Szabad Földműves, 1959. július-december (10. évfolyam, 52-104. szám)
1959-12-23 / 102-103. szám
•JÓZSEF JOLÄN Attila karác Nagyon szegények voltunk. A mama mosni járt, abból tartott el bennünket. Nehéz munkájából éppen hogy futotta ennivalóra, de bizony arra már csak néha jutott, hogy télen be is fűtsünk. Egy hideg decemberi reggelen a mama azzal költött fel bennünket, hogy olyan tisztára mosakodjunk, mint még soha. Iskola után pedig délután menjünk el a Ráday utcába, ahol egy négyszobás úri lakásban várnak bennünket. Ott van két kisgyerek és mi leszünk a játszótársak. Délben mama ellopott félórát az ebédidejéből, s futott haza megnézni, eléggé tiszták, rendesek vagyunk-e. Aztán sietve még megfésült bennünket és közben lelkünkre kötötte: jól viseljük magunkat, ne hozzunk szégyent a fejére. Mi elcsoszogtunk a Ráday utcába. Fehérköténycs szobalány nyitott ajtót. Az előszobában ijedten megálltunk, mintha gyökeret vert volna a lábunk. Az egyik ajtó mögül éktelen ugatás hallatszott. Végül egy szép néni jött ki elénk, utána kirontott a kutya is. Megdermedve álltunk, félelmünkben meg sem mertünk moccanni. — Ti vagytok a József-gyerekek? Ne féljelek — mondta nyájasan a néni - nagyon aranyos, jó kis kutyus a Floki. Nem bánt senkit. Mérhetetlen csodálkozással hallgattuk a kutya dicséretét. Hiszen sohasem hallottuk, hogy bennünket aranyos, jó kisgyereknek nevezett volna valaki. Mormogva köszöntünk végre, aztán még mindig félve a kutyától, bevonultunk a gyerekszobába. Volt itt minden, ami gyerekszívnek kedves. Baba, mackó, kisvasút, bábszínház, és uzsonnára habos kávé, mazsolás kuglóf. Még diótorta is. A két kisgyerek büszkélkedve rakott elénk mindent. De mi, akik otthon még a száraz kenyeret is mohón faltuk, alig nyúltunk a finom ételekhez. A nyolcéves Attila egész idő alatt egy szót sem szólt. Később belemerült egy vastag meséskönyv olvasásába és csak akkor hagyta abba, amikor a néni beszélt, hogy már mehetünk haza. ■ . , - , i AtíitbJdbé hajlandó eljönni a Ráday utcába. Valamit azonban nem tudott a kis Attila elfelejteni: a meséskönyvet. Mindennap izgatottan várta hazaérkezésemet és első kérdése az volt: olvastam-e újabb mesét? Aztán el kellett mondanom. Semmi más nem érdekelte a Ráday utcai paradicsomból, csak ez a meséskönyv. Amikor a rút kiskacsa történetét meséltem neki, elégedetlenül hallgatta. — Valamit biztosan kihagytál! — hajtogatta. — Ugyan mit? — kérdeztem tőle. — Semmi más nem történt a rút kiskacsával, csak amit elmondtam. — De nem mondtad el, mi történt a rút kiskacsa lelkében, amikor hatytyú lett belőle. y « — A kacsáknak nincs lelkűk — feleltem. — Jaj, de buta vagy! — fakadt ki Attila. — Azért mese, hogy a kacsának is legyen lelke. Ha nincs lelke, nem lett volna belőle hattyú. A kiskacsa megdicsőülésének titkát annyira óhajtotta megismerni, hogy egyszer azt mondtam neki: — Na jó. Elhozom a könyvet, olvasd el magad. Egy hideg, lucskos délután, karácsony előtt Attila elkísért egészen a Ráday utcai házig. Megvárta, amíg befordulok a kapun, akkor átment a túlsó oldalra és nekitámaszkodott a