Szabad Földműves, 1959. július-december (10. évfolyam, 52-104. szám)
1959-12-23 / 102-103. szám
CSüRKA PÉTER: András és Mátyás tanyai kézbesítek voltak. Piaci napokon a falu piacterén, a bolt sarkánál leselkedtek a tanyasiakra, a leveleket ott kézbesítettek ki nekik. A nép is megszokta már, helyükbe ment, érdeklődött. Bizony nagy áldás ez, ha így a helyükbe jönnek. Nem kell forró napon, hideg sárban, őszben, télben lenyomni az össze-vissza tanyák kilométereit, legalább a két piaci napon, úgy is jut még öt nap a kerékpárra. A kerékpárral is sokszor több a baj, mint a haszon. Nem szuperál hóban, sárban a dűlőutakon, ellenszélben meg egyenesen küzdelem rajta az élet. Por, göröngy, pattog a gumi, ha kipukkan, na, akkor meg javítsd Mátyás, Andris, ha tudod, a tikkasztó napon vagy kézdermesztő hidegben. Karácsony napján is ott álldogáltak a bolt sarkánál. Fele-fele alapon dolgoztak, ami úgy értendő, hogy a kövesúttól jobbra, mely kettőben szelte keresztül a falut, postailag Andráshoz tartozott, a másik fele, a Csatáridűlőig, Mátyáshoz. Fogytak a levelek, fogytak az emberek. Mátyás egyszer csak felkiáltott: — Kiürült a táskám, pajtás!... Ez megér egy jó karácsonyi ajándékot. Nem kell kimenni sehová ... Andris kis irigységgel nézett sorstársára, aki már átlózta a terét, s eltűnt a kis postahivatalban. Kilenc darab levele és levelezőlapja hevert még a táskájában. Délre mind „eladta“, csak egy postai képeslevelezőlapja maradt. De bár ez kelt volna el. Kiszól ez messzire, a berekaljai tanyasorba, annak is a legvégére, az öreg Sümegi-párnak. Ki is írja nekik? Megnézi. Nyilt lap. Elolvashatja. Mert ha nem fontos, ha csak egyszerű karácsonyi üdvözlőlap, maradhat az karácsony utánra. Akkor is örülhet a két öreg, hogy a fiúk nem feledkezett meg karácsonyi jókívánságaival. Persze. A fiúk írja Pestről. „Boldog karácsonyi ünnepeket kívánok kedves Szüleimnek. Szilveszterre biztosan haza tudok menni. Addig is öleli, csókolja hű fiuk: Gábor“. Ráér az ünnep után is. A szilveszteri fogadtatástól sem késnek el az öregek. De meg hát miért nem jöttek be? Még mindig csapódnak, csattognak a boltajtók, tódul ki s be rajtuk a nép. Sümegiék az idén nem állítottak karácsonyfát? Hogy kinek? Maguknak, kettőjüknek, a szeretetnek. Várt még egy félóráig. Nem jöttek, de még távoli szomszédjuk sem, akire rábízhatta volna a levelet. Na, de ő sem viszi ki öt kilométerre a lapot. Támad az idő. Szilvásrét felett máris olyan fekete az ég, mintha bekátrányozták volna. A jegenyék baljőslatúan csóválják a fejüket, mint haragos, kopasz öregek, ha veszélyt éreznek. Hófúvás lesz vagy havas eső. Ha most elindulna, öreg este lenne, mire kiérne. Éjszaka, mire hazaérne. Zatykó József Egy tányér leves Különös természetű ember Méhész József, a gazdám. Este a tyúkokkal megy aludni, reggel a hajnali csillaggal kel. Felesége gyakran pírongatja furcsa szokásáért, de a válasz mindig ugyanaz: — Én tudom, hogy mit csinálok! Karácsony reggelén, amint befordulok a széles nagyudvarba, látom, hogy gazdám már a folyosó sarkán, a kerítéshez támaszkodva pipázik. — Jó reggelt! — biccentem meg sapkám szélét. — Jó, jó — mormogja. — De valahogy későn keltél! — Későn? — Ügy bizony. Jó! tudod, hogy ma öt órakor lesz a hajnali mise. Ma te etetsz meg minden jószágot, te fejed meg a teheneket is. Mi megyünk gyónni, áldozni. — De hiszen azt ígérte, hogy... ma nekem is ... — Semmi nekem is! Azt teszed, amit parancsolok! Gazda vagyok, te pedig szolga... Indíts! Ne bámészkodj! Parti Jánost, a harangozót pontos embernek ismerik a faluban. Télen, nyáron akkor húzza meg a harangot, amikor a hívők kívánják. Ma reggel is pontos. Kívánság szerint öt órakor már beharangozott. Én éppen akkor fejtem a Cifrát. Rúgós, döfős tehén az ebadta öreg csont, de engem nem bánt. Akár alá is fekhetnék. Piroska, a Cifra idősebb lánya, már ravaszabb. Nem egyszer belerúg a sajtárba. Ilyenkor pedig nem a tehén, hanem a szolga szorul. Gazdám órák hosszat dúl-fúl. — Te ügyetlen... rosszabb vagy, mint az állat... több kárt csinálsz, mint hasznot! folyosó, rosszabb időben a küszöb’ al asztalom!... Megörültem tehát az első közö* ebédnek. Annál is inkább, mert karácsony van! Mise alatt sem a mindennapi kenyérért imádkozom, hanem azt kérem, hogy minél előbb legyen vég* a prédikációnak, a misének. — Ma született a Megváltó ... Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. * VÁRNAI ZSENI: Csendes éj. A csendes éjben anyámra gondolok, szívemben most az ö szive dobog, szegény özvegy volt, sokat szenvedett, nem volt egyebe csak a szeretet,. szájától vont meg minden falatot, és ha mi ettünk, ó is jóllakott. Játékot venni nem tudott nekünk, varrással kereste a kény erünk, o mesterkélt ünnepre szép bábát, levágta hozzá dús hajfonatát, gyöngyöt fűzött, topánkat varrt neki, hullottak rá könnyének gyöngyei. Láttam a föld sok szép kirakatát, de nem találtam hasonló babát, oly tündérszépet, olyan kedveset, nem ért más hozzá, csak a szeretet: a szeme kék, a haja barna volt, s a kóc mögött picinyke szív dobolt. Anyám elment, nem érte meg szegény, hogy a világ forduljon tengelyén, pedig hogy várta, várta mivelünk, hogy nekünk is virradjon ünnepünk... ó, most, ha élne, vehetnék már neki ruhát, cipót, s nem kéne küzdeni. 6, emberek, míg él anyánk, nagyon szeressük öt, mert elmegy egy napon, és visszahozni többé nem lehet a tűnt időt, elfecsélt perceket, gondoljátok meg: mi is elmegyünk... és visszaád mindent a gyermekünk. Ma újra érzem, látom, hallom öt, s csak ámulok, hogy mily magasra nőtt és újra szép, és újra fiatal, s mintha szivéből zengene a dal, amit írok e csöndes éjszakán ... Még most is adsz nekem, Anyám ... Anyám... 1958. december Szerencsére ez most elmarad, mert nincs itthon a gazda. Pedig a sajtár csörömpölve röpül a vályú alá. De erről szólni, mentsen meg az ég ... Mire minden munkát elvégeztem, megérkezett a ház népe. Jóska, a gyakori áldozó még az istálló felé sem veti tekintetét. Bemegy a szobába, asztalhoz ül és falatozza a pompás reggelit. Gazdám első útja viszont az istállóba vezet. — Most pedig eridj haza!... De várjál csak... először kapd be a reggelit! ... Te úgy sem mégy áldozni... de nagymisére gyere el te is! Vedd fel az új ruhádat, amelyiket én vettem. Mise után pedig visszajösz hozzánk. Ma egy