezükben tálat hoznak, pörkölt illata terjeng a levegőben. Nyálcsordító szag ez, különösen a kiéhezett embernek. Az éhség jó szakács, no meg az öreg Habos bácsi tudománya sem kismiska, aki hirtelen meg sem tudná mondani, hány nyulat koncolt fel éleiében és készített pörköltnek. Ürül is a tál, telik a gyomor szaporán. A pörkölt mellé bor is kerül. Megérdemli a jónép, botladoztak eleget a mélyszántáson. A vacsora alig ér véget, amikor éles sírás hasít végig a teremben. A hangra felfigyel öreg, fiatal. Az egyre ismétlődő visítás a szakácsokat is kicsalja a konyhából. A vadászgazda piros szalaggal ékesített nyállal vonul végig az asztalok között. A szegény pára nagyokat rúg az ember karjaiban. Menekülni szeretne, miközben mint anyját vesztett kisgyermek, keservesen sír. A nyulat tartó ember egy székre áll — hadd lássa mindenki a kesergőt -, majd fennhangon megszólal: — Vadásztársak'. Ez az állat panaszra jött hozzám. Valamelyik vadász rosszul célzott rá. Mind a négy lábát meg sörétezte, nem gondolva arra, hogy a nyúlnak a lába a fegyvere. Láb nélkül a tér-Az egyik januári estén Pista barátunk nem a tőle megszokott hangulatban rontott be házunkba. Arca halvány, haja csapzottan tapadt homlokára, mintha egyenesen a kocsmából jönne. De elgondolásunk lehetetlen, hiszen vállán a kétcsövű vadászpuszka, derekát töltényöv díszíti. Fel van fegyverezve becsületesen, mégis ijedten áll az ajtóban. Síri csöndben, de kérdő pillantással néztünk kedves barátunkra. Végre Andris törte meg a csendet: — Beszélj már! — Ne is kérdezzetek! Majdnem odavesztem. — Pista, mondd, mi történt veled? — Elmondom, de előbb hadd szuszogjam ki magam. Haját megigazította, puskáját, töltényövét letette, mialatt nagyokat sóhajtott és törölgette izzadt homlokát. Mi kíváncsian vártunk, amíg végre ismét megszólalt: — Kis híja, hogy nem a túlvilágon mesélem el a történteket, hanem itt ülök köztetek. Már estébe hajlott az idő, amikor a völgyből fölfelé a Súgóba tartottam, amikor a tisztás felől megcsördült a haraszt. Gyorsan lekaptam puskámat a vállamról, és vártam. Alig helyezkedtem el a zsombékon, újból csörtetést hallok. A fegyvert vállamhoz emeltem, s tovább vártam. Egyszer csak egy vad-I960, március 9. mészet megemészti. A varjúk kiverik a szemét, a rókák felfalják szöröstü’.böröstiil. Ezt a szörnyűséget csak fiatal vadász tehette. A sebesült megkért, derítsem fel a tettest és büntessem meg vétkéért. Kérem az illetőt, vallja be önkéntesen, aki ezt a szerencsétlen állatot tönkretette. Az emberek összenéznek, majd mosolyogva járatják végig tekintetüket az asztalsorokon. A vadászgazda a székről hamar észreveszi, hogy az egyik sarokban felemelkedik valaki. Pelyhe sállá gyermekember még, de férfiason bevallja tettéf. — Körvadászaton első ízben lőttem nyálra — mondja röstellkedve. — Csak pár hete kaptam kézhez a vadászengedélyt. A vallomás betalált. Hiszen az egész komédia arra volt jó, hogy az újdonsült vadászt annak rendje-módju szerint felavassák. Vadászavatás!... Ilyen hangulatos szórakozás ritkán adódik. A jelenlevők gyűrűje veszi körül a fiatalember,t majd a szokásos szertartás megkezdődik. Az ifjú vadász keresztapát választ. Keresztapa csak idősebb vadász lehet, aki egyben védnöke is az újoncnak. A vadászgazda parancsot ad, hogy fektessék padra az avatandót. A nyulat fejéhez teszik, hogy egy pillanatra se feledkezzen vétkéről. Ezután a vádbeszéd következik. — Horváth Péter barátunk első ízben kan rontott ki a bokorból és egyenesen felém tartott. Bizonyára meglátott vagy megérezte az emberszagot. Bátorságán meglepődtem, de