ház falának. Ügy állt ott, kezét vásott kiskabátjának zsebébe süllyesztve, dideregve, akkor is, amikor órák múltán kiléptem az utcára, hór.om alatt a könyvvel. Siettünk hazafelé. — Te, Attila, mi lesz, ha a mama megtudja, hogy elhoztam a könyvet? Mert én bizony nem kértem el. Csak elhoztam ... Mondanom sem kell, hogy a könyv eltűnése már másnap kiderült Szégyenszemre vissza kellett vinnem, bocsánatot kérni a nénitől, aki hosszú .prédikáció? tartott a rtjt hálátlanság- Azalatt"-’ eszeveszetten ugatott. A konyha felöl finom illatok párája szivárgott be, az ebédlőből tányérok kocódása hallattszott, a karácsonyi vacsorához terítették az asztalt. A két kisgyerek selyembe és bársonyba öltözve kikukkant egy percre. Aztán nyílott egy ajtó, s egy pillanatra látni lehetett a dúsan megrakott, mennyezetig érő, csillogó karácsonyfát. Lyukas cipőm tele lett lucsokkal, amire hazaértem. Mama egy szál dísztelen fenyőágat állított egy csorba kancsóba. Közben dohogott, milyen csúf dolgot műveltem. Szégyelljem magam. Attila egyszerre csak a mama nyakába csimpaszkodott. — Ne szidja mama a Jolánt — mondta kedvesen, hízelgőén. — Én olyan, de olyan boldog vagyok, hogy elolvashattam a rút kiskacsa meséjét. Emlékszik mama, amikor egészen kicsi voltam, mindig azt ígértem, hogy ha majd nagy leszek, hozok egy nagy zsák aranyat a mamának, hogy ne kelljen mindig dolgoznia. Hát aranyat biztosan nem fogok tudni hozni, ha nagy leszek, de majd meglátja, hattyú lesz belőlem. Most még csak rút kiskacsa vagyok, de hattyú leszek! Mama elnevette magát. Nevetése minket is megszabadított szorongó érzéseinktől. Attila most már egészen vidáman kérdezte: — Mi lesz a karácsonyi vacsora? — Hercsula — felelte mama huncutkodva. Ezen azután mindnyájan nevettünk. És nevetve ültünk az egy szál fenyőág köré, amikor mama kitálalta a vacsorát. Finom mákosmetélt volt. Az ízét most is érzem a számban. A karácsonyfa mellett- FIAMHOZ -Itt a karácsony, Csillan ezüstös Dísz a faágon. Csillan a gyertya Fényén merengő Gyermekszemed, S boldog vagy: békét Lehelnek rád a Zöld levelek. Gondolsz-e arra, Hogy e fenyőfa Ilyen nagy fénnyel Mitől ragyog? Tudja azt apád, Aki nézve rád, Világítónak Gyújtott ki egy szép, j Űj csillagot, S hogy szebben égjen, Mint nap az égen, Rácsiholta a Szíve tüzét, S most e fa ága A nagy világra Világítónak Azt hinti szét! Csontos Vilmos MÖRA FERENC Tél bátyó haragja Régen történt bíz, ez régen. Abban az időben, amikor még a tűzön aszalták a jeget, jégre tették a meleget. Az volt csak a jó világ, víg világ. Még akkor a só is •sósabb volt. Virágosabb a tavasz, hosszabb a nyár, oldottabb az ősz. Hogy nagyot ne mondjak, nagyobb volt akkoriban a búzaszem, mint most a mákfej. A mogyoró olvasva is elmehetett diónak. A diót pedig nem kellett törni a küszöbön, mert hajában nem fért volna be az ajtón. No, hanem Tél bátyó akkor is csak olyan goromba legény volt, mint mostanában. Akkor is csak olyan öreg volt már, mint az országút, s ha savanyú kedvében megrázta fehér szakállát, egyszerre beborult a víg világ, szép világ. Nem látszott ki egyéb