asztalnál ebédelünk! Az „egy asztalnál“ szó különös hangsúllyal buggyan a hegyesre pedert bajusz alól. Mindez azért, mert már közeledett az év vége. Eddig a Legnagyobb örömömre öt perccel 12 óra előtt vége van a misének. Elénekeljük a Te Deumot és elhagyjuk a templomot... Az ebédhez egyszerűen készülődtünk. Rozi néni föltálal, a gazda, menye, két fia és én az asztal körül ülünk. Ebéd előtt még elimádkozzuk az asztali áldást és hozzáfogunk a libaleves meregetéshez. A gazda merít először, én utoljára. Kezembe veszem a tányért, hogy öszsze ne csöpögtessem egyetlen ünneplő ruhámat. Ezalatt a jámbor Jóska, aki a hajnali misén is magához vette az úr testét, elemeli alólam a karosszéket ... én hanyatt esek, a leves pedig a szép ünneplő ruhámra ömlik. Röhög, ujjong az egész család. Én szomorúan, könnyes szemmel távozom az ünnepi ebédről... o4 MQQjO-CL&ÓSuÉt áÉOM. Szeretem a jó meleg holmikat. Sajnos, a pulóveremen még a szél is keresztülfúj. Éppen kilenc éve, hogy a feleségem a születésnapomra megkötötte, és már olyan ritka mint a szita. Egy este a feleségem meg a két lányom saját kötésű, divatos pulóverekben üldögéltek körülöttem. Ekkor vakmerőn a nejemhez fordultam és kellő bevezétés után, amelyben az ő és a lányok kötésművészetét dicsértem, így szóltam: — Karácsonyra új pulóvert szeretnék. — Jámbor óhaj, fiacskám! — Hogyhogy? — Mert nem teljesíthető. Mit képzelsz, kinek van ideje ilyesmire? — Azt gondoltam, hogy neked, drágám! Feleségem lesújtó tekintetet vetett rám. — Visszariadok, mert olyan terebélyes alakod lett, hogy a kötésnek se vége, se hossza nem lenne. De ha már rászánnám magam, akkor is inkább a saját részemre készítenék egy divatos kabátkát. Mert, sajnos, nem vagy gavallér férj, és ha elmegyünk egy kirakat előtt, hiába teszek , elragadtatott kijelentéseket, süket fülekre találok nálad. Még egy darabig folytatta eszmefuttatását. Egészen a lefekvésig. Ekkor már láttam, hogy az ő részéről nem fenyeget az új pulóver veszélye. Ezért másnap a nagyobbik lányomhoz fordultam, aki az utóbbi időben három új kabátkát kötött magának. — Nagyon szeretnék karácsonyra egy kézzel kötött pulóvert, kislányom! — Én kössem meg ? — Igen. Roppant kedves lenne tőled. A lányom szomorúan pillantott rám. — Ö, apukám — sóhajtotta —, milyen szívesen megtenném! De amióta dolgozom és minden másnap éjszaki ügyeletet tartok, hullafáradtan járok haza... Igazán ezt kívánnád tőlem? Beláttam, hogy ezt nem tehetem, és a kisebbik lányomhoz fordultam, aki éppen szerelmes volt egy Oswald nevű fiatalemberbe. Ügy szereztem. tudomást erről, hogy kertünk összes fáiba bevéste az ifjú nevét. — Krisztina — mondtam —, nemsokára karácsony! Szeretném, ha kötnél nekem egy pulóvert. Nagyot nyelt mielőtt válaszolt. — Ö, apukám milyen szívesen tenném. De gondold meg, vizsgák előtt állok. Roppant sok a tanulnivalóm. Néha egész éjszaka magolok, és... és ... — És Oswald — segítettem ki atyai jóindulattal. Krisztinám elpirult a haja tövéig. — Igen. És Oswald is pulóvert kívánt magának, a fonalat már el is hozta. Apukám, olyan bánatos vagyok, hogy most háttérbe kell szorulnod. Feladtam a reményt, elmentem