Szabad Földműves, 1960. január-június (11. évfolyam, 1-52. szám)
1960-02-24 / 16. szám
IVAN ARAMILEV 1/CUlá&ZúiOtt IV. — Vidd el az enyimet is! — kérte Feoktiszt. — Hiszen nem terhellek vele nagyon. Nem hordod a hátadon, elviszi az autó. És talán Leninnek sem mindegy, ha megtudja, hogy valahol két öreg gombaszedő g#i*dolt reá; hadd kóstolja meg a gombákat, váljék egészségére. — Hát, ha így kértek rá, meg kell tennem. — Lenin mosolygott és* hálóba tette a gombákat. Feoktiszt félrevonta a vadőrt: Te, Iván, miféle szerzet ez? — Régi ismerős — mondta a vadőr mogorván. — Hivatalnok az irodában. — Értelmes ember — dicsérte Feoktiszt. — Hétszámra el lehet vele beszélgetni, nem unod meg. Mintha mar láttam volna valahol, csak azt nem tudom: hol? — Képzelődés — vélte bosszúsan a vadőr. — Most jár először mifelénk. Az öregek elmentek. Vlagyimir lljics fölkelt, lassan fel s alá járt a tisztáson, arca vidám volt és élénk Estefelé, beteljesedett a vadőr jóslata: az ég beborult, forró szél zúgott az erdőn át, a fenyők nyögve hajladoztak. Megdördült az ég, megeredt az eső. Fenyő alá húzódtak. Az eső verte a fák koronáját, a dombokról zavaros patakok rohantak a völgybe, korhadt lombot és fenyőtűket sodortak magukkal. A vadőr a pipáját szíttá és mulatságos vadásztörténeteket mesélt. Hangja tompán csengett a zuhogó esőben. A zivatar elvonult nyugat felé. A nedves fákból csodálatos illat áradt. Idelenn csöndes, nyirkos volt a világ, az alácsüngő ágakról egyenletesen peregtek a cseppek a földre. Az ég kiderült, a fák közé belopőzott az alkonypír halvány sugara. A tisztáson harangvirág kéklett és fehér margaréták villogtak. Az erdő mélyéből észrevétlen tört elő az est, a nedves törzseken még kísértett a nappali világosság. Lenin lehajolt, letépett egy tűzvörös szegfűt, beszívta az illatát, helyrerántotta a szíját és megszólalt: — Ideje hazamennünk, Vasziljevics Jván! Toronyirányt mentek, s ügyet sem vetettek a fűből fölvert fajdkakasra és gyöngytyúkra. A vadőr a gépkocsiba rakta a gombát, meg az elejtett vadat. Marja Petrovna hasas üvegben tejet hozott és friss süteményt. — Vigye magával, kedves vendégünk! Hosszú az út, megéhezik. Lenin megköszönte az öregasszony szívességét, kiborította megmaradt töltényét és Alabjevhez fordult: — Ez a magáé, Vasziljevics Iván, maga inkább hasznát veheti; a puskánknak egyforma a kalibere. Egész rakás patron volt, a vadőr örvendezett neki, de kézzel-lábba! tiltakozott. — Szó se róla, Lenin elvtárs! Hova gondol! Van nekem elég. Magának úgy sincs ideje rá, hogy patrqnt töltsön. 64 *Wwr7jhZ.ÍASIíff 1960. február 24. — Kérem, fogadja el! Majd csak találok rá időt. Iván már az erdőben eltökélte, hogy a szolgálatért nem fogad el pénzt Lenintől. Ilyen embertől fogadjon el fizetséget?! Nagy szerencse érte: nem akárkinek jut osztályrészül, hogy Lenin mellett lépkedjen, tábortűznél üljön vele, puskacsövön muzsikáljon neki, tréfálkozzék és fesztelenül csevegjen vele! Az öreg csak attól tartott, hogy nem lesz illendő, ha elutasítja a pénzt, amelyet Lenin kínál neki. Lenin pedig, mintha olvasott volna a vadőr gondolataiban, talált kivezető utat: a töltényeket ajándékba adta; erre nem volt, mit szólnia. Lenin meghívta Ivánt Moszkvába. — Köszönöm szépen, Lenin elvtárs! — mondta meghatottan a vadőr. — Alkalomadtán meglátogatom Moszkvában, megnézem a várost is. Jöjjön hozzánk az ősszel, amint lehullott az első hó. Akkor aztán nyúlra meg rókára vadászunk. Van egy kosztromai kutyám, az mindenféle vadat egyformán felhajt. — Eljövök, ha lehet — válaszolta Lenin. A sofőr rákapcsolt, a gépkocsi könynyedén kikanyarodott az útra. A vadőr hosszan nézett utána. Ribnyikov Fedot és Statrov Feoktiszt odalépett Alabjevhez. — Miért maradt olyan rövid ideig, Iván? — kérdezte Statrov. — A tavaknál sok a vadlúd. Holnap kievezhettél volna vele. — Nagyon sok a dolga — felelte szórakozottan a vadőr. — Rendeleteket kell aláírnia. Az öregek összenéztek. — Miféle rendeleteket? — Egész közönséges rendeleteket. Hiszen Lenin-Uljanov volt. — Lenin? — kiáltott Fedot Ribnyikov. — Nem tréfálsz, Iván? — Persze, hogy ő volt — hagyta helyben Statrov örvendezve. — Már az erdőben tisztában voltam vele, hogy hasonlít valakire, csak nem jutott eszembe, hogy kire? Most már tudom: láttam a fényképét. Ő az! — Szóval lóvá tettél minket, Iván? —i mondta Fedot; keserűség érződött a hangjából. — Magam is úgy gondoltamé ez nem közönséges ember, minden rendkívüli rajta. Nyikita Pankov futva jött a keresztutcából, két vadkacsával a kezében. — Iván, hol a moszkvai vendéged?. — Éppen most ment haza — felelte gúnyosan a vadőr. — Várt rád, folyton várt, de aztán megelégelte. Tiszteltet! Azt mondta: „Nyikitátok érti a dolgát, tudja, hogy kell a más kacsáját ellőni.“ — Ilyen pech! — mondta Pankov boszszúsan. — Hiszen ha tudtam volna, hogy ki ül a csónakodban ... Ribnyikov Fedot és Statrov Feoktiszt a markukba nevettek. Ők se szívlelhették Nyikitát irigy, összeférhetetlen természete miatt, és kárörvendve látták, hogy pórul járt a vadásztudományával. — A jövőre vonatkozólag jegyezd meg magadnak: az irigység megárt mondta oktató hangon a vadőr. — Honnan tudtad, hogy Lenin-Uljanov volt? — A feleséged megsúgta az enyémnek. Amikor hazajöttem a vadászatról és megtudtam, szinte rosszul lettem. A gombaszedők nevettek, Alabjcv megfenyegette Marja Petrovnát. — Mit hagytam meg neked? Te meg elpletykáltad az egész faluban! (Vége) Fordította: László Henrik Vlagyimir lljics Lenin szabad idejében a vadászat nemes sportjában pihente ki világotformálú munkájának fáradalmait.
