Szabad Földműves, 1959. július-december (10. évfolyam, 52-104. szám)

1959-12-23 / 102-103. szám

10 Jzakait Földműves 1959. december 23. Személyek: Faragóné, az anya Faragó József, az apa Ilonka, a lányuk Tibor, a vőlegénye Történik napjainkban, egy szövet­kezeti faluban. Szín: Konyha vagy szoba, esetleg csak asztal három-négy székkel. Amikor a függöny felmegy, az anya és Ilonka tartózkodnak a színen. Ilonka (majdnem sírva kéri): Édes­anyám ... puliul jón már meg a szíve! Anya: Hát, ha azt várod, hogy bele­egyezzem abba az istentelenségbe, ak­kor elvárhattok akár ítéletnapjáig is. Ilonka: De édesanyám ... Tudja na­gyon jól, hogy én nem is bánnám ... de Tibor.,. Anya: Tibor ... Tibor ... (szinte magának) Minek is kellett beleegyez­nem ebbe az udvarlásba? Minek en­gedtem be házunkba ezt a ... a ... jött'ment városi íicsúrt... Ilonka (határozottabban): Tibor nem ficsűr... Anya: Ha nem ficsűr, akkor más ... de nem rendes ember, aki nem hi?z az istenben ... Méghozzá kommunista! (kisebb szünet után dohogva folytat­ja) Tudod, hogy néznek rém az asz­­sznnyok amióta szóba karült a pap­nélküli esküvőtök? Restellek kimenni •z utcára. Ilonka: Édesanyám Kovács Paliról mindig csak szépeket mondott, hogy ilyen igazságos meg olyan igazságos ember, hát az nem kommunista? Anya: Kommunista, kommunista, de az olyan magunkféle ember. Igaz, hogy rég nem láttam a templomban, de azért pap nélküli esküvőről öt még nem hallottam beszélni. Ilonka (közeledik anyja felé): De édesanyám, értse meg... Anya: Nem értem, és nem is aka­rom megérteni. Inkább maradj életem végéig a nyakamon vénlánynak, mint­sem beleegyezzem a templom nélküli esküvőbe. Ilonka: Hiszen tudja, hogy szere­tem ... Anya: Akárhogy is szereted, vége! Nem leszel a felesége. Fiatal vagy még, majd megkedvelsz mást. És azonkívül is, mit szólnának a faluban. Eddig még senki sem tett ilyen... Ilonka: Valakinek el kell kezdenie. Anya: S pont te kezded, az én egyet­len lányom? Ilonka: Nem sokára itt lesz Tibor... Anya: Nem bánom én. Nem akarok a falu szájára kerülni, s elég legyen már a vitatkozásból, már egyszer ki­­mondtam, hogy nem, hát akkor nem. (Kopognak az ajtón.) Ilonka: Már itt is van. Tibor (jókedvűen): Jó estét kívá­nok! Jaj, de jó meleg van idebenn. Ilonka (kétértelműen): Hát meleg az van... (rámosolyog a fiúra) Vedd le a kabátod, Tibor, s ülj le! Tibor (tréfásan): Köszönöm. Nem fáradtam el.:. A traktoros ilyenkor csak nyaral... Az a kis szerelés meg tevés-vevés a műhelyben szóra sem érdemes... Ilonka: El is fér rád egy kis pihe­nés. Eleget dolgoztál az őszön. Tibor: Hát igyekszik az ember... No meg aztán, most is akad egy kis dol­gunk. (Sokatmondóan Ilonkára néz.) ígaz-e? Anya (eddig szótlanul tett-vett a tűzhelynél, most határozottan Tibor felé): Hát mi lesz azzal a lakzival? Meglesz vagy sem? Tudnom kell, mert már csak három hét van odáig és ezért mielőbb meg kellene esküdnö­tök az irodán. Tibor: Mielőbb az irodán? Hát hisz VlGH ROZSA: (Játék egy felvonásban) oda akarunk menni három hét múl­va... Vagy talán? Ilonka (zavartan kínálja Tibort): Igyál... egy kissé felmelegít... Anya: Mi az, hogy vagy talán? Hát te