a legközelebbi kötődébe és rendeltem egy pulóvert. Persze, ha az embernek a felesége vagy a lánya köti meg, akkor azt képzeli, hogy egy kis szeretetet is kötöttek bele. De hát, ha nem érnek rá ... Elérkezett karácsony estéje, és én három darab kézikötésű pulóvert kaptam: egy fehéret, egy feketét meg egy szürkét. Nejem és lányaim titkon kötötték meg, hogy a másik ne tudjon róla. Jo Hanns Rosier Nagyanyám idén karácsonyra televíziót kapott. Szinte gyermeke£ boldogság ülte meg arcát, amikor meglátogattam, hogy megtekintsem a „csodát“. — Jaj, be jó dolog ez! - örvendezett. — Tudod, nagyon fájnak a lábaim, nem járhatok sehova, s így — mondja büszkélkedve - a mozi, a színház jár énhozzám ... Izgatottan csavargatta a gombokat jobbra-balra. Segítségemet azonban tapintatosan elutasította. — El talál romolni'. - s mutatóujja figyelmeztetőn meglebbent a levegőben. - Ehhez érteni kell... Néhány röpke pillanat után a kép a pionírpalotába vezetett a Télapó-délutánra. — Nézd csak nézd! - suttogta nagyanyám. - Mi mindent kapnak ma ajándékba a gyerekek... Látod azt a hintalovat, amott meg azt a gyönyörű babát ... — s az utolsó szónál úgy tűnt, hogy mélyen sóhajtott. A hófehér fej szinte mereven pihent a karosszék támláján, s úgy éreztem, hogy nagyanyám már nem figyeli a közvetítést, s gondolatai visszaszállnak a múltba. — Porcelánbaba, aranyhajjal... — motyogta csendesen — , ez volt gyermekéveim legnagyobb álma ... Megeredtek szavai, idézte a múltat, s én hűségesen követtem a visszaemlékezés szárnyán. Dédnagyapám tüdóbajjal tért haza a hetvenkettes háborúból. Súlyos betegsége ellenére továbbra is folytatta a kőműves szakmát, mert tíz éhes száj várt nap mint nap a betevő falatra. Az egyik téli napon már fogytán volt ereje. — Nem érem már meg a tavaszt — mondta feleségének, s nyomában az udvar hófehér takaróján mindenütt ott fenyegetőztek a piros foltok. Közvetlenül a karácsony előtti napokban, pont hetven évvel ezelőtt, ágynak dőlt, s többé fel sem kelt. Dédnagyanyám nappal Rievicki gróféknál mosott, éjjel a halállal küszködő férjét ápolta. Nem feledkezett meg azonban a karácsonyról sem, erejéből futotta még, hogy a szegényes ajándékokra is gondoljon. — Józsikának varrók labdát, Erzsinek meg rongybabát - mondogatta legidősebbik lányának. S amikor a gyermekeit elnyomta az álom a szalmazsákon, nekifogott a varrásnak. Ádám-Évára virradó éjszakán a beteg fekhelye felöl hallatszó köhögési roham szakította meg szorgoskodásában. Odapislantott, s látta, hogy férje némán magához inti. — Végem van... mi lesz veletek? — hörögte szaggatottan a férj, s örökre lehunyta szemét. Az asszony lasújtva állt a halott mellett; sokáig nézte, majd tekintete végigsiklott a földön fekvő porontyok során. — Gyerekek, meghalt apátok! —• sikoltotta kétségbeesve, s a kilenc álmából felzavart vézna test megrémültén ugrott fel a ropogó szalmáról. Karácsony napjára szomorú menet indult a hózivatarban a temető felé. A kilenc árva, az özvegy ott állt a sírgödör mellett, várták a papot, hogy elmondja a Circumdederunt-ot, s örökre elbúcsúzzanak a szeretett embertől. Hosszú és kínos percek után a pap helyett