a nagy hóból, csak a varjú-népség, az se tudott egyebet kiabálni, csak azt, hogy kár, oda van a nyár. — Bizony kár — sóhajtoztak az emberek —, mert többet ér egy nyár száz télnél. — Ohohó, ohohól - sikoltott mérgesen Tél bátyó, hogy csak úgy csikorogtak bele a száraz faágak. — Ugyan minek is teremtette a jó Isten ezt a gonosz telet? Virágtördelönek, madárpusztítónak, emberek sanyargatójának? — Hihihi, huhuhu, hahaha — kacagott bele Tél bátyó a kéményeken, hogy csak úgy borsózott bele az emberek háta. — Hej, de nagy öröm lenne, ha egyszer megenné a farkas a telet! No, hanem erre már csakugyan megharagudott Tél bátyó. Kapta magát, szedte-vette sátorfáját, s úgy elszelelt, hogy meg sem állt, míg azok közé a magas, zordon hegyek közé nem ért, ahol a madár sem jár. Ott ütött tanyát az égnek meredő ormokon, s onnan süvöltözött. le nagy bőszen a világra: — Megálljotok, majd hívjátok még vissza Tél bátyát! — Csak azt lesd! — nevettek az emberek. Soha gazdagabb termést nem adott a föld, dúsabb gyümölcsöt nem hoztak a fák, mint abban az esztendőben. Alig győzték az emberek betakarítaná az istenáldást. — Siessünk, emberek — bíztatták egymást -, míg Tél bátyó megint nyakunkon nem ül! Bizony nem jött Tél bátyó, kár volt tőle ijedezni. A napocska szüret után is csak úgy szórta a szikrát, mint aratáskor, nem volt aki fellegfátyolt teregessen elébe. Tele volt virággal a mező, nem volt aki letarolja. Tele dallal az erdő, hideg szelek nem kergették el a madarakat. — Nini — örvendeztek az emberek - nyilván csakugyan megette a farkas a telet. Nem nagy becsülete lesz az idén a kemencének. Nem is kellett tűzrevaló után járni senkinek. Sütött a napocska úgy, hogy a fák már meg is sokallották. Leperzselődött, leégett róluk a l: \l. Nem bólogattak lágyan, szelíden, t.Unt máskor, csikorgóit az águk, hogy szomorúság volt hallani.- Szánj meg, szánj meg, Tél bátyó — meredeztek a poros levegőbe sorvadt gallyaikkal a Iák —, mert elvesztünk nálad nélkül! Lesült a rét, kiégtek a mezők, meghasadozott a föld, s a csillagfényes, tikkadt éjszakákon fölsóhajtott az égre:- Könyörülj rajtam, Tél bátyó, takargasd be sebeimet puha, fehér hótakaróval! Bezzeg az emberek sem áldották már a végtelen nyarat. Kicsorbult az eke a kiégett földben, nem lehetett szántani, vetni. Nagy kínnal ha bírtak is itt-ott barázdát hasítani, hiába szórták bele a búzát. Nem vette gondjaiba fél bátyó, nem takargatta be meleg takaróval, puha fehér hóval. Féreg kiette, egér elhordta, szárazság megölte a drága vetőmagot.- Nincsen vetés, nem lesz kenyér! — sóhajtoztak az emberek, és reménykedve tekintettek a magas hegyek felé: hátha mégis leszáll közibük a Tél bátyó. De nem szállt ám le, akárhogy könyörögtek neki. Abban az esztendőben nem látták a telet, de nem is ettek a másikban kenyeret. Lett olyan éhség, hogy hullottak az emberek, mint őszszel a légy. Akik megmaradtak, azok nem győztek hálálkodni Tél bátyának, amikor megint leszállt a földre fehér ruhájában.