még mindig azt hiszed, hogy bele­egyezem abba, amit családom ellen akarsz elkövetni ? Akkor ... Tibor: Akkor? Anya: Akkor ébredj fel álmaidból. Én ezt nem engedem. Én még azután ért még elmondok. Az én anyám is hitte azt Istent, nem volt olyan temp­lomi esemény, amelyről ő hiányzott volna. Aztán egyszer, apám halála után kiábrándult. Ott maradt kilenc gyermekkel. Nem segítette őt senki, sőt az utolsó zsák gabonát is leszed­ték a padlásról adóba. Nem kérdezte meg tőle még a felebarát! szeretetet. hirdető plébános sem mit ad enni a kilenc éhes szájnak, mivel fedi be is ki akarok menni az utcára, ha a lá­nyomat férjhez adtam. Ilonka: De hiszen mért ne mehetne ki, édesanyám? Anya: Miért? Nekem nincs olyan vastag bőr a képemen... Szégyenem­ben e! is süllyednék. Mit gondolsz, mit szólnának az emberek, talán még szó­ba sem állnának velem... Na meg aztán, ha nem sikerülne a házasság, csak akkor hallgathatnék igazán. (Má­sokat utánozva) Persze, hiszen nem volt rajta istenáldás ... Megverte őket az isten... Eh! (mérgesen legyint.) Tibor (komolyan): Faragó néni, én szeretem a lányát!... S ha egyszer megfogadtam, hogy boldoggá teszem, akkor azt be is tartom ... Ilonka (majdnem sírva): Édes­anyám! ... Tibor: Hagyjad Ilonka! Én nem aka­rok felfordulást okozni a családban (keserűen) .. .én inkább odébb állok. Ilonka (szinte sóhajtva): Tibor!... Tibor (gyengéden): Ügy érzem, Ilon­kám, hogy nincs itt ebben a házban keresnivalóm ... Édesanyád nem szí­vesen lát. Ilonka: De hiszen én nagyon sze­retlek... Én... Anya: Majd elmúlik... Azt hiszed, megérdemli szerelmedet? Ha igazán szeretne* nem kötné ennyire az ebet a karóhoz. Egyszer neki sem törne le a lába, ha be méitóztatna lépni a templomba... Már csak a menyasz­­szonya kedvéért is megtehetné... Tibor (szelíden): Hallgasson ide. Faragó néni!... Nagyon szeretem a lányát, talán az életemnél is jobban. És nem ezért nem megyek be a temp­lomba, mert a lábtöréstől félek, vagy talán attól, hogy a fejemre szakad, hanem egyszerűen azért, mert nem hiszek abban az egész... Anya (keresztet vet): Ne káromold az Istent az én házamban!... Ha ná­latok otthon így szokás, akkor ... (az ajtó felé mutat). Tibor: Megértettem ... De egyet az­meztelen testüket... Ekkor már rit­kábban jártunk misére... Korgó gyo­mornak még az imádság sem volt a gyógyírja. De hagyjuk ezt. Kár be­szélni erről a sivár gyermekkorról. Ami volt, az volt, ma már minden más... S pontosan azóta jött rá anyám, hogy az ember csak társai erejére tá­maszkodhat, s amije van, azt mind becsületes munkájának köszönheti. Most már nem kell imádkozni a hol­napi falat kenyérért, most dolgozni kell érte. S mindenkinek jut is bőven belőle... Anya: Na látod. Ezért kell a temp­lomba járni, hogy mindezt megköszön­jük a jó Istennek... Tibor: A jő Istennek? Hát én úgy gondolom, én azt hiszem, hogy pon­tosan azok, akik nem hisznek benne, azok harcoltak meleg otthonunkért, megélhetésünkért, nekik kell megkö­szönni, hogy Faragó néni is majd nyu­godt öregségben élhet. Anya (az ajtó: felé sietve): Ezt a sok pogányságot nem hallgatom to­vább ... Elegem van. Apa (be, jókedvűen): Hova ilyen