a harangozó érkezett, — A plébános úr azt üzeni, hogy mivel nem fizették ineg a neki járó temetkezési költséget, nem jön el... s azonkívül ünnep van, s jó idő sincs. Dédnagyanyám nem válaszolt, mert szólni nem tudott, de attól a naptól sohasem , küldte gyermekeit a templomba, s maga sem lépte át többé annak küszöbét. Az adósságban, a nyomorban vergődő árvákat a grófék a karácsony utáni napokban kitették a szolgaiakból. így a család egy kölcsönkért szekéren elindult a kegyetlen télben valahová menedéket keresni. — Ügy emlékszem, mintha tegnap történt volna — suttogja remegő hangján nagyanyám —, dideregve ültem a szekéren és fájó szívvel szorongattam magamhoz a félig elkészült rongybabát. Ügy emlékszem, mintha ma lett volna — mondta s titkon törülgette könnyeit —, hogy egyetlen vágyam az volt, hogy olyan meleg szobám és aranyoshajú porcelánbabám legyen, mint a grófkisasszonynak ... A szomorú történet elmesélése után sokáig ültünk némán nagyanyámmal a szobában. A hófehér fej megmozdult a szürkületben, és mosolyt láttam az arcán, amikor azt mondta: — Az én vágyam nem teljesült, de unokáimnak már álmaimnál is szebb jut a karácsonyfa alá ... B. SOLC GITA íbi Mgm© n nUJs) n S Elvégre a postás, is ember. Öt is várja odahaza a karácsony. Két kis csemete. Magdi ötéves, Sanyika három. Karácsonyfa, nem nagy, de több minr den csüng rajta. Mert ha a szeretetet kilóra lehetne mérni, akkor az övét, meg Zsuzsáét a vásártéri hídmérlegen sem tudnák lemérni. Éppen azért nem viszi ki a lapot. Ezt már se isten, se ember, de még a főnök se kívánhatja tőle. A kabátja belső zsebébe dugta. Átvágta a teret, ment a hivatalba. Közben gondolatok rágták, harapdálták. Ezek a Sümegiék mégiscsak jobban örülnének, ha karácsony estéjén kapnák kézhez egyetlen fiúk üdvözletét. A mama tízszer feltenné az okulárét, tízszer felolvasná fennhangon. „Addig is öleli, csókolja hű fiúk: Gábor“. — Na lássam, hogy írja a gyerek? — szólna tízszeri felolvasás után az öreg Sümegi is. És ő is elolvasná egymás után többször. Egymásra vetnék a szemüket, melyekben némán kimondott nagy örömök gyulladnának ki. Mert egy kis zöld gallyat azért mégiscsak feltett Sümeginé a sublót tetejére. Teleszórta évről évre elrakosgatott aranyfonalakkal, ezüstzúzmarával, hópelyhekkel. És ha kivinné a levélkét, melyen Télapó lépeget méteres csizmákkal hófutta mezőkön, ijesztő, sötét háttérből, amilyet most az ég tükre mutat, bizonyos hogy az ünnepi díszbe öltöztetett zöld ág alá helyezné. Ez lenne a legnagyobb karácsonyi ajándék, melyet az öregek várhatnak a múló időtől. Sokáig küszködött a tér közepén. Menjen? Ne menjen? Előbb akkor is haza kellene ugrani. Vegyen még Zsuzsa valamit. Bort okvetlen vegyen, mert meleg bort akar inni, ha hazajön. És addig ne gyújtsanak gyertyát, mert mit ér a karácsony este, ha az ember nem láthatja azt a lángot, mely fellobban a gyermekarcokon. * * * Ment a hóember, és jött vissza a hófutta mezőkön. Odavissza tíz kilométert tett meg havat bontó karácsony estjén. Ügy érezte, össze kéne esni a küszöbön. De ahogy belépett a kis lakásba, erőre kapott. Elrendezettnek, nagyon szépnek látta a világot.