- Ö, Tél bátyó mit érne nálad nélkül a nyár? Tél bátyó jókedvűen nevetett, és megígérte, hogy nem haragszik meg többet az emberekre, ha az emberek sem ártják magukat az ö dolgába. Hanem, hogy emlékezetes legyen nekik a lecke, sosem nőtt többet a dió olyan nagyra, mint azelőtt volt. Pedig, ugye, kár? • Aminap, egyik este postai értesítés várt otthon, mikor hazajöttem a munkából. Az értesítésen az állott, hogy expressz-ajánlott levelem van, s bent a postán átvehetem. A postai cédulát nagyobbik fiam nyomta a kezembe, s még tanáccsal is megtoldotta:- Menj, menj apu, mert nagyon fontos! A kisebbik fiam pedig még türelmetlenebbül sürgetett: A pék nagyon derék ember volt. Három kiló száraz kenyérhajért adott egy kiló friss kenyeret. Anyám szerint ugyan ezzel a pék járt jól, mert a kenyérhajból készült morzsát is drága pénzen nekünk adta el. Boldogan szaladtam haza a rozscipóval. Apám, aki közben érkezett meg, csodálkozva nézte kezemben a friss kenyeret. Nem kérdezett semmit, de délben nem evett belőle. Ebéd után pedig maga elé szólított: — Menj, menj apu, mert nagyon fontos! Nem tudtam, mire vélni fiaimnak ezt a nagy érdeklődését, azonban hamarosan kiderült az izgalom oka. Elmentem a postára. A fontos, sürgős levelet két lurkóm írta, a karácsonyi kívánságlistájuk volt. Mikor ismét hazaértem, már . harsány kacagással az ajtóban vártak. Előbb úgy gondoltam, alaposan összeszidom őket. A hang azonban a sípban rekedt, olyan önfeledt gyöngyöző kacagással ugráltak körül, hogy nem volt szívem elrontani az örömüket. Egy nagyon régi, jól eltemetett történetet mart föl bennem a gyerekek magabiztos öröme: utolsó karácsonyom történetét. Az elemi népiskola második osztályába jártam, nem voltam még nyolc esztendős. Akkor is éppúgy várták a gyerekek a karácsonyt, mint manapság várják, s én talán még egy kicsit jobban is vártam, mint a többiek. 1933 decembere volt. Izgatottan számoltuk, hányat kell még aludni a karácsoríyi szünetig, s még izgatottabban számoltuk azt, hogy mikor lesz a szeretet ünnepe. Az utolsó tanítási nap nagyon szép volt. A tanító bácsi csodálatos történeteket mesélt, s a legszebb történet végén azt mondta: — Akár hiszitek, gyerekek, akár nem, ez így volt, esküszöm nektek, hogy az utolsó szóig igaz! Kár volt pedig neki megesküdnie, én teljes szívemmel hittem, hogy a nagyon jó, de nagyon szegény kisfiúhoz, aki ráadásul még árvá fs, csakugyan személyesen á Jézuska jött el. Személyesen a Jézuska hozott neki ajándékot, mert ha a Kisded Üristen nem hoz neki karácsonyfát szaloncukorral, akkor bizony a kedves jó árvagysreket senki sem ajándékozza meg. Hittem, nagyon hittem, talán azért, mert én is szegény gyerek voltam. így történhetett, hogy amikor a szünetben Halász Laci, a malmos fia, odajött hozzám és azt mondta: „Te' Pali, hazudott a tanító bácsi!