gondolkozni nem volt időm, mert a fenevad szőrét fölborzolva iramodott felém. Meghúztam a ravaszt... Durr! Lövésem nem tett kárt a vadkanban. Ujjam a másik ravaszra feszült.... Kattü A lövés nem durran. Még a vér is meghűlt ereimben. Gyorsan megfordultam, szemem az alkalmas fát kereste a mászásra. Futás közben kalapom leesett, de egy kalapnál kedvesebb az ember élete. A halálfélelem erejével kaptam el az egyik fa alsó ágát és remegő inakkal tornásztam fel magamat a biztonságos helyre. S csodák csodájára az agyaras nem jött a fáig, gyilkos szemmel a kalapomat őrizte. Alig eszméltem fel ijedtségemből, amikor vadkanhoz illő haraggal esett kalapomra. Tépte, rágta, taposvett részt körvddászáf’őn. Ném csodá tehát, hogy hibát hibára halmozott. Idegességében még azt is elkövette, hogy tizenkettes puskából tizenhatos patronnal lövöldözött. Lövése nyomán a nyíllak lesántultak, vakok és süketek lettek. Ez nem más, mint állatkínzás. íratlan törvényeink szerint vétkéért büntetés jár. Ajánlom, kapjon ötvenet a fenekére és tíz liter borral váltsa meg vadász jogát. A jelenlevők éljeneznek, de szót kér Szalag, a keresztapa. — A tíz liter maradhat, de az öt ven ütést sokallom. Rövid párbeszéd, s megegyeznek. Minden vadász egyet üt. A keresztapa kiemeli puskája csövét az agyból, az első ütés öt illeti. — Puff!... — csattan a puskacső a hústömegen. Következik a vadászgazda és még huszonkilenc ütés az ára, hogy a vadász vadásszá váljék. Az ütések közül egynéhány csak nadrágporoló, de többsége nyomot hagy az ifjú vadász fenekén. Egy-egy goromba suhintás után felnyög a nimród, s olyasmit mormol, hogy többet nem vesz puskát a kezébe. A ráadás ezután következik. A keresztapa ahelyett, hogy segítene véden-. cének, hideg vízzel telt kancsót hoz, mondván: hűsíteni kell az ütés helyeit. A „kolbászra“ csúszik a víz is. Egy másodperc, a kancsó tartalma ke-, resztfia nyakából a lábszáráig folydogál. Az avatandó megremeg, szitkokat szór, de a körülállók liahotázva felemelik ét hangos szóval megéljenzik. Az emberek hurráznak, az újdonsült vadász a levegőben csüng, amíg a józan ész megszólal. A XX. század hatvanas évében a kultúrforradalom idején emberibb, magasztosabb is lehetne a vadászavatás. SÁNDOR GÁBOR ta, rám sem hederítve. Megborzadva gondoltam, mi történt volna, ha nem sikerül menekülésem. Azon nyomban, ott a kakasülőn megfogadtam, hogy nem emelem többé fegyverem egyedül egy ilyen vadkanra, mert még igazi disznóság sül ki belőle. Rédvay Aladár A tavasz hírnökei A tavasz első hírnökei a seregélyek, amelyek apró csapatait először február 14-én vettem észre, sőt néhányat fenyőrigó-csapatokban keverve is láttam. A seregélyek után. egy héttel később megjelentek a mezei pacsirták is. Amire ezeket a sorokat ólomba öntik, már a bíbic is megérkezik. A magyar közmondás „A bíbic szavára szállnak a madarak“ annyit jelent, hogy a többi tavaszi hírnökön van a sor. Kérem vadásztársaimat, hogy lapunk szerkesztőségébe küldjenek be értesítést a madárvonulás tavaszi lefolyásáról, hogy tiszta képet kaphassunk arról, hogyan válaszolnak a vándormadarak az idei ingadozó időjárásra. Stollmann András (Komárom)’ Az antilop háziasítása Rhodesia és Nyasszaföld lakossságának húsellátása országszerte annyira megnehezült, hogy az állatállomány növelésére gyökeres intézkedéseket kellett tenni. A probléma megoldása végett most kísérletet indítottak az antilop háziasítására az országnak erre a célra legkedvezőbb övezeteiben. Ha a kísérletek sikerrel járnak, az antilop „domesztikálását“ mindenütt végrehajtják. A szerencse vadásza