nagymérgesen, anyjuk? Csak nincs valami baj? Jó estét gyerekek! No öntsetek már abból a jó meleg borból egy cseppet, mert különben a szó is belefagy a torkomba... (leül). Ilonka (lehangoltan): De jókedve van édesapám!... Apa: Jókedvem van, mért ne lenne? Elvégre is az egyetlen lányom eskü­vője előtt állunk, és ha addig megállás nélkül jókedvű lennék, az sem lenne sok. Nem igaz, Tibor? Tibor (vontatottan): Azt hiszem Fa­ragó bátyám, az esküvőből nem lesz semmi... Apa (meglepetten): Micsoda? Hát meggondoltátok ? Ilonka (hirtelen): Én nem ... Tibor: Én sem... Apa: No, hát akkor hol a baj ? Hisz minden rendben van. Olyat mulatunk, hogy még a ház oldalát is odébb rúg­juk. Anya (még mindig az ajtóból): Mu­lathattok, de nélkülem. Apa: No, hát te meg hova akarsz menni, asszony? Csak nem a temp­lomban akarod átvirrasztani egyetlen lányod lakodalmát? Anya: Már te is kezded? Hárman is jöhettek ellenem, akkor sem engedek. Nem és nem! Ha így esküsznek meg. nélkülem mulattok. Ha ugyan lesz hozzá kedvetek ... Apa (sunyítva): Ejnye ... ejnye ... Pedig mi már a szövetkezetben olyan szépen kiterveztük. 1A klubhelységet akartuk berendezni esketőteremnek szőnyegekkel, meg virágokkal feldí­szíteni. és luxusautó ment volna a má­sik faluba az anyakönyvvezetőért... Anya: Semmi klub, semmi szövet­kezet! Vagy templom, vagy semmi! Apa: Hűha! Pedig nagy kár érte. A szövetkezet vezetősége is szépen el­tervezte ezt a (a fiatalokra kacsint) hármas esküvőt... Anya (meglepetten): Hármas eskü­vőt?... Csak nem azt akarod monda­ni, hogy Szabó Magda, meg Kocsis Klári... Apa: Azt biz én! Anya: Azt ugyan leshetitek, amíg az anyjuk beleegyezik! Apa: Pedig már bele is egyeztek... Nehezen, de végül is megadták ma­gukat. Anya (ámultán néz a férjére): Na de ilyet! Ilonka (anyjához fut, átöleli): Látja édesanyám ... Pedig Kocsis néni is minden misén ott van... Tibor: így már nem kellene elsőnek lennünk a faluban. Apa: Nos, asszony. Kötöd-e még mindig magad? Anya (határozatlanul, zavartan): Hát, ha már így áll a dolog... Az egészen más... Mégsem szólják meg ügy az embert, mintha... Apa: Látod ... látod ... te istenfélő, hívő! Csak ennyit jelent neked is az egész vallás, kevesebbre becsülöd az emberek szájánál. Ilonka (megkönnyebbülten): Jaj, hagyja már édesapám ... Mert még a végén... Tibor (boldogan): Akkor lesz eskü­vő, ugye Faragó néni?... Még meg kell írnom az édesanyámnak ... Ilonka (anyja felé): Szóljon már! (könyörögve): Ugye, igen? Anya: Hát... ha hármas esküvő lesz,... ha ők már beleegyeztek, nem bánom ... Nehogy az legyen, hogy út­jába állok lányom boldogságának. Ilonka (boldogan): Édesanyám... Édesanyám, olyan boldog vagyok!... (megpergeti édesanyját, aki végül is dohogva, de alig bírván visszatartani mosolyát, bontakozik ki az ölelésből). Apa: Csak rajta lányom, minél előbb kezdjük, annál többet táncolunk. Tibor (Faragó néni felé hálásan): Köszönöm ... Meglátja, boldogok le­szünk. Anya: Jól van no ... Elhiszem én... (zavartan) hozok még fel egy kis bort (kisiet). Apa: Igazad van anyjuk, erre inni kell! Ilonka: Milyen jó ember maga, édes­apám! De mondja, hogy intézte el ezt az egészet... Apa: Hát