“, hát én bizony összeverekedtem vele. A nagy birkózásban csak arra lettem figyelmes, hogy valaki keményen, nagyon erősen megragadja a fülemet. A tanító bácsi volt. — Elment az eszed, Pali? — rivallt rám. — Miből veszi meg az apád a Laci ruháját, ha elszakítod?! — De tanító bácsi kérem... — szólaltam meg reszkető hangon. — No, Palikám, ugye te már nagy fiú vagy? Szóval nem feleltem a kérdésre, csak lelkes bólogatássa! — No, ha nagy fiú vagy - folytatta apám —, akkor bizonyara tudod már, a karácsonyfát nem a Jézuska hozza. De nem is az angyalok cipelik az égből, a kutyateremtésit neki... hanem a szülők veszik drága pénzen a gyerekeiknek. Nekem pedig kisfiam —: mondta nagyon keserűen —, kenyérre sincs pénzem, nemhogy karácsonyfára! Mintha hajóhinta lódult volna meg velem, úgy lódult meg ebben a percben nyolcéves fejemben az egész erkölcsi világrend. De csak néhány pillanatig tartott a kavargás, erősebb volt bennem a hit és a csodavárás, mint a valóság. — Nem baj, apukám, azt tudom én, hogy a rossz gyerekeknek a szüleik lopják be a karácsonyfát este a szobába, de a jóknak a Jézuska hozza. Vagy ha ő éppen nem ér rá, elküldi az angyalait. Kérdezd csak meg anyukát, hogy jó voltam-e? Én tudom, hogy a Jézuska küld nekem karácsonyfát! Apám magához szorított. — Nem küld, hidd el drága kisfiam, hidd el, nem küld! Pedig te vagy a legjobb kisfiú az egész világon... —i súgta rekedt hangon, majd felugrott és kisietett a szobából. Kimentem a konyhába. Anyám mosogatott, hullottak a könnyei. Megfogtam a törölgetőruhát, szó nélkül törölgetni kezdtem a tányérokat. — Anyuka, a Jézuska tudja-e, hogy én jó voltam? — Tudja kisfiam, a Jézuska mindent tud... Megkönnyebbülten sóhajtottam fel és teljes nyugalommal vártam a szentestét. Ili ljött a nagy nap, a dél, a dél•“-* után is. Izgatottan vártam, mikor szól anyám, hogy menjek el a nagymamához. Minden karácsony délutánján odavittek eddig. De hiába vártam, hogy küldjenek, senki sem szólt. — Ügy látszik elfelejtették — gondoltam magamban. Felszedelözködtem, s észrevétlen kiosontam a lakásból. Megindultam. Az ablakok mögött itt is, ott is égtek a gyertyák, már mindenhova megjött a Jézuska. — Bizonyosan már nálunk is járt — gondoltam —, csak nem vettem észre. Azt akartam mondani, hogy a Halász Laci megérdemli a verést, mert nem hiszi a Jézuskát, és mert azt mon'dta, hogy a tanító bácsi hazudik, de minderre nem kerülhetett sor, mert nevelőnk a fülemet még mindig kezében tartva, így vágott közbe: — Nem kérdeztelek... menj és porold le a Laci ruháját a kérj tőle bocsánatot! Az én hitemnek még ez a lecke sem ártott meg ... 1UÍ egkezdődött a karácsonyi szűnet. Karácsony előtt vagy három nappal anyám nagy zacskó száraz kenyérhéjat nyomott a kezembe. — Szaladj el kisfiam a pékhez - biztatott —, mert nincs kenyerünk, de pénzünk sincs. Sebesen futottam ablakunkig. Benéztem a pincelakásba. Apám az asztalnál könyökölt. Anyám a nadrágom foltozta. Karácsonyfát sehol sem láttam. Bementem a lakásba, senki sem szólt hozzám. Lefeküdtem, titkon reméltem, hogy reggelre csak meghozzák az angyalok. De bizony nem hozták. S többé sohasem édesítették meg az én gyermekéveimet az angyalhozta szaloncukrok... Ez volt az én utolsó karácsonyom ... * * * A régi emlék visszahúzódott a homályba. Felgyújtottam a villanyt. Még egyszer elolvastam az ajánlottexpressz kívánságlistát, kézbe vettem a borítékot is, melyen nem a Jézuska címe állott, hanem az enyém.