még nem az egészet, de majd csak ezután ... Tibor: Ezután ? Hát a hármas esküvő nem igaz? Apa (fejét vakarja): Hát... egye^ lőre még csak egyes esküvő lesz... Ilonka: Jaj nekem! Hát Kocsisék... meg Szabóek? De hiszen azt mondta, hogy... Apa (ismét sunyin): Mondtam. Hét valakinek meg kell kezdenie a sori, mert az a másik két nyakas is azt mondja, hogy az ö lánya ugyan nem lesz első a faluban ... Ilonka (félve): És most mi lesz? Ha édesanyám megtudja, hogy ... Apa: De nem tudja meg. Tibor: És ha találkoznak? Apa: Ilyen rövid időn belül nem tai lálkoznak, aztán meg már... Ilonka: Mi lesz aztán? Apa: Aztán elintézek mindent. Tibor: Hogy gondolja, Faragó bá­tyám? Apa: Hát hogy? Megiszok még egy pohár bort és átmegyek Kocsisékhoz. Megmondom, hogy anyátok és Sza­­bőék már beleegyeztek ... Mire ők nem tehetnek mást, minthogy beadják a derekukat. Hiszen náluk is csak az a fontos, hogy mit szólna a falu, ha elsőknek vétnek a szokások ellen. Ko­­csiséktől átmegyek Szabóékhoz... és megmondom, hogy már a másik két pár szülő Is beleegyezett... Ott lesz a legkönyebb dolgom, mert már nem kell valótlant mondanom. (Jóindula­túan rácsap Tibor vállára): Na ugye? Meglesz a hármas esküvő?! Ilonka: Hogy maga milyen okos, édesapám!... De mégis mi lesz, ha összejön a három anya és kitudódik, hogy tulajdonképpen elsőnek egyikük sem egyezett bele? Apa: Bízd csak rám ... Arra is gon­doltam én ... Figyeljetek csak. Pszt... Itt van anyátok ... Anya: Megmelegítsem vagy hidegen isszátok ? Apa: Jő nekünk a pince melege is. Add ide mielőbb asszony, mert olyan jókedvem van, hogy világgá szaladok. Anya (mosolyogva): Csak azt ne tedd! Apa: Hanem hát (komolykodó han­gon) Tudod mire akarlak megkérni, asszony!... Illetve nem is annyira én, mint inkább a másik kettő... Anya: Mire ? ... Mondjad már. Apa: Hát arra, hogyha beszélgettek valahol... soha ne hozzátok szóba ezt az egész ügyet. Igaz ugyan, Szabóné egyezett bele elsőnek, de nem akarja, hogy megtudják az emberek... Ma­radjon ez hármatok titka. Nem igaz? Anya: Nekem csak az a fő, hogy valaki elkezdte. Ezt még megígérhe­tem... (sajnálkozóan) Hiszen lenne is mit szégyenkeznie szegény Szabó Marinak, ha kitudódnék, hogy tulaj­donképpen ő volt a szentségtörő ... Apa: Jó ... jó... De többet erről egy szót sem! Anya: Jól van no! Most úgy sem lesz beszédre idő ... készülődnünk kell,... sütni, főzni, még a disznót is le kell vágni... Azt sem tudom már most, hol áll a fejem ... Apa (jóízüt nevet): Majd megtalá­lod a három hét alatt. Az a fő, hogy karácsonyra meglesz a hármas lakoda­lom ... (feláll) No, mulassatok tovább, mindjárt jövök, csak eszembe jutott valami... elfelejtettem Kocsis Sándor­nak megmondani, hogy... (a fiata­lokra kacsint). Anya: Aztán siess vissza!... Ne ra­gadj ott a bor mellet^... Apa: Ne félj. sietek! No meg aztán, úgy van anyjuk, hogy az okos dolgok­ra szánt idő sohsem vész kárba! (Függöny.) XXXIII. Tétovaságban dideregtünk a falunk fölött, tettet bénító határozatlanság­ban. A falunkkal nem történt semmi: utak. házak, kerítések a helyén, a kémények változatlan nyugalommal pipáztak, csupán az udvarok kaptak más külsőt a befarolt trénszekerek­­kel. Meg a gyakorló rétünk telt meg szarvasmarhákkal. Meg az erdőn ro­pogtak erősebben a fegyverek. Ismerős terepen ejtett rabságba a tanácstalanságunk, ahol sziklák, tisz­tások és legelők mind barátaink. A be­láthatatlan Pelsőci-fennsíkon vaco­gott a fogunk. Az én szemem gyakran tévedt a gazdám udvarára és eszembe jutott az a másik pokol, amelyet az istálló­ban és a mezőben átéltem. Azt mondtam Józsinak: — Maradjunk az erdőn. De ő azt felelte: Menjünk csak mi haza, Bálint! És nem lehetett elállítani a szán­dékától, kötötte magát a hazamene­telhez. Hogy jobban ránéztem, nem is csodálkoztam a hajthatatlanságán. Ügy párolgott a teste, mint a meg­­szalajtott lóé. A levegő meg hűvös volt, belénk kapdosott a szél is. Ráhallgattam, és bukdácsolni kezd­tünk lefelé a meredeken. Óvatosan, körültekintőn ereszkedtünk le a hegyről, egészen a Forgács gazda kertjéig. Ott széjjelvált az utunk. Ő a kerti földeken ment tovább, én meg becsúsztam a gazdám csűrjébe. Senki nem őrizte, senki nem vi­gyázta az udvart. A csípő dér, a hűvös hajnali levegő bent tartotta a kato­nákat. Mehettem nyugodtan az abla­kunkig. Halkan kocogtattam, és bé­­vülrő! az ágy nyikorgását, majd az édesanyám drága hangját hallottam csilingelni. — Ki az? — Én vagyok. — Ki? — Bálint. — Jaj, édes gyermekem, te vagy? — csuklóit sírásba a hangja és gyor­san kinyitotta az ajtót. És én nem tudtam, hogyan szorít­sam karjaimba édesanyámat. A nyel­vem megbénult, nem tolult rá szó, az övére sem; öleltük végtelen szerete­tet hordozó öleléssel egymást. Gyuri is felébredt, nyakamba ugrott ő is, legkisebb testvéreim meg az ölembe fészkeltek. — Hazaengedtek. Éreztem én, hogy hazaengednek - forgolódott körü­löttem anyám s én nem mertem árul­kodni a szökésünkről, nem akartam kedvét venni. Tüzet rakott, tojást ütött fel rán­­tottának és én, a legkisebb testvérei­met eleresztve, csak gyömöszöltem magamba az ételt. Ügy láttam neki a falatozásnak, olyan mohón, hogy édes­anyámban balsejtelmet támasztottam. — Nem adtak enni, fiam? - kér­dezgette, nem véve le rólam a sze­mét. — Adtak, csak azt nem édesanyám készítette! Elmosolyodott és egy virgonc könnycseppet törölt le az arcáról... Aztán befejezvén a reggelit, a kér­déseire felelgettem, hogy hol voltam, ikerre jártam, mit csináltak velem. Gyuri öcsém is bekapcsolódott a be­szélgetésünkbe, őt is érdekelte, mi­lyen az a Putnok, nagyobb falu-e, mint a miénk, vagy az már város ? — Hát Putnok az egy nagy iskola, meg egy szöges dróttal bekerített udvar — mondtam zavartan, mert ennél többet nemigen láttam a vá­rosból. — És Vörös Pistáék, meg a többiek veled jöttek? — kérdezett megint anyám. — Nem. — Miért? — Ók Ausztriát választották. — Hát csak magad jöttél? — Bogár Józsival. Nem értette a dolgot, nem is fir­tatta, lefektetett a meleg helyére. És betakart, becsavart a sovány dunná­ba, amelyből kiszorult minden léleg­zet. Kivirradt már egészen, az udva­ron zörögtek, ajtókat nyitottak, be­szélgettek és én a dunna alő! is füleltem, nem utánam szaglásznak-e. — A gazdát nem mozgósították?.— szóltam, hogy az ablakon keresztül megpillantottam. s

Next

/
Thumbnails
Contents